Kingyes

Kingyes
szerző: Gárdonyi Géza

       Feszty Árpád időnkint eltünik a fővárosból. Eltünik egy hétre, két hétre, olykor egy hónapra is. Ilyenkora Bajza-utcai műtermét zöld kárpitok borítják, s a két kis lompos fehér komondor bánatosan pislog ki a vasrácsozaton át a járókelőkre.
Hát hova lett Feszty Árpád?
Kingyesen van.
Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.
A mult nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a Népszinház kitünő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni? Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget; szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Így indultunk útnak délután két órakor vidáman Komáromba.
Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiakkerre: a cimbalmot meg rátétetjük egy másik fiakkerre.
- Hova hajtsak? - kérdi a kocsis?
- Kingyesre, - feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani, a kocsisnak: a Városligetbe, vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.
- Kingyesre? - kérdi nagyot nézve a kocsis, - hol van az, kérem?
- Ej, még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?
- De bizony idevaló vagyok.
No, ha ez nem tudja, majd tudja más. Sorra járjuk a kocsikat; kérdezünk urat, parasztot, kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, zsidót, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hirből sem ismerte Kingyest egyikse.
- Micsoda puszta lehet az - fakadt ki Lányi Géza.
Pósa arca elsötétült.
- Úgy látszik, - dörmögte, - azért jöttünk, hogy visszamenjünk.
- Még van valami remény, - szóltam magam is lehangoltan, - ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviseilő bizonyasan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan. Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.
- Hát titeket mi szél fujt ide?
Aztán, hogy megmondtuk, fölhuzta a szemöldökét és gondolkodva nézett reánk.
- Kingyes, Kingyes, - mondotta, - van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.
- Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! - dörrent föl Pósa Lajos.
- Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.
- Nohát mi pedig elmegyünk.
Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott gömbölyü fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.
- Az, - úgymond, - az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.
- Visszamentem a cimbalomverőkért, - jegyezte meg búsan Lányi Géza, - nem fogják megtalálni az öreget.
És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert, úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!
Így már majdnem visszafordultunk, mikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíroskalapu, vörösorru és kenderszakálu fiakkeros, és azt mondja, hogy ő tudja az utat.
- Lehetetlen, - mondja Tuba János.
- Már mért volna lehetetlen, - jegyzi meg Pósa, - az út azért út, mert járnak rajta.
Tuba mindazonáltal nem bízott a fiakkerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg föl volt a beszédében. Ezenkívül említett neki két pusztát is: Kavát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábóligatott a fejével.
A cimbalomnak egy kétkerekü talyigát fogadtunk, magunk pedig az ócska és rozoga fiakkerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.
Számításunk szerint hat és fél órára oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszy Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon-hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és a legszebb neki. Itt pihen meg a lelke, és itt alkot a fantáziája.
Félóra mulva elértük az első tanyát.
Az udvaron egy mezítlábas menyecske állott. Magot szórt a tyukjainak.
- Micsoda puszta ez? - kérdeztük, a kocsit megállítva.
- Kava.
- Helyes úton vagyunk, - mondottuk örömmel. Hát jól megyünk-e Kingyesre, galambom?
- Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.
- Tán nem idevaló maga?
- Dehogynem lelkem, - felelte az asszony, - itt születtem én, itt is halok
meg.
Azzal tovább szórta az ócsut a tyúkjainak.
Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő füzesek és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek által. Lányi azokat nézi.
- Talán a vacsorát nézed, Géza?
- Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.
No amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Így mondtata Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán Agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk.Öt perc mulva hogy bámul ránk Feszti Árpád!
Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.
- Micsoda tanya ez, atyafi?
- Kava, kérem alássan.
- Kava? Már, hogy volna ez Kava?
- De bizony Kava. Én csak tudom talán.
- Tyhü, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.
- Persze, hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?
- Kingyesre.
A fejét rázta. Nem hallott róla.
- Kocsis! - szólott ekkor Pósa a felháborodásnak és keserűségnek legmélyebb brugóján, - maga nem tudja az utat!
- De most már tudom - mondja a kocsis - a keresztutnál tévedtem meg. Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogy ha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.
- Csak a másik pusztát elérjük - szólt reménykedve Pósa - ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.
Utközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély sötét árnyékok! itt-ott egy borzas kísértet gyanánt fölmeredő fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.
Balladai mélasággal ülünk a kocsin, mikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk és Lányi fölkiáltott:
- Dülünk!
Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.
- Élsz-e, Lajos? - kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.
- Élek, - felelte mély, komor hangon az árokból, - hát Lányi?
- Oda van a szép fehér ingem, - felelte Lányi a keserü lapu közül, - összegyűrődött.
Azzal kimásztunk.
- Hallja maga! - szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist, - vallja meg, hogy sohasem járt erre!
- De bizonyisten jártam, - felelte a kocsis, - csakhogy kérem alásan annak immáron tíz esztendeje.
- Hát hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten.
- Azt gondoltam, hogy tudom az utat, - felelte a kocsis a fülét vakarva.
- Tudtam én ezt előre, - sóhajtott a cimbalmosunk, - az éjjel pappal is álmodtam.
- Én meg a farkasokkal, - szólt Pósa sötéten.
A farkas szóra Lányi a vad nádasra nézett és összeborzongott.
Fölsegítettük a kocsit az árokból, és áldottuk az alispánt, főispánt, szolgabírót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.
- Gyerünk vissza, - szólott Lányi, - Isten tudja, mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.
- Kérem alásan, - mondotta a kocsis,- negyedóra mulva ott kell lennünk az Agyagosi pusztán.
- Biztosan tudja? - kérdezte Pósa.
- Biztosan, - felelte a kocsis. Azonban a félóra is eltelt anélkül, - hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.
Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor-olykor egy fahídon dökret által a lovak lába, azután ismét a puha keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt-ott egy-egy kis megcsillanó vizet.
- Milyen mély lehet ez a víz? - kérdezi Lányi Géza.
Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas és nem fa a fűzfa, hanem csodás alakzatu mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és kísérteti akarat van.
Egyszercsak egy kis rozoga fahídon megrecsesen alattunk a kocsi és mi nagy recsegés-ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.
- No, most végünk van!
A rozzant vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e, vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.
Átmászunk a kocsiernyőn.
A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátulsó két kereke beleroskadt a hídba.
- Ember! - kiáltja elkeseredett haraggal Pósa, - vallja meg, hogy maga nem tudja az utat!
- Persze, hogy nem tudom, - fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.
- Hát akkor hogy mert elindulni velünk!
- Azt gondoltam, hogy a képviselő urunk tudja.
No szépen vagyunk. Éjjel, egy emberlakatan vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet-sóhajtozást hallató mérhetetlen nádasok között, - ennek a fele se tréfa!
Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet?
Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgácscsá zúzódott, de a keréknek, meg a tengelynek talán nem is esett baja. Azzal a két kocsis, meg mi hárman nekiálltunk, és kiemeltük a fiakkert az útra.
- Hála Istennek, - mehetünk, - mondja Lányi, - de hova?
- Valahova majd csak kilyukadunk, - felelte a kocsis.
Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny hangnyelő puha útján a végtelennek látszó sötét nemtudomságba. Ez a Dante útja egyik pokolból a másikba.
No aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagyböjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy olyan tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:
- Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom-művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy egy vad pocsolya legyen a temetőm.
- Hát a gyermekköltészet kutya? - szólt Pósa is, - ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak!
- És éppen most, - folytatta Lányi, - mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!
Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes-tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között.
Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.
A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette a tótfejű, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk: Vajjon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben...
Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.
A sötétből ember jön elő.
- Hol vagyunk?
- Agyagoson.
- No hálaistennek!
- Hova mennek az urak?
- Kingyesre.
- Kingyesre?
- Csak ismeri tán?
- Nem én, uram.
- Nem-e?
- Nem.
- Tán nem idevaló.
- Hát hova való vónék?!
- Itt kell annak lenni!
- Nincs az, uram.
- Szomszédság, ne beszéljen!
- Szomszédság?
- A Feszty Árpád úr tanyája.
- Az Árpád úré?
- Azé, azé. Hát azt tudja, hol van?
- Azt tudom.
Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.
- No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.
Igy jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van!
És a két kocsi begördült a kis náddal födött tanyaház udvarára.
Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.
- Vajjon kik járnak erre? - tünődött magában, - bizonyosan betyárok.
És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy rozsdás pisztolyt lógatott.
No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:

1894. szept. 12. 13. 14.
Itt mulatott három ember, azaz négy.

és így végződik:

Ilyet nem látott a Kárpát!
Isten veled, Feszty Árpád!