Kinek a párja?
szerző: Gárdonyi Géza
Az elbeszélő hatvanéves, fogatlan öregúr. Szürke parókát visel. Fehér szakálla oly ritkás már, mint az árvalányhajjal benőtt homokdomb.
Karmester volt Németországban, Olaszországban is, később meg játékszerboltos Bécsben. Ott meggazdagodott, hazatért. Most háza és szőleje van Budán. Ő maga azonban Pesten lakik, a Vadászkürtben - bizonyára a Kaszinóhoz való közelségért.
Az én történetem szimpla kis história. Csak érezve valami, mint a muzsika. Elmondani - hogyan lehessen elmondani, ami muzsika?
Ha én azt a leányt elvehettem volna, engem ugyan nem tartott volna vissza tőle tizennégy gyermeknek a gondolata se.
A maga gyermeke mindenkinek ő maga. Egy-egy eleven része a szívének. Külön lábon járó, eleven része. Mindig érzett része.
Dolgoztam volna értük, mint magamért.
Így kinek dolgoztam?
A vendéglősnek? A szabónak? A trafikosnak?
És ha meghalok?
Láttam egyszer Bariban, amint harminc olasz kivándorló szállt a hajóra. Asszonyok, leányok, gyermekek kísérték ki őket. És a parton a nyakukba borultak.
- Isten veled! Isten veled! A viszontlátásig!...
Minden szem könnyes volt.
Csak egy öreg kivándorló állt köztük egymagában. Attól nem búcsúzott senki. Azt nem siratta senki. Hallgatva állt és gondolkodón, és száraz szemmel nézett a tenger messzeségébe.
Nekem az a figura volt köztük a legsajnálatosabb.
De hát elmondom a történetkémet, amennyire elmondható.
Az apám luteránus pap volt, esperes, Zemplénben. Engem is papnak taníttatott volna. De én éppen a történetemből eredőleg elidegenedtem a papi mesterségtől.
A keresztapám alezredes volt akkor már, mikor én az érettségin átjutottam, és Erdélyben lakott. Apámhoz nemcsak a komaság kötötte, hanem régi iskolai jópajtásság is. Meghívott, hogy töltsem a nyarat nála.
Én bizony nem nagy kedvvel mentem. Jobb szerettem volna otthon. Délutánonkint átjártam volna a szomszéd faluba, a Bandi pajtásomhoz, a pap fiához. Ugyan nemigen tetszett, hogy egy kis éretlen húga is volt, egy kese hajú, kis pulyka, akit nekem neveltek.
De hát könnyen segítettünk a bajon. Ha éppen otthon ültünk, kiküldtük a szobából, s ha netán csökönyösködött, Bandi megfogta, kilódította:
- Ki, kese! Ki innét! Fiúk közt nincs helyed!
És én pokoli örömmel néztem, hogyan bánik el Bandi a feleségemmel!
De hát engednem kellett az apámnak. Táskába raktam a nyári ruháimat, cigarettadohányomat, fuvolámat, és öt sovány forinttal és egynehány hatossal elvasutaztam Erdélybe.
Kisváros. Hegyes, völgyes, akácfás, kedves, mint minden erdélyi város.
Csak a végén a gőzmalom kéménye prózai.
Pajtásom nincs. Az öreg tisztek társasága nem érdekel. Hát biz én csak kószálok, unatkozok, meg olvasgatom a Vasárnapi Újság régi köteteit.
S különösen bosszantott, hogy a katonai élet szerint nekem is korán kellett kelnem.
Mit csináljak én reggel öt órakor?
Mit tehettem egyebet, eljártam a város túlsó végére fürödni.
Jó másfél kilométernyi séta a városon át, át a piacon, posta mellett, csillagos tornyú templom mellett, kettős keresztű templom mellett, legyes kis boltkirakatok mellett. De hát unatkozó embernek még a fügekávé képes borítéka is érdekes.
Szemembe ötlik egyszer, hogy az oláh templom mellett reggelenkint mindig egy leánykát látok az ablakban.
A lány lehet tizenöt-tizenhat éves. Fekete hajú és fekete szemű. De milyen szemű! Mintha bársonnyal volna a szeme körülszegve. S a nézése!... Mintha nyílt szemmel is valami szép álmot látna.
No, valami úrnak a háza. Szép négyablakos, dohányszínre festett. Csak épp a kis festetlen falóca ott a lány ablaka alatt, az falusias.
Ki szoktak ülni ők is ünnepeken?
Egyszer közelebb kanyarodok. Nézem.
Ő is néz.
S ahogy a nézésünk egybesugárzik, a hátamon mintha pávatollat vonnának végig a sarkamig.
Leveszem róla a szememet, és színlelt egykedvűséggel sétálok tovább a fürdő felé.
Ki lehet az a leány?
Zsidó-e, vagy örmény? Vagy oláh?
Mégis inkább oláh. Azt mindjárt az első nap láttam, hogy oláhok is laknak a városban. Szép szemű nép.
Hát ott állt a lány minden reggel öt és hat közt a nyitott ablaknál. Áll két fukszia és két szegfűbokor fölött, mintha valami rámában álló kép volna. A fuksziák is pirosak, a szegfűk is pirosak. A leány is piroska.
Mégis furcsa, hogy nap nap után mindennap ott látom! Mégis furcsa!
A város utcai életén elvégre is nincs semmi néznivaló. Zöldséges kofák a nyári napsütésben, bivalytejes kofák, borvizes székelyek, bőrtüszős oláhok, fazekas székelyek, túróárus oláhok, mélán legyezkedő, apró, sovány lovak, rossz kis gyékényes kocsik, hagymaszag, sárgarépaszag. Aki egyszer látta, szagolta, mindennap csak az látja, szagolja.
Miért áll ott az a lány mindennap?
És nem csinál semmit, csak áll. Áll a két fukszia és két hamvaszöld bokrú piros szegfű fölött. Áll. És néz mélán azzal a bársonyos szép szemével, azzal az álomlátó nézésével.
És mikor arra megyek, rámnéz, persze, mint ahogy a kisvárosi nép minden idegent megbámul.
Rámnéz, s egy engedetlen hajfürtjét bal kézzel a bal füle mellé igazítja.
Egy délután, ahogy arra járok, akaratlanul is megint csak odapillantok.
Helyette azonban a bibliai nyíratú oláh papot látom. Ott ül a két fukszia és a két szegfű mögött, és hírlapot olvas. Bizonyosan oláh hírlapot.
Tehát a ház az oláh papé, és a lány is az oláh papé.
Nincs benne semmi különös. Ha nem történt volna semmi egyéb, régen el is felejtettem volna - a lányt is, a papot is, meg a négy cserép virágot is.
De történt valami.
Mikor már vagy tizedszer látom a leányt, hosszasabban pillantgatok rá. Hogyan elosztja a Teremtő mindenfelé a virágot: mezőkre, hegyekre, völgyekre, pópák ablakába! Igazán ritka szép virág! Az arcának az a szép eleven színe... El tudnám nézni naphosszat!
De még akkor is igen idegen volt nekem. Protestáns embernek igen maradi vallás az a cifra oltáros.
Egyszer meg is néztem azt a templomot. Unatkoztam, s a templom nyitva volt. Beléptem. A pap éppen misézett, igen komolyan misézett. És cérnahangú gyerekek vagy lányok énekeltek fenn a kóruson valami kanyargós ájtatosságú melódiát. S a cérnahangok közül kibőgdözött olykor egy nazális férfihang - a kántor hangja.
A protestáns ember fitymáló érdeklődésével néztem, hallgattam.
De egyszer csak megérzem, hogy engem is néz valaki. Odapillantok az asszonyok padsorába, hát a paplánynak a szeme áll rajtam - a bársonyszegélyű, gyönyörű, fekete szem!
Amint ránézek, lekapja rólam a szemét, és az imádságoskönyvébe mélyeszti.
Unatkoztam, hát azt a csekély mulatságot is megragadtam, hogy kérdést vetettem belőle: fog-e még egyszer rám nézni?
Egyszer csak csengetnek az oltárnál. A hívek letérdelnek. Én beülök a padba. A szemem a leányon marad.
Egyszer csakugyan rámpillant.
Vajon hányszor fog rámpillantani a mise végéig?
Hát még vagy négyszer rámvillant a szeme.
De a mise igen hosszú volt. Végre is fölkeltem, kisétáltam a templomból.
Én nemigen gondoltam többet a leányra.
A fürdőből más úton szoktam hazatérni. Voltam úgy, hogy délig is elbóklásztam. Olykor a malom mellett hallgattam az ahajtos beszédű székelyeket. Olykor az erdőre mentem ki, a fenyvesbe. Olykor a katonai gyakorlatokat szemléltem a kopár, kövecses gyakorlótéren.
Egy délelőtt a postán van dolgom: levelet küldtem apámnak, meg a kesének a neve napjára. (Apám figyelmeztetett, hogy írjak egynéhány kedves szót neki.)
Ahogy kilépek, megállok az árnyékon, és cigarettát sodrok. Tizenegy óra felé jár az idő. A nap júliusi tűzzel égeti a buckós utcaköveket. Legyek zümmögnek. Alig egy-két ember lézeng a városkában.
Épp azért látom meg azonnal, hogy a túlsó soron egy kisasszony jön.
A ruhája sötét ibolya színű szatén, vagy mi. Az öve pitypangszín, sárga selyem. Nagy szélű, fekete szalmakalapja csupa violavirág.
Jön.
A kezében fehér napernyő. A másik kezében valami papirostekercs, mintha kóta volna. De bájos!
Akármi legyek, ha nem a reggeli kisasszony!
Az a!
A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig.
Még nem láttam künn, de azért megismertem. Nem valami színpadra való termet, csak mint a jércelányoké. De a járása!... Mintha pillangószárnyakon lebegne!
Egyszer csak látom, hogy meglassúdik. Egy percre mintha meg is állna.
Rámpillant. Aztán átvág az utcán, egyenesen felém.
A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig.
S jön felém.
Én csak szemlélem, mint a fiatalemberek szokták nézni a lányokat. Nézem az ibolya színű szaténruháját, violavirágos szalmakalapját, piros arcát, pitypangszín övecskéjét, lesütött bársonyszemét.
S jön. Ellépeget mellettem.
Milyen csinos a lába! Fekete félcipő, fekete selyemfűző rajta csokorba kötötten.
De lám, megáll az üvegesbolt előtt. Visszafordul. Megint nekem jön.
Megáll előttem pirosan.
- Ugyan, kérem - rebegi kedves-félénk ajakkal -, melyik a Malom utca? Jól megyek-e erre?
S néz a szemembe azzal az álomlátó, fekete bársonyszemével. Az arca még pirosabb. A szeme szinte elnedvesül. Látszik rajta, hogy nagy megerőltetésébe került a megszólításom.
A pávatoll háromszor vonul rajtam végig. Csak bámulok rá. Idevaló, és tőlem kérdi, hogy merre a Malom utca? S ha nem volna idevaló, akkor is láthatná, merre a nagyhosszú kémény. Amerre a kémény, arra a malom, és amerre a malom, arra van a Malom utca is.
A leány csak áll előttem, tavaszi szépségének teljes közelségében, szépségben égő arccal, szépségben égő szemmel. Szinte hallom a szívecskéjének a dobogását.
S ahogy olyan édes elmerüléssel néz a szemembe, egyszerre átbizserdül rajtam az a gondolat, hogy a leány csak azért kérdez, csak azért... hogy kérdezhessen.
Nézek rá. Magam is elpirulok.
- Bocsásson meg - rebegi mosolyogva -, tudom, hogy nem illik... De nem kérdezhettem mást, és talán... Én különben a papnak a leánya vagyok. Mária a nevem.
Megemeltem a kalapomat:
- Az én nevem Sáfár, Sáfár Sándor. Igen örülök... És a Malom utca... Ha megengedi, elvezetem.
Csak azért mondtam, hogy elfordíthassam az arcomat. Restelltem, hogy ég.
- Igen lekötelez... Sáfár úr.
S megindulunk.
És beszélgetünk. Kiderül, hogy látásból már ismerjük egymást. Ő korán szokott fölkelni, és szeret az ablakban állni, mert a reggeli levegő éltető erejű.
Megvallom, hogy láttam a templomban is. Helyeseltem a templomba járást. És ami a reggeli levegőt illeti, bátorkodtam megjegyezni, hogy meg is látszik rajta a reggeli levegő.
Szegény Mariska! Később tudtam meg, hogy sose szokott ő olyan korán kelni, hanem csak hogy engem láthasson.
És az öreganyja pörölt is vele reggelenkint:
- Micsoda cúgot csinálsz, Mariska! Csukd be már azt az ablakot!
Amire Mariska sóhajtva felelt:
- Még csak nyolc napig tart a cúg...
De hát akkor még csak az utcán beszélgettünk, és még negyvennyolc napunk volt a cúgra.
- Nem jár társaságba? - kérdezte mosolyogva.
S olyan epedő szemmel nézett rám, mintha valami nagyot várna tőlem.
- Nem - feleltem -, nincs ismerősöm.
- Én is csak a tanítóékhoz járok - mondta sóhajtva. - Nem ismerős velük?
- Nem.
- Kár. Igen kedves család. Én minden csütörtökön ellátogatok hozzájuk. Minden csütörtökön. Délután ötkor. És ott vagyok hétig.
S egy mozdulattal a füle mellé igazította a homlokára lengő fürtöcskéjét.
- Igen kedves család - ismételte -, igen kedves család az.
A sarokra értünk, megállt:
- Maga nem erdélyi - mondta szemembe merülő nézéssel.
- Nem, Mariska, zempléni vagyok.
- Zempléni? Messze van. De most már itt fog lakni?
- Nem. Még négy évem van hátra. Tanulnom kell.
Az arca sajnálkozóra változott:
- Még négy év: sok. De a vakációt mindig itt tölti?
- Lehet.
- Ennek a városnak igen egészséges a levegője. Van itt egy asszony, aki már százéves. Lukácsnénak hívják.
És kezet nyújtott.
- Viszontlátásra...
De milyen szemmel mondta ezt a szót, milyen édesen! A pávatoll hétszer vonult végig rajtam a sarkamig meg vissza.
De hát mindjárt rendbe is igazítottam az eszemet: minek nekem a viszontlátás? Mi közöm nekem azzal, hogy ő csütörtökön tanítóékhoz jár? És hogy éppen öt órakor.
Visszatéret mégis végigbolygott a szemem a templom környékén álló házakon. Melyik a tanítóé?
Tehát az a csengettyűtornyos.
Ej, mi közöm nekem csengettyűtoronnyal és egyáltalán a román tanüggyel?
Hétfő volt aznap. És én csütörtökig mégis mindig az oláh tanítóról gondolkodtam.
Bemenjek? Ne menjek? Bolondság ismeretséget fonnom azzal a bársonyszemű Máriával. Bolondság! Igaz, hogy kedves, igen kedves, rezegtetően kedves, de hát nincs célja, hogy foglalkozzak vele.
Mégis, hogy arra jártam, benézegettem olykor a galambdúcos, eperfás udvarra. Csakhamar felfedeztem, hogy két nagy leánya van a tanítónak. Az egyik időske, beteg, tésztaszín arcú, nyúlánk leány. A másik kövéres, rövid nyakú és jóval alacsonyabb, jóval fiatalabb, tizenöt éves forma. A beteg gesztenyeszín hajú és bágyadt szemű. A kövér fekete hajú és eleven szemű. Mind a kettő fehér melleskötényt visel. Délutánonkint ott varrnak a szederfa alatt, az asztalnál. A kövér felhág olykor a szederfára, és megrázintja. Fehér szeder hull bőven. Ami az asztalra meg a lócára hull, a beteg unatkozó arccal eszeget belőle.
Csakhamar megkülönböztetem a tanítót is. Kis vállas ember és lőcslábú. Az arca meg olyan agyagszínű, mintha a Teremtő lehelete csak éppen életet adott volna a földnek, amelyből formálta, de testszínt nem. Szakállát, haját úgy viseli, mint a pap, csak valamivel rövidebbre nyírja és őszebb. Elfakult, nagy szélű szalmakalap a fején. Zöld bőrpapucs a lábán. Lomhán csoszog a papucsban, és zápfogon pipázgat egy tojás alakú tajtékpipából.
Tehát ezzel az emberrel kellene megismerkednem, hogy csütörtökön újra beszélgethessek Máriával.
De hát minek beszélgessek én Máriával?
Egy óra múlva azt mondtam: hátha mégis teljesíteném a kedvét annak a szép leánynak? A tanítóval könnyű megismerkednem. Azzal állítok be hozzá, hogy románul fogok tanulni. Viszonzásul én meg latinra meg görögre tanítom. Rábiztatom, hogy lépjen a papi pályára, vagy végezze el magánúton a jogot. Ha pedig nem akar latinul tanulni, fuvolázni tanítom. Értettem valamennyire azt a hangszert, és igen szerettem. Később azonban meguntam. Azt untam meg rajta, hogy fújni kell teljes tüdővel. Ha csak billegetni kellett volna, bizonyára nem untam volna reá. Az érettségi után vettem elő megint: kár elfelejteni, ha már egyszer megtanultam.
Másnap reggel már nagyot köszöntem Máriának, és ő angyali mosolygással bólintott vissza. Vajon bemenjek-e megint a templomba?
Bemegyek csak azért is, hogy lássam: rámpillantgat-e?
Ha nem pillant egyszer se rám, nem megyek el a tanítóhoz.
De rámpillantott, s nem is egyszer.
S akkor egyszerre heves vágy szállt meg, hogy az oláh tanítóval megismerkedjek. A vágy annyira fokozódott csütörtökig, hogy szinte rázott.
Hát csütörtök délután be is állítok hozzá. Épp az udvaron találom, a szederfa alatt, mezítláb. Azzal foglalkozik, hogy a papucsa sarkát szögezi az asztalon.
Rám bámul. A papucsszögezés egy percre abbamarad. Bemutatkozok.
- Látásból ismerem már - mondja barátságosan, de anélkül, hogy kezet nyújtana. - A templomban láttam. Mivel szolgálhatok?
- Hát, kedves tanító uram, engem igen érdekel a román nyelv. Gyönyörű a hangzása.
- Hát, az gyönyörű, az bizonyos. A román nyelv a legdallamosabb hangzású nyelv a világon.
- És annak, aki latin iskolát végzett, nem is lehet nehéz.
- Gyerekjáték. Megtanítom rá magát hat hét alatt. Úgy fog beszélni, akár én. És nem is erdélyi románosan, hanem elegáns bukaresti nyelven. Olvasni fogja Alexandrinak a költeményeit.
- Előre is örülök.
- A román nyelv egy is a latinnal. Én Vergiliust is szótár nélkül olvasom, pedig mindössze négy osztályt végeztem.
És a papucsa sarkára kettőt üt még. Felvonja a lábára. A kalapácsot leteszi. A tojáspipát felveszi. Kénes gyufát halász elő a mellénye zsebéből.
- És nem óhajtaná tökéletesíteni a latin tudását? - kérdeztem óvatosan.
- Eszem ágába sincs! - feleli nyugodtan.
S a gyufát a félig kiégett pipájára tartja.
- De ha letehetné magánúton a felső négy osztályt...
- Nem őrültem meg!
- No, hiszen az...
- Mi lehetnék?
- Ügyvéd például.
Eldobta a gyújtót. Legyintett.
- Koplalnak. Én nem koplalok. Szegény vagyok, de nem koplalok. Pláne így nyáron. Van gyümölcs. Most érik például a fekete szeder. És némi mellékes jövedelem is akad. Behívat olykor délelőttönként a gőzmalmos: én intézem a román levelezést. De azért délutánonként taníthatom magát. Akár mindjárt is megkezdhetjük.
- Nem olyan sürgős - mondottam parázson állva. - Engedjen meg előbb egy kérdést.
- Tessék.
- Ugyebár, ön nem tud fuvolázni?
- Fuvolázni?
- Fuvolázni.
- Nem tudok.
- Az a legszebb hangszer pedig.
- Szép hangszer. Az emberi hanghoz legjobban hasonlít.
- És igen könnyű. Mindössze hat lyuk és egy billentyű. Én például furulyán kezdtem, közönséges pásztorfurulyán.
- Gyönyörű hangszer az.
- No, hát akkor itt az alkalom! Én megtanítom rá. Ön tanít engem románul, én tanítom önt fuvolául, azazhogy fuvolázni. Püh, de meleg van ma!
A tanító a fejét rázta:
- Minek az nekem?
- Minek? Hogy kérdezhet ilyet! Ne legyen olyan egykedvű, mikor itt az alkalom. Hiszen ön mondta, hogy gyönyörű hangszer.
- Hát gyönyörű, gyönyörű. Minden hangszer gyönyörű elvégre.
- De az emberi hanghoz ez hasonlít legjobban. Ez hasonlít...
A tanító vállat vont.
- Hasonlít, nem hasonlít. Mire jó?
- Mire jó? Hát például, hogy felvidámítsa a lelket. Kivált esténkint...
Legyintett.
- Nyolckor én már lefekszem.
- Az nem egészséges. Bocsásson meg, de nem egészséges. Ha lefekvés előtt fuvolázna egyet... Ön úgyis sok port szív az iskolájában. Azt a port mind kifúvogatná esténkint a tüdejéből. És oly könnyű! Mindjárt az első nap megtanítom egy nótára. Két nótára! Négy nótára!
A tanító a keze fejét rázta.
- Hagyjon békén! Nincs énnekem kedvem még fuvolázgatni is.
- Megjön az. Megjön mindjárt az első órán. Mondom, csak hat lyuk és egy billentyű.
És kivettem a zsebemből a fuvolámat.
- Engedje meg, hogy megmutassam. Egy-két nyomással összeállítható. És amint látja: hat lyuk van rajta, a hetedik a billentyű.
A tanító mind a két keze fejét rázta:
- Ne fáradjon...
- Ó, kérem, nem nagy fáradság. Amint láthatja...
Ebben a percben a kövér leányjelent meg az ajtóban. Fazék volt nála és fakanál.
Meghökkent, hogy engem ott látott. S bizonyára vissza is fordult volna.
A tanító azonban rákiáltott.
- Csak hozd!
S még valamit tett hozzá oláhul.
A leány kissé elpirultan hozta hozzánk a hosszúkás veres fazekat.
- Aludttejet szoktam ilyenkor enni - mondotta a tanító magyarázatul. - Tartson velem, ha szereti. Lizavéta, hozz tányérat, kanalat.
- Köszönöm, Liza kisasszony. Engedje meg inkább, hogy bemutassam magamat: Sáfár a nevem.
És sietve mondtam el, hogy itt töltöm a nyarat az alezredes keresztapámnál - ezt a szót kiemeltem -, továbbá, hogy románul akarok tanulni.
S ontottam a szót, csakhogy ott ragadhassak. A leány érdeklődéssel és becsüléssel nézett rám. Nem tudom, hogy az alezredes keresztapám említése hatott-e rá, vagy hogy már a papleány beszélt neki valamit, vagy csak érdekelte, hogy fiatalember vagyok - de igen szívesen nézett rám. Le is ült velem szembe a lócára.
- A mester úr nem akar fuvolázni - panaszoltam. - De hátha abba egyezne bele, hogy magát tanítsam.
- Még csak az kellene! - hörkent rám a tanító. - Az asszonyok úgyis többet fuvoláznak a férjük fülébe, mint kellene.
Befalt egy nagy egybeállt darabot a rengő aludttejből, és megemelte a nyakát, mint a tyúk, mikor iszik.
Aztán ismét rám nézett, elmosolyodott:
- Ne tartson attól, fiatalember, hogy én drágán tanítom. Fizessen, amit tud: mondjuk, például, negyven krajcárt óránként. Sok? Mondjuk, harminc krajcárt. Az is sok?
S a kapura tekintett. Egy tizennégy éves forma, vörhenyesszőke kisasszonyka lépett be az udvarra, és egy magamkorú fiatalember, fehér nadrágos, cvikkeres.
Lizavéta eléjük röppent, és összecsókolta a leányt.
A tanító rájuk se nézett.
- Mondjunk, huszonötöt. Az már csak potomság!
- Hát jó - feleltem. - Én éppen nem sokallanám a negyvenet se, de hát...
- Értem - bólintott a tanító barátságosan. - Majd ha a maga keresetén lesz, a hálaérzésére bízom a pótlást. Én azt a szeméből látom, hogy jóérzésű ember.
És letette a kanalat, belecsapott a tenyerembe.
- Kezdhetjük az órát akár mindjárt.
- Nem sürgős.
- Kár egy napot is elmulasztani.
- De ma fáradt a fejem. Holnap...
- Úgy is jó.
És újra fölvette a kanalat.
Az érkezettek akkor már előttünk álltak. Kezet csókoltak néki. Bizonyosan tanítványai voltak.
Lizavéta összeismerkedtetett bennünket:
- Márta, a takarékpénztáros úr leánya. Ez meg a bátyja, Petru.
Beszédbe eredünk. A fiú most végezte a hetediket Kolozsvárott. Bajuszosodni kezdő kamasz, divatosan kerített aljú, sárga zekében és nagy bokorra kötött, kék pettyes fehér nyakkendősen. Afféle édeskés nyelvű ifjú, akinek mindig a zsebében van az illemtan.
A leány szintén Kolozsvárott, a De Gerando híres nevelőintézetben tanult. Divatos nefelejcsszín batiszt a ruhája, és mindenképpen skatulyából való. Csak az arca rozsdaszín szeplőit hagyhatta volna a skatulyában.
Azután megint egy diákféle fiatalember lépett be a kapun. Erősen rajzolt szemöldökű arc. Peckes járás. Afféle kisvárosi gavallér. Látásból ismertem is már. Az üveges boltja előtt szokott sétálni, s minden fordulónál a tükörbe néz.
Jogász. A gőzmalmos örménynek a fia.
Csak azért jött, hogy egy román levelet adjon át elintézésre a tanítónak.
Persze, ahol leánytársaság van, a fiatalember könnyen ragad. György úr is megragadt.
Aztán egyszer csak megint nyílik a kapu, s belép, akit vártam: a bársonyszemű, a pillangószárnyakon járó Mária. A gyönyörű sárga öves, ibolyaszín ruha! A violavirágos szép kalap! Micsoda piros! Micsoda eleven? Micsoda gyönyörű! Egy csomó szegfű a kezében. Járhat-e másképpen, mint virággal?
A tanítónak a beteg színű leánya lépdegél hosszan nyúlladozó lábfejjel mögötte. Tehát az ment át érte, és bizonyára az is kíséri vissza. Elena a neve annak a beteg színű lánynak.
Lizavéta bemutat. Mariska - vagy amint ők mondták: Marica - szóval se említi, hogy találkoztunk már. Kezet nyújt. S nem is lányosan, hanem meleg kézszorítással. S megosztja a szegfűjét lányoknak, legényeknek. Nekem adja a legszebbik szálat.
A tanító félreszólít, von karon fogva a tyúkketrecig.
- Kedves barátom - mondja a tarkóját vakarva -, nem adhatna egy forint előleget? Nem azért, mintha... De lássa, idehozták ezt a dolgot, és éppen elfogyott a papirosom.
Adtam neki, noha már csak két szorongatott papirosforintom volt a hazulról hozott pénzből. De hát mit tehettem, mikor románul csakis nála lehetett tanulnom?
A tanító mellényzsebre gyűri a papirosforintost. Otthagy bennünket. Belőcslábal a házba, bizonyára hogy a román levelet megírja. Helyette egy anyóka lép ki. Vén, mint a szebeni kapu. A lányok kezet csókolnak neki. Én is, hogy bemutatnak. Elena nagymamának szólítja.
Közénk ül. Untat bennünket a kérdéseivel. Hozzám is van szava:
- Ismerem látásból. A templomban buzgón imádkozik.
Elena közbeszól:
- Nem is tudtuk, hogy az alezredes úr katolikus.
- Nem az - mondja György úrfi. - Húsvétkor láttam, hogy a magyar templomból jött ki.
Rámnéznek. Elpirulok. De egyben fel is ágaskodik bennem a protestáns büszkeség.
- A keresztapám luteránus - mondom elszántan -, és én is az vagyok.
Elképedve néznek rám. Szinte érzem, hogy elhűvösödik köztünk a levegő. Még Maricának is hideg csodálkozással áll rajtam a szeme.
De ez csak egy percig tart. Aztán az arca búsra változik.
Látom, hogy magyarázatot várnak tőlem, röstelkedve mondom:
- Én csak azért járok a katolikus templomba, mert minden érdekel, ami misztikus. Szeretem a misztikumokat. És annyi szépség van abban a vallásban...
Az arcuk megenyhül. Csak a Mariska arca marad szomorú.
- No, csak mulassatok - mondja jóságosan a szebeni kapu. - Még fiatalok vagytok, tietek az élet.
Azzal ő is bement.
Darabig csevegtünk. Aztán hát persze négy lány és három fiatalember, csakhamar társasjátékra fordult a jókedv.
- Haragszom rád!
Az udvar mögé, a konyhakertbe vonultunk. Lugos állt ott, s a lugos körül gyep. Székekre, szakajtókosárra, dézsára, mire ültünk, s megkezdődött a játék:
- Haragszom rád!
De milyen kedvesen furcsa volt, mikor Mariska nekem dobta a kendőt, és édes rejtelmű, bús mosolygással mondta:
- Haragszom rád!
S elsimította a laza hajfürtöt.
De mindent mondott ő szegényke, csak azt nem, amiért igazán haragudott - a sorsra.
Zálogok gyűltek. Ki kellett váltani.
Elena volt a bíró. Néha furcsa ötletekkel büntetett.
Petru lovaggal tótágast állatott.
Sose láttam cvikkeres tótágast!
György lovaggal kukoríkoltatott a dézsa tetején.
Sose billent úgy dézsa kedvemre.
Nekem fuvoláznom kellett fél lábon.
Sose fuvoláztam olyan gyalázatosan rosszul.
Aztán a lányokra került a sor. Maricára is.
- Mondj egy-egy hazugságot mind a három gavallérnak. Egy-egy hazugságot!
- Nem tudja teljesíteni - mondottam kedveskedőn.
Elena legyintett:
- Nyugodt lehet.
Marica elkomolyodva kezdte rajtam:
- Te okoztad nekem az életem legnagyobb szomorúságát!
Tapsoltak.
- Milyen igaz hangon tud hazudni!
De én, csak én láttam a szemét, hogy valóban nem teljesítette, amit a bíró mondott.
Másnap ébredéskor az ügy mégis ostobának látszott. Hogy én románul tanuljak? És hogy épp egy oláh leánynak kedvéért, aki elvégre magyarul is megért, ha éppen beszélgetünk.
A forintomat különösen sajnáltam. Milyen gyorsan a magáévá tette az a lőcsnadrág.
Mikorra azonban kiléptem az utcára, megint csak foglalkoztatott az a kérdés, hogy ott fog-e állani Marica az ablakban?
Nem fog ott állni. Megmondtam, hogy luteránus vagyok, tehát nem fog ott állni. Az este bizonyára ő is meggondolta. Eretnek vagyok neki, sőt pogány. Nem fog ott állni.
Már messziről lestem: áll vagy nem áll?
S megdobbant a szívem, mikor láttam, hogy ott áll! Ott áll szegény! Szomorú mosolygással várja a köszöntésemet.
De hát a templomba már mégse megyek el többé. Hatan is tudják, hogy luteránus vagyok: kinéznének. Csak éppen sétálok addig, míg be nem harangoznak. Ennyi figyelmet megérdemel tőlem. Holnaptól kezdve aztán már se az ablak előtt nem járok el, se a templom előtt nem ácsorgok. Az oláh tanító meg várhat... Legyen boldog a forintommal!
Elmentem az utca végéig. Hallom, hogy harangozzák a másodikat. Ha most visszafordulok, épp akkor érek a papház elé, mikor Marica kilép.
S mintha valami láthatatlan kéz fordított volna meg, és vonszolt volna kötélen: visszasétáltam.
Épp akkor lépett ki egy öreg, gornyadt asszonysággal, aki mintha ólomtestet hordozna a lábán, nehézkes járással tipegett mellette.
Az öreganyja volt.
Marica rögtön engem keresett a szemével. A templomajtóban is megállt: megfordult, rám pillantott.
De hát mért ne érdeklődjek én tovább is a miszticizmus iránt?
S bementem a templomba. Leültem egy üres padba, és érdeklődtem a miszticizmus iránt.
Ó, a miszticizmus! Gyönyörű volt aznap a miszticizmus! Mint a hajnalban nyílt, fehéres, piros, szép pünkösdirózsa, olyan volt aznap a miszticizmus!
A következő éjszakán azon tűnődtem, hogyan lehetne a különböző vallásokat egyesíteni? De csakhamar konstatáltam, hogy ha a római pápa nagy engedékenyen le is szállna a trónusáról, az én apám nem szállna le a maga bükkfa katedrájáról. Hát még a pópa?!
Találkoztam vele egyszer az utcán is. Magába mélyedt, komor ember. Komor még a cipője talpa is.
Nem, nem! Képtelen butaság az, ami forgatja az agyam kerekeit! Oly távol állunk mi egymástól, mint a pápuák az eszkimótól! Nem foglalkozom többé azzal a leánnyal!
S ezt oly erősen eltökéltem, hogy másnap csakugyan kerülő úton sétáltam el a fürdőbe.
De sose hittem volna én, hogy a víz annyira nyomja olykor a mellet! Az én mellem fájt a nyomástól. Szüntelen arra gondoltam, hogy szegényke ott állt-várt hiába az ablakban. Ha már egyébért nem, csak azért is arra kellett volna mennem, hogy köszönjek neki.
Másnap kis pecsétes, rózsaszín levelet kaptam. Helyben. Vajon ki ír nekem? A pecsét Szűz Máriának a miniatűr képecskéje. Felbontom. Csak ennyi:
Nemcsak az ég lehet felhős...
M.
Persze a következő nap ismét arra jártam, ismét köszöntem, ismét beültem a templomba.
S a következő csütörtökön délután négykor elmentem a tanítóhoz, s megkezdtem a románul tanulást.
Hévvel tanított, mintha egy óra alatt akarna megtanítani. Csepegős volt az idő aznap, és a tornácon ültünk. Aggódtam is, hogy az összejövetel elmarad. De ötkor már megjelent a pénztáros fiú a húgával. Aztán Marica a violavirágos kalapjában, hat szál szegfűvel.
Az örmény úrfi azonban elmaradt. De nélküle is boldogan mulattunk.
Elena különösen találékony volt aznap a büntetések kiszabásában. Rám azt ítélte: csókoljak kezet térden Maricának, és szólítsam őt királynénak!
Marica pirultan szabadkozott. Én azonban szigorúan védtem a bírói méltóságot.
- Amit a bíró mond, szent az!
- Hát legalább ne itt. A túlsó telekről belátnak.
S beszökkent a pitarba.
Én persze utána.
- Királyasszonyom, engedje meg, hogy a kezecskéjét megcsókoljam.
S fél térdre bocsátkoztam: megcsókoltam a kezét forrón, háromszor.
És a királyné boldogan nézett a térdelő lovagjára.
A következő játékban Elena még különösebb ítéletet mondott.
- Marica, megcsókolod mind a két fiatalembert, kendőn át persze.
Marica igen neheztelte a büntetést. Pirult, szabadkozott. De most már Petru is hangoztatta, hogy a bíró szava szent.
- Hát hol a kendő?
- Itt a kötényem - mondta a bíró.
Fehér gyolcskötény volt aznap is rajta. Leoldta. Beléptünk a konyhába.
Petrué volt az első csók. Mariska duplán összehajtotta a kötényt, és úgy tartotta az arca elé.
- Jaj! - nyögdécselte. - No, de most már menjen. Igen szégyellem...
S kilökte Petrut.
Egy percre ketten maradtunk. Mariska szimplán emelte közénk a vékonyka kötényt, s hogy az arcom közeledett az arcához, úgy szimplán is leejtette. Tartotta az ajkát hunyt szemmel, szemérmes pirosan.
Másnap ismét egy pecsétes levélke érkezett, s benne ennyi:
Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.
M.
Lehetetlen volt tovább nem tanulnom a román nyelvet!
Az utolsó előtti csütörtökön történt.
Egy magunk percében mondja, hogy másnap délben ismét a Malom utcába fog menni.
...hogy egypár szót beszélhessünk...
Egy szegény asszonyrokonuk lakott a Malom utcán: annak vitt olykor elviselt fehérneműt. S a megismerkedésünk első csütörtök napjától bizonyára nem tudta mire vélni az az asszonyrokon, hogy Marica miért jár hozzá sűrűbben, mint azelőtt! Csaknem mindennap!
S én a Malom utca sarkán várogatom. Csak egy-két percet beszélgethetünk. De minek is több? Hiszen minden szó, amit mond, ezer más szónak az értelmével van átszőve. S ha elhallgat is, a szeme édes mondatokat és költeményeket sugároz rám. A keze szorítása meg... Bétóven nem írt olyan szimfóniákat, mint amilyenek a szívemben zengtek minden keze szorítása után.
Már akkor csak tíz nap volt hátra az elutazásomtól.
S találkoztunk a Malom utca sarkán, mintha véletlenül találkoztunk volna.
- Istenem - mondottam -, fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy szombathoz egy hétre el kell utaznom, és még csak nem is beszélgethettünk eleget.
Szomorúan nézett rám.
- Én sokszor gondoltam már arra - mondotta -, hogy esténkint kinyitnám az ablakot, és odajönne... De öreganyám abban a szobában hál, amelyikben én, és ha alszik is, oly ébren alszik, hogy... Azonnal felébredne, mihelyt az ablakot megnyitnám.
És fogta a kezemet, és szorította.
- Ha apám megtudná - mondotta fájdalmas mosolygással.
- Hát bizony gondolom.
- Nem gondolhatja. Nem ismeri őt. Megölne.
És fogta a kezemet, és szorította, és nézett rám édes-szomorún.
És én is szorítottam az ő kezét, és ellágyultan rebegtem:
- Sohase láttam olyan szép leányt, mint maga.
Szomorú, szép szeme boldogan ragyogott.
- Eljön, ugye, a jövő nyáron is?
- Hacsak lehet.
- Jöjjön el!
S hogy nézett, rám! Milyen fájdalmas esdekléssel kért:
- Jöjjön el!
Az utca végén egy oláh asszony jelent meg, és két kislány is vele. Marica megijedt. A ránk néző ablakokra pillantott. A kezét nyújtotta:
- Csütörtökön, a tanítónál...
Azon az utolsó csütörtökön olyan fásult volt, olyan kedvetlen, annyiszor elhibázta a játékot, hogy a lányok bosszankodtak rá.
- Mi bajod? Hol jár az eszed?
És félbe kellett miatta hagyni a játékot.
Csak épp hogy beszélgettünk ott a szederfa alatt.
A szomszéd ház udvarán egyszer valami nagy roppanás hallatszik. Kiáltozás, emberek futása, csődülése.
Hát az történt, hogy az oláh templom kurátorának a gebéje, vagy mint ők mondják, kabalája, ráment legelni az udvari pincének a tetejére, s a pince beszakadt alatta. A kabala is beesett.
A lányok is felugrálnak, odafutnak a csodára.
Csak Marica marad az asztalnál. A pince és ló sorsa nem érdekli.
Ül csüggedt fejjel, mint a szomorúfűzfa, még a homlokára hajló, laza hajfürtjét se simítja félre.
Rám néz.
- Holnapután... Hát már holnapután...
- Reggel ötkor, Marica. Nem is láthatom többé. Csak még holnap reggel.
- Istenem...
S a feje ismét lecsüggedt. Aztán bágyadt mozdulattal simította félre a haját, és fájdalmasan nézett reám.
- Jöjjön el holnap búcsúzásra.
- De hát hogyan?
- Oda az ablakhoz... Ahol állni szoktam. Holnap este. Tizenegy után talán már kinyithatom.
- Várni várok én akár éjfél utánig is. De hátha felébred a nagymama?
- Csendesen jöjjön. Lábujjhegyen. És egy szót se szóljon. Még súgva se. Csak mintha némák volnánk. A boldogságos Szűz meg fog segíteni. Kérni fogom térden. Csak épp hogy még egyszer kezet szoríthassak magával. Még egyszer, és talán... utoljára...
S ahogy ült és nézett, annyira asszonyos volt az arca, annyira asszonyos, mintha tíz évvel idősebb volna.
Sose felejtem el azt az augusztus végi éjszakát!
Este zivatarra készülő, nyomott a levegő. Bőrig fogok ázni, mikorra oda jutok, vagy mikorra hazakerülök.
Tízkor kitartom a kezemet az ablakon. Esik-e már? Még nem esik. Csak az ég sötét. Vörösen villámlik olykor a távolban a levegő elektromossága.
Az ablakon kell kiszöknöm. Az semmi. De olyan fekete az éj, hogy egy lépésnyire nem lehet látni. A városban csak itt-ott ég egy-egy hitvány petróleumlámpáska. Magát az oszlopát is alig világítja meg.
A levegő meleg. A lámpás mellett némán libben el egy denevér. Lehet, hogy mindjárt esni fog. De hát visszatarthat-e engem, akárha özönvíz esik is?
S tizenegy előtt valamivel, ott állok már szemben az ablakkal, alig egy ölnyire.
A városka csendes. Mindössze egy katonával és egy úrfélével találkoztam a hosszú úton.
A katona nagyléptű kop-koppal igyekezett a bakancsaiban a kaszárnya felé. Az úr megállt egy percre, és kitért előlem a kocsiút közepére.
Állok. Várok.
A csendben egy macska nyervog valamelyik háztetőn. Nyomban rá éretlen hangú kutyácska ugat alól.
Aztán a macska elcsendesül. A kutyácska meg egy-két vakkanással bosszankodik, aztán az is elhallgat. Újra csendes minden. Csak olykor egy halkan búgó, nyáréji bogár kerül felém a sötétség mélyéből. De az is belekoppan a falba, s a csöndesség újra hallgató, végtelen.
Az ablakon át is kihallom, amint bent a szobában, álmosan veri az óra a tizenegyet: bong-bong-bong...
Nyomban rá a magyar templom tornyán is megszólal az óra: komoly és lassú kongással mondja a városkának a négyet, és utána még mélyebb érchangon olvas tizenegyet.
Az utolsó hang elmúlón rezeg el a sötétségben. De már én nem hallgatok reá. A szívem hevesen dobog. Az ablakra szegezem a szememet. Fülelek.
Az ablak fekete tábla a fekete éjben, fekete, néma tábla.
Állok előtte. Várok.
Hallom, amint bent bondul az egynegyed is. Az öregasszonyságnak bizonyosan megint álmatlan az éjszakája. Talán megérezte, hogy az unokáját eretnek láng környékezi? Az öregasszonyok sok mindent megéreznek.
Állok. Várok.
Az ég alja még mindig villámlik olykor, de már ritkábban. Nem lesz zivatar, hál'istennek.
Csak a nagy sötétség.
Az ablakot közelről is csak a szemem erőltetésével láthatom. De a csendesség oly siket, hogy meghallanám, bármi halkan nyitja is ki. Hiszen már azt is hallom, hogy az óra a felet üti.
Meddig várjak?
Csak nem aludt tán el? Lehetetlen, hogy Marica elaludt volna!
De milyen bolond is vagyok én, hogy idejövök, itt álldogálok. Hiszen ha ezer esztendeig itt álldogálok is, az a leány sose lehet az enyém.
Az ablak talán majd csak megnyílik, ő csak kihajol, és némán kezet szorít velem, aztán az ablak megint bezárul, és zárton-zárt marad, örökkön-örökké.
Állok. Várok.
Az idő teknősbékalábon halad. Már a tizenkettőt is bongatja benn a papék órája, s utána hosszan-hangosan a toronyóra. Marica nem jön.
Állok. Várok.
De nini, mintha valami fehér foltot látnék az ablak mögött...
Mozog...
Eltűnik...
A szívem lükögve dobog. A halántékom dagadoz. Ismét megjelenik a fehér folt. A belső ablak halkan roppan.
Ő az!
De sok idő telik bele, míg a fehér leánykar előnyúlik az ablak négyszögű sötétéből a külső ablak reteszéhez.
És ismét sok idő, míg hangtalanul elfordítja. És lassan-lassan fordul-tárul az ablakszárny kifelé.
Már akkor az arca is előfehérlik a homályból. Felhágok a padra. Édes szegfűillatot érzek. A fehér kéz emelt mutatóujjal nyúlik ki. Az arca visszafordul. Hallgatódzik.
Két virágcserepet hangtalanul emel be.
Aztán, ahogy ott állok, egyszerre a nyakam köré fonul két meleg, puha kar, s az arca az arcomra tapad.
Hogyan beszéljem el azt az őrületesen mennyei és pokoli órát? Azt a randevút, amelyen a két szerelmes nem láthatja egymást, és nem beszélhet egymással, csak csókok beszélnek s arcomra hulló, forró könnyei. A haja, ahogy előreomlik, az arcomra omlik, és ő a fejemet a maga fejéhez fonva csókol és csókol. Csókolja az ajkamat, a szememet, az arcomat, a homlokomat.
És fájdalmas pihegéssel susogja a fülembe:
- Ígérje meg, hogy visszatér, a jövő nyáron visszatér!
- Ígérem!
Befogja hirtelen a számat, nehogy többet mondjak. S újra csókok borítanak el. Az én viszontcsókomra megrettenve bocsát el olykor. S fülelünk. De nem hallik más, csak a szívünk forró dobogása, csak a szobai óra halk-nyugodt ketyegése.
De sokszor eszembe jut!
A következő évben kiküldtek már júniusban Jénába, hogy ott tanuljam tovább a teológiát. A keresztapámat különben is elhelyezték már onnan. Csak levélben mentegetőztem: Majd a jövő nyáron.
A leveleket Elena címére küldtem. Ő volt a bizalmasunk. És Márta nevet írtam a kísérő sorok alá, mert az a Márta nevű leány elköltözött onnan. Annak az írását utánozva írtam, annak a hangján. De persze nem sok levelet válthattunk.
S micsoda különös levelezés volt az! Marica tudta, hogy én nem térhetek a vallásukra, az apám miatt, és én is tudtam, hogy ő nem térhet az én vallásomra, az apja miatt. Az isten egymásnak teremtett bennünket, az isten szolgái rideg kézzel tartottak széjjel bennünket.
És abban a fekete reménytelenségben is szerettük egymást végtelenül!
Másfél év múlva férjhez ment, persze, oláh paphoz. Az esküvőt megelőző héten még írt:
Ha a lehetőségnek csak egy hajszálnyi sugara is mutatkozik, az oltár előtt is visszalépek. Várok akár húsz évet is. Írjon!
A szívemet szaggatta az a levél. Megtettem volna érte, hogy egy-két hétre felöltöm az oláh vallást, s mindjárt az esküvő után levetkezem. De hát még tanuló voltam, s a jövő képe köddel homályzó út volt előttem. Várassam-e, míg az apám elköltözik ebből a földi világból? Vagy megbúsítsam az apámat annyira, hogy kitagadjon? Hiszen mihelyt azt a szót kimondom: oláh pópa, annyi, mintha aszondanám: varangyos béka. S ha meg annak a papnak állok nagy elszántan a szeme elé, s azt mondom: - Uram, én egy luteránus prédikátornak a fia vagyok. A leánya feleségem lesz, vagy meghal - az a pap rám fog nézni jeges-nyugodt szemmel, és azt fogja felelni: - Haljon meg.
Mindezt megírtam Mariskának is, és azt ajánlottam neki: ne forduljon szembe az apjával, mert az gondolatnak is irtóztató! Viseljük türelemmel a keservünket: csoda nemegyszer történt már a világon; hátha idő múltával velünk is történik valami boldogító csoda?
Férjhez ment.
Csoda nem történt velünk.
Hat év alatt három gyermeke született. Az első fiát az én nevemre kereszteltette.
A hetedik évben aztán meghalt szegény. Valami hosszadalmas betegség vitte sírba, valami mellbaj.
Elena küldötte meg a gyászjelentést. Hosszú levelet írt melléje. Megírta, hogy valahányszor vele beszélt, mindig engem emlegetett. A leveleimet Elenánál tartotta, s valahányszor átment hozzájuk, könnyezve olvasgatta.
Csak még egyszer eljött volna, csak még egyszer - mondogatta szomorún.
S mikor már betegeskedett, megkérte Elenát, hogyha meghal, tegye a leveleimet titkon a koporsójába.
Egy tavaszon, hogy Erdélyben jártam, eszembe jutott a teljesített ígéret.
A halál nekem nem elmúlás. Hiszem és érzem, hogy akik meghaltak, csak a testüket vetkezték le.
Elmentem a kis oláh temetőbe.
A sírásó megmutatta a sok sírdomb között, hova temették.
Kis feketésszürke márványobeliszk, s félig nyílt, szelíd violák a síron. A kőemléken persze román szavak, román nevek, hogy kinek a leánya volt, kinek a párja volt az ott porladozó MÁRIA.
A sírhalomra tűző, langyos tavaszi verőfényben egy poszméh dongott a violákon. Dongott, dongadozott közöttünk, fölöttünk.
Mintha az is azt kérdezné szomorú kérdéssel a violáktól:
- Kinek a párja volt? Kinek a párja volt Mária?