A lap feldolgozottságának foka

Kijegyzések egy mémoire-könyvből

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kijegyzések egy mémoire-könyvből
szerző: Kaffka Margit

       Akkor volt, hogy egyszer még – a végső okosság és minden egyéb tönkretettségek előtt, a megöregedés előtt – utoljára ígért nekem valamit az ősz. Egy ősz az enyim: városi, csalóka és gyönyörű; hosszú, hangtalan folyó aranyszín délutánokkal és lámpafényes, izgalmas, szezon előtti estékkel érkező. Jártunk a délutánban, és meleg; édesen erjedt illatú halott levélszőnyeg süppedezett, súrolt, zizegett a lábunk alatt; bokáig gázoltuk – puhán és együteműn lépve, finoman susogtattuk, zenéltünk vele; és nem volt egyéb hang a szép, elhagyott, városi ligetben és miközöttünk is akkor csaknem ennyi volt minden. Mert a szókat, a kérdést, felesküvést és elszámolást már a múltunkban, régen elvégeztük másvalakikkel – már ígértünk és feledtünk néhányszor; és csak értő, nagy őszi hallgatás mélye vagy ösztönös mozdulatok egyszerűsége nem tűnt fel szégyenletesnek előttünk: „Egyszer még – gondoltam az oldalán haladva, és nem néztem rá –, ennyi még kijárt nekem az életből. Már semmit sem kerestem; ez önként, váratlanul adódott. Most csak gyöngéd kézzel nyúlni érte, csak nem zavarni, nem kérdezni semmit – vigyázva járni az aranyos avarban! Mert ennyi az enyim még!”

       Elhagyott, nyári varieték, üres mozgószínházak cifra stukkós homlokzatai közé tévedtünk, és oly különös volt e csend, a körhinták lebegő gipsznimfái mozdulatlanságuk méla és nemesült, furcsa melankóliájában – a nyári vad és izzadó keringés, az émelygős zene hajszái után. A kezemért nyúlt itt. És imádkozni tudtam volna valami áradó, hálás áhítatban, oly csodálatosan zavartalan, egymásba hangolt és kielégítő volt minden mozdulatunk, kevés, letompított, vigyázó szavaink. Hát ez az, aminek el kellett jönnie – gondoltam. Most éreztem a mély, hallgatag, végzetszerű jelentőségét sorsomban. El fog múlni ez is, igen – (már ismertem az évék túlélő erejét), de ez most már döntő lesz minden hátralévő éveim fölött. Mert az emlékeivel ez fog átnyúlni az öregedésbe, ami ezután már következik. Ilyen egyszerű, látó, tudatos voltam akkor a boldogságban – ilyen szerény, kicsivel beérő. Mit is akarhattam volna még? Egy szép, finom, megbékélt öregség – ez van itt szóban. Igen, boldognak mondhatnak engemet minden asszonyok. Mert ki az, aki ennyit megőrizhetett magában idáig? Tán erre vártam tévelygések és erőltetett átélések között – fiatalos, póriasan és rikítón végigbeszélt szerelmeken át, és mikor kárhoztattam magam, hogy nincs erőm egész áldozatra és egész magamfeledésre; lám, én tudattalanul is erre gyűjtöttem és készültem talán. És csak így jöhetett – így megállapodások, nyers kifejezettségek, gyerekes közhelyek nélkül; ilyen halk léptekkel, ilyen aranyló, hosszú ősszel – a legutolsó szerelem. Mennyi sose álmodott szépség van még számomra itt! Milyen jó hozzám az élet!… Így mentünk egymás mellett délután hosszat, el sem tervezve előre ezt; és aztán egyik sem mondta: „Most ég veled, mert lámpák gyúlnak, és egyéb dolgok következnek; és nem kell, hogy az emberek együtt lássanak!” Az első utcaszélen csaknem egyszerre nyújtottunk búcsúzóra kezet – nem sajnálkozva, sem kérve, sem ígérve; csak különösen szép mosollyal. És amikor egyedül haladtam néhány lépésnyire – megint a torkomig szaladt a forró, nagy meghatottság, „gyönyörű este – mondtam –, szép villanyfények, város; mozgó, meleg város odabent, dús boltkirakatok, könyvek, színházak, kedves, puha olvasóhelyek, kultúra – minden érett, kész és emberi dolog együtt –, és hogy fog lüktetni a szezon alatt; – és mi ily emberi dolgokban találkoztunk. Ó – szép utcák, villanyfények, rikkancsok, gesztenyések –, drága, drága élet egyszer még!”

       A gesztenyeillat az utcasarokról ütődött felém. A gázlámpa alatt, egy cafatos sátor öbléből akkor valami fojtott, zümmögő, különösen dallamos hang is, egy asszony sírása… Ott ült gyümölcsei mellett, a parázsszén kivilágított a kék kötőre, amibe eltakarta arcát és fakó hajára az elcsúszott keszkenő alatt. Úgy zokogott – oly odaadón, bensőleg, oly átolvadtan ebbe gyámoltalanságával s oly kifejezőn –, melódiásan, szinte kedvtelve – szinte kacérul már. A gesztenyés kofa.

– Nagyon sajnálom – keménykedett ellenében egy férfihang –, de amit nem lehet, azt mondom, hiába! Holnapra itt legyen a cédula!

       A rendőr mondta ezt, és kihúzott mellel, peckesen, de kicsit megzavartan odábbtopogott a poszt felé. Az asszony felnézett – szipogva és panaszló búgással kérdezte meg, hogy mennyiért veszek! Akkor láttam, hogy a sírása szép csak e nagy, fakó, vastag munkásasszonynak – e reszketeg csüggedés zenei lágysága, ahogy kérdez és kér. Ez is valami, bizony; ha ide nem lépek, a sarki rendőr tán mégis enged – vagy legalább beszélteti, panaszoltatja még egy ideig. De ő most felém forgatta vizes, nagy, bús szemeit, és az arcán bő, zavartalan, enyhe szivárgással gördültek végig a könnyek.

– Mi baja? – kérdeztem felelet helyett, és a hangom akkor valami érthetetlenül áradozó, lelkes és forró együttérzésben remeghetett. Még egyszer kérdeztem föléhajolva, mert újra sírni készült.

– Ó, minden, minden – mondta, és a két ökle csüggedetlen, furcsán esett a térdeire. – Most, hogy fizessek helypénzt, az is zaklat! Minden rajtam. Miből? Nem keresek én itt annyit! Az a cédula egy hétre előre van; – este tíz óráig szól az. De én, ki tudja, jövök-é holnap? Tán kiterítnek. Reggelenkint nagyon hideg van – átfázok. Este szaladok én nyolc után haza enni adni a hat gyereknek – és karácsonyra itt a hetedik. Hogy az uram iszik-e – ó istenem –, hát melyik nem teszi azt? Hát bizony ver néha – melyik nem verne? Minden énrajtam. És most még ez is!…

       Csukló ritmusban, szólamonkint szaggatva úgy mondta, mint a falusi asszonyok az ősi siratóverset. De ebben az igazság volt – egyszerűn, bután, mint az ő elmeredt bámulása a nagy, nedves szemekkel – súlyosan, formátlanul, mint elnehezült, suta teste a merev nagykendő mélyén. És akkor – éppen akkor a lelkem gyökeréig megrendültem, és minden rejtett, titokzatos forrása a jóságnak megfakadt bennem. Kinyújtottam felé a tárcámat, mintha szívem volna, megnyitottam adakozón, primitív emberérzésben. Le akartam fejteni szegény, átázott és elterpedt állatasszony arcáról a piszkos, könnyes kötőt; de oktalanul elszégyelltem kesztyűs voltom, és lerántottam hirtelen. Simogattam a haját és beszéltem neki. Ne sírjon, ne! Abba nem halunk bele! Majd átesik; – azután meg – jó az Isten, majd segítünk. Igen – itt van még egy kevés – nincs sok nekem sem –, de aztán ne jöjjön ide árulni már addig. Így, lássa, lássa!

       Figyeltem, ahogy enyhül és halkul a megejtő bánatú, szép hangú sírás; és alig tudtam elszakadni onnét, mert valóban szerettem őt és önmagamat e percben; naivul, szinte iskolásan; – és az úton is, hazamenve, különös mód nem éreztem kiábrándulást, nevetséget ezért. Hogy segíthetnék rajta – tűnődtem komolyan. Egy kis akarat kellene csak, egy kevéssel több munka, vagy csak utánjárás, törődés a dologgal. Ha kiválasztanám ezt a százezrek közül, mert a sors épp ma dobta elém váltságul talán valamiért. Meglátogatni – keresztvízre tartani a kicsinyét és gondoskodni róla –, valami ilyes. Próbáltam tárgyilagosan gondolni minderre – de oly különös volt, egyszerre meg kellett állnom meglepetten, majdnem örömmel és eltörülni arcomon a könnyeket. Még ez is – ez is adódott ma nekem. Milyen teli voltam! Akaratlanul gyorsan haladtam – mintha az élet, a várt jövő felé! –, s a belső utcák jöttek már – könyvesboltok, szép kirakatok, jó meleg olvasóhelyek a tükrös üvegek mögött. Sóhajtottam egyszer még – aztán azon erőlködtem, hogy felidézzek egy kézszorítást, egy mai mosoly emlékét. Mert minden percnek oly más arca van.

       Oly külön arcúak a napok, a hónapok és mi magunk egymás arca előtt. Mit érezhetünk meg egymásból? Benézhetünk-e szép, drága mosolyuk mögé, és mérhetjük-e ott benn a múltat, az élettel elkészültséget, a rejtett szándékot vagy a rákövetkező napok tükrözését! Mennyi sokfélét kell egy néven nevezni, hányféle arcú fantomot – eltökélést, vérhullámzást, életkíváncsiságot, szép játszókedvet – idegtornát, érthetlen vonzást – és egy szó: szerelem –, csak egyféle a szó és minden bajok tán ezért. Egy percben egynek érzik a mosolyunk, a mozdulatunk, a lelkünk, s azt hisszük – mire a szó? De honnét tudhatnók, hogy ugyanolyan ünnepeket szentel-e meg a másik, és percei, igazi nagy percei találkozók-e a mieinkkel. Egyszer csak az ő élete fog meg és ragad, sodor magával minket az ő szertartása szerinti ünnep lakomája felé – és hol vannak akkor szentelt perceink és más arcú álmok?

       Télen, nagy fehér téli éjszakában haladt el egyszer a kocsink, és rémlett, mintha megismerném az utakat, amiken jártunk. Úgy hullott a hó kinn, csomósan, kavarogva – a leheletpárás ablakon át vastagon-prémes gallyak kuszáltsága forgott, vibrált keresztbe-körbe fonódtan a villódzó sötétség mélyén – és a szaladó kocsi előtt egymást követve tűntek, suhantak mögénk visszafelé a fehér, halotti fák. Lehunytam a szemem, és alig hallottam, mit beszél. – „Milyen kuszáltság – bámultam kifelé káprázó szemmel –, milyen eszelős, vad kép, ragyogó zűrzavar – az életem!” De ő nem hallhatta a gondolatom.

       „Hát így – szóltam akkor magamhoz egészen másformán –, hát mindegy! Ez jött! Ez legalább valami, amit nem én akartam. Amit nem én idéztem akarva az életembe, programszerűtlenül, idegenül jött, hullt reám – ezt legalább nem én teszem: ez történik velem most. Nem vagyok itt én – hanem az élet, idegen, őrült, kusza és kiszámíthatatlan.”

       „Ezek a fák állottak-e egyszer hallgatva a szép, csendes, folyó arany őszdélutánban? Most rohannak, tűnnek kísértetin fehéren, visszafelé, mint az idő – mint ez ismeretlen, életemtől különszakadt percek. Mindegy! Most ez van, elfogadom. Ott nyári képszínházak és cifra ormú körhintabódék fehér ködárnyai – a múlt. S az ott az utca széle!”

       „Én nem ismerem ezt az embert, akivel valami itt összedobott. Ki lehet? Ő volt-e csakugyan, aki szelíden és érteni látszón fogta egyszer a kezem? Mindegy – egyszer énnekem is szabadjon a szemem behunyni!”

       „Az öregség – az majd úgyis jön, mindjárt-mindjárt, és száraz lesz, szikkadt, álomtalan; – fogatlan szájjal nevető mindenen, ami ma érték. Semmit sem érdemes az emlékekért tenni vagy elhagyni; csak percek vannak, és bennük meglepetés, kavargás, őrület – az élet!”

       „Ott – ó, ott az utcasarkon, már tudom, hogy jártam egyszer – és hallottam valamit – búgó, enyhületes, felszakadó zenéjét egy sírásnak. És az az asszony – nem, üres a helye! – Karácsony előtt! – mondotta akkor. Talán épp most – most éli a legszörnyűbb órát! Neki is percek-é ezek vajon? De miért gondolom így: ő meg én? Mi közünk egymáshoz e rohanó, zavaros áradatban – amiért össze-összehajt néha vak éjszakai szél. Itt két idegen ember egy kocsiban!”

       Így elrohantak mind azután a napok és hónapok – és már igazibb percek is jöttek, mérve tudatosak, amikor újra látni bírtam, tudni, keresni és összemarkolni múltat és mát. Eltisztult a hó akkorra. Egyszer magamraéreztem egy napon, és megtudtam, hogy mégis én voltam itt mindezekben. Az életemnek nem ez volt a híja, nem ez kellett ide, hogy egésszé teljesítve és új szépségeket adjon – de mégis –, én elfogadtam. Idegen dolog; de most már belepazaroltam mindent, amim volt még; – tudva és látva, mert már úgyis mindegy volt, már hová tehettem volna. Jön az öregség és annak, ó, uramisten, annak be mindegy, hogy harmóniásan, szépen illő akkorddal záródott-é le egy asszonyélet. Nem én, én voltam-e mégis, aki bársonyos, szép batárnak, úri, magános, mélyillatú fogatnak bírtam látni valami zörgő, szegény, fáradt és idegen konfliskocsit? Vagy még ez sem volt – túloztam akkor keserűn, konokul –, csak valami kültelki körhinta hátán sallangos, színesre mázolt buta ló. – Mindegy! Életemben egyszer, az öregedés előtt, legalább úgy tudtam látni!

       Most pedig nyitva a szemem, gyalog járok, egyedül és bensőmben elkészülten. Most világosak a tavaszi fák, és én kiszabtam magamra, hogy végigjárom mind a régi utakat így. Kell ez nekem! Tulajdonképpen ez jó – ez kellett épp és illik az én eddigi egész korcs és koldus életemhez; ez a szegény és suta regény! Én voltam az egyetlen szereplője, mondjuk így – semmi! Legalább értője, bírálója is csak én.

       És ez a liget – barkás, fűvirágos tavaszi liget. Hát most már lehetőség sincsen, sem álom – semmi; és minden érték egyenkint veszett el az újraértékelésben. De lám, hogy bírok itt járni így; – bírtam megállítani a haladó fogatot a vég előtt még, kiszállni, talpraállni, továbbmenni a fakón, nyitott szemmel, gőgösen mégis. Lezárni az életet és elég tűrhetően tovább élni azért és végezni egy és más apró dolgokat még itten. Élni mindenhogy lehet – beleszokni. De szabad-e önmagamból olyan nagy dolgot csinálni, hogy most már megvessem a lábam, és végig meg akarjak maradni a dacos szomorúság mozdulatában. Talán még erőlködni, próbálni is fogok párszor önmagam ámítani.

       Itt jártunk – igen, most már világosan, siváran ismerősek e helyek. Nemsokára kijönnek ide ünneplős cselédek, facér bonnok, unatkozó úrinők – párok, kis párok –, és következik az undorító, émelygős körforgás, táncba fognak a poros, aranyozott képű gipsznimfák; – nyár jön, nehéz szagú, súlyos, forró és éles verőfényű és a buta, ősrégi mocsárláz – szerelem. Én akkor már, bizony – nem leszek itten.

       Így beszéltem önmagamhoz, és haladtam konokul, tiprón, kegyelettelen végig valamennyi utakon. De bensőmben forrón, lélekvesztetten áhítottam valamit – valamit, a sírást; a nedves, felfakadó, könnyítő zokogást – egy búgó, zümmögő, együgyű, melódiás hangot, amilyent hallottam egyszer. Hol van az a hang, az asszony, a régi utcasarok.

       Ráleltem, láttam messziről, hogy ott ül megint. Valamivel karcsúbb volt most, piszkos, törökszínű blúz volt rajta és a fején, lám világos, könnyű kendő. Most limonádét árult és tarka papirosba göngyölt cukrokat. És akkor odamentem és elhaladtam előtte, de nem nézett arra; – egy sötét rendőrköpeny árnyéka elébe terpeszkedve – amint a lámpavasnak dőlt amaz és föléhajolt – egészen közel –, elvette előle a kilátást.

       Nem járt arra senki, és én csak azért is, harmadszor elmentem mellettük, jól odanéztem, de nem vettek észre. Akkor visszafordultam keményen, gőgösen nagy egyedülségemben a barkás bokrok között – és keserűn, vagy irigyen, gonoszan –, vagy csuklón, nagy nyomorúságomban görcsösen, sírón felkacagtam.