Kifelé
| Kifelé szerző: Thury Zoltán |
A szörnyű meleg napokra egyszerre hideg következett. Sokfelé jég esett s a vizes, fagyos csapadék elölte azt a kis napfényt, a mi kikivánkozott a fellegek mögül. Annak a bizonyos Bojth doktornak, a ki sok-sok háznak régi, becsületes öreg orvosa, egyszerre rémsok dolga akadt. A nehézkes vén batár a két szürkével egész nap trappolt erre-arra, különösen az olyan házakba, a hol gyerek van s az öreg ur, a ki maga is nyugalomba kivánkozó zörgős csontu, majdnem egészen fehér fejű ember volt, egymás után ültette a térdére a gyermekeket s a csepp népséget: - Tudsz-e nyelni? Fáj-e, ha iszol? mond: - á, hosszan, igy: - áááá s aztán alattomosan, mintha csak játszanék velük, belopta a gyerek szájába a lápiszt, a miről pedig azt hazudta, hogy czeruza s végigkente a duzzadt mandulákon s a dagadt torkok falán, miközben alaposan megrugdosták a gyerekek. Némely helyre aztán holnap már nem is ment el. Csak beszólott a házmesterhez megkérdezni, hogy vége van-e már a gyereknek. S egy-egy becsületes, szomoru köny pergett ki a sötét szemüvege alól, ha valamelyik kis barátjának kialudt a szegényes mécse. Ez az a bizonyos Bojth doktor, a ki már akkor is öreg ember volt, mikor az én torkomba nyomta be a czeruzáját annak idején s a kit mi mindig megijesztettünk, a mikor jött. Előugrottunk az ajtó mögül és azt kiáltottuk, hogy: hamm! Ez azt jelentette, hogy mindjárt bekapjuk. Ő pedig rendesen összerázkódott, iszonyu rémülettel bámult reánk s vaczogott az a néhány foga, a mi megvolt még neki, azt rebegte: - Jézus Máriám, ugy megijedtem, hogy egy krajczár se maradt a zsebemben. - Ugyanez a Bojth doktor... szóval, ide-oda döczögött a kocsi s némely házból nagyon szomoruan jött ki az öreg doktor.
Az Iszákék kapuját is csöndesen huzta be maga mögött, még arra is vigyázva, hogy a kilincs ne csattanjon nagyot az ütközőn. Mintha elszontyolodott volna, nagy szomoruság, szégyen, bosszuság borult redős arczára s az orvos tanácstalanul tapogatódzva lépte meg a batárt s néhány lépést. Olyan pillanata volt az öreg urnak, a mikor nagyon a szivére vette azt a nagy nyomoruságot, hogy az orvos a természet ellenében semmi. Az őserő keresztülgázol a tudományon és teremt és gyilkol.
Az imént épen gyilkolt.
Benn az Iszák-féle kis házban mindössze három nap óta arról panaszkodott a gyerek, hogy valami szurja a torkát. Minthogyha tü akadt volna meg benne. Igy informálták az öreg Bojthot is, az pedig azt mondta: - Igen, hát majd megpróbáljuk kivenni. - S belenyult a czeruzával a gyerek torkába, aztán háromszor-négyszer is megállott naponként a ház előtt a két vén szürke. Azonban hiábavaló volt az utjuk. A mikor utoljára ment ki a kapun a gazdájuk, már együtt volt a kis rácsos ágy mellett a család. A gyerek anyja megüvegesedett, zavaros, merev pillantással bámult a mindig halványabb kis szőke fejre, az apja komoran a kis czipőt, a komikus kis nadrágocskát nézte, messzebb a nagyszülők suttogtak és egy pap, az Iszák ur bátyja.
Az ágy szélén pedig egy apácza ült s néha letörülte a gyerek homlokát. Finom, fehér kezeit néha a gyerek mellére tette. Alig-alig ketyegett már a kis óramü alatta. Egyszer aztán egészen megállott, az apácza másik keze a kendővel letévedt a gyerek homlokáról a szemeire. Iszonyu csend lett s valami dohos pinczeszag árasztotta el a szobát. A papé volt az első szó, a mi elhangzott.
- Az Isten adta, az Isten elvette.
A férfi az ágy lábánál elkényszeredett mosolygással nézett rá.
- Nekem beszélhetsz.
Az asszony pedig észre se vette, hogy mi történt.
Harmadnapra magukhoz tértek egy kicsit. Csak az asszonynyal nem birtak. Iszonyuan össze volt törve, sokszor elaludt, hacsak leült, már mindjárt elnyomta az álom. Föl kellett rázni belőle, mivelhogy az öreg Bojth azt mondta, hogy az ilyen álom-kórság veszedelmes, semmiképen se kell eltürni.
Aztán meg valósággal tulságosan élénk lett. A temetés délelőttjén maga vigyázott a takarításra, mert a mint mondta: - jön a sok vendég, aztán semmi sincs rendben, még megtalálják szólani. Porolt, törülgetett, a cselédek sarkában járt, kiment a konyhára is az ebédet megkóstolni s majdnem derüsen fogadta délben az urát. A férfit nyugtalanította kissé a gyors átalakulás, de azt hitte, hogy miatta játszik szinházat az asszony. Iszonyuan sajgott benne a fájdalom s csodálattal nézett föl a feleségére.
Magában azt gondolta: - lám, lám, lám, ők mégis jobban birják.
Délután sok kocsi jött. Jóbarátok, ismerősök, a komáék is, a kik a gyereket a keresztviz alá tartották, aztán kollegák a miniszteriumból, sőt egy államtitkár is. Ez a körülmény a gyülekezetben bizonyos megelégedést, ugyszólván csendes büszkeséget idézett elő. Valami förtelmes kék kocsit is küldött a temetéses vállalat, a minek a bakja mögött üvegszekrény van. Ebbe semmiképen se akarja bebocsátani a gyereket az asszony. Összegubbaszkodva, irtózattal nézett rá s a mikor a kocsi mégse mozdult, rekedten kiabált: - vigyék innen, vigyék...
Egy fiakkerbe ült be az urával, a térdeikre fektették a kis koporsót s erre megnyugodott. A férje iszonyuan szenvedett mellette, de erősen tartotta magát s azon gondolkozott, hogy micsoda művészettel lehetne valahogyan könnyebbé tenni az elválást az anya és a gyermek között. A kocsi lassan, lépésben haladt, mögötte a többi s a hosszu, terhes hallgatás után megszólalt az ember:
- Látod fiam, csakugyan igaz az, hogy az Isten adta, hát szabad is neki visszavenni. Ad másikat majd; fiatalok vagyunk, előttünk áll még az egész élet...
Az asszony gépiesen rámondta, hogy igaz; de mintha oda sem hallgatott volna, kibámult kétfelé az aszott, most már ujra forró napsugárban sárgálló világba.
- Aztán édes fiam, a gyerek bizony csak gyerek. Gyönge szervezet még a legerősebb is. És a hogy itt körös-körül nézel, minden arra tanít, hogy minden elmulik. Miért lehessünk mi épen azok a büszkék, a kik kivételt akarunk magunknak a nagy rend alól. Aztán meg fiam...
Az asszony ráhagyta.
- Igaz, igaz...
- ...Annyian, de annyian temettek már az idén. Jóformán mindenki. Ha mind kétségbe esnénk, senkise maradna már ezen a világon, a ki tovább dolgozzék. Nem igaz?
- Igaz.
- S jóformán azt se tudjuk, hogy mit temettünk. Ez az édes kis gyermek csak szép volt, meg kedves s mostig nem is kivánt tőle senki egyebet. De honnan tudhatná megmondani azt az ember, hogy vajjon az életre volt-e teremtve? Lett volna-e benne elég erő, akarat, kitartás, hogy váljék belőle valami. A világban már verekedni kell, vajjon birta volna-e az ökle?... Az igaz, hogy derekas kis ökle volt.
Az asszony a könnyein át mosolyogva ismételte:
- Derekas kis ökle...
- De hogy fejlődött volna tovább? Drága, édes kicsi aranygyermek volt, de vajjon mi lappangott benne? Valami olyan, a mit se tőlem nem örökölt, se tőled, épen csak hozzájutott valahogy. Ki tudja?
Az asszony ujra ráhagyta.
- Igaz.
Azonközben befordultak a temető kapuján s csupa nagy sir, magas oszlopok, keresztek között járt a kocsi. Ezeket csak nézte az asszony, de nem igen látta. Előre figyelt, hogy hol kezdődik a gyermektemető, a kicsi dombon, kis kövek. Ugy kihajlott a kocsiból, hogy az ura megfogta a karját s gyöngéden rákényszerítette arra, hogy reá figyeljen. Megint beszélt hozzá. Most már még tovább ment a következtetéseiben, valósággal belehajszolta magát annak a bizonyításába, hogy voltaképen nincs is veszteségük, vagy ha van, hát nem lehet tudni az igazi értékét annak, a mit vesztettek.
- Édes fiam, - mondta - édes fiam, csak próbálj gondolkozni. Próbáld meg. Lásd, hány meg hány ember lett valósággal szerencsétlensége a családjának, pedig gyereknek épen olyan drága volt, mint ez itt. Hátha sok esztendő könnyhullatását előzzük meg azzal, hogy most sírunk...
Az asszony hirtelen megragadta a férfi kezét, ugy megszorította, hogy az fölszisszent s remegve, nyögve vágott a szavába:
- De sírj és ne beszélj.
A férfi elhallgatott s a kocsi lassan egy mellékutra kanyarodott be, a kis kövek közé. Már fátyolos volt az ő szeme is, a mig végignézett a szeles nagy mezőn.
- Hogy el fog itt veszni... - mondta fuldokolva az asszony. - Hogy elvész itt minden.