A lap feldolgozottságának foka

Kifakadás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kifakadás
szerző: Szabó Endre
Nyugat 1921. 24. szám

A Bodrogtól a Kis-Dunáig
Óh beh szép föld, kies vidék!
Nem bírom elképzelni máig,
Hogy ezt tőlünk mind elvivék,
Bolondulásig tépelődöm
Vad eseten, kuszált időkön,
És sehogy meg nem érthetem,
Hogy nincs oda utam nekem.

Legszínesb kertje a világnak:
Zemplén, Abauj, Sáros, Szepes,
Borult lelkem ─ bármerre járjak ─
Mindig, mindig téged keres.
Pedig nincs ott semerre másam,
Mint a marék por, melybe játsztam,
Mezőnek gyalog-útja csak,
Rétből meg csak a széna-szag.

Hát még ha látom a hazának
Letaglózott más tetemit!
A borzadály, a szörnyű bánat
Még gyilkosabban keserít
S ah! minden fájdalom csapásit
Csak én magam hordom rogyásig,
Mindenki más magának él,
Pöröl, mulat, gyűjt és fecsél.

Mindenkinek van arra mersze,
Hogy szót tegyen a fórumon,
És perg, csörög a szó, de persze
Bolond szél fuj bolond lyukon,
Szép szó, kérés - minden hiába,
Nem enged a „jus”-ból a kába,
S megint engem öl e gyilok,
Hisz' más kacag, csak én sírok.

Kereslek, Isten: mért türöd meg,
Hogy mind e bú csak rám szakad,
Hogy egyedül engem gyötörnek
Eves gondok, botor szavak?
Szeretném, Isten, hogy ha volnál:
A mennybeli találkozónál
Tudom lesütnéd a szemed,
Hogy így megvertél engemet.