Kialudt villanykörték
szerző: Gerevich Aladár (1879–1947)
Valamikor — nem is olyan régen — amikor eljött az est, reflektorok fényében csillogtak a templomok, paloták, szobrok és szökőkutak. Házak falán a hirdetések aranyfényben ragyogtak. Villanyfény öntötte el az utcákat és a kirakatok tükörablakai mögött a szebbnél-szebb árukat a villanykörték fénye kínáltak. Ugráló sugarai a megvilágított boldog emberek arcán táncoltak.
Változtak az idők. A reflektorok szemei nem világították a művészet szép alkotásait, hanem időnként a szürke égbolton cikázó sávokkal kerestek valamit, vagy valakit. A kirakatok körtéi is lehunyták égő szemüket.
Utcai lámpások nagy része pihenőre tért és csak itt-ott szemernyővel pislákoltak csökkentett erejükkel.
A házak ablakait fekete függönyök borították. Az emberek igyekeztek egymást elkerülni. A barátságos arcokra fekete fátyolt vont a sötétség. Néha felvillant a világosság reménye, amikor az Úr Isten megsokallva a földi sötétséget, meggyújtotta millió csillagát, hogy világítsanak a sötétében botorkáló embereknek.
A világ teremtése óta ádáz küzdelmet folytat a világosság a sötétséggel és a győzelem felváltva hol az egyiké, hol a másiké. Olyanok mint az emberek: soha nem tudnak egymással megbékélni. Majd egyszer ismét győz a világosság és kigyulladnak újra az alvó villanykörték lecsukott szemei és égő fényben újra felragyognak. A világosság legyőzi a sötétséget és az emberek boldog, mosolygó arcán örömtáncot lejt az újra felgyulladt villanykörte.