Kiadás nélkül
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Szticskint, a vonatvezetőt, egyik szabad napján, Ljubov Grigorjevna, egy szolid, kissé elhízott, mintegy negyvenéves asszonyság látogatta meg, ki házasságközvetítéssel és sok más olyan üggyel foglalkozott, amelyekről csak suttogva szoktak beszélni. Szticskin, kissé zavartan, de azért szigorúan, kimérten, komolyan – mint mindig – járt fel és alá a szobában, egy szivart szívott és így szólt:
– Nagyon örülök, hogy megismerkedhetem önnel. Szemjon Ivanovics ajánlotta önt nekem, minthogy segítségemre lehet egy nagyon kényes és fontos ügyben, melytől életem boldogsága függ. Nézze, Ljubov Grigorjevna, én most ötvenkét éves vagyok, tehát abban a korban, melyben sok embernek már felnőtt gyermekei vannak. Állásom biztos. Vagyonom ugyan nem nagy, de azért egy szeretett lényt és néhány gyermeket mégis;ól eltarthatnék. Magunk közt, megmondhatom, hogy fizetésemen kívül a bankban is van pénzem, melyet egyszerű életmódomnál fogva takaríthattam meg magamnak. Szolid és józan ember vagyok. Komoly, praktikus életmódot folytatok, úgy hogy sokan vehetnének rólam példát. Csak tűzhelyem nincs és élettársam. Most úgy élek, mint a vándorcigány, egyik helyről a másikra kóborlok, örömtelenül, nincs, akivel ügyeimről tanácskozzam és ha beteg vagyok, nincs, aki egy pohár vizet stb.-it adjon. Azonkívül a házas ember többet számit a társadalomban, mint a nőtelen… A műveltebb osztályhoz tartozom, van vagyonom, de ha az említett szempontból mérlegelnek, mi vagyok? Egy agglegény, mint amolyan katolikus pap. Azért nagyon szeretném himen láncait felvenni, azaz valamely méltó személlyel a házasság szent kötelékébe óhajtanék lépni…
– Ez helyes! – sóhajtotta a házasságközvetítőnő.
– Egyedül álló ember vagyok és nem ismerek ebben a városban senkit. Hova menjek, kihez forduljak, mikor számomra mindenki inkognitóban él itt? Éppen ezért tanácsolta nekem Szemjon Ivanovics, hogy forduljak olyan személyhez, ki ebben a szakmában specialista és az emberek boldogságával hivatásszerűen foglalkozik. És azért kérem önt Ljubov Grigorjevna legnagyobb tisztelettel, hogy kegyeskedjék sorsom intézését kezébe venni. Ön a város minden férjhez adó leányát ismeri és könnyen túladhat rajtam…
– Persze. Ez lehetséges…
– Kérem, igyék…
A házasságközvetítőnő a szokott mozdulattal emelte a poharat szájához és köhécselés nélkül ürítette ki.
– Ez lehetséges, – ismételte. – És milyen menyasszonyt kíván magának, Nyikolaj Nyikolajics?
– Én? Amilyent a sors küld.
– Persze. Hisz ez a sorstól függ, de mégis, mindenkinek megvan a maga ízlése. Az egyik szőkét szeret, a másik barnát…
– Nézze csak, Ljubov Grigorjevna, – szakította félbe Szticskin szolid sóhajtással. – Én megállapodott és jellemes ember vagyok. Előttem a szépségnek és általában minden külsőségnek csak másodrendű szerepe van, mert, amint ön is tudja, a szépség elmúlik és a szép feleség ok bánatot okozhat az embernek. Én úgy gondoltam meg, hogy az asszonyban nem az a fődolog, ami külsőleg látszik, hanem az, ami benne van, az, hogy lelke legyen és meglegyen minden megkívánható jó tulajdonsága. Igyék kérem… Persze kellemes, ha az asszonynak telt idomai vannak, de a két fél üdvösségéhez nem szükséges; a fődolog az ész. Tulajdonképpen észre sincsen asszonynak szüksége, mert ha esze van, könnyen túl sokat képzel magáról és mindenféle ábrándok járnak eszében. Persze a műveltség nem-igen engedhető el manapság, de különböző műveltség van. Nagyon kedves, ha tud németül, franciául és más egyebet, ez persze nagyon kellemes; de mit ér az ember vele, ha nem tud egy gombot felvarrni? Én magam is a műveltebb osztályhoz tartozom és Kanitelin herceggel például, ezt bátran megmondhatom, úgy beszélek, mint most önnel, de egyenes, őszinte jellemem van. Egyszerű leányt óhajtok. A fődolog, hogy becsüljön engem és érezze, hogy boldoggá tettem.
– Persze.
– És most térjünk át az anyagiakra. Gazdag nem kell. Olyan aljasságra, mint az érdekházasságra, képtelen vagyok. Nem akarom feleségem kenyerét enni, hanem ő egye az enyémet és tudja, hogy az enyémet eszi. De szegényt se akarok. Nem vagyok vagyontalan és nem anyag érdekből, hanem szerelemből házasodom, de szegényt mégsem vehetek el, mert hisz ön is, tudja, hogy mennyire megdrágult minden és ha azután a gyerekek is jönnek…
– Hiszen olyant is lehet találni, kinek hozománya van, – mondotta a házasságközvetítőnö.
– Igyék, kérem…
Mintegy öt percig hallgattak. A házasságközvetítőnő felsóhajtott, oldalvást nézett a vonatvezetőre és így szólt:
– Hát mi volna, ha… nem óhajtana valakit balkézről? Most volna épen valami nagyon jó árum. Egy francia… egy görög… Nagyon olcsó.
A vonatvezető gondolkozott, azután így szólt:
– Nem. Köszönöm. De minthogy az ön részéről ennyi jóakaratot tapasztalok, engedjen meg egy kérdést: Ha… megszerzi a menyasszonyt, mit kérne fáradságáért?
– Nem kérek sokat. Ha huszonöt rubelt ad s egy ruhára való szövetet, amint ez szokásos, megelégszem… A hozományért és kelengyéért persze külön, ez külön számla…
Szticskin gyomrán egymásra tette kezét és hallgatagon gondolkozott. Azután felsóhajtott:
– Ez drága...
– Dehogy drága, Nyikolaj Nyikolajics! Régebben, mikor még sok lakodalom volt, nem kértünk ennyit, de mostanában – hát mit keresünk? Ha egy jobb hónapban kétszer huszonöt rubelt keresünk, még hálát adhatunk istennek. És még így sem a házasságok adják az igazi keresetet, hanem…
Szticskin elképedve nézett a házasságközvetítőnőre és vállát vonogatta:
– Hm!… Hát huszonöt rubel kevés? – kérdezte.
– Persze, hogy kevés! Régebben, megtörtént, hogy száznál is többet vettünk be.
– Hm!… Nem hittem volna, hogy ezzel az üzlettel ilyen összegeket lehet keresni. Ötven rubel! Nem minden férfi keres ennyit! Igyék, kérem…
A házasságközvetítőnő fenékig ürítette a poharat, anélkül, hogy egy arcizma megrándult volna.
Szticskin tetőtől talpig végigvizsgálta és így szólt:
– Ötven rubel… Ez hatszáz rubel évente… Tudja-e, Ljubov Grigorjevna, hogy ilyen dividendákkal könnyen mehetne jól férjhez…
– Én? – kérdezte nevetve a házasságközvetítőnő. – Hisz én már öreg vagyok…
– Szó sincs róla. Kérem… És testformái is… Az arca teli és fehér… és a többi is…
A házasságközvetítőnő zavarba jött.
Szticskin arcán is zavar tükröződött és az asszony mellé ült.
– Ön még nagyon hódíthat, – mondotta. – Ha szolid, higgadt, takarékos férjet kapna, akkor az ő fizetése és az ön jövedelme mellett, nagyon is tetszhetnék neki és ideális házasság válhatnék belőle…
– Oh, hogyan is mondhat ilyesmit, Nyikolaj Nyikolajics…
– Hogyan? Én…
Elhallgattak. Szticskin hangosan fújta az orrát, míg a házasságközvetítőnő elpirult, majd szégyenlős tekintettel kérdezte tőle:
– És mennyi a fizetése, Nyikolaj Nyikolajics?
– Az enyém? Hetvenöt rubel a borravalókon kívül... Némi jövedelmet hajtanak azonkívül a stearin-gyertyák és a nyulak.
– Hát vadászattal is foglalkozik?
– Nem, nyulaknak azokat az utasokat nevezzük, kiknek nincsen jegyük…
Egy perc múlott el, mely alatt mindketten hallgattak. Szticskin felállott és izgatottan járt fel és alá a szobában.
– Nem akarok fiatal feleséget, – mondotta. – Magam sem vagyok már fiatal és nekem olyan kell… aki… olyanféle, mint ön… aki megállapodott és szolid és olyan testformái vannak, mint önnek…
– Miket beszél… – mondotta kuncogva a házasságközvetítőnő és paprikapiros arcát kendőjébe rejtette.
– Ugyan, mit teketóriázunk sokat? Ön ízlésem szerinti és tulajdonságai is megfelelnek nekem. Én szolid, józan ember vagyok és ha tetszem önnek… hát mire várjunk? Engedje meg tehát, hogy ezennel házassági ajánlatot tegyek önnek!
A házasságközvetítőnő könnyekig meg volt hatva. Nevetett és beleegyezése jeléül koccintott Szticskinnel.
– Nos, – mondotta a boldog vonatvezető – most engedje meg, hogy megmagyarázzam önnek, hogy milyen ideálokat és életcélokat várok öntől… Én szigorú, szolid, higgadt férfiú vagyok, mindenről művelt nézeteim vannak és azt kívánom, hogy feleségem is szolid legyen és megértse, hogy jótevője és az emberek elseje vagyok számára…
Leült, mélyen felsóhajtott és menyasszonyának magyarázni kezdte, hogy milyen nézetei vannak a házasságról és az asszony kötelességeiről.