Ki parancsol az asszonyoknak?
| Ki parancsol az asszonyoknak? szerző: Krúdy Gyula |
A városka, amely színes háztetőivel, piros kéményeivel és lombos, zöld kertjeivel szinte mosolyogva feküdt a völgyben, messziről, a hegyen által kanyargó országútról olyannak látszott, mintha egy gyermekjáték-dobozból rakosgatták volna a zöld mezőre. De érdekes és vidám volt a város közelről is. A benne élő polgárok a nevetést jobban ismerték, mint a szomorúságot. Talán a levegő, talán a víz volt okozója annak, hogy az arcok itt mind derültek voltak, és szomorú embert az egész határban nem lehetett találni. Mártonváros azon kis felvidéki városkák közé tartozott, ahol az emberek elrejtőzve a hegyek között, sok mindent nem tudtak még a nagyvilág gonoszságairól. Az újságok Mártonvárosra is elvitték az események, háborúk, nagy szerencsétlenségek hírét. Az emberi gonoszságokat fejcsóválva olvasták a mártonvárosiak, és hitték is meg nem is az újságok híradásait. A vasúti vonal messzire esett a városkától, és a postaszekér kürtölése a hegytetőről vidáman hangzott alá a házak közé. A két pejló által vont postaszekér gyorsan gurult végig a hepehupás kövezeten, és a mártonvárosiak büszkék voltak a postáslegény kürtölési tehetségére, valamint megelégedetten szemlélték a legény zöld dolmányát is.
- Akár Kassára is beillene postásnak a mi Mihálikunk - mondogatták a cukrász előtt, és mosolyogtak.
A polgármester, aki aránylag még fiatal ember volt, mert hiszen hatvanéves kora dacára minden valamirevaló mulatságon ő nyitotta meg a táncot, piros arcával és hófehér fejével, széles, fehér nyakkendőjével és gondosan ápolt császárszakállával a mártonvárosiak véleménye szerint bátran lehetne polgárnagy akár Velencében is, mert jobb polgármestert Kauzsay Sándornál elképzelni sem lehet.
Tulajdonképpen a polgármester vigyázott a városka pecsétjével együtt a polgárok jókedvére is.
- Csak jókedvűek legyünk, urak! - szokott volt fölkiáltani, ha a városi közgyűléseken váratlanul megakadt a tanácskozás szekere.
- Egy csipetnyi jókedvvel többre megyünk, mint száz mázsa komolysággal. Hagyjuk a komolyságot Varhanói barátunknak és öcsénknek - folytatta a polgármester, és már félig-meddig föl is emelkedett az asztal mellől, mert előzőleg úgy rendelkezett, hogy hat órakor csapoljanak az "Őzbak"-nál. Az óramutató pedig veszedelmesen közeledett a hat felé.
- Majd Varhanói barátunk és öcsénk elintézi a kérdéses aktát - súgta a polgármester a körülötte ülő szenátoroknak. - A tanácskozást bízvást befejezhetjük a mai napra.
A szenátorok jobbról-balról bólintottak, csak a süket Porubkai nem értette a dolgot, és tagadólag kezdte rázni a fejét, mint mindig, ha valamit nem jól hallott. De a mellette ülő tanácsos úr csakhamar megmagyarázta neki a dolgot, a fülébe dörmögvén:
- Az "Őzbak"-hoz megyünk. A többit elvégzi Varhanói.
Amire Porubkai Pál is szorgalmasan bólingatott a fejével.
A hajdúk már hozták is az előszobából a tanácsurak medvebőrös bundáit - a hegyek tele vannak medvével -, a hiúzsapkákat a fejekre illesztették, és a polgármester útközben még megkérdezte:
- Mondja, Varhanói barátunk, hány literes hordót csapoltak a "Bak"- nál?
Varhanói erre is tudott pontos választ adni.
Később, vacsoraidőben, Varhanói volt az, aki a városi előkelőségeket gyorspostával értesítette, hogy vacsora után melyik úriháznál látják szívesen az urakat egy kis parázs ferblire, és éjféltájban Varhanói az unatkozó asszonyok és leányok mulattatására a legdivatosabb társasjátékokat mutatta be. De már a város reggeli postáját Varhanói vette át, és a polgármesternek még az ágyban referált arról, hogy mi újság van a nagyvilágban.
Ki volt ez a rejtélyes Varhanói, akinek ezer keze és ezer lába volt, hogy mindenre ráért, és soha nem mulasztott semmit?
Varhanói városi írnok volt.
Ez volt a hivatalos állása, ezért húzta a fizetését, és bizonyos volt, hogy sohasem is lesz több, mint írnok Mártonvárosa szolgálatában. Mert Varhanóinak egy sötét pont volt a múltjában. Egy sötét pont, amelyről ugyan senki sem beszélt, de róla mindenki tudott. Fiatal korában ugyanis Varhanói Pesten jogászkodott, és egy kétségbeesett éjszakán a Duna hullámai közé vetette magát. Az újságok pár sorban megírták az öngyilkosságot kísérlő fiatal jogász esetét, de annál nagyobb port vert föl a dolog Mártonvároson, ahol Varhanóit gyerekkora óta mindenki ismerte. Öngyilkos akart lenni? Vajon mi késztette erre a sötét tervre? Micsoda rettenetes ok kergette a hideg hullámokba? Micsoda bűnt követhetett el a könnyelmű ifjú? Azzal senki sem törődött, hogy az újságok naponként tucatszámra írnak az elesett emberekről. Mártonvároson csak a Varhanói öngyilkossági kísérlete volt az egyetlen öngyilkossági kísérlet, amelyről emberemlékezet óta tudtak.
És néhány hónap múlva, amikor Varhanói Kázmér hazatért szülővárosába, nem volt olyan ember a városban, aki szívesen kezet fogott volna vele, aki nem gyanakodott volna reá. Csak hosszas utánjárás után sikerült mostani állását elnyerni, és a városkában eleinte mindenki bizonyosra vette, hogy Varhanói megismétli öngyilkos kísérletét. A polgármester minden reggel azon csodálkozott, hogy Varhanói még életben van, és a jobbszívű szenátorok aggodalmasan csóválták a fejüket rókatorkos mentéjükben.
- Jobb lett volna, ha Pesten követi el a dolgot... Szegény feje, szégyent hoz még egyszer a városra.
Varhanói már huzamosabb ideig szolgálta a várost, de még mindig nem akarták neki elhinni, hogy komoly szándéka van az életben maradáshoz. Ha hosszú, sovány termetét, amelyet kopott szárnyas kabát borított, meglátták az utcán, mindig akadtak, akik összesúgtak:
- Meglátjátok, már nem sokáig viszi.
Fakó arcára hiába erőltetett nevetést. A vígsága elszomorította a többieket: "a vesztét érzi ismét" - mondták, ha nevetett. A szorgalma, a pontossága, szolgálatkészsége csak egy sóhajtást csalt ki az emberekből. "Szeretné, szegény, elfelejteni a múltját!" A leányok, asszonyok, akikkel foglalkozott, borzongva gondoltak arra, hogy Varhanói egyszer majd miattuk követ el öngyilkosságot, mert reszkettek attól, hogy egyszer majd szerelmet talál vallani. A polgármester úr, ha Varhanói némely napon komolyabb volt a szokottnál, ijedten kérdezte: "Rendben vannak a város írásai?" Az "Őzbak"-nál egyszer hajnalig mulatott a cigánybandával, és akkor mindenki azon csodálkozott, hogy másnapra nem követte el az öngyilkosságot.
Az emberek utóbb lassan-lassan igyekeztek belenyugodni abba, mint ahogyan mindenbe belenyugosznak, hogy Varhanói egyszer öngyilkos lesz. Sőt az optimisták már úgy tekintették a dolgot, mintha Varhanói már el is követte volna tettét, csak árnyéka jár már a városházán.
A vidám városkában, ahol az emberek sohasem törődtek komolyan mással, mint a mulatságaikkal, Varhanói Kázmér volt az, aki a komoly életet képviselte. Ő volt az élet szomorú oldala, ő volt a bánat, ő volt az egyetlen ember a városkában, aki azt mondhatta magáról, hogy az életnek kopár mezőjét is ismeri, hiszen, mint tudjuk, egyszer már öngyilkos akart lenni. Szóval teljesen megbízhatatlan ember volt Varhanói Kázmér, és még azt sem hitte el neki senki, hogy a disznótorokon vagy más összejöveteleken valóban olyan jól érzi magát, mint ahogyan mutatja. Nem, nem. Varhanói Kázmér nem dicsérhette meg komolyan a véres hurkát, habár azt sem lehet tagadni, hogy Kapuczánál jobb hentes talán még Kassán sincsen. Mert mit dicsérhet egy ember a véres hurkán, aki szőkés fürtei alatt talán éppen azon gondolkozik, hogy ágyúval vagy pisztollyal végezze-e ki magát virradóra? A nótái, amelyeket hébe-korba eldúdolt, mindenkit lehangoltak, pedig azok a nóták éppen olyanok voltak, amilyeneket mások is dúdolni szoktak. Hát még mikor egy napon az is kiderült, hogy Varhanói Kázmér komoly szándékot táplál egy bizonyos Krómyné nevű özvegyasszonyka iránt? Az emberek összecsapták a kezüket, és még a jólelkű Porubkai szenátor sem tudott egyebet mondani, mint azt:
- Ez a Varhanói egy valódi szélhámos.
Krómyné annyira megijedt az első időben Varhanói Kázmér szándékától, hogy zavarában se igent, se nemet nem tudott mondani a kérőnek. Napokig sírdogált magában, és rokonai, atyafiai, akik e nehéz napokban felkeresték, megilletődve hümmögtek körülötte.
- Szegény kis asszonyka, neked ugyan kijárt a balsorsból. Ha nemet mondasz, azért lövi fejbe magát Kázmér, ha pedig igent mondasz?... Egy öngyilkosjelölthöz ugyan kinek van kedve feleségül menni?
A Varhanói esetének a híre valósággal felfordította a városka nyugalmát. Az emberek egyébről sem beszéltek, mint a Krómyné szerencsétlenségéről, és itt-ott haragosan dörmögték:
- Ugyan mért nem is pusztult el a Dunában ez a szélhámos! Meg akar házasodni, hogy port hintsen a világ szemébe! Velünk akarja elhitetni, hogy lemondott sötét szándékáról? De mi nem hiszünk ám neki.
Zúgott, forrongott a békés városka, és a jó polgármester úr haragosan ráncolta össze a homlokát. Az "Őzbak"-nál szenvedélyes viták voltak esténként, és végre is azt határozták, hogy Krómyné öreg nagybátyjára, egy falun élő kurtanemesre bízzák a per eldöntését. Hozzámenjen-e Krómyné Varhanóihoz, vagy tekintet nélkül a következményekre, kikosarazza-e?
Ezt a falusi kurtanemest Bogyónak hívták, és már évek óta nem látták a városban. Falusi birtokán éldegélt, amelyet egyszer majd özvegy Krómyné öröklend halála után. A környéken kevés volt a falusi birtok. Fontos dolog volt tehát, hogy kihez megy férjhez Krómy Ernesztin.
Egy téli délután a polgármester és Porubkai szenátor felültek a város kocsijára, és kihajtattak Bogyó uramhoz.
Az egész város tudta, hogy miért utazott el a két nemes férfiú télvíz idején, és mindenki nagy érdeklődéssel várta az eredményt.
Az urak estefelé savanyú arccal tértek vissza az "Őzbak"-ba, ahol az egész intelligencia várta őket.
- Nos, mit mondott Bogyó uram? - kérdezték jobbról is, balról is.
A süket Porubkai felelt a polgármester helyett.
- Én azt hiszem, hogy az öregúr már elveszítette a hallását. Nem értette meg a kérdésünket. Azt felelte ugyanis, hogy "az asszonyoknak még a nádorispán se parancsolt soha, nem pedig a mártonvárosi polgármester. Másvalaki parancsol az asszonyoknak. Az, akit mi már nem ismerünk, urak".
- Nagyon megvénült már az öreg - dörmögte fejcsóválva a polgármester.
Krómyné, akinek hírül vitték Bogyó uram válaszát, a legnagyobb meglepetésre nyomban megértette a homályos üzenetet.
- Igaza van a nagybácsinak. Feleségül megyek Kázmérhoz, mert szeretem őt.
...Varhanói pedig ezek után sohase akart többé öngyilkosságot elkövetni.