Ki hozta ránk...
szerző: Komjáthy Jenő
Ki hozta ránk e durva harcot,
Melyben sötétül fényes arcod
S elsüllyed drága alakod?
A vérveréjes küzdelemben
A tiszta álom tovarebben,
Nem tűri meg a salakot.
Minden silány részekre bomlik,
Az Ideál is összeomlik
E kába, gúnyos portekén;
Megrozsdul itt az égi fegyver,
És elfajul, mi gyökeret ver,
Halványra betegül a fény.
Belűl ez aljvilági mesgyén
A földi szem hitvány üvegjén
Minden kisebbül s megtörik.
Salakja ez csupán a kéjnek,
Csilláma ez csupán a fénynek,
S virágit könnyel öntözik.
Hiszen e száraz, durva kérgen
A kéj csak bujdosó, s a szégyen
Utána mint az árny lohol.
Ha ráesik e zord tömegre,
A szívtelen, kemény kövekre,
Porrá törik a szép szobor.
Ó, szép szobor, dicső szülötte
A büszke mennynek, ide lökve
Nem hull-e porba alakod?!
A vérveréjes küzdelemben,
Félek, hogy lelked visszalebben
Oda, hol egykoron lakott.
Ó, vígy magaddal hajlokodba,
Hogyha merészen föllobogva
Eget kér tiszta szellemed!
Ha majd a port hagyod a pornak,
Lánglelkeink együtt lobognak, -
Ugy-e, nem hagysz itt engemet?
Ó, hogy is hagynál, hogy mehetnél,
Hiszen dicsőbb dicső egednél
E könnyfakasztó küzdelem!
A vérveréjes küzdelemben
Te tündökölsz még fényesebben,
Megdicsőít a szerelem.
Könnyhullató, borús napokban
S a dalfakasztó viharokban
Csak Téged látlak mindig én,
Keresztül renyhe, vak homályon
Ragyogsz hüségesen, vidámon
A harcok s könnyek tengerén.
Vidámon, édes tisztaságban
Lebeg a vészben, zord tusákban
Megistenülve alakod.
Mindent magas derűbe vonva
A ködös éjbe, bús vadonba
Lehoztad, ím, a fénylakot.
Ó, mit is írtam, mit beszéltem!
Hagymázban égő vad beszédben
Ó, minek is panaszkodám!
Ki élhet szebben, nemesebben?
A vérveréjes küzdelemben
A legszebb álmot álmodám!