Ki ette meg a májamat?
szerző: Gárdonyi Géza
A kórház emeletén öt beteg fekszik. A hatodik beteg hajnalban halt meg; annak most üres az ágya. Akit belehoznak, az is meg fog halni. Senki se megy ki ebből a teremből a maga lábán. Ez a másvilág tornáca. Mert ide csak azok kerülnek, akiknek nincs pénzük arra, hogy a pálmák országába menjenek meghalni. Ezeknek nem elég imádkozniok a mindennapi kenyérért, meg is kell érte dolgozniok mindennap. Hát dolgoznak és köhögnek, ameddig csak fennjárhatnak, mikor aztán a szerszám kiesik a kezükből, itt köhögik át hátralévő napjaikat. Ez jó, csöndes hely; egy kicsit karbolszagu, egy kicsit unalmas, de legalább enni adnak ingyen, és jóságos apácák szolgálnak mindenben.
A középső ágy lakója délután három órakor erősen köhögött.
- Most halok meg! - mondotta fuldokolva.
Nyomdász volt azelőtt. Negyven éves, barna kis zsidó ember; de nem is barna, hanem ősz. Mikor behozták ezelőtt három héttel, csak szürke volt; ma már fehér.
- Dehogy halsz, - felelte a jobboldali szomszéd felkönyökölve; - meglásd, hogy nem halsz meg!
Az apáca a vállánál fogva tartotta a beteget. Visszaszólt a beszélőnek, hogy hallgasson, s mikor a beteg kiköhögte magát, körültörülgette az arcát s homlokát.
- No lássa, hogy nem halt meg, - szólt vigasztalón. - Ma már kevesebbet köhög, mint tegnap. Mindennap kevesebbet. Láthatja, hogy gyógyul.
- Fogy a tüdőm, - susogta a beteg.
Sötét tekintettel nézett maga elé a semmibe.
- Csitt! - mondotta az apáca. Nem szabad beszélni. Aki beszél, külön szobába tétetem!
De alig hogy kiment, a betegek beszélgettek.
- Istenem, - susogta a nyomdász, -mennyit kell szenvednem!
- Én is gondolkoztam ezen, - felelte a másik, aki az imént is szólott. Gondolkoztam, hogy minek a világon a betegség!
Ez az egy tudott a szobában még hangosan beszélni. Hasszu csontos ember volt: az ágyat végigérte, s a keze leért a földig anélkül, hogy a fekvésben mozdulnia kellett volna.
Ez valami nyugtalan természetü ember volt. Ritkán szólott, de akkor nem hagyta abba, míg csak rá nem jött a szaggató köhögés.
Különben senkise tudta micsoda: erdész-e, katona-e, pap-e vagy tanító? Néha az erdőről beszélt, néha a templomról és mindenről sokat tudott. De nem igen beszélgettek ezek, s ha beszéltek is, csak rekedt, fátyolos hangon. És egyik se volt kiváncsi a másik életére.
- Nem teremthetett volna-e úgy az Isten, hogy ne legyek beteg soha? - folytatta a beszélő.
S hallgatott, mintha feleletet várna. De nem felelt senki. Lent egy kocsi dübörgött el az utcán, aztán ismét elcsöndesült a szoba, s akkor a beteg megfelelt magának:
- Hát az Isten úgy teremtett.
A szélső ágyban, a nyomdásztól balra számítva az ágyakat, egy viaszsárga arcu fiatalember feküdt. Hosszu, hegyes orra szinte lógott a soványságtól. Ez a fejét rázta.
- Ugy teremtett, - ismételte a beszélő, boszus pillantást vetve a fiatal hegyes orrúra.
A hegyesorru viszonozta a boszus pillantást és csak halkan rebegte:
- Marha!
Valami hírlapíró volt ez a fiatalember. Mindenkire haragudott, aki beszélt.
A nagycsontu ember nem hallotta a megjegyzést, két ágy volt közöttük: a nyomdászé, meg egy beesett szemű betegé, hát nem hallotta. De sejtette, hogy amaz ellene szólott, mert arrafelé beszélt tovább:
- A betegséget az ember teremtette!
- Hallgass, - susogta a nyomdász. - Bolondokat beszélsz!
De az már benne volt a beszélő kedvében:
- A teremtő Isten, - folytatta rendületlenül, - nem városba helyezte az embert, hanem a paradicsomba. Mi volt a paradicsom? A zöld növényzet: erdő, mező. A zöldben mindig jó a levegő. A növényzet napfényt lehel be és életet lehel ki. Balzsamot! Illatot! Az embernek ez a lehellet az élete.
A betegek mind az ablakra, nem is az ablakra, hanem az ablakon át zöldelő akác poros lombjaira néztek. A hegyesorrú nem boszankodott többé. Sóhajtott.
- És az emberi test kóborló állat, - folytatta a nagycsontu. A kóborlás kell, kell az embernek! Az evés kérdése, a szerelem kérdése, az életküzdelem, minden, minden kóborlásra kényszerítette az embert. És az embernek a zöldben kellett kóborolnia.
Most már figyelmesen néztek a beszélőre. A hírlapíró is hallgatott.
Emez folytatta:
- Mit csinált az ember? Ott hagyta a zöldet; abbahagyta a kóborlást: behúzódott a téglák és kövek közé.
Elhallgatott és a kezét a világosság felé emelte. Lehet, hogy köhögéstől tartott; lehet, hogy gondolkozott; lehet, hogy azt vizsgálta, van-e még a kezében élet?
Körülbelül negyedórai csönd volt a teremben. A betegek megszokták már ezt. Néha órákig hallgattak. Ilyenkor nem volt más hang a teremben, csak az óra egyhangu ketyegése, vagy az apáca halk csoszogása.
Egy öreg, görbehátu ember feküdt a beszélő jobboldalán. Valami színházi trombitás. Ez sohase tudott aludni és szerette, ha beszélnek. Ilyenkor nagyokat pislantott és mikor a beszélő elhallgatott, valami megjegyzéssel biztatta.
- Te tudós vagy, - mondotta most is. - Látom, hogy tudós vagy.
Mindnyájan tegezték egymást. Nem utasította ezt itt vissza senkise.
- A tudósok jeles emberek. Az én fiam is tudós. Majd meglátjátok, ha eliön. Hosszú szakála van, és prima viszta eldirigálja akár Wágnert is.
A hosszu most ehhez fordúlt:
- Míg az ember zöldben élt, gyümölcsöt evett és magvakat, néha húst is, és tiszta tevegőt lélegzett. Nem volt tuberkulózis.
S hogy erre hitetlenül néztek reá, ismételte:
- Nem volt tuberkulózis, nem volt! Se gyomorbaj, se köszvény, se vesebaj, se májbaj.
- Nyomda se volt, - susogta a nyomdász.
Látszott rajta, hogy a köhögés után jól érzi magát és hogy részt akar a beszédben.
A tudós folytatta:
- A gyermek nem szereti a házat: amint teheti a szabadba fut, a zöldbe. Ez ösztön. Mi az ösztön? Az Isten parancsa a csontunkban. De mink nem engedelmeskedünk neki.
- Holnap legelni megyek! - szólt keserüen a hegyesorru.
A tudós vállat vont:
- Nem élhet-e művelt ember is zöldben napfényben?
- Nem, - felelte a nyomdász. - Erdőben nem lehet újságot szedni.
- Nem lehet zenélni, - szólt a trombitás. - Nincs akusztika. Kérdezzétek meg a fiamat. Majd meglátjátok holnap milyen ember. Az aztán okos ember!
Hogy a betegek így ellene mondtak, a nagycsontu boszusan kiáltott:
- Nem vetek neki százesztendőt, Budapestet lerombolják! Minden háznak kert közepén kell állania és minden kertnek tömve kell lennie fával, bokorral, múzával. kannával, iriszszel, nagylevelű növényekkel.
- Kertész ez! - mondotta a beesett szemü beteg, aki nyakig betakaródzva, mozdulatlanul feküdt s mindeddig mogorván hallgatott.
A hosszu ember felült az ágyban és nekimelegedve folytatta:
- Az emeleteket lebontják, a tetőket is. Csak földszintes háznak szabad lenni és csak üvegtetőnek. Tele kell rakni mindenkinek a szobáját növénynyel, zöld fűvel, bokorral.
- Mondom, hogy kertész, - szólt a beesett szemü diadalmasan.
- Mi hasznom ebből? - szólt megvetően a nyomdász.
- De hiszen - szólt a beesett szemü, - a növény nem egészséges.
- Bolond beszéd! - felelte a hosszu. - Akkor az erdőkerülők meg a csőszök mind betegek volnának. A növényzet éjjel is egészséges, csak homoki növény legyen. A cserepekben ne rothadjon trágyás föld. Mert az ilyen rontja a levegőt, nem a növény.
- A nyomdában nem lehet így, - szólt a nyomdász. - Pénz kell az embernek, nem fű.
- Ki kell kergetni az iparosokat a műhelyből. Dolgozzanak kert közepén sátrak alatt. Ki kell kergetni a hivatalnokot a munkája után. Ki kell kergetni a tanítót a növendékeivel együtt a fák alá, vagy téli kertbe. Meg kell büntetni, aki jó időben zárva tartja az ablakát. Az emberek nyáron járjanak mezítláb és mindennap fürödjenek napfényben legalább egy óra hosszáig.
- Hát a szegény ember? - mondotta a beesett szemü. - A szegény ember nem lakhatik kertben.
- Lakhatik, - felelte a beszélő dühösen. - Ki kell terjeszteni a várost. Terjedjen Budapest Vácig, Gödöllőig, Monorig.
Olcsó házakat a szegényeknek! Van villamos: nincs távolság! Nem kis nyavalyás ákácok, hanem nagy jegenyefák, hársfák minden kétötnyire; vadszőlő a házak falán.
A hírlapíró köhögött. Várni kellett, míg elvégzi, s míg talán meghal. Nézték- is, hogy nem hal-e meg? Az apáca sokáig ült mellette s fenyővizet permetezett a levegőbe. Azalatt visszafeküdt a beszélő is és haragosan nézett maga elé. De a vonásai már öt perc mulva megenyhültek. Szelid és gondolkodó nézéssel merült az ablak szemléletébe.
Mikor aztán az apáca kiment, s a szoba sokáig csendes maradt utána, akkor szólalt meg mégegyszer:
- Csak az átmeneti ember szenved, az oktalan korban élő.
Aztán nem szólt többet.
A trombitás dörmögése hallatszott egynéhány perc mulva:
- Ha a várost lerombolják is, a színházakat nem rombolják le. Az én fiam karmester. Nem: a színházakat nem lehet lerombolni.
Semmitse rombolnak le, - szólt a beesett szemü.
- Hát jó, - szólalt meg újból a hosszu. Ha a városokat nem rombolják le, akkor az emberiség hozzáalakul a kövekhez. Kétezer esztendő múlva másforma lesz az ember: nagy fej, vékony láb, szűk mell, kis has.
- Mi hasznom nekem ebből? - sóhajtott a nyomdász.
Az idő estefelé járt. A betegek ilyenkor sűrűn köhögnek. Nem is beszéltek többet. Csak vacsora után szólalt meg újból a hosszucsontu.
- Eszembe jut egy gyermek-mese, amelyik úgy végződik, hogy az akasztott ember benyit a házba és tudakolja: ki ette meg a májamat? Rettenetes mese. A gyermek nem tud rá felelni. Én tudok: a civivilizáció!
Akkor rajött a köhögés. A sok beszéd megártott neki. Széles nagy melle döngött mint az üres kripta. Azt hitték, nem éli túl ezt az órát.
Ő maga is ezt gondolta. Az erőlködésben csurgott a könynye is. Az árnyéka, ahogy felült, rémítő nagyságban mozgott a falon. Az apáca. éjfélig mellette maradt, s az erős köhögés miatt egyik beteg se tudott aludni.
Végre a beteg elcsöndesült, s a többi is alhatott.
Csak a trombitás szemét kerülte az álom. Mikor az apáca feléje fordult, intett neki, hogy szólani akar. Az apáca hozzáhajolt.
- Mit gondol, - susogta a trombitás, - le fogják rombolni Budapestet?
- Nem, - felelte az apáca elbámulva.
- Csak azért kérdem, - susogta a beteg,- mert az én fiam karmester. Majd meglátja holnap... Szép, nagy szakála van... és prima viszta dirigálja Wágnert.