Ki a házból
| Ki a házból szerző: Thury Zoltán |
Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerűen eltünik abból az üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: - Nem is igaz, nem is igaz. - Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok kövér, gömbölyü csöppecske.
- Hát én most már végeztem veletek, - mondta az anyjuk. - Mindjárt hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.
A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru pillantásu ur, a kit odakünn valószinűleg informáltak már a belső pörös esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin összebujtak az ablak párkánya alatt - s ridegen kérdezte az asszonyt.
- Hát mi van azzal a tolvajsággal?
- Ancsi vallott. A másik meg tagadja.
- Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben már elküldtem a rendőrségre.
- Bezáratod őket?
- Be én.
A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való. Ennyit már sejtett. - Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított egyet a dolgon.
- Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.
- Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?
- Menjenek cselédnek.
- Ugy nem bánom.
Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány, nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit akar.
- Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az egyikre azt adjuk.
- Aztán miért?
- Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.
- S hogy kapom majd vissza?
- Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.
Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát például: - Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját, megemlegethetik a szülői házat.
- Hátha éppen goromba emberhez kerülnek...
- Itt is áll ni... Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az orravére. Végig folyt a fehér kötényén.
- Nekik nem lesz fehér kötényük.
Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két tolvajra: - Mars!
Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: - Ki innen! Az én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. - Kituszkolta őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek, maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet rajtuk. - Mars!
Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy: drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a világnak.
Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A ház elején széles nagy veranda bámult le az útra, egész nyilásán nagy piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány - könnyen szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. - Az egyik kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit. Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán, a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond. Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje utánuk nézni.
- Még ráérünk.
- De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.
A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.
- Papuska! Drága!
Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle.
- Mi kell?
Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s fuldokolva görcsösen zokogott.
- Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell nekem többet sohse czukor... - Most már ő is pihegett s felfeltört belőle a sírás. Inkább a kávéba se adjanak... Csak most engedjen meg, papuska...
A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után ráhatározta magát a nyilatkozásra.
- Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet, hogy még azután is velünk maradhattok.
A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.
Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni. Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.
- Hát ez mi?
Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.
- Som.
- Mikor szedtétek?
- Most.
- Aztán minek az?
A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan, el-elfulladó hangon felelt:
- Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?...