Kiáltás a hegyen
szerző: Havas Gyula
Gyakran mondom, immár betelt, betelt a mérték,
már töltötték a kínok s a vágyak csordulásig,
az egyik bánat elszállt és jött reám a másik,
a sok kegyetlen órák, mik életemet érték.
Én gyakran átkozódom és durva szókkal ajkam
gyalázza balgán ezt a különös világot.
Szégyellem: könnyeimtõl már néha nem is látok,
vadúl és fúllasztón a bús harag úr rajtam.
Ha van még új gyalázat, no jõjjön hát! - kiáltok, -
vagy virradjon a nap, melyen vár a halál rám!
És égetem szivem a gyûlölet parázsán
és bosszúra fenem torz álmomban a bárdot.
A hallgatag tünõdés, a csendes percek enyhe
fájdalma idegen nekem, a béke múlt már
és az emlékezésnél, a mélyen zengõ kútnál
nem ülök esténként békélten és pihenve.
A nõket is, a drága szép szûzeket nem látom,
nem fürdeti szemem a színek reszketése,
zuhoghat zord esõ, a boldog nap sütése
ragyoghat rám, vakon, fagyottan tûröm, állom.
A siket és vak égre is hiába meredek
két szomorú szememmel, kietlen a magasság.
A földre nézni félek, mert ott az úr a gazság,
a hegyen állok és az út sivár és meredek.
Végül is, mint ki részeg nehéz halotti tortúl,
sötétlõ alakom egy jajjal majd ledobban
és lezárom fáradt ajkam s szemem s legottan
bús vérem a komor kövekre ott kicsordúl.