A lap feldolgozottságának foka

Keserű élet, édes szerelem

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Keserű élet, édes szerelem
szerző: Petőfi Sándor

Másnak szívem mindig jót kivánt,
S engem mégis minden ember bánt.
Szétszaggatják rajtam takarómat
S tüskékkel tömik meg vánkosom;
Reggelenként aztán kinevetnek,
Amiért rémekkel álmodom.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain
Vad kezekkel nyargal át a kín,
S olyan a dal, melyet rajta penget,
Mint a szélbe zúgó tőzharang.
Néha téved a harmóniátlan
Hangzavarba egy-két tiszta hang.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet
Összeolvaszthatná némileg;
Ez az egy fa, mit kétségb'esésem
Vízözönje még el nem lepett,
Melynek ágán bujdosó reményem
Még lel egy kis menedékhelyet.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet,
Milyet a nap őszi tájra vet,
Melynek nincs már éltető erője,
S mégis olyan kedves, olyan szép!
Mert meghozza boldogabb napoknak,
A tavasznak emlékezetét.
Cseppenj bé keserű életem
Poharába, édes szerelem!