Kenyérkő
| Kenyérkő szerző: Tompa Mihály |
Az Isten a szegények részét
A gazdagoknál tette le.
Ha földi jóval meg vagy áldva,
Akkép sáfárkodjál vele,
Hogy megszegjed az éhezőnek
Isten nevében kenyered;
Máskép bizony fogsz tenfejedre
Gyűjteni eleven szenet,
Mint az, kinek dolgairól
A kenyérkő regéje szól.
Ki megigérte, hogy el nem marad
A vetés és az aratás:
Elhozta ismét a meleg nyarat.
A földnek népe nagy vigan arat,
És egymást éri a rakás.
Kalászban áll a messzi tér,
Megáldva van völgy és halom;
A hál'adás az égig ér
A szíveken, az ajkakon.
De mint a dús földek között
Ugaran áll egy-egy hasáb,
Szúrós iglic tengődik rajta,
A fü elsül, amint kihajtja...
Pedig tőle feljebb s alább
Áldás borít minden rögöt:
Azonkép van, ki bús, levert,
Ki nem takar gazdag kepét;
De szorong és kételkedik
Övéinek sorsán, - pedig
Adott az Isten, van elég!
S az ég és föld örömre kelt.
A szegény ez, ki egy év óta
Betegségben nyomá az ágyat,
Bár az Úr életét megótta
Erőtlen a lázár, most lábad,
S tehetetlen még a munkára, -
Az inségnek zord képét látja:
Már most sincs mit enni...
Hát majd télen, télen!
Aprós cselédivel
Meg kell halni éhen!
Mégis kimégyen a mezőre,
S megáll a földön, hol a gazdag
A kereszt árnyékába dőlve
Nézi: kepési mint aratnak.
És amint ered a
Szegénytől ily beszéd:
'Az Isten áldja meg munkáját, emberét!'
Fejével rábiccent,
Hanem semmit se szól,
Nem látja a szegény kérő vonásiról,
Sem pedig a lelke
Meg nem súgja neki:
Hogy a gyámoltalant föl kén segíteni.
De a szegény áldó szavának
Az a hatalma van,
Hogy ma többet levágtak tízen,
Mint tennap hatvanan.
A szegény a gazdag telkére
Másnap megint kiváncorog,
Hol kévét kötnek, kalangyáznak,
Minden sürr forr, ég a dolog.
És ekkép szól: 'beh boldog, Istenem!
Ki kereshet, dologhoz láthat,
S kiéből más szegény is élhet;
Szépen adott Isten tenéked...
Szaporítsa még többre nálad!'
De a szemérmes szegény szavait,
- Aki nem kér egyenesen -
A fukar állat most sem érti meg...
S a beteg búsan elmegyen.
Azonban szava csudát tesz megint:
A gazdag ember kalangyája,
Mint egy magas bérc olyan nagyra nő,
Elbámúl rajta, aki látja.
És amint falatozni kezd
Az óriás asztag árnyában:
Kenyere is, mint egy halom,
Olyanná domborúl csudásan.
S amint java megnő ekképen:
Ugy fuvalkodik fel lelkében.
És a szegény mond a fukarnak,
- Harmadnap is hozzája térvén,
Mivel szükség, éhség erőt vett
Pirúlásán, szégyenkezésén: -
'Ki megtartá az elvetett magot,
S reá nevelő időket adott;
Ki a kalászt megáldá, - nem tevé
Aszály, jég, sáska által semmivé;
A takarónak ki adott erőt
S ki által javad ily tengerre nőtt:
Gazdag! az Ur nevében kérlek,
Nehány kévét adj a szegénynek!'
»Mi gondod rá, felelt az mérgesen,
Mi adott, mit nem a jó sors nekem?
Nem ácsinkózom a tiedre én, -
Jó volna hízni a más kenyerén!
Ki táplálja az égnek madarát:
Ha megteremtett, legyen gondja rád!«
A szegény szivét a gonosz beszéd
Mint éles tőr járá keresztül...
S elkeseredvén, átokra fakad:
'Nohát válj kővé mindenestűl!'
S mig kővé vált kalangya és kenyér,
És a gazdag ültő helyében:
Ki táplálja az égnek madarát,
Atyja lőn a szegénynek, - s a család
Jóvoltából nem halt meg éhen.
Az a kerek halom pedig,
Mely volt a gazdag kenyere,
S melyről emlékszik a rege:
Kenyérkőnek neveztetik.