Kendő vagy mi

Kendő vagy mi szerző: Gárdonyi Géza

       Beteg voltam és hívtam a Halált:
- Jer oltsd el ezt a mécsest, hiszen már úgyis alig pislog! Ha sorsunk a sötétség, legyen sötétség. Mindegy a mécsesnek: ég-e újra vagy sem? vagyhogy földhöz csapják és cserép marad!
Éjjel történt ez. Véltem: csak magam vagyok. A hold besütött a hallgató fák közt az ablakomon. Bámulva látom, hogy valaki ül az ágyam előtt. Valaki. Fehér ruhában. Nagy erős, vállas nő. Félkönyékre támaszkodik, s néz rám a szemöldökén át.
Apáca? Hát már annyira vagyok, hogy apácát híttak?!
De nem, ez nem apáca. A fején nem vélum az a fehérség: a haja látszik. Lecsüggő haj, mint a nőké fésülködés előtt. És az a fehérség a feje mögött, mintha nagy szárnya volna.
- Hivtál, - mondja, - itt vagyok.
S a hangja, mint a csipkekárpit susogása, mikor szellő lengeti a tárt ablakban.
Csak bámulom.
- Hivtalak? Ki vagy te?
- Akit hivtál.
- A Halált hivtam én.
- A földiek nyelvén az én nevem.
- Káprázat vagy te csak! Holdfényben kendő vagy mi a szösz.
- A kendő nem beszél, se szeme nincs.
S nyájas-nyugodtan nézett reám.
Tehát lélek, - gondoltam, - lelket látok. Tehát az én lelki valóm is bontakozik már a testemből. Másképp nem látnám. Valami nagy bizalmat éreztem iránta, mint a gyermek a dajkája iránt.
- Köszönöm, hogy eljöttél. Viszel? Vagy magam erejéből szállok majd veled?
A fejét rázta:
- Csak betértem. Ha vinnélek, itt volnának velem, akiket szerettél. Aki meghal, boldogan indul. A te szabadulásodról még nem lehet szó.
- Hát akkor...
- Mondom: csak betértem, mivelhogy gyakorta emlegetsz és hivsz. Pedig nem is ismersz. Hol jótevő angyalnak nevezel, hol átkozol...
- Csak ha gyermeket rabolsz...
- Rablok? Vajjon a gazda, ha letör a barackfájáról egy bimbógallyat, rákiálthat-e az a fa: Rabolsz! És ha az Isten lenyúl egy csillagocskáért s letöri a milliók közül, hogy feljebb vigye?... A Föld az enyém: a Föld gazdája én vagyok.
- Magyarázd ezt a síró anyának.
- Magyarázzam? Vajjon magyarázta-e ő a kisfiának, mikor az iskolába vitte, - és a gyermek rugódozott, sírt, sikoltozott, - magyarázta-e neki, hogy mi a tudomány? mire kell az életben? mi az iskola végen a matura? A gyerek belekapaszkodott az ajtófélfába: Nem, nem akarok!... De az anya megragadta és eltépte onnan.
- Mégis ha tudná minden ember...
- Hogy rabnak érezze magát a Földön? és mindig a szabaduláson járjon minden gondolata?
- Dehát nem élhetnénk-e mindig fenn az Égben?
- Nem éltek-e benne? A Föld úszó gyöngy abban a nagy tengerben, amelynek a neve: Ég.
- Dehát hogy testetlenül élhetnénk, mint te...
- Akkor az emberiség mind széjjelszáll, széjjel a világmindenségbe.
- S ha széjjelszáll?
A fejét rázta:
- Amíg a hernyó hernyó, a fán a helye.
Látszott rajta, hogy unja a kérdéseimet: mosolygott, fölkelt és oszlott, halványult. A két szárnyát fölemelte.
- Mégegy szót, - könyörögtem, - azt mondtad: a Halál csak földi neved. Mi az égi?
Elmosolyodott. Hozzámhajolt, s a tenyerét oldalt az ajkához ernyőzte, mintha titkot súgna:
- Élet.