A lap feldolgozottságának foka

Kemechey Jenő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kemechey Jenő
szerző: Gárdonyi Géza

       Valami sajátságos meghatottságot érzek, valahányszor egy-egy vidéki írónevet látok a könyvesbolt kirakatából kinézni.
A nemes áldozat mindig megható. Mert a vidéki könyv nemes áldozat. A fiatal író egy csomó idealizmust áldoz föl vele az életből s egy csomó pénzt a jövedelméből. Végül ő is, meg a könyve is örülhet, ha nem lesz örök áldozat azon a központi irodalmi vágóhídon, ahol sohasem oda néznek, ahova ütnek, de vért, azt eresztenek mindig.
A vidéki és fővárosi írók között, ─ bármily szépen tagadják is ezt odafenn, ─ nagy a különbség.
A fővárosi írónak rendesen előbb van neve, mint munkája. A nevével ad értéket a munkájának. A neve olyan, mint a váltón a szám: a könyvkiadók acceptálják: a kölcsönös jótállás (reclam) értékesíti; a közönség beváltja.
A vidéki írónak először van munkája; neve... azután nincs. Nevével sokat levon a munka piaci értékéből. Olyan azon, mint a váltón az elfogadóé; elfogadja a fizetési kötelezettséget.
A fővárosi írónál a szellemi munka szépipar, amely különböző ágakra oszlik. Van hazafias versszabászat, lírai divatkereskedés; epikai tömöntészet, drámai szövőipar, novellisztikus kézműipar, honi regénygyár és politikai magángazdálkodás különféle ajánlott és keresett cikkekben.
A vidéki írónak nincs efféle műhelye, sem fogyasztó közönsége. A szívéből dolgozik, az örökszép iránt való tiszta lelkesedésből. Sokszor aranybányából bontja dolgait, de talmi aranykorukban garassal sem váltják be kincseit, mert nincs rajtok a központi hiteles próbajelzés.
Végül, hogy több hasonlatot ne mondjak: a fővárosi író olyan, mint a hegyen égő világosság, amelyet sokan észrevesznek; a vidéki író pedig olyan, mint a völgyi világosság, csak maga körül világít egy mindenek által korlátolt kis környezetben.
A vidéki író könyvébe sok idealismus és remény van vetve és sokszor temetve. Átvirrasztott éjek, a teremtő lélek lázas munkálkodása, a szívből az ihletés perceiben kibugyogó meleg érzelem, a hit, hogy a mű nem koporsója leend, hanem egy új sors aranybölcsője, az emberek s különösen a kritikusok méltányolására számító optimizmus. Mindez ott van a sorok között, olvashatatlanul bár, de megérezhetően.
Innen van az, hogy a vidéki író minden könyvének megjelenésekor zavarba keveredik az önismeretével. Vagyok, vagyok, mert gondolkozom, dehát ki is vagyok én voltaképpen?
A kritika, mely mint egy márványhomlokú, rézkörmű sphinx tűnik föl előtte, meg is szólal s néha nem csekély meglepetésére egészen más állatnak a hangján.
Manapság különben nincs is igazi kritika. Van jóakaratú fölemlítés, van irodalmi rovat, amelynek egyes hírei nyomdai nyelven szólva: állnak, csupán a neveket és a könyvcímet mutálják.
A mai kritikától ugyan maradhatott volna Jókai komáromi ügyvédnek, Arany szalontai jegyzőnek s Madách nagy tragédiája most is fidibusz gyanánt szolgálhatna a sztregovai kastélyban.
Kemechey Jenő szegedi kollégám is bizonyára ismeri irodalmunknak ezt az állapotát s bár egyik kiválóan nagyértelmű magyar kritikusnak ajánlotta a könyvét, alig számít arra, hogy művét érdemileg teljesen méltányolják.
A nagy „-ő” felfedezte Baksayt, lepogonyította a Nemzet kritikusát, azzal letette a mikroskopot és fölcsapott drámaírónak.
Pedig a „Magyar gentry-történetek” megérdemelnék, hogy a méltányolás kiemelje a tucatkönyvek sorából és sorsából. Egy gazdag írói talentum terméke ez a könyv: egy író ifjúságának, üde kedélyének, dús gondolatvilágának hamar nem enyésző értékes bokrétája.
Tizenhét érdekes magyar tárgyú novella. Többnyire vidám hangulatú történetek lendületes költői nyelven írva a gyakorlott színgazdag stílus pompázó tollával.
Szerző nem csatolta homloka alá a modem psichologia, az ibsenizmus sötét szemüvegét, sőt a francia naturalisztikus iskolának is hátat fordított.
A kritikusok töprenghetnek, midőn a művének illetőségét a divatos sablonok szerint akarják megállapítani.
A szerény vidéki író erre nem számított: ő a csinált sablonok helyett, igazi szalonokban szedte össze a történeteit, mégpedig magyar szalonokban, ahol a mostani írók idegenek.
Ilyen szép szalontörténet például: a „Kacagó galambok”. Bájos szalonidill a humor csillogó tüzével és az érzelem könynyekbe olvadó melegével megírva. „...Gizike duzzog, mert Jani nem tartja nagy leánynak”. Jani maga is bajusztalan fiú még, de elég pajkos ahhoz, hogy Gizikével szüntelen a házasságról tréfáljon. Végre Józsi bácsihoz futnak. Józsi bácsi a Gizikének papája, Janinak gyámja. A panaszkodásnak indult kedves jelenet azzal végződik, hogy Jani megkéri a Gizike kezét. A következő kép már az újházasok fészke. A tornácos tornyos falusi házban boldog életet élnek a kacagó galambok.
Az öntudatos, gazdag képzelőerővel és élénk szívvel dolgozó író munkája ez, magasan kiemelkedik a hétköznapi írók sorából.
Derék dolog, midőn vidékről kerül ki az ilyen munka, amely nem számíthat a fővárosi Jasonokra, de nincs is szüksége rá, mert maga teremt magának közönséget.
Ez a sorsa és jutalma a vidéki írónak.