Kemény Simon: Balkon
szerző: Havas Gyula
(A Modern Könyvtár kiadása)
Valamely művészi élet megnyilvánulásának a produktumairól teljes és hű képet, mindent kifejező és mindenkit kielégítő rajzot adni éppúgy lehetetlenség, mint például a legősibb kiindulási pontig elemezni akár a legprimitívebb értelmiségű ember valamely asszociációját. Legyen bár egy költő a legegységesebb, legtisztább s önmagát a legteljesebb kifejezésre juttató, s legyen bár kettőnknek róla való véleményünk a legegyezőb, más lesz az, amit te írsz róla, s más az, amit én s amit például borús novemberi időben írok róla, nem az lesz, mint amit májusi napsütésben írnék.
Ebből a szempontból nézve, minden ilyen célra törekvő kritikai írás, még a legnagyszerűbb értékekkel ragyogó is, nem más, mint pszichológiai érdekesség, két külön élet elektromos feszültségének a játéka érintkezéskor, legjobb esetben irodalmi ínyencfalat, mely végül mégis csak írója ízét adja elsősorban, s csak másodsorban a tárgyul vett s jellemezni kívánt művészetét.
Viszont itt vannak az úgynevezett objektív kritikai írások. Jó költő, rossz költő; épp olyan értékes, mint X., főleg Y. hatása alatt áll. Megállapítások, melyek bármennyire minden szükséges ismertetések, jellemzések s bármily alapos tanulmányozás során szűrődtek le, mégis mindig van bennük valami nem őszinte, nem igaz, valami nem becsületes.
Bizonyára nem egészen véletlen, hogy mindezek most is eszembe jutnak, mikor Kemény Simon verseiről akarok írni. Bizonyára úgy van, hogy Kemény Simon költészete erősen egyéni és különálló, komplikált összetételű és gazdag színezésű, sajátos zamatú s ami érték benne, az mind éppen egy bizonyos, soha nem volt és vissza nem térő élet rezzenéseinek a kifejezettségében van. Egy költő, aki annyira a legmélyét adja önmagának, hogy róla írván csökönyös elfogultságban tart azoknak az elgondolása, amiket fentebb gyarló nagyvonalúsággal vázoltam és sokszorozva érzem azt a félelmet és bizonytalanságot, amelyet csak a nagy értékekkel, vagy a teljes értéktelenséggel szemben szoktam érezni. Igaz, vonatkozások vannak, nemzetek, korok, irányok, hitek, kortársak, állandóan relativákkal dolgozunk s képtelen gazdagságú tárháza áll rendelkezésünkre az értékelésnek és elhelyezésnek: de akinél megvan a kínosan zaklató öntudat állandósága s aki elég műveletlen ahhoz, hogy (úgynevezett) lelki élete abszolutizmusában mindent tisztán és meztelenül akarjon látni, annak nagyon nehéz legyőznie a kísértő gondolatot, hogy csak érték van és értéktelenség s tertium non datur. Kemény Simon lírája érték.
Latin derű? Én is gondoltam erre és ilyenfélékre, de valahogyan nem éreztem az igazságát. Az a leszűrtség, nyugalom és derű, ami a Kemény Simon némely verseiben van, sokkal inkább nyugtalanságtól és dekadens izgalmaktól aláfűtött, semhogy éppen és egyenesen a klasszikus latin lírára emlékeztetne. Tudom, hogy ez magában még nem igazol, de hivatkozhatnám arra, hogy a mai külföldi s főleg a francia lírában - melyet nincs szerencsém ismerni - bizonyára inkább akadnak költők, akik esetleg hatottak Kemény Simonra, vagy hasonlók hozzá. Azonban: eltekintve attól, hogy senki sincs mások hatása nélkül, Magyarországon is elképzelhető költő, aki a ma zűrzavarán át, minden kivételesen nagy és erős hatás nélkül, önmagából kiindulva s önmagán át eljuthat ehhez a nyugalomhoz és bölcs derűhöz, amelyet sehogy sem találok latinnak.
Kemény Simon lírája alapjában véve nyugtalan, elégületlen, lázas és sóvár.
...Az őszi nap ezüstszín selymet ont,
Oly fakó-kék és lágy a horizont,
A nap tűnődve épp lejtőre fordúl.
Távol hegyek még daltól hangosak,
Beteg párákból fátylat sző az alkony,
A sok szőlőprés vörös mustot ont;
Úgy vérzik el a nyár, a vén bolond,
Mint egy megölt, hatalmas szőke asszony.
Már jő a dér és érik a kökény,
A kopasz fákon varjak feketélnek;
Mint jégeső: hull szememből a könny,
Elhagyott szép hitvesem: a közöny,
Jaj végem van, megint élek, remélek.
Ezt a részletet nem értékének valami különös kiemelésével írtam le, hanem azért, mert menete, lendülete jellemzően adja a költőt. Ahogyan kiindul egy tájból, egy képből, amelyet bánatosan és kristálytisztán elevenít meg sóvárgó nézésének fájó színeivel, ahogyan belezeng a csendesen felremegett hangulatba egy egészen huszadik századiasan dekadens gondolat betegesen szép és érzékenyen férfias ritmusa, s ahogyan átcsap valami őszinte és fájdalmas pózba, az egymás után emlékeztet a kötet legszebb verseire, azokra, amelyekben leginkább teljesen kifejezésre jutott minden lendület és árnyalat. A "Balkon", a "Két órára az első háztól" teljes, tiszta képet adó befejezettségére s könnyes és finom realizmusára, a "Napos februári dél a Dunaparton", a "Gyümölcsök", a "Smaragdgyűrű" lázas gazdagságú színeire, különös és víziós ragyogására és pazar dekadenciájára, az "Álmatlan éjen" sejtelmes impresszionizmusára, az "Elolvadt a hó" néhol valóban kissé Horátiuszra emlékeztetően nemes, de egyszersmind vágyó és irigy szemlélődésére, az "Éjszakai ima" alig észrevehetően affektált leszűrtségére, derűjére, megbékéltségére gondolok.
Igen, ezekben a versekben csak vágy van, sóvárgó, végtelen vágy a tisztaság, egészség, nyugalom és derű után s a megbékéltség és csend zenéje nem a tapasztalat közvetlen szemléletéből árad nyugalmasan, hanem a vágy szenvedélyes, heves, sőt néhol pátoszos erejéből szakad fel. Az új tüzekben izzott, új izgalmakban fáradt, hiába: dekadens - szinte szégyellem leírni, de így van! - differenciált legújabbkori magyar, sőt budapesti ember vágyódása ez, az intellektüelé, aki néha bizony nagyon és őszintén irigyli akármelyik vidéki dzsentri zavarba hozhatatlanul tiszta, gondtalanul üres szemét, barna, kemény nyakát, egészséges nevetését.
...Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egymagam,
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék, villogna a fogam...
Hja bizony. És szomorú elgondolni, hogy a távol pusztát, a pejlovat (az automobilról ne is beszéljünk), a jól ápolt fogakat, a kék füstöt a házunk felett és a bundás ebeket semmi más nem adja, mint immár porladó csontok, melyeket hajdani szeretkezéseik az ősök halotti lovagrendjébe avattak, vagy pedig a sivár megnyugvás és okos megalkuvás amaz ősök ma élő és eleve ősöknek predesztinált utódaival.
Kemény Simonnak nem sok verse van, azokkal együtt sem, amelyek tudtommal e füzeten kívül vannak. De, amennyiben ez egyáltalán helyes, lehetne néhány versből álló csoportokra osztani ezt a költészetet s arra gondolni, hogy más életkörülmények között esetleg egy-egy kötetnyi versben kristályosodott volna ki e csoportok némileg külön lírája s akkor természetesnek és helyénvalónak találtatnék azoknak a méltatása és összevont, tehát elfogult értékelése, amelyeket így, mint kevésbé sikerült, nem elég kifejezettségű s így nem eléggé maradandó hatású verseket kell elkönyvelnem.
Végül, hogy mégis megpróbáljam lehető rövid megállapításokba sűríteni mindezeket: ezeknek a verseknek a java csupa teljesség, tisztaság és ragyogás. A verset kizengő hangulat csak keveseknél találhatóan sikerült kifejezettségének a teljessége. Az egészség, nyugalom és béke után való vágyódásnak s a kifejezés szolgálatában álló képeknek, figuráknak csiszolt tisztasága. És egy sajátosan impresszionista líra erős és szertelen színeinek az öntudatalattiság fátyolán leszűrten s összehangoltan átütő ragyogása.