Kelet titkai

Kelet titkai szerző: Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij, fordító: Schmidt József

ELSŐ RÉSZ EGYIPTOM – OZIRISZ

MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA „Íme, az Úrnak angyala, megjelenék Józsefnek álomban, és mondá: Kelj fel, vedd a gyermeket az ő anyjával egyben, és szaladj Egyiptomba!"

A kereszténység az Egyiptomba meneküléssel kezdődött, s ha a kereszténység nem ért véget és Krisztus újra fog születni az emberi szívekben, megint Egyiptomba fog menekülni.

Egyiptom szélén örök útmutatókként s titkának hirdetőiként állnak a piramisok és a szfinx.

A piramis egyiptomi neve, pir-m-usz annyit tesz, mint „kilépés a földből, „a holtak feltámadása. A Halottak könyve néven ismert egyiptomi mű címe, pir-m-haru, szintén annyi, mint „kilépés a világosságba" – a halál sötétségéből a feltámadás világosságába.

A szfinx egyiptomi neve: Hor-Harmakhitu, azaz „a felkelő nap istene, vagy: Chepra, azaz „keletkezés, „kilépés a nem létezésből a létezésbe, „feltámadás.

Azért emeli fejét a szfinx a nagy sivatag, a halál országa szélén, hogy ő lássa meg elsőként a feltámadás napját.

Mikor az Anya a Gyermekkel Egyiptomba menekült, nem a piramisok árnyékában, a szfinx lábánál pihente-e ki a napi út fáradalmait? Nem nyúltak-e felettük, az Anya és a Gyermek felett az örök síremlékek hegyes háromszögei a csillagos égbe? Nem mosolygott-e reájuk az istenállat kőarca?

Incipe, parve Puer, risu cognoscere Matrem!

„Kezdd, kicsi Gyermek, mosolyogva felismerni Anyádat!" – Vergilius messiási jövendölése szerint.

A Gyermek mosolya a szfinx mosolya: ugyanaz a titok van mind a kettőben. Egész Egyiptom csak Őreá várt, csak Őreá gondolt, az Istenre, aki a Földre jött meghalni és feltámadni.

Minden népet az tesz naggyá, amit talált. Mit talált Egyiptom? Istent.

„Az egyiptomiak istenfélő emberek – bizonyítja Hérodotosz. „Csaknem az egész világ tőlük tanulta az isteneket imádni, és tudjuk, hogy az istenek Egyiptomban laktak és laknak még ma is – mondja egy hellenisztikus pogány a Kr. előtti IV. században. „A mi országunk az egész világ szentélye" – mondja Hermész Triszmegisztosz.

„A szent Egyiptom, Isten hazája, isteni föld. Egyiptomban emelték a vallás pilléreit: magasabbak ezek a piramisoknál" – mondja Vaszilij Rozanov.

Itt, a vallásban van az első ellentét köztünk és Egyiptom között. Egyiptom megtalálta az Istent, mi elveszítettük; Egyiptom felemelte a vallás pilléreit, mi ledöntöttük; Egyiptom istenfélő, mi istentelenek vagyunk.

Ha nincs Isten, akkor Egyiptom sincs, s voltaképpen nem is volt soha. De ha van Isten és Isten minden, akkor van Egyiptom, s ma is megvan minden dologban. Az előbbi esetben az egyiptomiak, a „legbölcsebbek az emberek között", eszeveszettek. A másik esetben mi vagyunk az eszeveszettek. De mind a két esetben kibékíthetetlen ellentétben állunk egymással, s nem haladhatunk el közönyösen egymás mellett: kénytelenek vagyunk Egyiptomot vagy szeretni, vagy gyűlölni, vagy előle vagy hozzája menekülni.

Nagy istentelenségünk előestéjén a Legnagyobb közöttünk Isten országának földjére tette lábát: Napóleon volt az első, aki Egyiptomba jött, s megértette, hogy „negyven század tekint le reánk a piramisok csúcsáról". Több mint negyven: valamennyi század a világ kezdete óta. A világ kezdete tekint le végére.

„Senki sem látta Egyiptomot, s Te tetted először lábadat földjére" – mondja Vaszilij Rozanov, korunk legmélyebb vallásos gondolkozója, ugyanaz, aki a Napjaink apokalipszisa című munkát írta. Az apokalipszis a világ vége, kezdete viszont Egyiptom. Minél közelebb a vég, annál közelebb a kezdet.

„Menj Egyiptomba, kövess engem oda! – e titokzatos szózatot hallotta Vlagyimir Szolovjov orosz próféta, aki elbeszélést írt a világ végéről. Henrik Ibsen, az európai próféta, aki az idők végén eljövendő „harmadik országot jósolta meg (A császár és a Galileus című drámájában), szintén hallotta ezt a szózatot.

„S én várok rád, mint megígértem" – énekli Solveig a kunyhóban fönn északon, Ibsen Peer Gyntjében. Nyomban utána ez következik: „Egyiptom. Hajnalszürkület. Memnon szobra a homokban" – s fellép Peer Gynt: „Tehát itt kezdem vándorutamat."

Itt, Egyiptomban kezdődik az út az idők végén eljövendő harmadik országba.

A Jelenések könyvének jövendölése szerint „a szentek ezeréves országa" a Földön, a béke országa, minden háború vége az idők végén fog eljönni. De ennek az országnak mintaképe már az idők kezdetén megvan

Egyiptomban.

A III. dinasztiától a IV. dinasztiáig (Kr. előtt 3300–2400) – egy egész évezred folyamán – semmi sem zavarta meg a békét Egyiptomban, eltekintve néhány hadjárattól a Sínai-félsziget félvad nomádjai ellen.

Ha már „a római béke" százada, a Pax romana soha meg nem ismétlődő csodának, az emberiség emlékezetében páratlanul álló boldogságnak tűnik fel előttünk, milyen nagy csoda akkor Egyiptomnak ez az ezeréves békéje!

Egy egyiptomi síremléken bőséges aratás és több sarlós pap van ábrázolva, s a következő felirat olvasható: „Itt az aratás. A munkás szelíd."

Azt az erőfölösleget, amelyet a többi népek háborúkra pocsékoltak, itt, Egyiptomban békés munkára fordították. És ha az egyiptomiak Hérodotosz szerint „több csodát alkottak, mint a többi emberek együttvéve", mindezek a csodák – az eddig felül nem múlt képfaragás, festészet, építészet, az életnek bölcsessége, könnyűsége és szilárdsága – az igazi világcsodák. Csak a békének felhőtlen napja alatt érhetett meg Egyiptom, a földnek mennyei édességű gyümölcse.

„Szelíd volt a szívem és jámbor, s ezért az istenek megadták nekem a boldogságot a Földön" – mondja egy halott egy sírfeliraton. Egész Egyiptom elmondhatta volna ezt magáról.

Az első fáraó az I. dinasztiában (Kr. e. 4000–3500), Ménész egy gigászi gáttal megváltoztatta a Nílus folyását Felső-Egyiptomban. Ez a gát ma is megvan, s még mindig a földnek juttatja a folyam vizét. Az emberek tehát még hatezer év után is élvezik Ménész jótéteményét. Ménész neve feledésbe merült, a Sándorok és a cézárok nevei még emlékezetben vannak. De mi nagyobb: az ő dörgő hírességük vagy Ménész csendes dicsősége?

„Gyarapítottam a búzát, szerettem az árpa istenét; alattam nem voltak sem éhezők, sem szomjúhozók, az emberek békességben és kényelemben éltek – mondja magáról I. Amenemhet fáraó, a XII. dinasztia tagja. Hasonlóan nyilatkozik III. Ramszesz, a XIX. dinasztia tagja: „Kényszerítettem gyalogságomat és lovasságomat, hogy egész életemben otthon üljön, s kardok és íjak henyén hevertek kamráimban.

Amenének, az öreg helytartónak pedig ez a dicsősége: „Egy gyermeket sem bántottak kormányzatom alatt."

Ez a dicsőség el fog múlni a következő századok folyamán: nem fogja megérteni sem Akhilleusz, sem a „szelíd" Dávid király. A béke napja le fog áldozni Egyiptomban, s az idők végéig nem fog többé felkelni.

Közvetlenül a hükszoszok, e rettentő ázsiai nomádok betörése előtt III. Amenemhet fáraó nem is gondol háborúra: csodás építményeket emel, és sivatagokat csatornáztat. A hükszoszok eljöttek, s elfoglalták és öt századra leigázták Egyiptomot.

Egyiptom kénytelen volt háborút kezdeni, hogy a barbároktól megszabaduljon. De mikor a hükszoszok kiűzése után III. Tuthmószisz, a nagy hódító a karnaki felirat szerint a Kék-Nílustól az Eufráteszig az egész világot királyi kezében egyesítette, Egyiptom világhatalma nem volt szilárd, s nemigen volt tartós. Mintha a győzők nem sokra becsülték volna diadalaikat: néha egyetlen esztendő alatt egész századok hódításait elvesztették.

Egyiptom a legelső kínálkozó alkalommal elfelejti a háborút: igazi kedv nélkül harcol, titokban megveti a háborút, és utálja a vasat, „Széth fémét". Széth, a háború istene félördög.

A történelem iparkodik rászoktatni Egyiptomot a hadakozásra, de nem boldogul vele. A harcias Tuthmószisz után a békés Amenhotepek következnek, II. Ramszesz, az egyiptomi cézár után III. Ramszesz, aki kardjainak és íjainak tétlenségével dicsekszik.

Új barbár seregek özönlik el a békés országot: líbiaiak, asszíriaiak, perzsák, etiópiaiak, hellének, rómaiak – mind marcangolják Ozirisz szent testét. De Egyiptom végleges végéig hű marad önmagához: tudja, hogy a béke jobb a háborúnál. Az a kijelentés, hogy „a béke jobb a háborúnál", a legegyiptomibb és a legbölcsebb az egyiptomi bölcsesség minden mondásai között.

Ebben van a második ellentét köztünk és az egyiptomiak között: mi istentelenek és harciasak vagyunk, ők istenszeretők és békések.

Még egy harmadik ellentét is van: mi végtelen térségekben élünk és mozgunk, de életkorunk tartama rövid. Egyiptom tere parányi, egy kis darab föld, jóformán egy pont, de ez a pont az idő végtelen vonalán mozog. Mi a teret fogyasztjuk, Egyiptom az időt. Amily mértékben mélyebb és szintetikusabb az idő a térnél, oly mértékben mélyebb és szintetikusabb Egyiptom szelleme a miénknél.

Egyiptom, „a Nílus ajándéka", mint Hérodotosz mondja, rendkívül termékeny folyami iszapföldből álló keskeny

csík, amelyet keleten és nyugaton sivatagok szorítanak össze. A kikötő nélkül való delta északon és a Nílus zuhatagai délen falakként védik Egyiptomot. A földnek ez a védettsége, beékeltsége, összeszorítottsága a lakosok szellemében is megteremtette ugyanezeket a tulajdonságokat. A világon páratlanul álló föld páratlan embereket is hozott létre.

Mély, napmelegítette völgy az emberiség bölcsője. „Leereszkedni egyiptomi nyelven így van kifejezve: „hazamenni. A Nílus völgyébe leereszkedni annyi, mint a bölcsőbe feküdni.

Az egyiptomiak szemében az egész világ „fekete és vörös föld – fekete televényföld és vörös sivatagi homok. „Fekete föld (kémet) magának Egyiptomnak a neve. A Nílus fekete iszapja – oly nedvesen fényes, mint „Ízisz szeme" – és a sivatag vörös homokja az élet és a halál egymás mellett, de nem harcban és küzdelemben, hanem örök szövetségben, örök csendben.

A földi jelenségek körfutása is éppoly megváltoztathatatlan és szabályos, mint az égitesteké.

Évről évre ugyanazon a napon kezdenek a Nílus vizei dagadni, lassanként kiöntenek medrükből, elárasztják a nap hevétől kiaszott szántóföldeket, s életet hoznak létre a halálból; és ugyanazon a napon kezdenek apadni, s visszatérnek medrükbe az új évben bekövetkező új kiöntésig. A folyamnak ez a megáradása és leapadása éppoly egyenletes és csendes, mint egy alvó gyermek lélegzése.

A természetnek ez a megváltoztathatatlan szabályossága, csendje és örökkévalósága is rányomta bélyegét az emberi szellemre.

„Ami nem örök, az nem igaz" – mondja Hermész Triszmegisztosz. Egyiptom örökkévalósága az igaznak örökkévalósága.

Minden ifjúság a földön elhervad és elmúlik. Csak az „elaggott" Egyiptom virul örök ifjúságban.

A hellén-római korban élt egyiptomiak szent könyvei pontosan megismétlik a piramis feliratait, amelyek végtelenül régebbiek magánál a piramisnál: mintha nem is Ábrahámnak, hanem az özönvíz előtti embereknek a szavait ismételnék.

És nem csupán a szent könyvek, a szertartások és hittételek, hanem a mindennapi élet minden részlete, az arckifejezések, a taglejtések és a hangárnyalatok is csaknem változatlanok maradnak.

Hérodotosz szerint Manerosz panaszdalát, amelyben Ízisz elsiratja Oziriszt, a XXVII. dinasztia idején éppen úgy énekelték, mint az I. dinasztia korában: egyetlen hang sem változott meg háromezer év alatt.

A szent ábrázolásokon Amon isten jobbjával felemelte a korbácsot, s a kis Hórusz csecsemő módjára ajkához vitte az ujját – s mind a ketten évezredeken át így maradtak mozdulatlan merevségben.

De ez a mozdulatlanság nem a koporsóban heverő tetemé, hanem a földbe vetett magé vagy az anyaméhben nyugvó magzaté, a napsugaras dél mozdulatlansága és csendje: teljes élet teljes csendességben, örök élet örök csendességben.

„– Maga kezd hinni a jövendő örök életben.

– Nem, nem a jövendő örök életben, hanem az itteni örök életben. Van egy bizonyos pillanat, és ha az ember eljut ehhez a pillanathoz, akkor hirtelen megáll az idő, és örökkévalóság lesz.

– Maga reméli, hogy eljut ahhoz a pillanathoz?

– Igen.

– Ez aligha lehetséges a mi korunkban.

– A Jelenésekben az angyal megesküszik, hogy idő többé nem lészen.

– Tudom. Ez ott nagyon találó, világos és pontos. Amikor az ember mindenestül eléri a boldogságot, akkor idő többé nem lészen, mert nem lesz rá szükség. Nagyon találó gondolat.

– Hát hová dugják?

– Nem dugják sehová. Az idő nem tárgy, hanem fogalom. Kialszik a tudatban."

(Sztavrogin és Kirillov párbeszéde az Ördögökben{1})

Amott, a Nílusnak abban a karéjában, ama herakleuszpoliszi homokdomb mögött, minden reggel kikel, mint kikelt a teremtés első napján, a kék lótuszkehelyből az újszülött kisded, Rá, a napisten. És akkor „az egész ember boldog, és „az idő nem szükséges többé: az idő megáll, és megkezdődik az örökkévalóság mozdulatlan pillanata – „a jelenvaló örök élet".

„Az első benyomás, amelyet minden egyiptomi dolog ránk gyakorol – lenyűgöző hallgatás" – mondja Spengler. Megvan a matematika legmagasabb fejlődési foka az építészet, a csatornaépítés, a csillagászati számítások

terén, de nincs egyetlen matematikai mű; van oly törvényhozás, amely mintaképül szolgál a Római Birodalomnak (nemhiába akarta Caesar Alexandriát a világ fővárosává tenni), de nincs egyetlen törvénykönyv; van feneketlen bölcsesség, de nincs semmiféle bölcselet.

Ebben is ellenlábasai vagyunk az egyiptomiaknak. Minden egyiptomi dolog híjával van a mi elméletünknek, mert híjával van a mi mechanikánknak is. Minden eleven, állati, növényszerű; de hallgatva nő, él és lélegzik.

A mi üres hordóink dörömbölve görögnek, Egyiptomban „az élet vizei" némán özönlenek. A mi házunk recsegve dől össze, az egyiptomi vetés csendesen érik. Mi fecsegve pusztítunk, Egyiptom némán alkot.

Innen van ez a „lenyűgöző hallgatás", ez a síri némaság Egyiptomban.

Amit az ég lepörkölt,

Síri csendben s merevségben

Terül el egy halott föld.

(LERMONTOV)

Nem, ez a föld eleven! Annál elevenebb, minél némább.

A Thothoz, a bölcsesség istenéhez intézett imából: „Forrás vagy a sivatagban. El vagy zárva a beszélő előtt, nyitva vagy a hallgató előtt."

Az Amon-Rá napistenhez intézett himnuszból: „A lárma gyűlöletes Isten előtt. Emberek, imádkozzatok titokban!"

Egyiptom az eljövendő Igét várja, azért néma.

Az egyiptomiak az időben élnek. De az idő szárnyalása fejük felett oly nesztelen, hogy jóformán nem is hallják: úgy élnek az időben, mint az örökkévalóságban.

Ezért nincs „történelmük sem abban az értelemben, ahogyan mi értjük a történelmet. Sőt időérzékük is fejletlen még, gyönge és homályos, szinte eltompult a miénkhez hasonlítva, amely annyira éles, és mindinkább közeledik ahhoz a ponthoz, ahol „nem lesz többé idő.

Az egyiptomiak olyanok, mintha még nem születtek volna meg egészen, vagy egyáltalán meg sem születtek volna. Az egyiptomi lelkek még nem egyesültek egészen a testekkel, még nem süllyedtek alá véglegesen a másik világból ebbe a világba, az örökkévalóságból az időbe.

Ha történeti mérőónunk az egyiptomi őskor mélységébe merül, nem talál feneket. Van-e egyáltalán feneke ennek a mélységnek?

A legújabb kutatások (Morgan, Maspero) szerint a piramisok Egyiptoma nem a kezdet, hanem a vég, s talán a legrégibb, a piramisokat megelőző Egyiptom hanyatlása. Egyiptomnak már első fellépése a világtörténetben tökéletes, sőt részben minden későbbi jelenséget felülmúl. Egyiptom történet előtti fejlődése legalább oly hosszú, mint az egyiptomi történelem négy évezrede.

Ha ez így van, akkor Platón nem sokat hibázott, mikor azt állította, hogy az egyiptomi festészet és szobrászat már tízezer évvel a hellének előtt megvolt.

A kőkorszakbeli vad bennszülötteknél a Nílus síkján a legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy ez a kőkorszak összefüggésben volna a legrégibb Egyiptommal (Morgan). A piramisok Egyiptoma és a kőkorszakbeli Egyiptom között törés van.

Egyiptom hirtelen lép föl: mikor a világtörténet látóhatárán megjelenik, körútja már zárt, akár egy lemenő csillagzat köre: éppen annyi van belőle a látóhatár alatt, mint az égboltozaton. Egyiptom hirtelen megjelenése megingatta minden fogalmunkat az emberiség szakadatlan és fokozatos fejlődéséről, úgynevezett „evolúciójáról". E fogalmak szerint mögöttünk van a sötétség és előttünk a világosság, s az emberiség a sötétségből a világosság felé halad. De Egyiptom mozgása ellentétes irányú: valami nagy világossággal kezdődik; minél hátrább tekintünk a múltba, annál fényesebb a világosság, mintha a világosság forrása maga még hátrább volna. Miféle világosság ez? Honnan való? Mi van ott az őskor megközelíthetetlen, szédítő mélységének a fenekén?

Mérőónunk sohasem éri el a feneket: sohasem tudjuk meg biztosan, vajon az ember majommancsokból vagy istenkezekből került-e ki. De minél régibb az ember, annál világosabban ismerszik fel rajta Isten kezének nyoma.

Paradicsomi visszfény tükröződik az egyiptomiak arcán.

„Ti, hellének, örökké gyermekek maradtok. Hellaszban nincsenek vének. Nektek nincsenek hagyományaitok, nincsen emléketek a távoli hajdankorról" – mondotta az öreg szaiszi pap az athéni Szolónnak (Platón Timaiosz

c. dialógusában.) A pap az új emberiségnek ezt a hagyomány nélküli valóságát abból magyarázza, hogy több ízben áradások és tűzvészek látogatták meg az emberiséget, és megsemmisítették; csak Egyiptomban nem voltak ilyen csapások, tehát csak itt maradt meg a vízözön előtti őskor emlékezete.

„Hajdanában egy sziget volt ama tengerszoros átellenében, amelyet ti Héraklész oszlopainak neveztek, egy nagy darab föld – nagyobb, mint Líbia és Kis-Ázsia együttvéve. Ezt a szigetet úgy hívták, hogy Atlantisz – mondja ugyanaz a szaiszi pap, s ezzel a legrégibb egyiptomi hagyományok egyikét közli. Ennek az Atlantisz szigetnek a lakosai „Isten gyermekei voltak (Platón: Kritiasz).

Ezzel az egyiptomi hagyománnyal párhuzamos az ószövetségi biblia következő helye: „Akkor az időben valának a földön nagy Óriások. Azután is voltak, mikor az Istennek fiai (bené Elóhim) egyesülének az emberek leányaival, akik szülének azoknak magzatokat. Ezek ama hatalmasok, akik régen híres-neves emberek voltak (Teremtés könyve 6, 4).

Platón papja így folytatja: „Mikor az emberek isteni természete lassanként kimerült, amennyiben lassanként keveredett az emberi természettel, és az emberi természet túlsúlyra vergődött az isteni felett, akkor az emberek megromlottak. A bölcsek látták, hogy az emberek rosszakká lettek, de a nem-bölcseknek úgy tetszett, hogy elérték az erény és a boldogság csúcspontját, holott csak a gazdagság és a hatalom után való eszelős vágyakozással voltak eltelve. Ekkor Zeusz elhatározta, hogy megbünteti a megromlott emberiséget" (Kritiasz).

Ennek a hagyománynak is meglelni párhuzamát a Teremtésről szóló bibliai könyvben: „És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszsága sok volna a földön. Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremtette volna a földön, és az ő szívében bánkódék azon. És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről." (Teremtés könyve 6, 5–7)

A két hagyománynak egy a vége. Atum egyiptomi isten ezt mondja: „El fogom pusztítani, amit teremtettem: vízözönt fogok hozni a földre, s a föld megint vízzé lesz. „Lőn pedig, hogy megindulna az özönvíz a földön. És meghala minden földön járó test (Teremtés könyve 7, 10, 21). „Nagy földrengések és áradások lettek, s Atlantisz szigete egy nap és egy éj folyamán eltűnt a tenger hullámaiban" (Platón: Timaiosz).

„Atlantisz lakói Egyiptom határáig terjesztették ki hatalmukat" – állítja Platón (Kritiasz). Hérodotosz szerint pedig Théba városából út vezetett Héraklész oszlopaiig – Atlantisz felé.

Eszerint ebben a legrégibb mondában, talán az emberiség legelső gagyogásában, a mi világunk kezdete valami más világ végével van összekapcsolva. S a kötelék a vég és a kezdet között Egyiptom.

Ha az Atlantisz-mondában egy szemernyi történeti igazság sem volna, akkor is van benne valamennyi vallási, belső igazság: a pogány eszkatológia, amely annyira hasonló az apokalipszis keresztény eszkatológiájához.

Atlantisz világossága rejlik a szédítően mély egyiptomi őskor, az „örökkévalóság" fenekén.

Micsoda Atlantisz? Hagyomány-e vagy prófécia? Volt-e már vagy még lesz?

Atlantisz lakói „Isten gyermekei vagy – mint mi mondanánk – „ember-istenek. „Az ember az isteni, titáni dölyf szellemétől ösztönözve fel fog lázadni, és meg fog jelenni az ember-isten – mondja Dosztojevszkij Ivan Karamazovja. Kiről van ez mondva? Mirólunk-e vagy őróluk? Nem vagyunk-e mi is éppen olyan őrült dölyftől és hatalmi szomjtól megszállott „gyermekei Istennek, akik fellázadtak Isten ellen, és el vannak ítélve? S nem vár-e ránk ugyanaz a vég?

Lassan kihűlve, lassan enyészve,

Megint közelgünk kezdetünk felé.

(PUSKIN)

Kezdetünk és végünk felé, mert az idők vége az örökkévalóságnak önmagába visszatérő körében egybeesik az idők kezdetével.

Igaz tehát: „Senki sem látta Egyiptomot, s te tetted először lábadat földjére." Az tette közülünk először lábát Egyiptom földjére, aki legközelebb van az apokalipszishez.

Ezért annyira kettős Egyiptom benyomása is: végtelenül régi és végtelenül új.

Memphisz és Héliopolisz közelebb vannak a jövőhöz és „apokaliptikusabbak", mint valamennyi modern városunk. Az obeliszkek kőtűi Konstantinápoly, Róma, Párizs és London terein – örök útmutatók az emberiség útján Atlantisztól az apokalipszis felé.

Mikor a bolsevista terror legfeketébb napjaiban, 1918 decemberében a pétervári Közkönyvtár fűtetlen termeiben, ahol a tinta befagyott a tintatartókba, a napóleoni expedíció fóliánsaiban, Champollion és Lepsius műveiben az

egyiptomi rajzokat végignéztem, semmit sem értettem volna belőlük, ha nem folyt volna le közvetlen közelemben „napjaink apokalipszise".

Emlékszem, midőn gyermekkoromban egy fagyos nap átlátszóan zöld ege alatt, a Néva ködösen fehér messzesége fölött megláttam a finom dérlepte, rózsaszínű gránitból való szfinxeket. Mily mohón szemléltem arcukat! Hogy szerettem volna tudni, mit gondolnak!

Most is szeretném tudni, mit gondolnak arról, ami körülöttük történik. Kőszemeik talán minden élő szemnél mélyebben látnak bele a jövendő titkába.

Atlantisz vége Egyiptom kezdete: az első világ vége a másodiknak kezdete. Az apokalipszis pedig a második világ és a harmadik kezdete. Mert a Háromnak titka három világban megy végbe.

Egyiptom az egyetlen út a Három titkához – ezt most már megértettük. Ezt jelenti tehát menekülésünk Egyiptomba.

A FÖLD MENNYEI UJJONGÁSA „Vannak másodpercek, egyszerre csak öt vagy hat adódik, amikor az ember hirtelen a teljesen elérhető örök harmónia jelenlétét érzi. Ez nem földi érzés; nem azt mondom, hogy mennyei, hanem azt, hogy az ember földi formában nem tudja elviselni. Testileg át kell alakulnia vagy meghalnia. Ez az érzés világos és kétségbevonhatatlan. Mintha egyszerre érzékelné az egész természetet, és egyszer csak így szól: igen, ez helyes. Mikor az Isten a világot teremtette, az alkotásnak minden egyes napja végén azt mondta: »Igen, ez helyes, ez jó.« Ez… ez nem meghatódás, hanem pusztán öröm. Az ember nem bocsát meg semmit, mert már nincs mit megbocsátani. Nem is azt mondom, hogy szeret, ó – ez magasztosabb a szeretetnél! Az a legfélelmetesebb, hogy ilyen rettentően világos az egész és ilyen örömet ad. Ha öt másodpercnél tovább tartana, akkor a lélek nem bírná ki, és okvetlenül elenyészne. Ez alatt az öt másodperc alatt átélem az életet, és ezért odaadnám az egész életemet, mert megéri. Ahhoz, hogy az ember tíz másodpercet is kibírjon, testileg át kell alakulnia."{2} (Kirillov az Ördögökben.)

Sem Kirillov, sem maga Dosztojevszkij nem sejtették természetesen, hogy itt Egyiptom legrejtettebb titkát feszegették.

A „megszállott Kirillov középpontján van annak az örvénylő orkánnak, amelyből az orosz forradalom – sőt talán a világforradalom, napjaink „apokalipszise, „a világ vége keletkezni fog. Csak a vég által válik érthetővé számunkra a világ kezdete, az „ördögök e vihara által Egyiptom isteni csendje.

A mindennapi istentiszteleten, amelyet minden egyiptomi templomban megtartanak, és amely a mi istentiszteletünkhöz hasonlóan „órákra van osztva, a halotti imákat mondó pap vízzel, „a Nun-ból, az égi Nílusból, az ősi-óceánból való élő vízzel befecskendi a halott isten-testét, az Ozirisz-múmiát, tömjént gyújt, tömjénez, és négyszer azt kiáltja:

„Ég és föld egyesül!"

A nagy siratónő (négyszer): „Ujjongás az égből a földhöz!"

A pap: „Az Isten jő. Magasztaljátok!"

A nagy siratónő (a tamburint verve): „Ujjongás az égből a földhöz!"

Ezekben a szavakban egész Egyiptom benne van, mert Egyiptom egészen és mindenestül „ujjongás az égből a földhöz, „az örök harmóniának egy pillanata.

„Ahhoz, hogy az ember tíz másodpercet is kibírjon, testileg át kell alakulnia. Egyiptommal szemben mi megváltoztunk ugyan fizikailag, de ellenkező értelemben: mi csak öt másodpercig viseljük el ezt az örömet, Egyiptom – öt évezredig; mi szörnyű árat fizetünk érte: kimondhatatlan erőfeszítéssel, őrültséggel, önkínzással, hősiességgel, szentséggel, vagy mint Kirillov, „ördöngösséggel fizetünk, Egyiptom ingyen kapta, vele született.

Homérosz is örült a földi életnek, de mily bánatos az ő öröme, mily múló az egyiptomi örömhöz képest, amely több mint halhatatlan, amely maga a feltámadás! Milyen nehezek a homéroszi „könnyen élő" (rheia zoontesz) istenek az egyiptomi könnyűséghez képest! Azok az istenek csak halhatatlanok, de ezek az emberek legyőzik a halált, s fel tudnak támadni.

Az egyiptomi gyász színe kék. A halál színe az ég színe!

El kell mélyednünk Szakkara, Beni-Hasszán, Biba-el-Moluk és Tell-el-Amarna falfestményeibe és szobraiba, nem hogy felfogjuk – felfogni egyáltalában nem tudjuk –, hanem hogy lássuk s a mi gyászunk mértékével mérjük a földnek ezt a mennyei ujjongását, a föltámadásban való örömét.

„Sírkamrám ünnepi terem" – mondja egy elhunyt sírfeliratában. S csakugyan úgy is van ábrázolva, mintha örök lakománál ülne – éppen úgy, amilyen életében volt, de életének legboldogabb idejében: virágokkal koszorúzva, illatszerekkel illatosítva trónol az áldozati lakománál, átkarolja feleségét, s szeretettel nézi gyermekei játékát.

Vagy forró déli időben ül székén, sarutlan lábait kis szőnyegre téve, s virágokkal és füvekkel dúsan benőtt kerti tóban horgászgat, sűrű szikomorfák árnyékában, ahol „az északi szél fuvalma édes az ő orrlyukainak".

Avagy könnyű csónakban vadászik a Nílus karéjának sűrűjében, ahol vadkacsák, vadludak, darvak és íbiszek rajai nyüzsögnek, s a szélben hajladozó, összefonódó papiruszszárakon tojásokkal teli madárfészkek himbálóznak; odalopakodik az ichneumon, ez az apró ragadozó, s a fiókák anyja a fészek fölött lebegve, pityergéssel és szárnycsapkodással igyekszik a rablót elűzni.

Ebben a sírfestészetben minden szigorú és fenséges, de sok naivul bohókás dolog is akad, ami a kisgyermekek

OZIRISZ: A MEGFESZÍTETT ÁRNYA Múmiaszalagokba van bepólyázva csecsemő módjára, csak az arca látható, s kezei szabadok; egyik kezében királyi jogar, a másikban pásztori ostor és bot; fején magas, tojás alakú, fehér tiara két lapos toll között. Keze és arca haragoszöld, mint az első tavaszi fűszálak. A halotti leplek oly feszesek, hogy a keskeny, hosszú, nem eleven, de nem is holt, hanem feltámadásban lévő, de még fel nem támadt testnek minden körvonala átlátszik. Arca oly közönséges, mint bármely emberé: az ember fiának arca, az ember testvérének arca, annak a gyöngéd és csendes arca, aki ezt a nevet viseli: „isten csendes szíve, „a nem dobogó szívű isten. A keskeny ajkakon gyermeki, álmatag mosoly játszik, a felébredés mosolya, a végtelen jóság mosolya, annak a mosolya, aki ezt mondta magáról: „Azon voltam, hogy mosolya legyek a síróknak."

Ez Egyiptom istene, az első és egyetlen, Usziri-Unnofer – „Ozirisz, a jóságos lény".

„Az egyiptomiak nem mind tisztelik ugyanazokat az isteneket ugyanazon a módon, Íziszt és Oziriszt kivéve: ezeket mindnyájan ugyanazon a módon tisztelik" – írja Hérodotosz (II, 42).

Azt hiszem, a modern kutatók egyike sem méltatta még ezt a bizonyítékot kellőképpen. Még mindig azon lovagolnak, hogy monoteizmus volt-e Egyiptomban, hogy az egyiptomiak sok vagy egy istenben hittek-e. Furcsa egy vita! Természetesen sokban s egyúttal természetesen egyben! Az egyik nem zárja ki a másikat; ellenkezőleg: az egyik feltételezi a másikat. Az immanens sokaságától a transzcendens egységhez vagy helyesebben, a háromsághoz vezető út – ez minden vallási tapasztalat útja.

Itt, Egyiptomban a sok istenben való hit nem gátolja az egy Istenben való hitet – éppúgy, mint ott, Izraelben, Kánaán politeizmusa, a számtalan Baálokban és Asztartékban való hit nem gátolta a sínai-hegyi monoteizmust, az egy igaz Istenben, Jahvéban való hitet. Hiszen Jahve neveinek egyike, Elóhim, annyit tesz, mint „istenek, vagy legalábbis „két isten, ti. egy férfi és egy női isten – amint a szíriai-föníciai Baál isten is voltaképpen kettő: egy férfi Baál és egy női Baálát.

Desztillált víz csak a gyógyszertárakban létezik, de nem a természetes forrásokban. Éppígy tökéletes monoteizmus is csak a tiszta észben létezik, de nem az élő szívekben. Ha a monoteizmus egyiptomi forrását valaki tisztátalannak mondja, erre csak ez az egy felelet van: tisztább forrás sehol sem volt, még Izraelben sem.

Ua en ua – „Az Egyetlen az Egyetlenek között. – „Isten egyetlen és egyedüli, és senki más nincs őmellette – olvassuk az egyiptomi titkos tanításban. – „Egy és Egyetlen, dicsőség Tenéked!" – így imádkoznak Amonhoz Thébában és csaknem így Rához Héliopoliszban, Hnumhoz Hermupoliszban, Ptahhoz Memphiszben. Ezek mind Egyiptom istenei, mind egy olyan körvonalnak a pontjai, amelynek középpontja az egy Isten, és Egyiptom bölcsessége nem tesz egyebet, mint hogy ezeket a pontokat összeköti a középponttal.

„Te vagy az egyetlen Isten. Te minden alakot egy alakban egyesítesz!"

„Az istenek a Te tagjaid, Uram!"

Az istenek mind feloldódnak egymásban, s elvesznek az Egyetlenben. Az Egyetlen az egész mesés, sokszínű istensűrűt áthatja fehér sugarával.

Amen annyit tesz, mint „az elrejtett. „Senki sem képes az emberek között nevét megmondani. „Kimondhatatlan az Ő neve. „Ő láthatatlan és ismeretlen isten, senki sem ismeri alakját, senki sem ismeri nevét.

Istent nem lehet kőből kifaragni,

Mert Ő láthatatlan a szemek számára.

Sem áldozatok, sem imák nem emelkednek fel Őhozzá,

És semmiféle misztériumok nem hozhatják le Őt.

Az emberek nem tudják, hol van Isten,

És a szent könyvek hallgatnak Istenről.

Senki sem szólt még nagyobb erővel a világon kívül álló transzcendens Istenről: sem Izrael törvénye, sem prófétái nem szóltak róla találóbban.

Csak a Halottak könyvében – ama papirusztekercsben, amelyet a múmia mellé a koporsóba tettek – szerepel az Isten élők előtt rejtett neve. Ez a név: Nuk pu nuk. Azaz: „Én vagyok az, aki van. Én vagyok a Létező."

Az eléghetetlen csipkebokorból ugyanez a név hallatszik ki: Jahve, azaz: „Én vagyok a Létező." A héber Jahve ugyanaz, mint az egyiptomi Nuk pu nuk.

Izrael Istene „pusztító tűz". Amint Izrael, úgy egész Egyiptom is egy Isten tüzében égő és eléghetetlen csipkebokor. És Egyiptom sok istene ugyancsak az egy csipkebokornak a sok ága.

Ez Egyiptomnak a világon kívül álló transzcendens istene.

A világban bennlevő, immanens istene pedig ez:

Kezdetben volt Nun, az ősvizek örvénye. Akkor még nem volt föld, sem égbolt, nem voltak emberek, sem istenek. A vizek felett az Isten szelleme lebegett: Atum. És Ő így szólt önmagához: „Jöjj Énhozzám!" És az Egy Kettő lett. És ő teremtette a napot, Rá istent. Kezdetben Rá Nunban volt, a nap a vizek örvényében – olyan volt, mint egy csukott szemű sólyom. De Isten felnyitotta szemeit, a nap felkelt, és létrejött a világ.

A teremtés tehát Isten látomása, a világ megjelenése Isten tudatában. „Mikor Te megpillantottad a világosságot, akkor lőn a világosság."

A világ a Ka, Isten képmása.

A világ Isten emanációja: a teremtés napján az ember lelke „könnyként folyt ki Isten szemeiből, és az istenek lelkei „úgy jöttek ki Isten szájából, mint a szavak az ember szájából.

A világ „Isten fia" – az, aminek mi, keresztények a Logosz nevet adjuk.

Az Egy Kettővé lett: transzcendens Istenné, az Atyává és immanens Istenné, a Fiúvá. A Fiún kívül az Atya a „pusztító tűz", a rémület, a Fiúban pedig az éltető tűz, a szeretet.

A Nagy nemzi az isteneket a szeretet által,

Ő adja a lélegzetet a csibének a tojásban,

Ő élteti a kígyó fiát,

Ő táplálja az egeret lyukában

És a szúnyogot a levegőben…

Üdv néked! zengi minden állat.

Üdv néked! zengi a sivatag.

Nem mondják ezt szebben sem a zsoltárok, sem a próféták, sem a keresztény imák.

„Az Egy Kettővé lett." A Kettőnek, az Atyának és a Fiúnak titka elvezethet a Háromnak, az Atyának, a Fiúnak és a Léleknek titkához. E titkot talán világosabban a keresztény kinyilatkoztatás ragadja meg, de semmi esetre sem Izrael törvénye vagy prófétái.

Amon-Rá, a thébai napisten így szól: „Én Egy vagyok, ami Kettővé született. Én Kettő vagyok, ami Néggyé lett. Én Négy vagyok, ami Nyolccá lett. De én Egy vagyok."

Eszerint magában az istenségben megy végbe Isten kettéhasadása, Amon titka, vagy Isten szétszaggatása – „megfeszítése –, Ozirisz titka. Ugyanaz ez, mint a „princípium individuationis Schopenhauer bölcseletében. Ugyanezt mondja Schelling: „Neki magának meg kell semmisülnie, hogy az egyes éljen; ugyanezt Hérakleitosz: „Az istenek halála által élnek az emberek; ugyanezt a Halottak könyve: „A tegnap Ozirisz, a reggel Rá".

A világ nem más, mint Amon egységes fehér fényének széttörése, sokszínű szivárvánnyá szétoszlása az ember lelkében, „Isten könnyében", az Ozirisz-harmat reszkető csöppjében.

A világ a széthasított, szétszaggatott Isten.

Ezért Amon transzcendens monoteizmusának Ozirisz immanens monoteizmusa felel meg: „Az Atya az Egy, a Fiú az Egyszülött, ahogy mi mondanánk. Amon monoteizmusa a papi iskolák titka, s nem lehetetlen, hogy Mózes tőlük tanulta ezt az „egyiptomi bölcsességet. Ozirisz monoteizmusa pedig az egész nép hite: „Oziriszt az egyiptomiak mind ugyanazon a módon tisztelik" – mondja Hérodotosz.

Ozirisz, „a föld alatti ég ura, „az elsőszülött a holtak közt, a meghalt és feltámadt Isten.

A thébai és héliopoliszi papok tana szerint Amon-Rá nem más, mint Ozirisz, az „elrejtett nap. Isten a napban rejtőzik el, és benne nyilatkoztatja ki magát. „Fényed a Te ismeretlen arcodtól jő, Uram!

A nap titka, a világosság titka Egyiptom vallásának titka. Amon-Rában és Oziriszben, az egy Istennek e két hiposztázisában a világosság szellemi eredete van kinyilatkoztatva: „A lélek, amely a nap szeméből világít."

Ozirisz egyiptomi neve, Usz-iri annyit tesz, mint „a szem ereje, „a nap ereje. De ez még nem az igazi név, hanem csak a név keresése, sóvárgás a név után, egész Egyiptom kielégíthetetlen vágyakozása.

Nunquam satis quaesitus Osiris

(Az örökké hiába keresett Osiris)

(OVIDIUS)

Mint Amonról, Oziriszről is el lehet mondani: „Kimondhatatlan a neve. Sok neve van, és nincs neve. Szinte halljuk Hérodotoszt, amint – természetesen az egyiptomiakat utánozva – fülünkbe súgja: „Az, akit nem merek megnevezni. Egyiptom nem ismeri az Ő nevét, mi ismerjük, s Egyiptom mégis közelebb áll Őhozzá, mint mi.

„Tűrő, mártír" – tes-tes, ez az Ő legszentebb és legrettenetesebb neve.

„Valóban, Ő viselte a mi betegségeinket és hordozta a mi fájdalmainkat. De Ő a mi álnokságunkért megsebesíttetett, és a mi bűneinkért megrontatott, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg" (Izaiás 53, 4–5).

Ozirisz a „nagy áldozat, és minden áldozás alkalmával magának Ozirisznek a szétszaggatása, meggyilkoltatása megy végbe. Minden lemészárolt áldozatban benne van „Ozirisz szíve: „Te vagy az áldozati bika."

„Miként a bárány, amely a mészárszékre vitetett, és miként a juh, amely az őt nyíró előtt megnémult és nem nyitotta meg az ő száját" (Izaiás 53, 7).

Az „áldozat" egyiptomi hieroglifje egy megkötözött kezű ember, késsel a torkán. A ránk maradt emlékek tanúsága szerint a kőkori Egyiptomban emberáldozatok voltak: hadifoglyokat lemészároltak vagy megfojtottak. Később egy állatot, gazellát, bikát vagy bárányt öltek le az ember helyett, de az állatra kő- vagy agyagpecsétet tettek, rajta egy feláldozott ember ábrázolásával. Végül az áldozatot magával az istennel azonosították. Most már nem az embert áldozták föl az istenek, hanem az isten maga hozta magát áldozatul az embernek. Az áldozat az istenben megy végbe: a világ titka a magát feláldozó szeretet titka. „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte" – mondja a kereszténység, és itt is egyiptomi bölcsességet ismétel meg.

Ozirisz neveinek egyike, Batau annyit tesz, mint „a kenyér lelke. Ha az emberek kenyeret esznek, Ozirisz húsát eszik. „Te vagy az ember atyja és anyja: az emberek a te lélegzetedet lélegzik, és a te húsodat eszik.

Plutarkhosz (De Iside ot Osiride XXI.) szerint „a papok azt állítják, hogy nem csupán Ozirisz teste, hanem a többi istenek testei is mind náluk feküsznek, és tisztelet tárgyai".

Ez annyit tesz, hogy minden isten Ozirisz, lemészárolt áldozat. Az istenek mind ővele élnek, szenvednek és halnak meg. Ebben, és csak ebben rejlik Ozirisz-Amon monoteizmusa.

Ő maga van valamennyi istenben, s valamennyiükre vonatkoztatható az, amit a Halottak könyve őróla mond: „Ismeri azt a napot, amelyen nem lesz többé. Ismeri áldozatát: „Hatalmában van életét odaadni és megint visszavenni. Áldozata önkéntes: „Mikor a mi bűnünk büntetését szenvedte és kínoztatott, nem nyitotta meg az ő száját" (Izaiás 53, 7).

Isten szenved. A szenvedés nemcsak az emberben, hanem az egész természetben is isteni. Egy, az evangéliumokban föl nem jegyzett adat szerint az Úr is ezt mondta: „Emeld fel a követ, és megtalálsz engem alatta; hasítsd szét a fát, és Én benne vagyok" (Clemens Romanus: Agraphon L.).

…mind hanyatlás, minden ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye –

az, amit embernél úgy nevezzük,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.{3}

(TYUTCSEV)

Ozirisz mosolyában, „a sírók mosolyában ez a szégyenkező szenvedés a mennyei ujjongást a föld mennyei gyászolásával egyesíti, mert „ég és föld egyesülnek – a gyászban éppúgy, mint az ujjongásban.

Ő van a lemészárolt áldozatban, a kiszáradó magban, a learatott termésben, a leapadt Nílusban, a fogyó holdban – mindenben, de főleg a szenvedő emberben.

Ozirisz isten és ember egyszerre: igazi isten és igazi ember. Emberként alázatos szolgai alakban élt, szenvedett és meghalt. „Megüresíté magát, szolgai formát vévén magára, hasonlatossá lett az emberekhez. És emberi ábrázatban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lett mind a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Pál levele a filippiekhez II, 7–8). Kiről szól ez? Oziriszről? Nem, Ozirisz csak egy láthatatlan testnek az árnya. De a test és árnyék hasonlóságában rejlik az egyiptomi bölcsesség legrejtettebb titka.

A líbiai homoksivatag szélén, a félkör alakú abüdoszi lapály mélyén, mintegy két kilométernyire északnyugatnak Ozirisz templomától, a Peker (a mai Um-el-Hakab) nevezetű szűk sziklahasadékban, ott, ahol a nap leáldozik, találták meg Egyiptom legrégibb királyainak koporsóit, köztük „Ozirisz koporsóját. Amélineau francia tudós, aki 1897–98-ban az abüdoszi ásatásokat vezette, oly cáfolhatatlan bizonyítéknak vette a koporsókon lévő feliratokat, hogy komolyan azt hitte, az „emberi Ozirisznek, egy történeti személynek, az első dinasztia harmadik

fáraójának koporsóját találta meg.

Valóban elmondhatni: egész Egyiptom azon a hiten alapul, hogy Ozirisz emberként élt és szenvedett és meghalt a földön. De számtalan ábrázolásaiból úgyszólván semmit sem tudhatunk meg életéről; szenvedéseiről és haláláról még kevesebbet. Itt csak célzások vannak, amelyek jóformán szándékosan homályosak és rövidek. „Mindent tudok ugyan, de tiszteletteljesen hallgatok róla" – mondja Hérodotosz (II, 65), s mondhatná egész Egyiptom is.

Ihernofretnak, III. Szeszosztrisz fáraó főkincstárnokának (Közép-birodalom) sztéléjén maradt fönn az egyetlen felirat, amely Ozirisznek az abüdoszi templomban tartott misztériumairól szól. De jóformán semmi sincs benne az „emberi Ozirisz haláláról és meggyilkolása módjáról. Az Ozirisz-misztériumokban, úgy látszik, „Ozirisz szenvedései (Oziridosz pathoi) drámai előadásban jelentek meg (a színház eredete Egyiptomban van, nem Hellászban), éppúgy, mint a középkori misztériumokban „Krisztus szenvedése. De csak a beavatottak nézhették végig ezeket az előadásokat, a tömeg mit sem látott belőlük. Ha a gyilkosság jelenete egyáltalán „színre került ezekben a misztériumokban, akkor bizonnyal csak misztikus célzás történt rá: csend állott be, s aztán nyomban felhangzott a halott Oziriszt gyászoló Ízisz nagy siralma.

Mintha egész Egyiptom hátat fordítana az emberi alakban meghalt Ozirisznek, s a feltámadt isten felé fordítaná arcát: nem akarja a szenvedéseket és a halált látni. Vajon honnan tudja, hogy a szenvedés és a halál isteni? Micsoda fény világította meg neki ezt a ki nem mondott titkot? Hol van e fénynek a forrása – elöl-e vagy hátul, a világ kezdetén-e vagy végén? Vagy itt megint egybeesik a vég a kezdettel az örökkévalóságnak önmagába visszatérő körvonalában?

Egy első világnak végéről és egy másodiknak a kezdetéről szól nekünk egy régi egyiptomi mese – olyan egyszerű, mint ama mesék, amelyeket a nagyanyák mondanak kisunokáiknak.

Az istenek hajdanában a földön éltek az emberekkel együtt, s Rá, a nagy napisten, aki Héliopoliszban, a napvárosban lakott, kormányozta az egyiptomi földet. Akkoriban az ég még nem volt elkülönítve a földtől, s az emberek olyanok voltak, mint az istenek. De elpártoltak az egy Istentől, és így szóltak: „Íme, Rá isten megvénült, csontjai ezüstté váltak, tagjai arannyá, hajzata lazúrkővé; tagjai reszketnek, s nyál folyik a szájából." Így gúnyolódtak az emberek az Istenen. És Ő megharagudott, s megparancsolta Hathornak, a szerelem istennőjének, hogy semmisítse meg az emberi nemet. Hathor megkezdte munkáját, de nem fejezte be. Mert Rá megkönyörült az embereken: az éj folyamán mámorító itallal árasztotta el a földet. S mikor a szerelem istennője reggel megint lejött a földre, meglátta arcát az italban, mint valami tükörben, és jókedve lett. Majd megízlelte az italt, megmámorosodott, s nem pusztította tovább az emberi nemet.

De az ég és a föld régi szövetségének vége szakadt. És Isten így szólt: „Szívem elbágyadt. Nem akarok az emberekkel együtt élni, de nem is akarom őket egészen megsemmisíteni." És elhagyta a földet, fölment az égbe, és elkülönítette az eget a földtől. S az ég és a föld úgy lett, ahogyan ma van, és ahogyan az idők végéig lesz. Így ért véget az első világ és kezdődött a második.

A régi egyiptomi mesét évezredek múlva a görög Plutarkhosz (a Kr. utáni I–II. században), a delphoi Apollón papja fűzte tovább Íziszről és Oziriszről szóló könyvében.

Ez a mű Ozirisz „szenvedésének" egyetlen ránk maradt emléke. Ha ez a könyv nem volna, mit sem tudnánk Ozirisz szenvedéséről. Különben ebből sem tudunk meg sokat. Az eredeti egyiptomi szöveg valószínűleg úgy viszonylik Plutarkhosz könyvéhez, mint a kánoni evangéliumok az apokrif evangéliumokhoz. Plutarkhosz meséje a következő:

Mikor Isten az égbe ment és elhagyta az embereket, ezek vadállatokként emésztették egymást, s bizonyosan mind elpusztultak volna, ha Ozirisz meg nem jelenik. Egyszerű ember alakjában született. Mikor Egyiptom királyává lett, leszoktatta az embereket az állati életről, megtanította őket a földművelésre, törvényeket adott nekik, s bevezette az istenek tiszteletét. Aztán bejárta az egész földet, hirdetve országát s legyőzve a világot nem a kard, hanem a szeretet, dalok, tánc és zene erejével. Mikor Egyiptomba visszatért, fivére, Tüphón (Széth) hetvenkét összeesküvővel szövetkezve elhatározta, hogy megsemmisíti. Titokban mértéket vett teste hosszáról, e mérték után egy pompásan ékített szekrényt csináltatott, s lakomára hívta fivérét. A lakoma folyamán a szolgák behozták a szekrényt. A vendégek mind megbámulták, és Tüphón mintegy tréfából megígérte: annak ajándékozza, aki egészen beleillik. A hetvenkét összeesküvő egymásután belefeküdt, de egyikük sem illett bele. Végül Ozirisz feküdt bele a szekrénybe. Az összeesküvők erre odaugrottak, rácsukták a födelet, beszögezték,

forró ólmot öntöttek rá, a folyóhoz vitték, és behajították a vízbe. A szekrény a Nílus taniszi torkolatán át leúszott a tengerbe.

Ízisz, Ozirisz hitvese sokáig kereste, mindenfelé bolyongva, férje testét. Végre megtalálta, sírva-zokogva omlott a koporsóra, arcát a halott arcára fektette, megcsókolta és sírt. Aztán a Nílus papiruszbozótjába rejtette a koporsót, s fiacskája, Hórusz keresésére indult. Tüphón, aki éjjel, holdvilágnál vadászott, megtalálta a koporsót, felismerte a testet, tizennégy részre darabolta, és szanaszét szórta. Mihelyt Ízisz ezt megtudta, keresni kezdte a testrészeket. Valamennyit megtalálta, összeillesztette, s életre keltette a holtat, mert birtokában volt „a halhatatlanság orvossága", a halálból életre keltő szeretet varázsszere.

„Ezek a szimbólumok Isten megismeréséhez vezetnek" – végzi Plutarkhosz, de nem tudja e szimbólumokat magyarázni.

A pithagoreusok és az orfikusok közelebb állanak az egyiptomi bölcsességhez, mint Plutarkhosz. Náluk megvan e szimbólumok legfontosabbikának, a Széth készítette koporsónak az értelmezése.

„A test (szoma) a lélek koporsója (szema)" – közli Platón (Kratülosz) az orfikusok tanából. Ugyanennek a tannak a visszhangja az epheszoszi Hérakleitosznál (Fragm. 77): Terpszisz he eisz geneszisz ptoszisz. „Élvezet (a lelkek számára) a születésbe esés (azaz: a megszületés)."

A nemző hús élvezete folytán a nemzett lelkek húsba öltöznek. A fogantatás édes vihara leszakítja őket, mint virágot a paradicsom édenfájáról, és a földre esnek. Az esés élvezet nekik, de „bűn is, „eredeti bűn: leesnek, születnek és meghalnak.

Így esett bele Ozirisz Széth szekrényébe, a test koporsójába, meghalt és megszületett. De míg a lelkek önkéntelenül születnek, akaratuk nélkül esnek le, Ozirisz önként tette: „Ő ismeri azt a napot, amikor nem lesz többé."

A születés „esés" (ptószisz) s a feltámadás „felkelés" (anasztaszisz) – ugyancsak az orfikusok tana szerint. Ozirisz leesett, hogy felkeljen, és az elesetteket felemelje; meghalt, hogy feltámadjon, és a holtakat feltámassza.

Az egyiptomi koporsó a múmia fa- vagy kőburka, amely pontosan ismétli nem csupán a test körvonalait, hanem az elhunyt arcvonásait is. A test felismerhető a koporsóról, mint a lélek a testről; a koporsó a test mértéke és a test a lélek mértéke. Ezért készült Széth szekrénye személyes, őt minden mástól megkülönböztető mérték szerint. Ez éppen a „princípium individuationis" – a világ alapelve Schopenhauer szerint.

A „szétszaggatott Isten a sokszorosan tagolódó világ. „Én vagyok az Egy, amiből Kettő, Négy, Nyolc lett.

Ezért szaggatja szét Széth Ozirisz testét.

De ha Ozirisz isten, kicsoda akkor Széth? Az ördög? Nem, nem ördög.

„A lét tökéletessége bennem van, és a nemlét is bennem van. Én, Széth a nemlét vagyok az istenek között. „Megállj, Hórusz! – kiáltja fiához és megbosszulójához Ozirisz. „Széth az istenek közé tartozik." (Halottak könyve VIII, 3) Azaz: Ozirisz és Széth ugyanaz, Széth és Ozirisz az egy Istennek két hiposztázisa. „Ő ismeri azt a napot, amikor ő nem lesz többé. Széth az Istenben lévő „nemlét.

Schelling szerint az Istenben lévő „három potencia" a következő algebrai formulával fejezhető ki: +A, –A, A.

Nemlét és lét, tagadás és állítás, harag és szeretet olyan két-két elem, amelyek egy harmadikban egyesülnek: Széth és Ozirisz Hóruszban. Nun az Apophisz-könyvben ezt mondja: „Én mint egyetlen isten keletkeztem, de három isten volt bennem." Ezt ma így mondanánk: három hiposztázis az egy Istenben, a Három titka, a Szentháromság.

Ehhez az „istenismerethez" vezetnek tehát ama szimbólumok.

Alexandriai Szent Kelemen megtérése előtt sok pogány misztériumba volt beavatva, többek között Ozirisz misztériumaiba is. Talán ezekre gondol, mikor azt mondja: „A barbár és a hellén bölcsesség bizonyos szétszaggatásban, megfeszítésben látja az örök igazságot, nem abban, melyről Dionüszosz mondájában van szó, hanem abban, amelyet az örökkévaló Logosz teológiája tanít" (Stromata I, 13). Azzal tehát, hogy Szent Kelemen Dionüszosz és Ozirisz „szétszaggatását" a Logosz megfeszítésével, a látható árnyat a láthatatlan testtel hasonlítja össze, nem káromolja Istent, hanem dicsőíti.

A vakító fényű nap alatt, a fehér homokon fekete árnyék: Ozirisz. Csak az árnyék; a testet Egyiptom nem látja. Mi látjuk. Avagy nem tudnánk, kinek az árnyéka?

OZIRISZ: A FELTÁMADOTT ÁRNYA Az Ozirisz-múmia teste holtan, tehetetlenül lapul a földhöz: porból való por, egy mennyei pillangó földi bábja. A test világoszöld dioritból való, és sötét pettyekkel borított, mint egy hernyóé. Úgy csúszik tova, mint egy hüllő, féreg és Isten egyszerre. Már azon a ponton van, hogy feltámadjon, de még nem támadt föl: a test még merev, megkötött, élettelen. De már felemelte a fejét, kinyitotta a szemeit, és mosolyog. S ebben a mosolyban benne van az örök élet, a soha le nem áldozó nap.

Az egész, immár kétezred éves kereszténységben nincsen semmi ehhez fogható. A kereszténység egészen a kereszt és a halál jegyében áll, de nem a feltámadás jegyében.

Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt; de hogy miként támadt föl, nem tudjuk; nem látjuk, nem halljuk és nem érezzük. Az állandóság közeledését a hirtelenséghez, a szükségesség közeledését a csodához, a megholt testének közeledését a feltámadott testéhez, a feltámadás sugarának első reszketését – mindezt nem bírjuk elképzelni. Nem tudjuk és nem merjük tudni.

De Egyiptom merte, öt évezreden át semmi mást nem tett, mint rettenthetetlen tudásvággyal ebbe mélyedt bele.

Egymás után következő képek sorozata ábrázolja, kinematografikus pillanatfelvételek módjára, Ozirisz lassan feltámadó testét: a halott teste először gyöngén vonaglik, mint a bábé, amelyben a felröppenni készülő pillangó megmoccan; azután lassan – oly lassan, mint aki mély álomból ébred – arcához viszi a kezét; meghajlítja térdét, lábaival támaszpontot keres, felsőtestét erőlködve egyre feljebb emeli, és hirtelen kilép, kiugrik, szinte kirepül isteni könnyűséggel a koporsóból.

Ezek az ábrázolások oly „meggyőzőek", hogy nem gondolatot keltenek a lélekben, hanem érzést a testben.

„Az történt vele, amit vasúton való utazáskor érzünk, mikor azt hisszük, hogy előremegyünk, holott a valóságban visszafelé haladunk, és hirtelen észrevesszük az igazi irányt" (Tolsztoj: Ivan Iljics halála).

Ki tudja, nem halál-e életünk,

S nem a halál-e az igazi élet?

(EURIPIDÉSZ-TÖREDÉK

PLATÓN GORGIÁSZÁBAN)

Kétségkívül nem gondolat ez a lélekben, hanem érzés a testben: szeretők láttára szeretni, táncolók láttára táncolni s feltámadók láttára feltámadni vágyunk.

„Az egyiptomiaknál terjedt el először az a nézet is, hogy az ember lelke halhatatlan" (Hérodotosz II, 116). Hérodotosz nem tudja felfogni, miként Platón és (Hérakleitosz és az orfikusok kivételével) a görögök sem, hogy a feltámadás nem a „halhatatlanság".

A lélek „halhatatlansága" csak szellemi eszme, ellenben a hús feltámadása tapasztalat. Arra a kérdésre, hogy legyőzhető-e a halál fizikailag, nem lehet megfelelni észokokkal, mint Szókratész a Phaidonban teszi, hanem csupán a tapasztalattal. A húsnak feltámadása vagy képtelenség, vagy a legvalóságosabb valóság, a legbiztosabb tapasztalat.

Egész Egyiptom nem egyéb, mint kísérlet a feltámadásra. Lehet, hogy ez a kísérlet Egyiptomban magában nem sikerült vagy nem valósult meg egészen. De ha sikerülni fog valaha, valahol (a keresztények azt hiszik, hogy már sikerült), akkor csak Egyiptom közreműködésével sikerülhet.

Ezért olvassuk Máté evangélistánál (II, 15): „Egyiptomból hívtam ki az én Fiamat."

Akár jó, akár rossz, akár bölcs, akár ostoba dolog, de Egyiptom nem törekszik a „halhatatlanság metafizikájára, hanem a feltámadás fizikájára; a húsnak feltámadását magától a hústól tanulja. Mindamellett talán éppoly jól tudja, mint mi, hogy ez a „fizika a dolgok túlvilági rendjébe tartozik, amelyben minden elgondolhatatlan a mi eszünkkel és kimondhatatlan a mi nyelvünkkel, s csupán az őrült „orgiákban" gondolható el és a néma misztériumokban mondható ki.

Egyiptom a feltámadás három titkát keresi és találja meg a húsban.

Az első titok a kozmikus húsban van.

A nap lenyugvása, a hold fogyása, a Nílus apadása az Isten meghalása; a nap felkelte, a telihold, az áradás az Isten feltámadása. Ezért Ozirisz teste zöld, mint a hold fénye, és szétszaggatott testének tizennégy része a fogyó hold tizennégy napját jelenti. A hetvenkét összeesküvő pedig a száraz téli évszak napjai, mikor a Nílus vizeinek

állása a legalacsonyabb, és Ozirisz sírba száll.

A második titok a növények húsában van.

„Az egyiptomiak azt mondják, hogy mikor Oziriszt eltemetik, az elvetett szem a földbe rejtőzik, és a csírázó magban új életre ébred" (Plutarkhosz: De Iside et Osiride).

„Ozirisz a magban lévő élet ura" (Halottak könyve 147). Ozirisz „a kenyér lelke (batau). Ezért „gabonát vetni így van kifejezve: „Oziriszt eltemetni. Az aratás ünnepén a király aratja le a sarlóval az első kévét, megöli Oziriszt, és az emberek a kenyérből, a megölt Istenből táplálkoznak. „Én vagyok Ozirisz, én vagyok Nepra [gabonaisten], akit learatnak – mondja magáról egy halott egy sírfeliraton.

Phila szigetén, Ízisz templomának egyik kápolnájában kalászok vannak ábrázolva, amelyek Ozirisz halott testéből hajtanak ki; a pap egy edényből vizet önt rájuk; a képen ez a felirat van: „Ez annak az alakja, akit nem szabad ismerni, a titkos Ozirisz alakja, aki az áradás vizeiből kél elő."

Egy másik falfestményen pedig egy fa árnyékában lévő sírt látunk e felirattal: „A magból kicsírázó Ozirisz."

A csírázó mag titka tehát a feltámadó test titka. „Amit te a földbe vetsz, nem elevenedik meg, csak ha elenyész… Lelkes test vettetik el, és lelki test támasztatik" (Pál apostol I. levele a korinthosziakhoz 15, 36–44).

A hasonlóság nem bizonyíték, s a mágia nem mechanika. Az eleven hasonlóságok sokszor meggyőzőbbek minden bizonyítéknál, s az élet mágiája erősebb a holt mechanikánál. Nem tudjuk, mi megy végbe a csírázó magban. De ha tudnánk, a dolog talán éppen olyan kimondhatatlan és elgondolhatatlan csodának tűnnék fel előttünk, mint ami a feltámadó testben történik. Miért lenne lehetetlen a testben az, ami a magban lehetséges? Nem jelentékenyebb valami-e a test, mint a mag?

Sok egyiptomi sírban találtak „csírázó Oziriszre: egy alacsony keretre vászon van feszítve; a vászonra egy Ozirisz-múmia alakja van rárajzolva, s rajta vékony árpa- vagy búzamagvakkal sűrűn bevetett humuszréteg. A szemeket megnedvesítik, míg csírázni nem kezdenek; a hajtásokat aztán rövidre és egyenletesre nyesik, mint a gyepet a mi kertjeinkben. Ekként a sírban a halott teste mellett egy világoszöld, a tavaszra és a feltámadásra emlékeztető Ozirisz-test keletkezik. Mintha az élő tanítaná a holtat: „A mag életre ébredt; elevenedj meg te is!

A temetési szertartásokon a siratóasszonyok őrült üvöltése közben mezítelen leányok éppoly őrült táncot lejtenek: egymás mögött fél lábon állnak, másik fél lábukat hol leeresztik, hol egyre magasabbra emelik egyszerre. Ami azt jelenti: amilyen magasra emelkednek a lábak, olyan magasra hajtsanak ki a kalászok a földből, és keljen ki a halott a sírból.

Az abüdoszi misztériumoknál aranyteknőben búzalisztből, datolyából, tömjénből, mirhából, vízből, földből és drágakövekből dagasztottak tésztát; ebből a tésztából aranyformákban megformázták Ozirisz szétszaggatott testének minden részét, majd e részeket kicsiny, mintegy fél rőf hosszú múmiává egyesítették. A múmiát a napon kiszárították, Ozirisz ravatalára helyezték, számtalan lámpa és füstölő közé, végül pedig eltemették.

„Az emberek a te húsodat eszik" – olvassuk a Halottak könyvében, a leideni Varázs-papiruszban pedig ezt: „Ez a bor állítólag Ozirisz vére."

Deir-el-Behri (Théba) táján keresztény múmiákat találtak. Az oziriszi misztériumok szimbólumán kívül kehelyt és kalászt is festettek rájuk – az úrvacsora borát és kenyerét.

Így érintkezik az árnyék a testtel: az árnyék, Ozirisz az Úr lábaihoz borul.

A feltámadás harmadik titka végül az animális húsban van. Az emberi csontvázak már a legrégibb, a gúlák előtti, a Kr. előtti VIII–VII. évezredbeli sírok tojásdad vagy derékszögű vermeiben bal oldalukon feküsznek, összegörbülve, mint gyermekek az anyaméhben, hogy könnyebben születhessenek meg – hogy könnyebben támadhassanak föl.

A későbbi egyiptomi temetési misztériumoknál egy állatot – antilopot, gazellát, bikát stb. – áldoztak föl; az állat frissen lehúzott bőrébe pedig beburkolták a tetemet, vagy a pap feküdt bele – összegörbülve, mint a gyermek az anyaméhben. Ez a bőr (meskent) a koporsó és a bölcső, az elváltozás helye (heper). „Ozirisz átment a meskenten, a bőr titka a bölcső titka" – olvassuk a Halottak könyvében.

A bőrt később a múmia-burok váltotta fel. A pap, miután egy ideig benne feküdt, előjött, mint a gyermek az anyaméhből: az elhunyt feltámadt és megszületik.

Az Ozirisz tiszteletére tartott ünnepi processziókon legelöl a sedsedet vitték zászlórudakon. A sedsed a halotti ing ábrázolása: olyan alakú, mint az anyaméh a terhesség utolsó stádiumában. Az orvosi papiruszokban a sedsed annyit tesz, mint anyaméh vagy emberi magzat (foetus). E szó hieroglifje az anyaméh anatómiailag

meglehetősen pontos keresztmetszetét ábrázolja.

A feltámadó embert Amon-Rával, a felkelő nappal tekintik azonosnak, aki Hathortól, a mennyei tehéntől születik: „Tiszta vagy, Amon! Tiszta vagy, Amon! Szájad olyan, mint a szopós borjúé a tehéntől való születése napján" (Halottak könyve). Ezekben az elhunythoz intézett szavakban olyan isteni gyöngédség van, amit jóformán képtelenek vagyunk felfogni: tejszagod van, mint a kisborjúnak.

Hérakleitosz szerint „a halál születés" (Fragm. 21.) és Hodosz ano kato mia kai hauté, „A fölfelé és a lefelé vezető út egy és ugyanaz" (Fragm. 60.). Mikor meghalunk, oda születünk, s ha születünk, onnan jövünk. Ugyanaz az ajtó két ellentétes irányba vezet.

„Ebben a három napban, amelyben számára már megszűnt az idő, abban a fekete zsákban kapálózott, amelybe egy láthatatlan, legyőzhetetlen erő gyömöszölte… Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy ne tudjon egészen belejutni… Egyszerre egy ismeretlen erő mellbe vágta, oldalba vágta, még jobban elfojtotta a lélegzetét; Ivan Iljics bezuhant a lyukba, és ott, a lyuk végén valami megvilágosodott."{4} (Tolsztoj: Ivan Iljics halála.)

Ez a „fekete lyuk vagy „fekete zsák nem más, mint az egyiptomi sedsed – a transzcendens „vulva", amelyen mindenkinek át kell jutnia: annak is, aki születik, annak is, aki meghal. Ez ama oda és onnan nyíló ajtó, ez a fölfelé és lefelé vezető út.

„Én vagyok a Tegnap és a Ma, a terhes, aki még egyszer meg fog születni." Ezeket a számunkra oly érthetetlen szavakat, amelyek a Halottak könyvében vannak, a haldokló Ivan Iljics megértené.

Ozirisz fia, Hórusz életre kelti atyját, „megszüli őt. A halál a születés visszája. „Minden, ami nálatok megvan, megvan nálunk is (Dosztojevszkij) – csak fordítva, tükörképben.

„Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol. A halál helyett világosság volt."{5} (Tolsztoj: Ivan Iljics halála)

Hérakleitosz (Fragm. 26.) ezt mondja: „Az ember a halál éjjelében világot gyújt magának. Innen a lyuk végén derengő világosság: „a túlvilági világosság.

Hérakleitosz huszonöt évszázaddal korábban ugyanazt mondja, amit Tolsztoj, és Tolsztoj száz évszázad után ugyanazt, amit a piramisok előtti Egyiptom. Nem meggyőzőek-e ezek az eleven hangok, amelyek századoknak és népeknek ilyen örvényein át ugyanazt kiáltják egymásnak? Nem meggyőzőbbek-e minden bizonyítéknál?

A feltámadó hús három titka – az animális, a növényi és a kozmikus titok – egyetlen szentséggé egyesülnek. Minden ima, szertartás, kultusz, az egész vallás – minden ebben csúcsosodik ki. Egyiptom nem ismer más szentséget.

A király, a megtestesült Hórusz, Ozirisz fia, vagy a pap, a király képviselője mindennap minden templomban ugyanazt az istentiszteletet végzi: az embereknek és az isteneknek ugyanazon feltámasztását a halálból, mert minden ember és minden isten Ozirisz.

Nemcsak Isten segít az embernek feltámadni, hanem az ember is Istennek. Isten és ember kiegészítik egymást. Közöttük a feltámasztóerőnek állandó cseréje megy végbe, mint szakadatlan szikraözön két villamos pólus között. Az isten és az emberek ugyanazt a levegőt lélegzik: az istenek kilélegzik, az emberek belélegzik.

A fáraó az istenek és emberek feltámasztója a halálból. Innen korlátlan hatalma az emberek felett.

Mivel Egyiptomban az istenek imádata azonos az elhunyt apáknak a fiúk általi tiszteletével, azért a fáraó minden isten fia, az Isten Fiának mint a világbani immanens elvnek a megtestesülése, s az istenfiúság az istenuralomnak, a teokráciának alapjává lesz.

Egész Egyiptom piramisként épül föl, s a piramis csúcsa a király-isten.

Micsoda hát végső soron: isten-emberség vagy ember-istenség? Sem az egyik, sem a másik, vagy egyik is, másik is. Egyiptom maga még nem tudta ezt a két elvet megkülönböztetni. Még tudattalanul, tehát ártatlanul összekeverte őket.

A király a csúcs, a piramis hegye; az egész építmény e pont felé tör. A legutolsó rabszolgának is éppúgy része van a feltámadásban, mint a királynak.

Minden elhunyt, még a legszegényebb is megkapja a maga részét „az Üdvözültek szigetein", Jalu mezein, a „Második Egyiptomban", amely egészen olyan, mint az első.

A memphiszi papok legendája szerint egy szegény ember holta után fehér vászonruhában Ozirisz lakomájánál az Isten jobbján ült, „mert Thot isten bizonyította, hogy a földi világon nem kapta meg a részét".

A szegény emberek ezért kis famúmiákat készítenek, ráírják nevüket, kis koporsókba helyezik, és a nagy sírok bejáratánál a homokba temetik, hogy a nagyokkal együtt ők is részt vehessenek a feltámadásban.

Hérodotosz (II, 57) szerint „a lámpaégetés ünnepén", Ozirisz feltámadásának éjjelén egész Egyiptomban Szaísztól Elephantinéig számtalan lámpát gyújtottak meg szabad ég alatt, a házak körül.

A lángocskák ezreitől káprázó föld fölé a csillagos ég borult, és minden lángocskában egy-egy elhunyt lelke volt. Minden élő egyesült minden halottal ezen a szent éjjelen.

Az ember nem támadhat fel egyedül, csak az egész emberiséggel és minden teremtett lénnyel együtt. „Mert a teremtett állatok is nagy szorgalmatossággal várják az Isten fiai dicsőségének megjelenését. Mert jól tudjuk, hogy minden teremtett állatok velünk egyetemben vágyakoznak" (Pál levele a rómaiakhoz 8, 19; 22). Az emberrel együtt az egész teremtés – ég, föld, nap, állat, növény – a halál általi feltámadásra törekszik.

„A mező minden állatai és az ég minden madarai összegyülekeztek az Úr házában, s az Úr nagyon örült, hogy mind jók voltak, és visszatértek házába" (Hénokh könyve 90, 33). „Mert az Úr dicsősége nyilvánul meg, és minden test egyenlőképpen meglátja, hogy az Úrnak szája szólott" (Izaiás 40, 5). Minden test, nem csupán az emberi, hanem a kozmikus, az állati és a növényi test is.

Ezért van, hogy „az egyiptomiak a barmokkal együtt laknak" (Hérodotosz II, 33) – velük együtt élnek, halnak meg és támadnak föl.

Azt az egyiptomi gondolatot, hogy az ember minden teremtett lénnyel együtt támad föl, ezt a mi szemünkben oly értelmetlen, lehetetlen, tudománytalan, korszerűtlen gondolatot egy modern filozófus, Bergson is kimondja:

„Az élőlények mind egymásra támaszkodnak, és ugyanaz a viharos törekvés hatja át őket. Az állat a növényre támaszkodik, az ember az állatra; és az egész emberiség térben és időben egyetlen roppant hadsereg, amely mellettünk, egyes emberek mellett elvágtat, s képes mindent, ami útjában van, megsemmisíteni és minden korlátot ledönteni, talán még a halált is" (H. Bergson: A teremtő fejlődés).

Bergson azt mondja: „talán, Egyiptom ezt: „bizonyosan. Ez az egész különbség.

Bergson „teremtő fejlődése" az egyiptomi nemanh, „az élet megújulása. A „fejlődést mindnyájan elismerjük. Csak az a kérdés, vajon csakugyan „teremtő-e, vajon vezet-e valahová, vajon ez a világkerék, az orfikus „küklosz csakugyan halad-e valamely irányban, valamely cél felé, mint Ezékiel kocsijának sokszemű kerekei – „ahová a szél ment, oda mentek azok is" (Ezékiel 1,20) – avagy vakon, céltalanul és értelmetlenül forog-e, mint Ixion átkozott kereke, a pokoli kínzóeszköz.

Az egyiptomi sírokban kőedények, úgynevezett „kanópuszok állottak az elhunyt bebalzsamozott zsigereivel. Ezeknek az edényeknek födelei mindenféle állatot ábrázolnak, többek között a páviánt is, Darwin elmélete szerint őseink egyikét. Egyiptomban is „ős a pávián, de némileg más értelemben. A modern embriológia szerint, úgyszintén az egyiptomiak tana vagy sejtése szerint az emberi embrió az anyaméhben a világevolúció minden fejlődési fokozatán átmegy, megteszi az utat a majomtól az emberig, sőt az embertől az Istenig is.

De a mi utunk más irányú: Istentől vezet az emberig, sőt talán az embertől a majomig.

Minden elhunyt feltámadásakor Ozirisszé lesz. „Amily igazán él Ozirisz, oly igazán fog élni ő is; amily igazán nem semmisül meg Ozirisz, oly igazán nem fog megsemmisülni ő sem. Ozirisz maga mondja az elhunyt szájával: „Élő istenként támadtam föl; az istenek seregében ragyogok. Olyan vagyok, mint közületek egy, istenek! (Halottak könyve IV.) Még merészebben mondja II. Pepi fáraó piramisfelirata: „Te [feltámadott] parancsolsz az isteneknek. „Én vagyok az Egyetlen. Az én létem minden isten léte az örökkévalóságban (Halottak könyve VII). „Ha ő [a feltámadott] azt akarja, hogy ti, istenek meghaljatok, akkor meghaltok; ha ő azt akarja, hogy éljetek, akkor éltek (piramisfelirat). „Az istenek hozzád jönnek és leborulnak, hogy lábad porát csókolják.

Mi ez? Istenkáromlás? Bizonnyal az, ha feledjük, hogy a feltámadott ember Ozirisz, s ha nem tudjuk, kinek az árnya Ozirisz. De ha ezt tudjuk, akkor az, amit Ozirisz a feltámadt emberrel együtt mond, s az, amit az árny a testéről mond, nem istenkáromlás többé, hanem áhítat: „Ő van – én vagyok; én vagyok – Ő van. Még világosabban szól a késő görög-egyiptomi leideni papirusz: „Mert Te Én vagy, és Én Te vagyok: szü gar ei ego kai ego szü.

Nem, nem istenkáromlás, hanem az Úr magasztalása, hogy az istenek, mint árnyak testeik előtt, leborulnak, s mint árnyak múlnak el az Egy nap sugaraiban.

„Isten ítéletet tészen az istenek között… Én mondottam ugyan: Istenek vagytok és a Magasságosnak fiai ti

mindnyájan. De meghaltok minden kétség nélkül, közember módjára" – mondja a zsoltáros (Zsolt. 82, 1; 6; 7).

„Ha ő azt akarja, hogy meghaljatok, akkor meghaltok; ha ő azt akarja, hogy éljetek, akkor éltek" – mondja Egyiptom, és ugyanazt mondja, amit Izrael.

Mondja szívével, de nem érti eszével.

A piramisok domborművein a kígyót ábrázoló hieroglif csaknem mindig darabokra van vágva, hogy meg ne marja az elhunytat a holtak feltámadásakor. A halott mellé tükröt, kenőcsöket, bábukat, kockákat és meséskönyveket tesznek a koporsóba, hogy a másik világon játékkal és olvasással űzhesse el az unalmat.

Az isten unatkozik, bábuval játszik, nézegeti magát a tükörben, szépítkezik, és fél a kígyó marásától. E primitív és gyerekes ellentmondásokból látható, hogy Egyiptom nem egyesíti, hanem fölcseréli az embert istennel, ezt a világot a másikkal.

Egyáltalán, az egyiptomiak csak vadak és gyermekek mihozzánk képest, a „felnőttekhez és „felvilágosodottakhoz képest. Ez annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes róla beszélni. De feltűnő, hogy ezek a vadak és gyermekek háromezer évvel Krisztus előtt többet tudnak a kereszténységből, mint mi.

E tudás körét persze nem tudjuk pontosan meghatározni – nem csupán azért, mert ez a tudás fölötte homályos és öntudatlan („öntudatlanul is sokat lehet tudni – mondja Dosztojevszkij), hanem azért is, mert az egész egyiptomi gondolkozásmód túlságosan eltérő a miénktől. A mi gondolkozásunk ereje az észben van, az egyiptomi gondolkozásé – a szívben. Ezért a „szív és „ész fogalmainak megjelölésére csak egy „szív jelentésű szó szolgál.

Igaz-e tehát, hogy az egyiptomiak vadak, és gyermekek módján összetévesztik a túlvilágot ezzel a világgal? Igaz, de mégsem egészen.

„Ha az idő örökkévalósággá lesz, újra meglátunk téged (az elhunytat), mert te odamégy, ahol mindenki egy" – olvassuk egy siratóénekben. Nem jelenti-e ez azt, hogy a föltámadás ezen a világon, az időben kezdődik, de az örökkévalóságban végződik? A két világ megkülönböztetése itt már csaknem tudatos.

Egy bizonyos: az egyiptomi hit a hús feltámadásában közelebb áll a keresztény feltámadáshoz, mint „a lélek halhatatlanságának" pogány és modern tanához.

A föltámadásban az a világ egyesül ezzel a világgal: „az idő örökkévalósággá lesz, s a két világ igenli egymást. A halhatatlanságban azonban a két világ tagadja egymást – ha tehát a kölcsönös tagadásnak ezt a vonalát végigvezetjük, beáll a két világ teljes megszűnése, a teljes nemlét, a nirvána. A platóni „Maeón, a „Hordozó isten" már Buddha atyja.

A modern Európa törekvése túlnyomóan „maeonista, „buddhista módon orientált (Schopenhauer–Einstein), tehát Egyiptomtól elforduló és India felé forduló törekvés. Azt mondhatjuk, hogy Egyiptom és Ozirisz a legnagyobb ellentéte Indiának és Buddhának. Egyiptom a legerősebb ellenmérge a buddhista méregnek, a mi úgynevezett „teozófiánknak, amely oly tudatlanul és istenkáromló módon cseréli össze a kereszténységet a buddhizmussal, a legenergikusabb „igent a legenergikusabb „nemmel. Ez az összecserélés már régóta megkezdődött: Thüánai Apollóniosz, az első teozófus, aki Krisztus egyetlenségét el akarta tüntetni, az ind „gümnoszophisták tanítványa volt.

Buddhától Oziriszhez, Indiából Egyiptomba – ez menekülésünk útja. Ezért oly korszerű, oly apokaliptikus Egyiptom.

Hogy mily nehéz a lélek halhatatlanságában hinni, saját tapasztalatunkból tudjuk. Ki hisz benne legalább úgy, mint Szókratész a méregpohár kiürítése előtt? Mennyivel nehezebb a hús feltámadásában hinni! Istennek kellene megjelennie, hogy ebben higgyünk, s még akkor sem tudnánk elhinni.

„Megrémülvén pedig és elálmélkodván állítják vala, hogy valami lelket látnának. És Ő monda nékik: Miért háborodtatok meg? És miért jőnek szívetekbe vetélkedések? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat! Mert Én vagyok. Tapogassatok meg engemet és lássátok: mert a léleknek nincsen húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem vagyon!" (Lukács 24, 37–39)

Nincs emberi kijelentés, amely oly érthetetlen, lehetetlen, hihetetlen volna, mint ez. Alig hitték el az emberek, máris újra kételkedni kezdtek benne, és a hús feltámadásának túlságosan nehéz hite helyébe egy könnyebb hitet tettek: „a lélek halhatatlanságának" hitét.

Az egyiptomiak talán éppoly jól tudták, mint mi, hogy mi a halál, s mily lebírhatatlan a halál fizikai törvénye. A népek, régiek és újak, csaknem mind sietnek a tetemeket elégetni vagy elföldelni, hogy ne lássák rothadásukat, s

kényelmesen higgyenek vagy ne higgyenek a lélek halhatatlanságában. Az egyiptomiak azonban a legnagyobb gonddal igyekeznek a tetemeket megtartani, s ha gyermeki, kezdetleges és ügyefogyott módon is, de bátran küzdenek a rothadás ellen. Ha mindjárt „vadak és „gyermekek is, de mégis emberek, és ha nem is tudományosan, mint mi, de mégis tapasztalatból tudják, mi a rothadás. „Uram, immár szagos, mert negyednapi" – mondhatták volna ők is.

De nem mondták, hanem hittek. Igaz, hogy nekik is voltak kétségeik, sőt nagy kétségeik – ezt sok kútfőből tudjuk. De a feltűnő nem az, hogy kételkedtek, hanem az, hogy mégis hittek, s ezt az eszelős, kezdetleges, gyerekes, lehetetlen és hihetetlen gondolatot a kőkortól fogva a keresztény korig nyolc évezreden át fenntartották, és a Feltámadott lábai elé tették.

Tudjuk, mily nehéz a halandó testet, ezt a világot és a földet gyűlölni s a halhatatlan lelket, a másik világot és a mennyországot szeretni. De mennyivel nehezebb ezt a világot és a földet a halálon és a halandó testen át szeretni! Pedig hasonló, ennyire a halálon át táplálkozó életszeretet nem volt, míg Isten le nem szállott a földre. S talán még egyszer alá kellene szállania, hogy hasonló szeretet legyen újra.

„Kelj fel, kelj fel, Ozirisz! Eljöttem, én, a te Hórusz fiad, hogy visszaadjam neked az életet, hogy egyesítsem csontjaidat, és összeillesszem tagjaidat. Én Hórusz vagyok, aki atyját alakítja. Hórusz kinyitja szájadat… szemeket ád neked a látásra, füleket a hallásra, lábakat a járásra, kezeket a cselekvésre." E szavakkal hajtja végre a pap a halott felett az ap-ra szertartást, „a száj és a szemek kinyitását". Aztán átkarolja a múmiát, közelíti arcát a múmia arcához, s szájából szájába leheli az életszelletet.

„Isten vagy az istenek között, de azonkívül mindened megvan, amid a földön megvolt… Húsod nő, véred folyik az erekben, s minden tagod ép… Van szíved, megvan a te igazi, előbbi szíved. „Vagyok, vagyok! Élek, élek! – feleli a halott.

Mi, akik testestül-lelkestül spiritualisták vagyunk, megrettenünk ettől a materializmustól. Úgy tetszik nekünk, mintha a gyerekes és kezdetleges egyiptomi hitnek nem feltámadó test, hanem csak felelevenítendő hulla volna a tárgya. De a dolog mégsem áll így, vagy legalább nem egészen így áll.

Amint a hagyma sok-sok hártyából áll, úgy az ember is sok testi, lelki és szellemi burokból: egyik burok a másikban van, a finomabb a durvábban. E hártyáknak egymáshoz való viszonyaival egy igen komplikált transzcendens „fiziológia foglalkozik, amelyet nemigen értünk. De ez nem is fontos. Sokkal fontosabb az, hogy az egyiptomi misztika egész sereg fokozatot feltételez a fizikai és a szellemi test között, amelyek közül amannak meg kell halnia, emennek fel kell támadnia. Még fontosabb az, hogy e misztika szerint, valamint a kereszténység szerint is, az embernek a halálban el nem enyésző lényege, a személyiség sem a testben, sem a szellemben nincs, hanem a test és a szellem kapcsolatában, az ún. „szellemi testben (szahu) van. Csak ez a test támadhat föl.

Ebben van Egyiptomnak első, talán még tudattalan, de kétségtelenül vallásos akarata az abszolút személyiséghez. Ez az akarat diametrális ellentétben van Indiának és az egész modern Európának a személytelenséghez való akaratával, mert a nemléthez, a nirvánához való akarat semmi egyéb, mint az abszolút személytelenséghez való akarat.

Az egyiptomiak, akik a szahu, „a fényes árnyék, „a szellemi test alakját ábrázolták, talán már a történet előtti korban sejtették, hogy ez a szellemi test nagyobb, mint a csupán fizikai test, s hogy a legerősebb erődön, „a kristályégen áthatolva a csillagokhoz emelkednek föl. Nemhiába gondolták később, hogy a túlvilág, „a másik föld (Taut) nem a földön van, hanem az égben, s hogy az „Üdvözültek szigetei" (Jalu) a Tejúton vannak.

De a föld nem semmisül meg az égben, hanem megdicsőül. Bármily magasan van a lélek az égben, mégis leszáll a földre is. Az elhunytak élete „ama napokhoz hasonlít, „amikor még a földön lélegeztek.

„Adassék meg nekem, hogy naponként kerti tavam partján járkáljak; lebegjen lelkem madárként fáimnak ágai felett, és nyugodjék szikomoruszfáimnak árnyékában… Adassék meg nekem, hogy szabadon emelkedjem föl az égbe és szálljak alá a földre. Legyen szabad az én Ká-m" (Halottak könyve).

Éppen ebben a szabadságban, ebben a földről az égbe s az égből a földre való szárnyalásban rejlik az egyiptomi feltámadás sajátossága.

„Adassék meg nekem, hogy minden alakot felvehessek, amelyet csak óhajtok" – mondja az elhunyt (Halottak könyve). Tetszése szerint minden lehet belőle: csillagzat, ember, isten, növény, állat.

„Én vagyok a tiszta lótusz, amely a Nílus partján nyílik, s amelynek illata kellemes a napistennek." „Kígyó

vagyok, a föld szülötte. „Krokodil vagyok, a rémület királya. „Skorpió vagyok, a nap fia. „Az vagyok, aki a nap szemében lakozik (Halottak könyve).

A sok testben folytatott létezés az indiaiak szemében bűnökért kijáró büntetés, „karman", az egyiptomiak szemében jutalom.

De ezek az „elváltozások nem „lélekvándorlások, mint Hérodotosz feltételezte. Az ember lelke nem juthat bele egy új testbe, és nem születhetik újra, mert a test, a személyiség projekciója éppoly egyedülálló és megismételhetetlen valami, mint a személyiség maga. Csak egy személyiség van, csak egy születés, csak egy halál.

A személyes Egyiptomban nem jöhetett létre a lélekvándorlás, a személytelen Indiában feltétlenül létre kellett jönnie. Valóban tudjuk is, hogy ez a tan, az indiai misztika virága, Keletről jött be Európába. Jusson eszünkbe Dionüszosz indiai utazása, Püthagorasz keleti útja.

A „szív" (ab) az a csomó, amely a testet a szellemhez fűzi, az egyedülálló és isteni személyiség transzcendens csomója: „Te Én vagy, Én Te vagyok."

Ezért a lélek minden átalakulás után visszatér testéhez. Alászáll „észak örök csillagaiból a sírba, szeretettel nézi földi testét, földi arcát, s mind a két kezét a múmia szívére teszi: „Születésemnek szíve, anyámnak szíve, földi szívem, amelyre átalakulásaimhoz szükségem van, ne hagyj el engem!… Te vagy az én Énem énbennem. Te vagy az én Ká-m az én testemben. Te vagy Hnum (az emberek alakítója), aki tagjaimat alakította (Halottak könyve).

Ez azt jelenti, hogy a test a szellem projekciója, a személyiség projekciója. Ezért a személyiség abszolút igenlése nem „a lélek halhatatlansága", hanem a hús feltámadása.

A lélek nem születik az új testben, hanem csak átmegy rajta, és „átalakul" benne. Erre az átalakulásra szüksége van, hogy az egész teremtéssel és a Teremtővel magával együtt részt vegyen a teremtő fejlődésben. A holtak nem pihennek, hanem szakadatlanul működnek. Harcolnak a halál ellen, és nem csupán önmagukban győzik le, hanem a világ egész húsában is: a halottak az élőkkel együtt élik az életet.

Mivel az ember húsa csak a világ egész húsával együtt támadhat föl, azért a kettőt egyesíteni kell. Evégett a halott testébe az eltávolított szív helyére egy drágakőből vésett szkarabeuszt tesznek. Ez a szent bogár (Ateuchus sacer) a szívet, az ember testében lévő kis napot és a napot, a világ testében lévő nagy szívet ábrázolja.

A szkarabeusz egyiptomi neve, heper annyit tesz, mint „(valamivé) lenni, „elváltozni. Ez az elváltozás éppen a „teremtő evolúció, ama „viharos törekvés, amely „képes mindent, ami útjában van, megsemmisíteni és minden korlátot ledönteni – talán még a halált is".

Ugyanebből a célból tesznek papiruszlapot is a koporsóba, a halott feje alá. E lapon a következő, Rá napistenhez intézett ima van:

„Ó, Elrejtett [Amen], aki az égben virrasztasz! Fordítsd arcodat a te fiadnak teste felé!… Ne felejtsd el a nevét! Jöjj ehhez az N. N. [ilyen meg ilyen nevű] Oziriszhez! Adj meleget feje alá! Ő a Héliopoliszban eltemetett nagy testnek [Rá istennek] a lelke. Az ő neve: a Sugárzó, a Létező, az Öreg. Ő [nem más, mint] Te." (Halottak könyve)

A mindent életre keltő nap melegítse az elhunyt nyakát: ez megint „materializmus". De a látszólagos materializmus után tőrőlmetszett szimbolizmus következik:

Kiterjesztett szárnyú, hatalmas sólyom ő,

Sólyom, aki mind a két eget átszeli,

Aki átsuhan a föld alatti ég alatt,

Anélkül, hogy útján aludnék.

Reggel már ott trónol kitűzött helyén.

A legtitokzatosabb ő, midőn a sötétség beáll.

Az ő teste által támadnak föl a halottak.

Általa lélegzenek megint az élettelenek

És azok, akiknek torka összeszorítva.

Ez a részlet a felkelő naphoz intézett imából van véve. Az alábbi részlet a leáldozó naphoz intézett imából való:

Lenyugvásod szép és szívvidító,

Világosságot teremtesz a jóistennél,

Az őskor uralkodójánál, az alvilág királyánál.

Világosságot hozol azoknak, akik a halálban vannak…

Szemük látja a te dicsőségedet.

S azok, akik alant lakoznak völgyzugaikban,

Felemelik karjaikat a te magasztalásodra.

Az alvilág lakói ujjonganak.

Aki azt hiszi, hogy itt csak a napnak fizikai, éltető erejéről van szó, az semmit sem ért az egyiptomi feltámadásból. Annak, ami fizikai, külsőleges, valami belsőleges felel meg. Nemhiába viseli Ozirisz, az éjjeli nap ezt a nevet: „a legtitkosabb a titkos istenek között, Rá, a nappali nap pedig ezt: „az elrejtett.

Hogy a feltámadás az ember és a világ húsában végbemehessen, „a szellemben és az igazságban kell kezdődnie. Ezért kerülnek a halottak az igazságnak, Mat istennőnek szörnyű törvényszéke elé. A mérleg egyik serpenyőjére az ember szíve, a másikra egy Mat istennőt ábrázoló kis alak vagy egy könnyű toll kerül. És az ember így szól szívéhez. „Szívem, anyámnak szíve! Ne kelj fel ellenem, ne tanúskodjál ellenem!…

Ha a mérleg nyelve nem billen meg, és az a serpenyő, amelyben a szív van, nem száll alá, akkor az ember igaznak bizonyult, s maga mondja el igazolását Ozirisz színe előtt:

„Nem követtem el álnok és gonosz tettet az emberek ellen. Nem gyilkoltam. Nem fajtalankodtam… Nem fakasztottam sírásra senkit… Nem vettem el a tejet a gyermekek szája elől… Nem kényszerítettem az embereket, hogy erejükön felül dolgozzanak. „Az árváknak atyja, az özvegyeknek férje voltam. „Jóllaktattam az éhezőket, megitattam a szomjúhozókat, fölöltöztettem a mezíteleneket… Tiszta vagyok, tiszta vagyok, tiszta vagyok." (Halottak könyve 125.) „Lépj be Amentet [a holtak országa] titokzatos ajtaján" – feleli Ozirisz. S az ember belép az ajtón, és feltámad.

Ennél a mózesi dekalóg sem magasztosabb, és egyáltalán nincs ennél nagyobb Krisztus hegyi beszédéig.

De ha a mérlegnek az a serpenyője, amelyben a szív van, lebillen, akkor az ember elítéltetett. A szív az embertől különböző lény, nem empirikus, hanem transzcendens személyiség, az emberben lakozó isten. A szív nem vétkezhet, s ha az ember halálos bűnt követett el, fölkél és tanúságot tesz ellene; azután nem is tér vissza hozzá többé, hanem „a szívek tanyájára, a halottak országának egy bizonyos helyére megy, s „a másik halálra kárhoztatja az embert, amelyből nincsen feltámadás. Ez „a másik halál" az egyiptomiak szemében a szörnyűségek szörnyűsége.

A külsőlegesnek tehát a belsőleges felel meg, a világ külső napjának, Amon-Rá istennek az igazság belső napja, Mat istennő.

A holtakat azonban nem az igazság, hanem egy más, ragyogóbb nap támasztja fel.

Mikor a skorpió a kis Hóruszt, Ozirisz fiát éjjel megszúrta, anyja, Ízisz a naphoz kiáltott, s a nap erre nem kelt fel, s éj borult a földre, mígnem Thot isten alászállott az égből, és meggyógyította s visszaadta az anyának a gyermeket. Ettől az időtől fogva az anyák Ízisz ráolvasását mondják el beteg gyermekek fölött: „A nap hajója áll, és Aton nem mozdul tegnapi helyéről, míg Hórusz meg nem gyógyul anyja, Ízisz számára, s míg a beteg gyermek éppúgy meg nem gyógyul anyja számára" (Metternich-sztélé).

Ez a szeretet csodája, a természetfölötti törvény, amelynek a természeti törvények alá vannak rendelve.

Mi kelti életre Oziriszt magát? Ízisz így siránkozik teteme fölött: „Én vagyok a te húgod, én szeretlek téged. Jöjj kedvesedhez! Jöjj testvéredhez és feleségedhez!… Mikor megpillantottalak, hangos szóval kiáltottam az éghez, de te nem hallottad. Én vagyok a te testvéred, aki a földön szeretett téged. Senki sem szeretett téged úgy, mint én!" (Párizsi papirusz)

S a halott kilép a koporsóból a feltámasztó szeretet hívására.

Te szeretettel győzöl…

A te sugaraid behatolnak a tengerek szívébe…

Te vigasztalod a gyermeket az anyaméhben,

Mielőtt még anyja vigasztalna.

Így szól Egyiptom fáraóinak legnagyobbika, Ehnaton-Ahanjáti, „a napnak egyszülött fia", csaknem Mózes kortársa, s talán nem kisebb próféta, mint emez.

A világ szíve a szeretet napja. A szív titka a szeretet, és a szeretet titka a feltámadás.

„Aki Énbennem hisz, sohasem fogja meglátni a halált." Ezt Ozirisz, a Feltámadott árnya is mondhatná.

A KETTŐ TITKA OZIRISZBEN „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő az első teremtésben férfit és asszonyi állatot teremtett? És mondotta: ketten lesznek egy testté" (Máté 19, 4–5). Így volt kezdetben, az Atya szövetségében; így lesz szükségképp végezetül, a Fiú szövetségében is, mert a Fiú nem ismétli hiába az Atya szavát.

Így kellene lennie, de a valóságban nincs így. „Nem olvastátok-e?" Olvastuk ugyan, de nem fogtuk fel. Éppen itt, a Kettő titkában, ahol a két szövetség a mozdulatlan dogmában, a statikában egybeesik – éppen itt eltérésük rendkívül szembeötlő a mozgatóakarat, a dinamika tekintetében.

„Kénytelen-e a keresztény a nemi aktust vallásos áhítat nélkül, mintegy a Sátán dicsőségére végrehajtani?… Nem, vallom, hogy a feleségemmel való egyesülés pillanatában szellemileg, értelmemmel és szívemmel az Úr előtt kell állanom, úgy, amint Őelőtte állok akkor, ha istentisztelet végzésekor oltára elé lépek." Ezt írja Usztyinszkij, egy jámbor orosz pap, egy minden ravaszság nélkül való igaz ember, Vaszilij Rozanovhoz, ahhoz a gondolkodóhoz, aki a kereszténység két évezrede óta talán először vetette fel a nemiség vallási kérdését.

Rozanov maga így fejtegeti tovább Usztyinszkij gondolatát: „A házasfelek összetolt ágyaik fejrésze fölé akasztják az isteni Anya képét az előtte égő örökmécsessel… A mécses nem alszik el, mikor a házasfelek egyesülnek… A szent arc közvetlen közelből néz le felülről reájuk. De Usztyinszkij nem ok nélkül teszi hozzá: „Senki se lásson szavaimban istenkáromlást. De hogy lehet itt istenkáromlás, ha a házasság szentség, s ha a Fiú ismétli az Atya szavait: „ketten lesznek egy testté"? A dogmában csakugyan így áll a dolog, de nem a szentségben.

A nemi aktusra letekintő szent arc nem is istenkáromlás, hanem transzcendens ízléstelenség, két világrend összekeverése, diszharmonikus hang, amely éppannyira elviselhetetlenül bántja a vallásos fület, mint a fizikai fület az üveglap szöggel való karcolása.

„A nemi aktus pillanatában az Úr előtt kell állanom." Kell, de képtelen vagyok rá! Értelmem nem tiltakozik ellene, de egész testi valóm iszonyodik: Ne, ne! Ez a két tűz, a nemiség tüze és a szentség tüze egyesíthetetlen: egyiknek ki kell aludnia.

Az ember szégyenkező állat. De mi a szégyenkezés, a szemérem, honnan való s mire való? A szemérem titka mintegy már a nemiség lényegében magában felveti a nemiség természetfeletti természetének kérdését, isteni talányt ad fel nekünk megoldani.

Az asszír-babiloni Istár, a szerelem istennője arcán fátyolt visel – e felirattal: „Aki eltávolítja a fátyolt arcomról, meghal." A szemérem a fátyol a nemiségben lakozó Isten arcán.

„Szólítá pedig az Úr Ádámot, és mondá néki: Hol vagy? És ő mondá: A te szódat hallám e kertben és megfélemlék, mivelhogy mezítelen vagyok." (Teremtés könyve 3, 9–10.) Ebből a mélységből ered a mezítelenségtől való félelem, a szeméremérzet. „Ketten lesznek egy testté – ez a bűnbeesés előtt hangzott el. De miután az ember bűnbe esett, reá hullott a szemérem fátyola, s ez a fátyol rajta is marad, míg az ember meg nem pillantja „az új eget és az új földet.

Csak itt, ebben a mélységben, ebben az első pontban érintkezik a két Szövetség. Egyébként mindinkább távolodnak egymástól – leginkább itt, a nemiségben, a Kettő titkában.

A pitagoreusok tana szerint nemcsak Föld létezik, de Ellenföld (antikhon) is. Éppígy van nem, és ellennem, mintegy két pólusa ugyanannak az erőnek: a nemi vonzás és a nemi taszítás, Erósz és Anterosz.

A két Testamentum viszonya e két pólushoz ellentétes. Az Atya testamentumában a nem van Istenre vonatkoztatva, a Fiú testamentumában az ellennem. Az Ószövetség visszafelé, a paradicsomi ártatlanság felé, az embernek a bűnbeesés előtti meztelensége felé fordítja arcát, az Újszövetség pedig előre, a megváltás felé, „a bárány vérében megmosott ruhák" felé. És elmondhatjuk, hogy a két Testamentum tartalma a Kettőnek e titka tekintetében vég nélkül való küzdelem a nem és az ellennem, Erósz és Anterosz között.

Krisztus megáldja a házasságot, s az egyház teljessége Krisztus násza az egyházzal. De a mi számunkra ez aritmetika nélkül való algebra, lehetséges, de meg nem adatott nagyságok viszonya, üres dióhéj.

Teljes lehetetlenség az Üdvözítőt nősnek elképzelni. Már Krisztus fizikai nemének gondolata is szörnyűséges blaszfémia. Az Ember Fia születik, de nem nemz. Ha csak arra gondolnánk, hogy Krisztus gyermeket nemzett, őrülteknek kellene lennünk, vagy el kellene vetnünk az evangéliumot. Még ha a nemiség és az evangélium, mint párhuzamos vonalak a végtelenségben, találkoznának is, találkozásuk pontját képtelenek vagyunk elgondolni.

Lehetséges-e Istent a nemiségben érezni, a nemi kéjérzetet a vallási érzéssel egyesíteni? Lehetetlen, mondja a Fiú egész szentségének tapasztalata; lehetséges, feleli az Atya egész szentségének tapasztalata. Ez annyit tesz: a két Testamentum csupán a dogma mozdulatlan pontjában, a statikában találkozik, de a mozgató kinyilatkoztatásban, a dinamikában elválik egymástól.

Usztyinszkijnak, a papnak ama dogmatikus állítására: „A nemi aktusban az Úr előtt kell állanom – Szent Gergely, a teológus ezt feleli: „A testi születés (és egyesülés) a sötétség, a rabszolgaság és a szenvedély műve… A nemileg egyesülő csak a hús arcátlan követeléseinek enged.

„Mindnyájan tisztátalanok vagyunk TE előtted" – olvassuk a szülő nő megtisztulásáért mondott egyházi imában. A nemiség oly tisztátalan, hogy a születés átmenetileg egyházi átkot hoz az anyára. A házasság szentesítve van, de csak metafizikailag, nem fizikailag: a templomban végrehajtott nemi aktus szörnyű blaszfémia volna.

Szent Gergellyel, a teológussal Otto Weininger, a megkeresztelkedett zsidó is egyetért: „Amit a platonikus szerelmen kívül még szerelemnek neveznek, az a disznók országába való."

„A nemi aktus mérhetetlen messze viszi az emberi lelket Istentől" – mondja egy protestáns teológus jámbor határozottsággal.

Eszerint teljesen feledésbe merültek az Atya és a Fiú szavai: „Ketten lesznek egy testté." Anterosz, az ellennem legyőzte Erószt, a nemet.

„Ennek a legutálatosabb testrésznek az ábrázolását Liber (Bacchus) isten ünnepein kocsira tették, és nagy tisztelettel a városba kísérték" – mondja Szent Ágoston a Phallophoria nevezetű pogány ünnep phallikus körmeneteiről (De Civitate Dei VII, 21). Szent Ágostonnal is egyetért Weininger: „Ezért úgy érzik, hogy a phallosz a legutálatosabb; ezért mindig kapcsolatba hozták a Sátánnal; Dante Poklának középpontját (a föld középpontját) Lucifer szeméremteste alkotja." Vagyis az Isten teremtette emberi testbe az ördög tette bele a nemiséget. Az újszövetségi dinamika tehát megdönti az ószövetségi statikát: a Fiú az Atya ellen fordul.

Az orfikusok titkos tanítása szerint a világ középpontja a delphoi omphalosz, „a föld köldöke", a darabokra szaggatott Dionüszosz-Zagreus isten sírján emelt phallosz: omphalosz, ho esztin andreia. A keresztények szemében pedig a phallosz a pokol középpontja. Az ég és a föld helyet cserélt.

A keresztény dinamikában a nem és az ellennem harcra kelnek egymással, s aztán megsemmisítik egymást. A vallásba behatol a nemiség nemléte, a nemi istentelenség egy neme, amely talán minden más egyéni és társadalmi istentelenség gyökere.

„Csernisevszkij Mi a teendő? című regényében a hős a házastársi hűségre vonatkozólag a következő híres kérdést teszi föl: »Miért ne engedjük meg barátunknak, hogy pipánkat szívja?« E kérdésre a regény voltaképpen nem ad feleletet (V. Rozanov). Ez a magatartás aljasabb volna az állatokénál, akik között legalább a hím ismeri a féltékenységet; ez a nemiség lélektelen automatizmusa. „A pokol középpontja itt a föld felszínére kerül, a mélységben lévő pont felületté tágul. Mennyivel rettenetesebb ez a nemiség minden rémségnél! Pokoli tüzük semmiség ehhez a hideg ocsmánysághoz képest.

„Kivették a szellemet, s a nemiség holtteste megfertőzi rothadásos bűzével a civilizációt… Azt hiszem, ezt az egész civilizációt elviheti az ördög, hiszen kétségtelenül az ördögtől való" (V. Rozanov).

Nem, nem az ördögtől való, vagy legalábbis nem csupán az ördögtől való, s nem is csupán az emberektől. A mennyei erők ingadoznak itt, a világ tengelye megváltoztatja irányát, a nap nyárról télre fordul, amint meg van jövendölve, hogy „az utolsó ítélet napján a szeretet ki fog hűlni". A szeretet már kihűlt, a föld jéggé fagyott; már itt a poláris éjszaka, a nemiség gleccserkorszaka.

Az Atya testamentumának napja a körülmetélt, az Isten pecsétjével szentesített nemiség. Mert mi a „körülmetélés"?

„És vevé Mózes az feleségét és az ő fiait és ülteté őket szamár hátára és hazaméne Egyiptomba… És lőn az úton, hogy egy szálláson eleibe méne néki az Úr és akarja vala őtet megölni. Ciporra (Mózes neje) azért ragada egy éles kést és elmetszé az ő fia szeméremtestének előbőrét és megérintette lábait és monda: Vérrel megváltott vőlegényem vagy te nékem" (Kivonulás 4, 20; 24–25).

A körülmetélés „az ember eljegyzése Istennel húsban és vérben, házasságkötés, az ember nemi egyesülése Istennel. Különös és szörnyűséges dolog! Hogyan beszéljünk róla a mi átkozott, szemérmetlenül vad és anatómiailag holt szavainkkal? Itt „a nyelv a szájpadláshoz tapad, s a papiros meggyullad a tinta alatt (V.

Rozanov).

De vajon kevésbé különös-e és kevésbé szörnyűséges-e az Úr húsának és vérének élvezete? Az Úr tanítványai is eliszonyodtak, mikor először hallottak róla: „Kemény beszéd ez. Ki hallhatja ezt?"

A körülmetélés gyűrűje a házasságkötés gyűrűje. „A körülmetélés által örök és önkéntelen föltekintés jött létre Istenhez, mintegy a lemetszett gyűrűn keresztül" (V. Rozanov). Az előbőr, a hús legtüzesebb pontja, a nemiség Istennek lett szentelve. A világ húsa a körülmetélés gyűrűjén Istenhez lett fölemelve.

Zeusz ezt mondja az Iliászban:

…egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről…

fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:

és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,

és az egész mindenség fönn csünghetne az égben.{6}

(HOMÉROSZ: ILIÁSZ VIII, 19; 24–26)

Ennek a láncnak a szemei a körülmetélésnek – akár testi, akár szellemi értelemben vett körülmetélésnek – a gyűrűi – mégpedig nem csupán Izraelben, hanem az egész pogány ókorban.

Mózes az Egyiptomba vivő úton találta meg a körülmetélést. Egyiptom a szent nem ősi forrása.

„A föníciaiak és a szíriaiak Palesztinában (azaz: Izraelben) maguk bevallják, hogy az egyiptomiaktól tanulták a körülmetélést" – mondja Hérodotosz (II. 98).

Egy palatáblán, amely igen régi (a Kr. előtti VI–V. évezredből, tehát még a dinasztiák előtti korból való), egy félvad északkelet-afrikai, az egyiptomiakkal ellenséges törzs harcosai körülmetélten vannak ábrázolva. De maguknál az egyiptomiaknál a körülmetélés már a kőkorszak óta megvolt. Innen, hogy Ciporra nem az új keletű vaskést használja hozzá (a vas a háborúk kezdetét jelenti, és a testvérgyilkos Káintól és Széthtől származik), hanem a régi, békés kőkést kezeli.

Ugyanabban a kőkorszakban az egyiptomiak megszületetlen gyermekek guggoló helyzetében temetik el halottaikat, hogy ezek könnyebben támadhassanak fel. Ekként egyesül Egyiptomban a feltámadás első gondolata a nemiség gondolatával, s ez a két gondolat sohasem válik el többé egymástól.

A thébai Pamilius egyszer Amon szentélyének mélyéből a következő titokzatos szózatot hallotta: „Hirdesd az embereknek Ozirisznak, a nagy királynak, a világ megmentőjének születését!" (Plutarkhosz: De Iside et Osiride.) E kihirdetés emlékére léptek életbe egész Egyiptomban a „Pamilia vagy „Phallophoria nevezetű ünnepek, illetőleg ünnepélyes körmenetek Ozirisz phalloszával.

Hérodotosz e tárgyról a következőket mondja: „A férfiú szeméremtestnek phallosz nevezetű ábrázolásai helyett más, rőfnyi szobrokat találtak ki, amelyek kötelek segítségével mozgathatók, s amelyeket a nők körülhordoznak a falvakban. Ezeken a tag, amely nem sokkal kisebb az egész testnél, mindig mereven áll. Egy sípos halad elöl, utána mennek a nők, és megéneklik Bacchust [azaz Oziriszt]. Arról pedig, hogy miért van oly nagy tagja, s miért mozog csupán ez az egész testen, egy szent monda [logosz hierosz] ismeretes." (Hérodotosz II, 48.)

Plutarkhosz ezt mondja: „Az ithiphallikus [felálló tagú] Ozirisz a termékenységet jelenti. A mai tudósok hisznek neki, és az egyiptomi phalloszkultuszban csak durva és lapos nemi naturalizmust látnak. A mai tudósoknak egyáltalán jellemző vonásuk, hogy minden vallási mélységet elsekélyesítenek. De a nem összefüggése a gyermeknemzéssel oly szembeszökő, hogy itt semmi rejtegetni- és feltárnivaló nincs. Mire vonatkozik tehát a hérodotoszi „logosz hierosz?

A gyermeknemzés elvégre mégiscsak az életnek és nem a halálnak a körébe tartozik… Miért vannak tehát Egyiptom istenei csupán a halálban ithiphallikusan ábrázolva?

Ozirisz, egészen múmiaszalagokba pólyálva, felálló phallosszal lép ki a sírból – mint egy ithiphallikus Lázár –, s a phallosz átszakítja a szalagokat. Mit jelent ez? Hogy jutnak az egyiptomiak, Hérodotosz szerint „a legjámborabb és legegészségesebb" emberek a világon, ilyen természetellenes és istenkáromló ábrázoláshoz?

Mikor a keresztény kopt szerzetesek a sírok és a templomok falain megpillantották az ithiphallikus Oziriszt, rémülettel és undorral eltelve estek neki, hogy „ezt az utálatos tagot, a „pokol középpontját levakarják, megsemmisítsék, kalapáccsal összezúzzák. Az egyiptomi ég pokollá lett szemükben, a föld felborult. Bármennyire ellentétes is ez a két pólus, az érzés itt is ugyanaz: a transzcendensség nemi érzése.

Éppen itt kezdődik a nemre vonatkozó egyiptomi „hierosz logosz".

„A nem túlhatol a természetesség határain. A nem természetellenes és természetfölötti… Örvény, amely a lét ellenpólusához vezet… jelenség a másik világból, amely itt és csak itt tekint bele a mi világunkba." (V. Rozanov)

Abban a falban, amely a másik világot ettől a világtól elválasztja… a nem az egyetlen ablak, az egyetlen nyílás: Isten maga nyitotta Ádám húsába, s aztán megint elzárta „a helyet hússal", de másféle, átlátszóbb hússal, amely olyan, mint üvegtábla az ablakban. Ezen az üvegtáblán nézünk át tehát ebből a világból a másikba.

A nem az egyetlen húsban-vérben való „érintkezés a többi világokkal".

A nemi ösztön a megismerésre, a transzcendensre való szomjúhozás.

Ádám evett a megismerés fájáról, a halál fájáról – „megismerte Évát, és meghalt. Így ismerjük meg mi is a szerelemben a halált; elevenen meghalunk a szerelem gyönyöreiben, rövid időre „oda megyünk, s aztán megint visszatérünk „ide". De ahhoz, hogy visszatérhessünk, el kell felednünk, amit ott láttunk. Mi el is feledjük egészen, de az egyiptomiak homályosan emlékeznek rá.

A halál megismerése a nemen át, a nem megismerése a halálon át, ez az egyiptomiaknak legmélyebb és a miénkkel ellentétes istenmegismerése.

„Ketten lesznek egy testté" – lesznek, de még nem lettek azzá a nemző, halandó szerelemben, mert mindennek, ami nemzés útján jő létre, meg kell halma; csak a halhatatlan, éltető szerelemben lesznek majd azzá.

Nem, Ozirisz phallosza nem a „termékenységet" jelenti, nem a születést és a halált, hanem a feltámadást.

„Istenek, akik a phalloszból származtatok, nyújtsátok ide nekem kezeteket!" – esedezik a koporsóból feltámadó halott. (Halottak könyve) Az istenek Atum ősisten phalloszának véréből keletkeztek, aki megférfiatlanította magát. Mert az egyiptomiak szemében nem csupán a nem, hanem az ellennem is tudattalanul Istenben van. Ebben már az Atya és a Fiú egyesülésének homályos megsejtése lappang.

„Ó, Ozirisz phallosza, amely fölegyenesedik a lázadók megbüntetésére!… A te phalloszoddal erősebb vagyok az erőseknél, hatalmasabb a hatalmasoknál – mondja a feltámadott halott. Azaz: a nem a halálból feltámasztó erő eszköze. A nemet legyőzi a nem, mint a halált a halál; a nemen át, a halálon át a feltámadás felé vezet az út.

A Halottak könyvében a CLIV. fejezet felett, amelynek címe: Hogy a test el ne rothadjon, a következő rajz van: fekvő Ozirisz-múmia fölé egy napkorong ereszkedik három sugárral a nemiség táján, s a középső sugár mintegy felálló phalloszt képez. A halott nemileg egyesül a feltámasztó nappal: „Én nem fogom a rothadást tapasztalni; a féreg nem fog hozzám nyúlni. Én vagyok, én vagyok! Én élek! Én növök, én növök! Én nem fogom a rothadást tapasztalni."

Egy másik ábrázoláson vetés csírázik ki Ozirisz testéből; a test tetőtől talpig sűrűn dárdaszerű kalászokkal van benőve, amelyek felálló phalloszokhoz hasonlók.

A modern biológiából tudjuk, hogy a nem nem csupán a nemi részekben van meg, hanem az egész testben, minden egyes sejtjében is. A nem átfogóbb, mint a test: nem a nem van a testben, hanem a test a nemben.

A Halottak könyve Ozirisz phalloszát magával az istennel azonosítja. Ezért az egész feltámadó test phallikus, nemiséggel van telítve, de nem durva, állati nemiséggel, hanem a finom, „asztrális" nem éltető erejével, mert a halottnak fel kell támadnia, s magát meg kell fogannia és az örökkévalóságra megszülnie.

„Asztrális" nem? Mi ez?

„A nem egyáltalán nem test többé. A test mulandó fantomként lebeg mellette és belőle ki, s eltakarja mint egy halhatatlan, túlvilági numenont, mint olyan lényt, amely a »Létező« rendjéből való bennünk – amint írva van: »A Létező (Jahve), így nevezzetek engem!« Már az a rög is, amelyből ez a szerv alkotva van, egészen más eredetű, mint a többi testrészek, s körülbelül úgy viszonylik hozzájuk, mint a meteorvas a közönséges vashoz… A nem bekérgeződés (incrustation) a testben…" (V. Rozanov)

Ezért az egyiptomiak levágják az elhunyt phalloszát – eltávolítják a „bekérgeződést" –, külön bebalzsamozzák, és aranyozott faobeliszkben – napsugárban – teszik a múmia mellé. Itt megint az elhunytnak a nappal való nemi egyesülése megy végbe.

Ezért Ízisz is Ozirisz szétszaggatott testének minden részét megtalálja – a phallosz kivételével: a „bekérgeződés kiesett, a phallosz eltűnt, visszatért eredete helyére – ebből a világból a másikba. És az istennő a hiányzó földi, empirikus phallosz helyébe egy földöntúli, transzcendens phalloszt tesz – „egy szikomorusz-fából való szent utánzatot. Ez az utánzat szimbolizálja éppen a Phallophoria egyiptomi ünnepén a feltámadást.

A Fiú elfordult az Atya nemétől. A nem a Fiú szemében az Atya legszörnyűbb, legtitokzatosabb,

legmegfoghatatlanabb, legláthatatlanabb, legtranszcendensebb vonása. Innen van az, hogy mi, akik a Fiúval vagyunk szövetségben, szintén nem látjuk a nemet az Atyán.

„Én – mondja az Úr Izrael leányához – elhaladék te előtted és látálak téged eltapodtatva a te véredben. És mondám néked, mikor így a véredben feküdtél: Élj! Nagy sok ezerekre szaporítottalak én tégedet… és megszaporodál és felnevelkedél és jutál nagy szépségre. Emlőid megnövekedének és szőröd már hosszúra nőtt vala. És én elhaladék te előtted és látálak téged, és íme, a te korod házasságra való idő vala. Ekkor kiterítem az én ruhámat te reád és befedezem a te mezítelenségedet és frigyet köték te veled." (Ezékiel 16, 6–8)

Olvassuk ugyan szemeinkkel, de nem látjuk. Isten házassága Izraellel – ez az értelmük ama szavaknak is: „Vérrel megváltott vőlegényem vagy te nékem. Isten a vőlegény, Izrael a menyasszony. A férfiúi, empirikus nem körülmetéltetik, s a transzcendens, női nem napfényre jő. Weininger szerint egész Izrael abszolút „W, azaz: abszolút „Weib", abszolút nőiség.

A „pusztító tűz" Istenben nem más, mint a nemi féltékenység tüze.

„És te paráználkodál… és férfiú-képeket (phalloszokat) készítél magadnak és azokkal paráználkodál… és térdeidet kétfelé veted minden útonjárónak… Ennek okáért, ímé, Én egybegyűjtöm minden te szeretőidet, akikkel gyönyörűségesen éltél… és megmutatom a te mezítlenségedet… és véredet kiontatom haraggal és buzgó indulattal." (Ezékiel 16, 16–38)

Megint olvassuk szemeinkkel, és nem látjuk, s ha mégis meglátjuk, elszörnyedünk és elfordulunk. Ez különben nem is lehet másképpen: azok szemében, akik az empirikusban gyökereznek, minden transzcendens iszonyatos és utálatos.

De ennyi is elég. Hasonlítsuk össze az itt mondottakat az egyiptomi sírok és templomok falain lévő ábrázolásokkal, s be fogjuk látni, hogy Egyiptom istene, Amon-Rá-Ozirisz, és Izrael istene, Jahve-Elóhim ugyanaz az ithiphallikus isten, és hogy a phallosz-vallás az egész atyai ókor vallása.

Miért mindez? Mi köze a nemnek a valláshoz? Az egész ókori Egyiptom a szent nem jegyében áll, mi pedig a megátkozott nem jegyében állunk. Egyiptom értelme végtelen béke, a mi értelmünk pedig az élők megölése, végtelen háború. Egyiptom parancsa így szól: „Támadj föl!, a miénk pedig így: „ölj! De ha vissza akarunk térni a halálból az életbe, akkor az Atya testamentumára, a szent nemre kell gondolnunk.

Ozirisz egyiptomi neve: Uszirí, Íziszé: Uszit. Ugyanaz a szó, csak különböző, a hím- és nőnemet jelentő végződésekkel: Ozirisz hím-nő, hermafrodita, férfi és nő egyszerre.

A szkarabeusz, a nap szent bogara ugyancsak hím-nő, hím és nőstény egyszerre. Egyiptomi neve, heper annyit tesz, mint „lenni", magától létrejönni, apa és anya nélkül születni. A szkarabeusz saját magának atyja és anyja; önmagával párzik, magját a földbe teszi, földdel tojássá vagy golyóvá keveri, s ezt, mint a nap korongját, keletről nyugat felé görgeti. Az öreg bogár meghal, de a tojásból új bogár jő ki, mint a lélek a múmiából, és a naphoz szárnyal fel. Ez a felrepülés a tökéletes, kétnemű szerelem elragadtatása.

A két fivérről szóló elbeszélésben, a világ legrégibb elbeszéléseinek egyikében Bata-Ozirisz, Anup-Széth nevű öccse feleségének sugalmazására, megfosztja magát férfiasságától. Aztán így szól a maga feleségéhez: „Asszony vagyok, mint te."

Mintha Bata hallott volna valamit arról, hogy „vannak heréltek, akik a mennyországért férfiatlanították meg magukat. De a herélt Bata-Ozirisz és az ithiphallikus Ozirisz ugyanaz az isten. Ez a látszólagos „kiherélés az igazi phallizmus, csak megfordult tengelye körül: az empirikus nem háttérbe szorult, a transzcendens nem előtérbe lépett. A mennyországért tett öncsonkítás a legtüzetesebb nem az ellennemben, Erósz az Anteroszban. Nem a nem hiányáról van szó, hanem teljességéről, mintegy csordultig teli, Istenhez emelt kelyhéről.

A modern biológia tanítása szerint az ember, az állatok és a növények világában nincsenek egynemű egyedek: mind két pólus, a férfiság és a nőiség pólusa között ingadoznak (Weininger).

Minden férfiban egy nő lappang, minden nőben egy férfi. A férfi földfeletti varázsa a nőiesség, a nőé a férfiasság. Az empirikus nem ellentétes a transzcendens nemmel.

Ezért Egyiptomban minden elhunyt, legyen férfi vagy nő, egy Ozirisz. A női múmiának a hosszú, keskeny, font Ozirisz-szakállat kötik az álla alá. Ugyanezzel a szakállal és férfiruhában ábrázolják Hatsepszut királynét, III. Tuthmószisz hitvesét trónra lépése után – igazi Venus Barbata.

Ezért tesz Ízisz istennő a szétszaggatott Ozirisz testében az eltűnt phallosz helyébe egy „szent utánzatot"; saját transzcendens phalloszát.

Ugye nevetséges és értelmetlen? Igen, de azok szemében, akik az empirikusban gyökereznek, minden transzcendens nevetséges és értelmetlen.

Izrael, mint mindenütt, itt is megismétli Egyiptom témáját:

„S teremté azért Elóhim az embert az ő képére… és férfivá és asszonyi állattá teremté őket" (Teremtés könyve 1, 27). Először az áll, hogy „az embert, aztán az, hogy „őket. Isten képe az emberben kettő egyben, nem Ádám, hanem Ádám-Éva, mert Isten maga is „Elóhim", egy hímnemű és egy nőnemű Ő, egy férfi és egy nő.

A Teremtés könyvét a Talmud a következőképpen kommentálja: „A férfi és a nő kezdetben egy test volt két arccal; az Úr aztán széthasította testüket, s mindegyiküknek hátgerincet adott" (Midrás Beresit habba).

Platón meséjében Zeusz szintén kettévágja az androgünoszokat, „mint a tojásokat, amelyeket besóznak s egy hajszállal kettévágnak" (Szümposzion).

Az Egynek titka a Kettő titkában: a nemben foglalt személyiség. „A személyiség a két nem napéjegyenlősége (V. Rozanov). „A nemi elkülönültségben megmaradni annyi, mint a halál útján lenni… Aki a halál gyökerét ápolja, az gyümölcséből is enni fog. Csak egész ember lehet halhatatlan (Vlagyimir Szolovjov: A szerelem értelme).

A nem csak az egyik, férfiúi vagy női fele a személyiségnek. A halál gyökere a nemi szétkülönültség, a személyiség megoszlása. Ezen a testben lévő „nyitott helyen, amelyen „a tojást kettévágó hajszál átment, itt lép be a halál. A halált legyőzni, feltámadni pedig annyi, mint az egész személyiséget visszaállítani, a nemnek nyílt sebét begyógyítani. Az egész személyiség el van zárva a halál előtt, magában zárt, mint egy teljes kör vagy golyó – a szkarabeusz „napkorongja".

A szerelem bevégzetlen és bevégezhetetlen útja a feltámadásnak. Hiábavaló a két fél egésszé válásra törekvése: egyesülnek, de megint szétszakadnak; fel akarnak támadni, de képtelenek rá, mindig születnek, de mindig meghalnak.

A nemi egyesülés gyönyörűsége a feltámadó hús előíze, de keserűséggel, szégyenérzettel és halálfélelemmel keverve. Ez az ellentmondás a legtranszcendensebb a nemben: gyönyört és undort érzünk; az és mégsem az; úgy van és még sincs úgy.

Az első, halhatatlan ember a bűnbeesés előtt Ádám + Éva, férfi és nő egyidejűleg; és az utolsó, a feltámadott szintúgy az.

„Nézzük csak a képét… Gyöngéd, szép arc, a legszebb arc a földön… Szűziesség, gyöngédség, nőiesség, amely átvilágít a férfiasságon… Két természet van Őbenne, az emberiség tökéletes teljessége, ami a csupán férfiasban vagy a csupán nőiesben sohasem fordul elő" (V. Rozanov).

Nem is lehet másként Abban, aki a halált a halál által, a nemet a nem által legyőzte.

Alexandriai Szent Kelemen az Úrnak egy, az evangéliumokban föl nem jegyzett mondását (agraphónját) hagyta ránk. Szalomé kérdésére: „Mikor jő el a Te országod?, az Úr azt felelte: „Ha kettő egy lett, ha a férfias nőiessé lett, s nincs többé sem férfias, sem nőies. (Stromata III. 13, 92)

Mi ez? Nemi képtelenség, őrültség, sötétség vagy váratlan öröm, ismeretlen bölcsesség, a nap színképének láthatatlan része, ibolyántúli sötét sugarai?

A nem olyasmi, mint a rádium, sötét sugarak forrása, sötét nap az ember és a világ testében. A rádium perzsel, sebez, öl, de éltet, gyógyít s elevenít is. Ha ezt az éjjeli napot eltávolítanánk a világból, a nappali nap is kialudnék.

Az egyiptomi sötét sugarak okozta égéssebek egyike az isteni kétneműség. Egy másika az isteni vérfertőzés.

Fivérek egyesülése nővérükkel a legszentebb szövetség. „Nőtestvérem, feleségem" – a szeretet legtisztább szava.

Az egyiptomi fáraók „a napisten fiai, és csak a szent, „vérfertőző házasságokból született gyermekek, akiknek ereiben tisztán csörgedez „a nap vére", csak ők örökölhetik a királyi trónt.

Hogy II. Ramszesz két leányát vette-e nőül, nem tudjuk biztosan; de biztosan tudjuk, hogy az egyiptomi Pszammetikok királyi családjában és az ugyancsak egyiptomi befolyás alatt álló szíriai Szeleukidák családjában valóban fordultak elő ilyen „isteni" házasságok apák és leányok, fiúk és anyák között. I. Szeleukosz elválik nejétől, Sztratónikától, és fiához adja nőül. Antiokhosz saját édesanyját, Kleopátra-Szelénét veszi nőül, a napisten a holdistennőt.

A vérfertőzésben az emberek az isteneket utánozzák, mert minden isteni házasság ilyen természetű.

A napisten gyermekként születik meg minden reggel Nuit égistennőtől; minden délben férfiként nemz egy új

napot – saját magát – ugyanazzal az istennővel, saját anyjával. „Én vagyok Amon, aki teherbe ejtette anyját."

Ízisz Ozirisznek nővére, anyja és felesége. Ozirisz Ízisztől „születik a másik világra, s általa kél életre. „Vedd szájadba testvéred, Ízisz emlőjét, és szívd ajkaiddal anyádnak tejét! (Piramisfelirat)

Ezek már nem is egyszerű számai többé, hanem logaritmusai a törvénytelenségeknek, egész skálája a vérfertőzésnek.

S mindennek metafizikai csúcspontja a következő mondás, amelyet Atum-Rá hím- és nőnemű ősistenhez intéznek: „Te, kiterjesztett szárnyú szkarabeusz, saját fiadként fogsz megszületni."

A vérfertőzésnek emelkedő létrája tehát út az isteni kétneműséghez: „Ha kettő egy lett, ha a férfias nőiessé lett, s nincs többé sem férfias, sem nőies, akkor jő el a mennyek országa."

Gogol, a világirodalom „legmágikusabb, a „nem rádiumától leginkább áthatott költője Rettenetes bosszú című novellájában – a „legmágikusabbak egyikében – egy öreg varázsló szerelmes leányába, Katalinba. „Rettenetes, rettenetes! – kiált fel Gogol, de maga sem tudja, mi történik vele: érzi e „rádiumcsoda" kísértését, mintha sejtené a természetfelettit a természetellenesben. Ilyesféle kísértéseknek lett az áldozata is: a sötét sugarak hamuvá égették.

A leányába szerelmes varázsló „az ördög testvére, „Antikrisztus. De tudjuk, hogy a legártatlanabb fiúgyermekek álmaikban nemi vonzalmat éreznek anyjuk iránt. Az első, angyali szerelmi álmok vérfertőzők.

Így tehát már a nem mivoltában van valami természetellenes, talán természetfeletti is. Valaki elhaladt itt, és világító nyomot hagyott hátra a sötétben; „onnan jött, az örökkévalóságból az időbe, és nyoma a gyermeknemzés törvénye; „oda ment, az időből az örökkévalóságba, és nyoma a nemi törvénytelenség a vallásokban.

Oidipusz vérbűne reménytelen tragédia, a Szfinx (Egyiptom) megoldatlan titka, mert benne „az isteni vérbűn" értelme már elveszett: a tragédia félreértett misztérium.

„A nemi törvénytelenségekben a nem fellázad a természet ellen, és túlteszi magát törvényein… A világ teste mintegy átfúródik, s a megrendítő egyes eset szűk nyílásán át mintegy második testet látunk a világ felett vagy alatt, egy más földet és más csillagos eget, de nem a mi csillagainkkal…" (V. Rozanov)

Hogyisne volna lehetséges, hogy a nem fellázad természete ellen, és áthágja törvényeit, mikor a nem empirikus törvényei a születés és a halál, transzcendens akarata pedig a feltámadás?

Miben áll a vérbűn iszonyatossága?

Sém és Jáfet „háttal fordulva" közeledtek atyjukhoz, Noéhoz, hogy meztelenségét befedjék; a nemzettek elfordultak nemzőjüktől, az idő természetes folyásának engedelmeskedve. Mert ez a lét alaptörvénye: minden az idő irányát követi. A vérbűn ezt a törvényt hágja át: a nemzett nemzője felé fordítja arcát; nemz ott, ahol ő maga nemződött, s ily módon megfordítja az időt, visszafelé folyatja folyását. Az idő transzcendens visszafordítása megy végbe magának az embernek testében.

Ebben áll a vérbűn iszonyatossága. S miben áll kísértése?

Az idő törvénye, a nem törvénye születés és halál. A vérbűnben, a nemi törvénytelenségek legnagyobbikában az ember fellázad e törvény ellen, s nem akar születni, mert nem akar meghalni. Ha a nem és az idő folyama mindent a halálba visz, akkor ezt a folyamatot vissza kell fordítani. „Az utolsó ellenség", a halál hajszolja az embert, s ez menekül előle; de hirtelen megáll, arccal fordul az ellenség felé, hogy birkózzék vele, és talán lebírja.

Az ember maga nem teheti meg ezt, de megteszik helyette az istenek – vérfertőző egyesüléseikben, s őket utánozza az ember.

Mindezt természetesen nem így fogták föl és nem így mondották ki a régi Egyiptomban, ahogyan itt kimondjuk! Ott minden homályos és néma. Annál bámulatosabb, hogy bár a szem még nem lát, a kéz a sötétségben tapogatózva már talál.

Talán nem is kell mondanunk, hogy a Szfinx talányát megoldotta s „az isteni vérbűn törvényének mireánk való érvényét megszüntette valaki – Az, aki ezt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk.

Hátravan még a „sötét sugarak" okozta égéssebek legnagyobbika – az élőknek érzéki szerelme a holtak iránt.

Gogol tudott róla. Egy szép kisasszony, aki boszorkány, megnyomja Homa Brut fiatal szeminaristát. Ez kiimádkozza magát alóla, maga ugrik reá, halálba hajszolja, s aztán beleszeret hullájába.

„A koporsóhoz ment, s a holt leány arcába tekintett; megborzongott, s kénytelen volt szemét lehunyni: oly

rettenetes, oly vakító volt a halott leány szépsége!… Nem volt az arcán semmi szomorú, elmosódott, halotti: minden élt rajta." (Gogol: Vij)

Élet a halálon át, nem a halálon át – ebben van e szörnyűség kísértése.

Itt csakugyan az történik, hogy „a világ teste átfúródik, s a megrendítő egyes eset szűk nyílásán át egy másik eget látunk, de nem a mi csillagainkkal".

„Előkelő férfiak feleségeit, úgyszintén azokat a nőket, akik igen szépek voltak, és mások előtt nagy becsben állottak [Egyiptomban], nem adják át mindjárt haláluk után bebalzsamozásra, hanem csak harmad- vagy negyednapra [mikor a rothadás már megkezdődött] – mégpedig azért, hogy azok, akik a balzsamozással foglalkoznak, ne egyesüljenek nemileg a hullákkal" – mondja Hérodotosz (II, 89) jóformán modern orvosi, jogi és erkölcsi durvasággal, mert semmit sem ért ebből „a megrendítő egyes esetből". Mi, keresztények sem értünk belőle semmit, akik pedig elnézzük a prostitúciót, élők nemi egyesülését élő hullákkal.

De Dante talán értett belőle valamit, mikor a halott Beatricét utoljára megcsókolta: az élők csak a holtakat szeretik igazi szerelemmel; csak a halál okozta elválasztottságban fogja fel a szerető, hogy a szerelem a feltámadás útja.

„Akik pedig méltóknak ítéltetnek arra, hogy elvegyék ama világot és a halálból való feltámadást, azok sem feleséget nem vesznek, sem feleségül nem mennek… mert hasonlatosak az angyalokhoz." (Lukács 20, 35–36)

De mi egyéb a szeretet és a szerelem, a legmennyeibb a földi érzések között, mint a földön alvó angyal álma a mennyországról? S miért kapják a feltámadás fiai „a nászszoba fiai" nevet?

Az egész kérdés veleje természetesen az, vajon a szentség megsemmisíti avagy megdicsőíti-e a bűnös nemet?

Most megint csak nem tudom, hogyan szóljak a szentségről a mi megátkozott szavainkkal. Megint úgy vagyunk, hogy „a nyelv a szájpadláshoz tapad, s a papiros meggyullad a tinta alatt".

I. Szeti fáraó abüdoszi templomában, valamint Ozirisz koporsóján, egy fekete bazaltból való szarkofágon az abüdoszi nekropoliszban és a denderai nagy templom egy kis kápolnájában a következő ábrázolás látható: a halotti szalagokba bugyolált Ozirisz-múmia fekszik – egy feltámadó, de még fel nem támadott tetem felálló phallosszal; Ízisz istennő keselyű alakjában a halott felett lebeg, és nemileg egyesül vele.

„Ízisz arca felragyogott; meglebegtette szárnyait Ozirisz felett, és elsiratta testvérét… Megigazította az elhunyt tagjait, akinek szíve nem vert többé, és magot folyatott a halottból."

Nemi egyesülés nővér és fivér között, anya és fia között, állat és hulla között! Micsoda halmazata a nemi rémségeknek és borzalmaknak – s hozzá még Egyiptom szívében, a szentélyek szentélyében!

Természetesen senki közülünk, istentelenek, heréltek és kéjencek közül nem tűnődik azon, hogy miképpen nyílhatott ki e „szörnyűségekből a földnek legillatosabb, legmennyeibb virága, Egyiptom!

Íme, Ízisz siralma Ozirisz holtteste felett:

„Jöjj házadba, jöjj házadba, kedvesem!…

Ó, Elsőszülött a halottak között.

Nem mámoros-e valamennyiünk szíve

A hozzád való szeretettől, te jóságos, te diadalmas?…

Emberek és istenek kinyújtják kezeiket

És keresnek téged, mint gyermek keresi anyját…

Jöjj hozzájuk!… Jöjj házadba!…

Nézz reám: én vagyok a te testvéred!

Szeretlek téged, ne menj el tőlem!

Ó, szép gyermek, jöjj házadba!…

Nézd, én látni akarlak, én látni akarlak,

Ó, szép uralkodó, én látni akarlak téged!…

Jöjj a te kedvesedhez, jöjj a te testvéredhez!

Ó, te, akinek szíve nem dobog többé,

Feléd fordulnak az istenek és emberek arcai:

Mind együtt sírnak érted…

Mikor megpillantottalak,

Sírtam és hangos szóval

Kiáltottam az éghez.

De te nem hallottad.

Én vagyok a te testvéred, aki szeretett téged a földön.

Senki sem szeretett téged jobban, mint én!"

Az Énekek éneke ismétli Egyiptom témáját:

Kerestem éjjel ágyamban azt,

Akit az én lelkem szeret.

Kerestem, de nem találtam…

Elvetted szívemet,

Én húgom, én jegyesem,

Szemeidnek egyikével

És nyakláncod egyikével…

Tégy engem pecsétként a te szívedre

S pecsétként a te karodra!

Mert a szeretet erős, mint a halál…

Kétezer év óta énekli Krisztus egyháza a diadalmas szerelemnek ezt az énekét, de mi nem halljuk, nem értjük. Mi, istentelenek, heréltek, kéjencek! Valóban egy halott vérének kell ereinkben lennie, ha nem fogjuk föl, hogy olyan szerelem, mint ez, nincs a világon és nem is lesz. „Senki sem szeretett téged jobban, mint én! „Mert a szeretet erős, mint a halál. Ami azt jelenti: szeretet a halálon túl, feltámadás a halálon túl.

Az első, a szétszaggatott Ozirisz a Megfeszített árnya; a második, a feltámadó a Feltámadott árnya. De kinek az árnya a harmadik – az, akit nem merünk nevén nevezni, akire nem merünk pillantani?

A Jelenések könyve szorosabb rokonságban áll a Teremtés könyvével, mint az Evangéliummal: az életfa, amelynek „levelei a pogányoknak egészségére váltak", áthajlítja hozzánk ágait – minden sebnek és a nem nyílt sebének begyógyítására.

Az Evangéliumban vannak heréltek, akik „megférfiatlanították magukat a mennyek országáért"; a Jelenések könyvében van „egy nő, aki a napba volt öltözve és teherben volt." (Jel. 12, 2)

Az Evangéliumban van egy vőlegény menyasszony nélkül; a Jelenések könyvében megvan a Bárány nászlakomája, és a Lélek és a Menyasszony így szólnak: Jöjj!

„Jöjj a te kedvesedhez, jöjj a te testvéredhez! „Tégy engem pecsétként a te szívedre! A menyasszony e szavait meghallotta az Atyának egész testamentuma – Egyiptomtól Izraelig. Addig, míg meg nem hallotta a Fiúnak testamentuma is – az Evangéliumtól az Apokalipszisig –, addig nem érhet véget a megkezdett út az Egy titkától a Kettő titkán át a Három titkáig.

EGYIPTOM VÉGE „Így szól az Úr: Elesnek, akik Egyiptomot támogatják… És elpusztíttatnak az elpusztult földek között és az ő városaik lesznek az elpusztult városok száma között. Hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr." (Ezékiel 30, 6–8)

Ez a jövendölés beteljesedett, és még ma is egyre teljesül. Más országok egyszer pusztulnak el; Egyiptom folyton pusztul. Ha a halál más népekre rálehel, meghalnak; ha Egyiptomra lehel rá, se vége, se hossza a haldoklásnak.

„A vérvörösen lenyugvó nap hosszú csíkként tükröződik a Nílustól elárasztott nagy thébai síkság vizében a két Memnon-szobor között. Mind a kettő egy-egy óriási homokkőtömb: egy fáraót ábrázol, aki ölbe tett kezekkel ül magasztos nyugalomban. A sivatag határán pedig egy tevekaraván vonul el – éppúgy, mint Ábrahám és József napjaiban. Ha a víz leapad, az egész síkságon ledőlt kolosszusok tagjait látjuk heverni a magas fűben, mint gigászokat a csatatéren." (Champollion: Lettres d’Egypte)

Egész Egyiptom ilyen csatatér.

Bíba-el-Molukban, a Királyok völgyében számtalan levetkőztetett és szétesett múmia hever. Az emberek lábbal tapodják a valamikor gondosan bebalzsamozott testek tagjait és a drága gyantákkal átitatott szöveteket, amelyekbe be voltak burkolva. „Beduinjaim ezeréves tetemeket forgattak ki dárdáikkal a sírokból." (A. Norov: Egyiptomi utam)

Egész Egyiptom ilyen megszentségtelenített tetem.

Diodoros Siculis szerint egy memnoneiai, ledőlt kolosszuson a következő felirat volt olvasható: „Én vagyok Oszimandiosz, a királyok királya. Aki olyan nagy akar lenni, mint én, nézze meg azt a helyet, ahol holttestem pihen, és múlja felül alkotásaimat."

De Oszimandiosz király nagyságának nyoma sincs többé.

„Sohasem fogom elfelejteni a következő látványt: napkeltekor a két Memnon-szobor gigantikus árnyékai hirtelen végigterültek a pusztulásnak e völgyén, s fejükkel a líbiai hegyek gerincét érintették, ahol fáraójuk el van temetve." (A. Norov)

Ilyen árnyékok Egyiptom nagyságának századai mind.

„Ó, Egyiptom! Csak mondák fognak szólni szentségedről, s csak szavak fognak fönnmaradni köveiden, jámborságodnak tanúin… Napok következnek, amikor majd úgy látszik, hogy az egyiptomiak hiába imádták oly buzgalommal isteneiket, mert az istenek visszavonulnak a mennyekbe, s az emberek elvesznek a földön. Sírsz, Aszklepiosz?… De még rosszabb idők is következnek: Egyiptom maga, ez az egykor szent föld az istentelenség példájává lesz; az emberek aztán megundorodnak a világtól, s nem viseltetnek többé tisztelettel a világ iránt… Így a világ öreg és korhadt lesz, és tűz által fog megsemmisülni." (Hermész Triszmegisztosz, Aszklepiosz XXIV).

Péter apostol második levele (3, 10) szerint: „Eljő pedig, mint tolvaj az éjszakán, az Úrnak ama napja, midőn az egek nagy csikorgással elmúlnak, az éltető állatok [az elemek] pedig a hőségtől megolvadnak, és a föld és a rajtavaló alkotmányok elégnek."

Dies irae, dies illa

Solvet saeclum in favilla.

„Hermes, nem tudom, hogyan, majdnem az egész igazságot eltalálta" – mondja Hermész jövendöléséről Lactantius római egyházatya (Divinae Institutiones IV, 9).

Hermész szerint Egyiptom vége a világ vége. Ha Egyiptom a gyökér és az emberiség a fa, akkor a gyökér csak a fával együtt semmisülhet meg. S ha az Atya testamentuma Egyiptomtól Izraelig a világ kezdetét jelenti, akkor ez a kezdet mindvégig megmarad. Egyiptom nem csupán az elmúlt évezredekben volt, hanem az örökkévalóságban is létezni fog.

Nem mögöttünk, hanem előttünk van az örök Egyiptom. Egész előremenetelünk, egész „haladásunk képzelődésnek bizonyult: azt hittük, hogy előrehaladunk, de hátrafelé mentünk, és az emberevésig jutottunk. Ha a „haladás e gyümölcse egy keresztény népnél már megérett, miért nem érhetne meg az egész emberiségnél is? Ozirisz, a béke istene megszüntette az emberevést, Széth, a háború istene pedig újra bevezette. Mily dicső kezdet, s mily siralmas vég!

Igen, „haladásunk" képzelődésnek bizonyult. Egyiptomhoz képest vadak és szegények vagyunk. De szegénységünk ellenére is lehetett volna haladásunkban – nem elképzelt, hanem igazi haladásunkban –

olyasmink, amije Egyiptomnak nem volt. Mi mélyebbre zuhantunk, mint Egyiptom, de magasabbra emelkedhettünk volna. Tönkremegyünk, pedig biztosabban megmenekülhettünk volna, mint Egyiptom.

Egyiptom kiindulópontja látszólag harc a két kibékíthetetlen elv közt, a Jó és a Rossz közt, Ozirisz és Széth között. De csakugyan így áll-e a dolog?

Hogy kicsoda Ozirisz, azt tudják az egyiptomiak. De nem tudják, hogy kicsoda Széth: jó-e vagy rossz, tagadás-e vagy egy másféle állítás, az ördög-e vagy egy másik isten? Egyiptom nem tudja, nem tudhatja, és nem is akarja tudni; nem választ véglegesen Isten és ördög között. A vallási tudásban, Egyiptom vallási tudásában itt megoldhatatlan kétértelműség van.

Nem egy, hanem két Egyiptom van: egy Alsó-Egyiptom és egy Felső-Egyiptom; egy északi és egy déli; egy vörös és egy fehér; egy olyan, amely Széthé, és egy olyan, amely Oziriszé, illetőleg Hóruszé (mert Hórusz a feltámadott Ozirisz).

A Széth és Hórusz közt lefolyt párbaj után atyjuk, a föld istene egyformán osztotta szét köztük az uralmat. „Hórusz és Széth békét kötöttek, egyesültek és nem veszekedtek többé."

„Éljetek békességben – mondja nekik Ízisz istennő. – Jobb nektek, ha éltek, mint hogy egymást marcangoljátok. Valóban, Thot [a mérték istene] felszántja könnyeiteket."

Ezért Egyiptom középpontja, Ptahnak a legnagyobb memphiszi istennek temploma „a két ország mérlege" nevet viseli: az egyik mérlegserpenyőben Felső-Egyiptom van, Hórusz birodalma, a másikban Alsó-Egyiptom, Széth birodalma. A mérleg egyensúlya Egyiptom örök mozdulatlansága.

Ezt a vallási kétértelműséget testesíti meg az egytörzsű és kétfejű Széth-Hórusz vagy Széth-Ozirisz. Éppúgy a fáraó is: két korona van a fején, egy fehér és egy vörös, egy Hórusz- és egy Széth-korona, és kettős neve van: Szet neb, Hor neb, „tökéletes Szet, tökéletes Hor".

A kétértelműség nem csupán ebben a világban van meg, hanem a másikban is: az elhunytat egyik kezénél Hórusz, a másiknál Széth fogja meg, s ketten vezetik az égbe (Unasz piramisa). Széth csak a gyöngék számára „rémség": az elhunyttal folytatott harc és az elhunyt diadala után Széth kibékül vele.

A mi szemünkben ez a kettős isten, Usziri-Szeti vagy Hor-Szeti a leglehetetlenebb és legelgondolhatatlanabb isten: egy isten-ördög.

Magában Egyiptomban folytonos harc van a Széthhez való vonzódás és a tőle való irtózás között: Széth nemhiába Ozirisz öccse és testvérgyilkos. A harcias királyok, mint a Tuthmósziszok és a Ramszeszek, újra behozzák Széth kultuszát. De I. Szeti király, akinek neve Széth isten nevével kapcsolatos, sírfeliratán az Usziri (Ozirisz) nevet viseli, hogy Széth isten túlságosan rettenetes nevét ne kelljen említeni. Hogy túlságosan rettenetes-e vagy túlságosan szent, azt Egyiptom nem tudja, nem tudhatja, és nem is akarja tudni. E tekintetben vak.

Átkozza Széthet, de nem egészen; áldja őt, de szintén nem egészen. Széthnek a Ramszeszektől és Tuthmósziszoktól kiírt nevét az új-birodalom utolsó fáraói levakartatják, megsemmisíttetik, levésetik. Az egyiptomi békés és jóságos természet feltartóztathatatlanul elfordul a háborútól. Testvériség vagy testvérgyilkosság, béke vagy háború, Ozirisz vagy Széth? Ebben a felelet nélkül hagyott kérdésben rejlik Egyiptom egész értelme.

A memphiszi mérleg egyensúlya ingatag; a béke az isten és az ördög közt nem tartós: alig békültek ki, máris újrakezdik a háborút. Hórusz minden reggel legyőzi Széthet, Széth minden este Hóruszt. S a harcnak nincs vége soha.

Széth nem ördög. Az egyiptomi vallásban egyáltalán nincs ördög; a rossz végső elve ismeretlen, s ezért ismeretlen az utolsó harc is: nincs dinamika, nincs cél, nincs vég.

Hogy szükséges-e egyáltalán a vég, azt Egyiptom nem tudja. Ez a gyöngesége.

Egyiptomban az ember, úgymond, evett már a tudás fájának gyümölcséből, de ennek mérge még nem áradt szét ereiben; az ember már ébredezik paradicsomi álmából, de még nem ébredt fel; már kiűzetett az Éden kertjéből, de még a küszöbön áll és visszanéz.

Az ember Isten kezeiből került ki. A fényforrás mögötte van. Egyiptom távolodik e világosságtól, s e világosság csökken Egyiptom számára. Egyiptom vallási kétértelműsége éppen a világosságnak ez a megfogyatkozása, a szürkület beállása.

Az eredeti világosságban a feltámadás összeesik ennek a világnak végével és a másik világ kezdetével, de a

beálló szürkületben kialszik a vég eszméje, a két világ nem egyesül, hanem csak keveredik, s a feltámadásból „az élet megismétlése" (nem-anh) lesz. Minden, ami csak volt az időben, pontosan úgy ismétlődik az örökkévalóságban.

Egy száraz levél lehull a fáról, és a levegőben kering. Pontosan így hullott le és keringett valamikor már, s fog lehullani és keringeni egyik örökkévalóságtól a másikig.

Az élet semmiségei egy kaleidoszkóp üvegdarabjaiként illeszkednek össze: az ismeretlen ismeretes, az idegenszerű ismerős, és transzcendens biztonsággal érzem, hogy mindez már volt valamikor, csak nem emlékszem, hogy mikor. A világciklusok ismétlődnek: minden régi ciklus vége egy újnak a kezdete, avagy se kezdete, se vége, hanem csak az örök körnek a folytatása, visszatérése.

Az egyiptomi nem-anh ugyanaz, mint az orfikus apokatasztaszisz, a világ megújulása. „Végtelen hosszú periódusok után az égitestek letérnek pályáikról, s aztán mindent tűz emészt meg a földön. Most jő az apokatasztaszisz: a csillagok megint olyan konstellációba jutnak, amilyenben a világ kezdetén voltak, s a világ újrakezdődik." (Platón: Timaiosz)

Az új világban a lélek visszatér a régi testbe, s újra él; aztán megint meghal, és így tovább vég nélkül. A kerék nem a földön forog, hanem a levegőben pörög: mozgása nem haladó mozgás. A „rossz végtelenség" rémsége az egyiptomi szürkület rémsége.

Ozirisz örök múmia, feltámadó, de még föl nem támadt halott. Nincs még végleges feltámadás, hanem csak erre irányuló, roppant erőfeszítés.

A transzcendens istenség titka a papi iskolák bölcsességében még fönnmaradt, de a néphitben már veszendőbe ment. A világ felett álló Isten ismerete kivész. A határ a világ és Isten közt elmosódik, a két világrend nem egyesül, csak összekeveredik. Hogy az ember istenné lesz, az még él az emlékezetben; de az, hogy még nem isten, feledésbe megy. A különbség nem a lényegben van, hanem csak a mértékben és a fokban.

Az embernek Istenhez való hasonlóságát felváltja az isteneknek az emberekhez való hasonlósága. Az istenek emberek: vénülnek, megbetegednek, meghalnak és feltámadnak.

Az egész egyiptomi istentisztelet nem más, mint a meghalt istenek feltámasztása. A szobor az istennek élettelen teste. Miként Ozirisz, úgy a többi egyiptomi isten is még föl nem támadt halott. Mikor a fáraó papi minőségben a szentélybe lép, minden isten tetem, amilyen a Széth meggyilkolta Oziriszé: teste éppúgy darabokra van szaggatva, csontjai éppúgy össze vannak törve, és feje le van vágva. Az istentisztelet és a temetési rítusok ugyanazok: ugyanazzal a napkígyó (ureusz) alakjához hasonló eszközzel „nyitják meg" az isteni és emberi múmiák száját; ugyanazokkal a fűszerekkel dörzsölik be mind a két rendbeli múmiákat, ugyanazzal a füstölővel füstölik, ugyanazzal a kendőzővel kezelik őket.

A pap átkarolja a halott istent, s beléje leheli az élet lélegzetét. Az istentisztelet elérte célját, mihelyt az isten teteme a pap karjaiban életre kel. De nem sok időre: az isten újra meghal, aztán újra életre kel – és így tovább vég nélkül.

Egyiptom halandó istenei túlságosan emberek. A szent cselekvés előtt a pap így nyugtatja meg az istent: „Nem azért jöttem, hogy megöljem az istent; valóban azért jöttem, hogy életre keltsem." Micsoda isten az, akit ily módon kell megnyugtatni?

Az ember istenítése, az Isten emberiesítése – ez az a két pólus, amelyek között Egyiptom gondolata kering és kimerül.

Egyiptomnak teljes világossága az istenemberségben van, szürkülete pedig az emberistenségben. „A király isten – ezen alapul egész Egyiptom. Elmondhatjuk, hogy hasonlóan tökéletes teokrácia még soha és sehol nem volt. Valóságos chiliasmus ez már, „Isten ezeréves országa, de a keresztény felfogással ellenkező értelemben: chiliasmus a jelenben és nem a jövőben, a statikában és nem a dinamikában. Az apokalipszis ezt mondja: „Lesz, Egyiptom ezt: „Van.

Az asszír-babiloni királyok, a római cézárok, a bizánci császárok emberistensége csak a fáraók öröke – az egyiptomi örökkévalóság a századokban.

Mi egyéb a mi szocializmusunk is, mint megfordított chiliasmus, az emberek országa Isten országa helyett? „Nem értem, hogyan mondhatja valaki: »Nincs Isten« anélkül hogy a következő pillanatban ne mondja: »Én vagyok Isten«. (Kirillov Dosztojevszkijnél.) „Én vagyok Isten – így kezdte Egyiptom; „nincs Isten" – ezzel végeztük mi.

Ez Egyiptom vége.

Egyiptomban három titok valósul meg, három sugárral világít az ősi világosság. A feltámadt Oziriszben az Egynek, a személyiségnek a titka valósul meg; az ithiphallikus Oziriszben a Három titka, a társadalom. Három Ozirisz egyben; három titok egyben. De ez még nem a végső egyesülés, hanem csak az első keveredés. A három sugár három kard: kardokként sebeznek meg és szúrnak át bennünket a személyiség, a nemiség és a társadalom antinómiái. Mibennünk a háromlevelű isteni lóhere levelei a végtelenségbe fejlődtek; Egyiptomban a víz borította lótusz szirmai még nem nyíltak ki, s az isteni kisded még alszik bennük.

„Fárasztó, de nem fülsértő módon zúg a szellőztető a folyosón. Közel vagyok a síráshoz: élni akarok, hogy halljam, és főleg éljen a barátom, hogy hallja. Aztán ez a gondolatom támadt: barátom tehát a másik világon nem fogja hallani a szellőztetőt? És a halhatatlanság vágya oly hevesen ragadott üstökön, hogy csaknem térdre estem." (V. Rozanov)

Sötét éjjel borult a világra az Egyiptomi alkonyat után, s ebben az éjszakában üstökön ragad bennünket a feltámadás egyiptomi vágya.

„A sír – tudja-e, hogy a sír értelme le fogja győzni az egész civilizációt?… Nézze csak: sík mező, senki-semmi sincs rajta… És itt ez a földpúp, amely alatt az ember el van ásva. E szavak: »Az ember el van ásva«, »Az ember meghalt« – e szavak az egész planétát legyűrik megrendítő, nagy értelmükkel, és fontosabbak, mint valamennyi történelemtankönyv valamennyi Attilájával. Ezek az Attilák csak a földnek egy foltján tomboltak. De az, hogy »Egy ember meghalt«, még ha nem tudjuk is, hogy ki – ez oly iszonyatos, oly rettenetes, oly szomorú, hogy az egész civilizáció felfordul fejünkben, s tudni sem akarunk a történelemkönyvekről és Attiláikról, hanem csak egy kívánságunk van: leülni ama földhalomra, s alázatosan, kutya módjára üvölteni." (V. Rozanov)

A földpúpból, amely alatt az ember el van ásva, a Kheopsz-piramis nőtt ki, és a „kutyaüvöltésből" a következő Ptolemaioszok korából való gyászének:

A gránitépítmények építői, a piramisok alkotói nem lettek istenekké.

Sírjaik bedőltek, mint a szegények koporsói, amelyek a puszta vizek partján hevernek elhagyatva.

Senki sem tér vissza onnan, senki sem mondja meg nekünk, mi vár reánk a síron túl.

Senki sem vigasztal bennünket, míg mi is el nem megyünk oda, ahová mindnyájan elmentek.

Örvendj hát, halandó, napodnak, végezd munkádat a földön, míg föl nem virrad a sírás napja.

De isten kinek szíve nem dobog nem fogja őt meghallani és nem fogja őt megmenteni…

Ami annyit tesz: „Az egyiptomiak hiába imádták isteneiket."

Antef király öreg hárfása már évezredekkel a Ptolemaioszok előtt így énekel:

Mi az élők nagysága, mi a holtak fontossága?

Egyezés a törvénnyel, amely az örökkévalóság birodalmában,

az igazságosság országában uralkodik,

Ahol nincs erőszak, nincsenek háborúk,

ahol a testvér nem támad testvérre,

Hanem mindnyájan, sokan, békességben feküsznek együtt,

Ahol mindnyájan ugyanazt a törvényt követik,

mert mindenkinek, aki az életbe lép, meg van mondva:

„Élj és légy jókedvű, míg a ravatalon nem fekszel!"

A nem-dobogó szívű isten csendessége a legjobb sors…

Egyik nemzedék váltja a másikat; a nap felkél és lenyugszik;

A férfiak nemzenek, a nők szülnek;

minden orrlyuk belélegzi a reggeli levegőt,

Míg az ember helyére meg nem tér…

Örvendj, halandó, napodnak!

Menekedjél jóillatú kenőcsökkel,

Fűzz lótusz-virág-koszorúkat vállaidra

és szeretett testvéred kebelére.

Élvezd az éneket és a zenét, feledj minden gyászt,

csak örömre gondolj,

Míg sajkád ki nem köt a hallgatás partján!…

Azt is hallottam, mi érte ősapáinkat:

Sírjaik falai elpusztultak, mintha sohasem állottak volna…

Örvendj, halandó, napodnak!

(HARRIS-PAPIRUSZ)

De ama szerencsétlen, aki sötét éjszakában a zúgó szellőztető alatt fekszik, akit „a halhatatlanság vágya üstökön ragad, vagy aki a földhalmon „kutyaként üvölt – az a szerencsétlen nem örül.

Hérodotosz (II, 79) szerint Manérosz (Ménész fia) dala az egyiptomiak legrégibb és egyetlen dala volt. Ünnepi lakomákon énekelték, miközben egy koporsót hordoztak körül – benne egy múmiával:

A Nyugat az alvás, a nyomasztó homály földje,

Ahol azok ülnek, akiknek ott kell lenniök,

alakjukban szunnyadozva.

Nem ébrednek fel, hogy nézzék társaikat,

Nem látják atyjukat, anyjukat,

Szívük nem érzi feleségüket, gyermekeiket.

A földnek életvize iszap énnálam.

Ó, ha volna olyan vizem, amely folyik,

Amelyik inni való! – így szólok magamban,

Nem válnék el a korsótól, a víztől.

Ó, ha arcom az északi szél felé fordulna,

Vagy a vízpart felé,

Hűsítené talán szívem szenvedését.

Az Összhalál – ,Jöjj!" az ő neve –

Ha ő magához hív,

Azonnal hozzá térnek mind az emberek.

Szívük reszket a félelemtől előtte…

Félelemmel telve esedeznek előtte mind.

De ő nem fordítja feléjük arcát,

Nem jő ahhoz, aki őt kéri,

Nem hallgat arra, aki őt dicséri.

Egyiptom kezdete a feltámadás, vége pedig az összhalál.

Soha és sehol sem volt még olyan mennyei ujjongás a világon, mint Egyiptomban, de olyan mély gyász sem.

A világ teremtése az Isten nevetése: Isten nevet, és nevetésével teremt. A teremtés hat napja hatszoros isteni nevetés. De mikor hetedízben nevetett, elszomorodott és könnyet hullatott. Isten könnye az ember lelke. (Hermész Triszmegisztosz) Innen Egyiptom gyásza.

Egy thébai koporsóban évezredek óta rothad egy ismeretlen királyleány teste, szüntelenül elviselhetetlen bűzt terjesztve. Ez Egyiptom vége: Ozirisz naparca után a rothadó múmia fekete arca; a feltámadás éneke után a „Jöjj!" nevű összhalál éneke.

Az alvilági országban (Tuat) található az istentemető. Valahányszor Rá napisten az éj nyolcadik órájában e temető mellett elhalad, a halott istenek megmozdulnak; fel akarnak állni, de nem bírnak, s feleletük Rá kiáltásaira csak neszelés és susogás, amilyen a méhek zümmögése a virágok felett vagy a szitakötők zizegése a víz felett a déli csendben.

„A halál most olyan nekem, mint mirha és lótusz illata… mint séta üdítő esőben… mint visszatérés szülőföldemre…"

S végül a kétségbeesés utolsó felkiáltása:

„Vajha gyorsabban jönne a vég! Hogy senki se foganjon és szüljön többé, hogy minden hang elhaljon a földön, és minden viszály megszűnjék!" (Leideni papirusz)

Ez már Egyiptom vége, a világ vége: az ember a földhalomra ül, amely alatt az egész emberiség el van ásva, és „kutyaként üvölt".

Egyiptom vége a mi végünk, és az Egyiptomra kimondott ítélet a mi ítéletünk.

„Íme az Úr könnyű felhőre ülvén bémegyen Egyiptomba. És megháborodnak az ő orcája előtt Egyiptomnak bálványai, és az Egyiptom-bélieknek szíve elhervad ő bennük." (Izaaiás 19, 1)

„Ó, Egyiptom, Egyiptom! Csak mondák fognak szólni szentségedről, s csak szavak fognak fönnmaradni köveiden… Napok következnek, amikor majd úgy látszik, hogy az egyiptomiak hiába imádták oly buzgalommal isteneiket…"

Nem, nem imádták hiába! Egyiptom egész hatalma tehetetlenség, egész bölcsessége őrület, és egész nagysága semmiség a Golgotán kiömlött vérnek egyetlen cseppjéhez képest. Ámde: „Egyiptomból hívtam Fiamat." S bízvást istenkáromlás nélkül elmondhatjuk, hogy a Fiúnak éppúgy szüksége van Egyiptomra, mint Egyiptomnak a Fiúra.

Christo iam tum venienti,

credo, parata via est.

(PRUDENTIUS: CONTRA

SYMMACHUM II.)

Egész Egyiptom út az Úrhoz. Az egyiptomi eke készítette elő a talajt az Úr vetése számára.

Egyiptom csendje a várakozás csendje. „Jöjj, Uram!" – susogja Egyiptom, a várakozásban megmerevülve.

Mindenért, amit Egyiptom ingyen kapott, szörnyű árat fizetünk. S ez jól van így: ingyen csak az időben lehet kapni, vásárolni csak az örökkévalóságban lehet.

„Egyiptom maga, ez az egykor szent föld az istentelenség példájává lesz; az emberek aztán megundorodnak a világtól – jövendöli Hermész az első vakbuzgó keresztényekről, akik éppen itt, Egyiptom szent földjén átkozták meg a földet. „Ég és föld egyesülnek, de el is válnak – Théba első szerzetesi hitközségeiben.

„Nem azért jöttem, hogy a békét hozzam, hanem a kardot." S ez jól van így: a kettőnek végleges egyesítésére először végleg el kell különítenie a kettőt.

Három elválasztó kard – az isteni Lóhere három levele. A világ első tavaszában, Egyiptomban a virág még zárva van, az utolsó tavaszban fog kinyílni.

Mikor Ízisz anya a kisded Hórusszal Széth elől a Nílus mocsaraiban rejtőzött el, a gyermek árnyéka az anyáéval a magas papiruszcserjék zöld falára esett. „Kelj fel, vedd a gyermeket az ő anyjával egyetemben, és szaladj Egyiptomba!"

Egyiptom halott sivatagában szórványosan, itt-ott fügefák zöldellnek: gyökereik a homokban a Nílus átszivárgó vizéből táplálkoznak. Ezek a fügefák az ókorban Ízisznek voltak szentelve, ma az Istenanyának vannak szentelve. Egész Egyiptom ilyen fügefa.

„Egyiptom újrakezdődik – palin arkhei Aigüptosz (Pszeudo-Kalliszthenész II, 27) – mondták az Úr megjelenésének előestéjén. Ugyanezt fogják talán mondani visszatérésének előestéjén.

„Szaladj Egyiptomba, és légy ott, amíg mondom néked! Mert Heródes majd halálra fogja keresni a gyermeket" (Máté 2, 13). Egyiptom egyszer már megmentette a Kisdedet Heródestől, s talán még egyszer meg fogja menteni.

Egyiptom szent földjén megcsókolom a gyermeki lábak nyomait, és örömömben sírok. Légy kegyelmes hozzám, Uram, hogy fölfedeztem a Te nyomodat!

MÁSODIK RÉSZ BABILON – TAMMÚZ

A BÖLCSEK IMÁDÁSA „Mikor pedig Jézus született volna Betlehemben, Júda nemzetségének városában, Heródes király idejében, íme napkelet felől jövének Jeruzsálembe Bölcsek… És íme a csillag, amelyet láttak vala napkeleten, előttük megyén vala, míglen jutna és megállana a hely felett, ahol a gyermek vala. És mikor látták volna a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba megtalálták a gyermeket Máriával, az ő anyjával, és leborulván tisztességet tőnek neki: és az ő kincseiket előhozván adának néki ajándékokat, aranyat, tömjént és mirhát." (Máté 2, 9–11)

Szent Jeromos írja: „Betlehem, számunkra a föld legszentebb helye, amelyről a zsoltáros azt énekli, hogy ott hűség nő a földből, hajdanában Tammúz vagy Adonisz ligetének árnyékát élvezte, s abban az istállóban, ahol a kis Jézus sírt, régi időkben Vénusz kedvesét siratták." (Epist. ad Paulinum) „Úgy siratják, mint egy halottat, s aztán úgy magasztalják, mint egy feltámadottat." (Epist. ad Jesec)

Azaz: Isten halála és feltámadása, Krisztus titka már Tammúz és Adonisz titkában megjövendöltetett. Azért jöttek „a napkeleti bölcsek" Jézust imádni.

A „bölcsek varázslók, „mágusok, „kaldeusok", babiloni csillagmagyarázók és csillagimádók. Az a csillag, amelyet keleten láttak, a hajnali csillag, a mi Vénuszunk, a babiloni Istár. Felkelése azt jelentette, hogy megkezdődött Tammúz ünnepe, a halott isten siratása és a feltámadott isten dicsőítése – mindenütt, ahol csak Tammúz-Adonisz tiszteletben állott, Babilontól Héraklész oszlopáig.

Sem és Jáfet, a sémiták és az árják, akik mindig, legalábbis emberemlékezet óta különböztek szellemben és vérben, találkoznak ennek a csillagnak titokzatos nevében. Ez a név a sémita népeknél babiloni nyelven Istár, föníciai nyelven Astarta: az árja népeknél szanszkritul sztar, az Avesztában sztare, görög nyelven aszter, latinul astrum (stella), franciául astre, németül Stern. És így Istárnak, a betlehemi csillagnak a neve minden időben és minden népnél a legrégibb ókor óta, mikor „mind az egész föld egy nyelven szól vala" (Teremtés könyve 9, 1), egészen napjainkig ugyanaz maradt.

Mintha az álmából ébredő emberiség ugyanabban a bölcsőben ugyanahhoz a hajnali csillaghoz emelte volna szemeit, s ugyanazt a nevet adta volna neki.

A csillag-tűzzel-teli nagy égen

betöltöm a sorsot, a jóslásokat,

országok fölött azért vonulok én,

fönségesen azért lépegetek!

Istár, az Esti Ég Úrasszonya vagyok én,

Istár, a Reggeli Ég Úrasszonya vagyok én!{7}

Istár az istennő égi neve, a földi pedig Mami. Az emberiség két fele, a sémi és az árja, ebben a földi névben is találkoznak: a szó gyökere, ma (vö. latin mater) mind a sémi, mind az árja nyelvekben előfordul. Úgy látszik, ez a szó is a legősibb időkből származik, mikor „mind az egész föld egy nyelven szól vala. A nyelvek megzavarodtak és szétkülönültek, de ebben a szóban nem: mintha az egész emberiség ugyanabban a bölcsőben ugyanahhoz a hajnali csillaghoz emelte volna szemeit és hozzá gügyögte volna: „Mami! Mama!, ahogyan gügyögjük mi is gyermekkorunkban. Ezzel a szóval ébredt fel az emberiség, s talán ezzel a szóval fog örök álomba merülni is.

Hammurapi királynak, Ábrahám kortársának, az emberiség legelső törvényhozójának idejében a sumér-babiloni istennők mind az egy Istár-Maminak, „az istenek és emberek anyjának, „az összanyának alakjában voltak egyesítve.

.Jogar és korona (a királynak) adatott, neki, mert a bölcs Mami teremtette őt – olvassuk Hammurapi király törvénykönyve elején. A későbbi babiloni királyok szintén mindnyájan az ő „teremtései, mindnyájan őt hívják segítségül – gyermekekként gagyogva: „Mami!" És ő vigasztalja és álomba ringatja őket mint gyermekeit, még a rettenetes Assurbanipalt is:

Betakarlak téged, mint az anya betakarja gyermekét,

Emlőim közé duglak téged, mint a nyaklánc pecsétjét.

Ne félj, én kis gyermekem!

A legrégibb időkben anyaként ábrázolják, aki szoptatja gyermekét, vagy emlőire nyomja kezeit, hogy tejet

nyomjon ki belőlük; a mezítelen test kivitelezése gyakran riasztóan durva, de eszméje rendkívül gyöngéd, félig gyermeki, félig leányos.

Ilyen szobrot találtak a mezopotámiai „Telló"-tumulusban. Majdnem azonos ábrázolások hatalmas területen elszórva kerültek elő: a történetelőtti Egyiptomban, Szírophoinikiában, Kis-Ázsiában, a prehellén ókor maradványaiban az Égei-tenger szigetein, Ciprus szigetén, a mükénéi rétegekben, Kréta szigetén, a neolitrétegekben s végül Nyugat-Európában (Franciaországban), a kőkor barlangjaiban (a negyedkorban), a Grimaldi- és Brasempuy-grottákban.

Mindenütt ugyanaz az anya a gyermekkel. Így volt a világ kezdetén. S a világ végén nagy jel jelenik meg az égen: „Egy asszony a napba öltözve, lábai alatt a holddal és fején tizenkét csillagból álló koronával. És teherben volt, és egy fiúcskát szült." (Jelenések könyve 12, 1–13) Hasonló módon ábrázolják Istár-Mamit a babiloni pecséthengerek: mezítelen, a napba van öltözve, holdsarlóval és csillagokkal.

Mindenütt ugyanaz az anya. Feléje fordul az emberiség legelső és legutolsó gondolata. Vele kezdődött minden, s talán vele fog végződni is minden.

Az emberiség olyan, mint Puskin Szegény lovagja:

Telve álma eszményével,

Kihez lelke repesett,

A. M. D. volt, mit vérével

A pajzsára helyezett.

A. M. D.: Alma Mater Dei. Babiloni neve pedig: Umu rimnitu sa nise, „az emberek könyörületes anyja".

Valamennyi gyermekedet

Védd meg, mentsd meg, pártold, Anya!

Mindenható Úrnője az emberiségnek,

Irgalmas szívű, akinek közbenjárása áldás

Te vagy a helyesen vezető istenség! Nincs is más kívüled.

Mi ez? Keresztény egyházi ének? Nem, egy babiloni felirat.

Felemeltem szemeimet Tehozzád,

Megfogtam ruházatod szegélyét,

Te megmentettél, megváltottál és kegyelmeztél…

Ugyanezt a napkeleti bölcsek is mondhatták volna, mikor az Anyát a Kisdeddel együtt imádták.

Borszippában, Babilon külvárosában, a mai Birsz-Nimrud tumulus felett emelkednek a régi, aszfalttéglákból épült, hétemeletes óriási toronynak, Nebo isten templomának vagy csillagvizsgálónak (zikkurratunak) a romjai. „Jertek, építsünk magunknak tornyot, amelynek magassága az eget érje!" (Teremtés könyve 9, 4)

Hérodotosz leírása (7, 181–182) szerint ez a torony nyolc egymáson álló, felfelé keskenyedő toronyból állott, úgyhogy „az elsőn egy második emelkedett, és ezen megint egy másik, összesen nyolc. Az utolsó toronyban templom van, a templomban egy nagy, szépen megvetett ágy áll, és mellette egy aranyból való asztal. De szobor nincsen benne, és éjjel nem is marad benne más, mint egy bennszülött nő, akit az isten valamennyi nő közül kiválaszt. Így mondják a kaldeusok, ennek az istennek a papjai. Ugyanezek azt is mondják, hogy ez az isten a templomba jő, és az ágyon pihen. Ez az egyiptomiak állítása szerint az egyiptomi Thébában is így van. Mert itt is egy nő alszik a thébai Jupiter (Amon-Rá) templomában. Mind a két nőről azt állítják, hogy egy férfiúval sem élnek közösségben."

„Szeplőtelennek" (kadistu) vagy „isten menyasszonyainak" (enitu) nevezték azokat az asszonyokat és szüzeket, akik a babiloni templomok mellett külön cellákban laktak, és Istár istennőnek voltak szentelve. Egyiküket a papok Istár ünnepén ünnepélyes körmenetben vezették fel a külső lépcsőn, a hét kapun keresztül a hétemeletes zikkurratu torony tetejére.

A szűz éppúgy, mint az istennő maga, hét értékes ruhát és ékszert viselt, s a papok a hét kapu mindegyikénél levettek róla egyet-egyet: először a nagy fejkendőt a fejéről, aztán a függőket füleiről, harmadszor a láncot a nyakáról, negyedszer az ékszereket a kebléről, ötödször az övet a csípőiről, hatodszor a pereceket kezeiről és lábairól s az utolsó, hetedik kapunál a kötényt a testéről. S a szűz mezítelenül lépett a templomba.

Beláthatatlan embertömeg tekint fel rá a nagy város lapos tetőiről, mikor istennőhöz hasonlóan tömjénfelhőkben, hárfák és más húros hangszerek hangjánál, imák éneklése közben felmegy a toronyba.

A torony óriási lépcsőzetei felett, Sineár felhőtlen egén az esti csillag ragyog, és a hold vékony sarlója világít. S mikor a templom bejárata előtt az utolsó lepel is lehull érintetlen mezítelenségéről, egész teste kékesfehéren ragyog a hold és a csillagok fényében, s az embertömeg szent borzalommal borul térdre.

A torony csúcsán az égszínkék cserepek úgy olvadnak az ég sötétkékjébe, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni, s úgy tetszik, mintha a torony csúcsával az eget érintené, s mintha a szeplőtelen nő a mennyekbe lépne be.

Mi vár reá ott a templomban?

Hérodotosz tanúsága szerint az asszony vagy a szűz az istent várja a tornyon. Tanúságát megerősítik a babiloni pecséthengereken lévő ábrázolások: egy lépcsőzetesen emelkedő torony, csúcsán nászágy, rajta az isten, egy idősebb asszony meghajolva szüzet vezet eléje, s az isten virágot nyújt át a szűznek.

Fehér liliomot. „Üdvözlégy, malaszttal teljes!"

Ezt jöttek imádni a bölcsek napkeletről: Babilon egész útja út a Gyermekhez és az Anyához.

„Akkor Heródes titkon hívatván a Bölcseket, szorgalmatosan megtudakozá tőlük, micsoda időben jelent volna meg nékik a csillag. És mikor elbocsátaná őket Betlehembe, mondá nékik: Elmenvén oda, szorgalmatosan értekezzetek a gyermek felől; és minekutána megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki. Azok pedig a király beszédét meghallván, elmenének… És az Istentől megintetvén álom által, hogy Heródeshez vissza ne mennének, más úton térének az ő hazájokba." (Máté 2, 7–9; 12)

„Minekutána pedig ők megtértek volna, íme az Úrnak angyala megjelenék Józsefnek álomban, és mondá: Kelj fel, vegyed a gyermeket az ó anyjával egyetemben, és szaladj Egyiptomba… mert Heródes majd halálra fogja keresni a gyermeket." (Máté 2, 13)

Hérodotosz, aki arról szól, hogy Babilon és Théba tornyain egy-egy nő várakozik az istenre, nem is sejti, micsoda titkot érint, mikor a várakozás tekintetében összekapcsolja Babilont Egyiptommal. A bölcsek imádása és az egyiptomi menekülés között, a babiloni felkelő csillag és az egyiptomi felkelő nap között a kisded Jézus van. Babilon és Egyiptom mintegy összeesküdtek, hogy megmentsék és elrejtsék Őt.

Mind a ketten Őhozzá mennek, s talán Őtőle jönnek is. Ő áll mind a kettőnek végén, talán kezdetén is.

Egyiptom lelke, Ozirisz és Babilon lelke, Tammúz ugyanaz a meghalt és feltámadt isten. Tammúz és Ozirisz ugyanannak az egy testnek két árnya vagy egy lélek két testben.

A babiloni torony (zikkurratu) és az egyiptomi piramis értelme ugyanaz. A babiloni torony értelme: rikisz saamé és irsziti, „az ég és föld egyesülése. Az egyiptomi piramisé is az: „ég és föld egyesülnek. A piramis „létra Ozirisz számára, aki rajta az égbe megy (Pepi fáraó felirata). Jákob álomképében: „Ímé egy lajtorja áll vala a földön, amelynek magassága az eget éri vala, és ímé az Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala azon. (Teremtés könyve 28, 12)

Az összefüggés tehát Babilon és Egyiptom között nem csupán a lélekben, a vallásban van meg, hanem a húsban, a történelemben is.

Hogy honnan jöttek a legrégibb telepesek, „Hórusz kísérői" Egyiptomba, nem tudjuk. De nyelvüknek proto-sémita gyökereiből ítélve Sineár völgyeiből, a későbbi Babilóniából jöttek a Nílus síkjára. A legrégibb emléktáblák, Dzsószer és Sznofru fáraók sztéléi a Sínai-félszigeten szintén ugyanerre az útra utalnak.

A Teremtés könyve szerint Micraim (Egyiptom) Ham fia volt. Az egyiptomiak maguk a „Ham országa" (Kamet, Kémet) nevet adták földjüknek. Sém és Ham Noé fiai. Hamtól jő Egyiptom, Sémtől Babilon. Azaz: Babilon és Egyiptom testvérek. (Lepsius)

„A sólyomnemzedék, „Hórusz kísérői alapították Egyiptomban a szent várost, Ant (Héliopoliszt), miután az „íjászok" (Anu) bennszülött törzsét leverték. A babiloni égisten neve is Anu. Hogy van-e összefüggés a két Anu között vagy nincs, nem tudjuk. De kétségtelen az összefüggés a babiloni és egyiptomi művészet között.

Az I. dinasztia korából való egyiptomi szakkárai piramis, amely ötemeletes téglaépítmény, s nem is hasonlít a többi piramishoz, a babiloni toronytemplomokra emlékeztet. A legrégibb egyiptomi sírok, a masztabák mind égetetlen téglákból vannak építve, mint a Tellóban talált és a többi babiloni tumulusok. Alsó-Mezopotámiában nincs kő, tehát a téglák használata ott természetes; de a köves Egyiptomban érthetetlen, hacsak nem feltételezünk összefüggést a babiloni építészettel.

A kőből való „palettákon" – szépítőszerek szétdörzsölésére való táblácskákon – Egyiptomban hosszú, kígyószerű nyakú mesés állatok ábrázolásai láthatók. Ezek az ábrázolások a későbbi Egyiptomban eltűnnek, de

Babilonban megmaradnak. Az abüdoszi sírok edényeinek elzárására szolgáló legrégibb pecsétek nem egyiptomi szkarabeuszok, hanem babiloni hengerek. Az egyiptomi rőf hasonló a babilonihoz, éppúgy az űrmérték is.

Ha tehát közvetlen bizonyítékok nincsenek is, de valóban számtalan utalás van arra, hogy Babilon és Egyiptom nem csupán húsban, hanem lélekben is testvérek.

Történeti ismereteink kezdetén minden kész Babilonban, éppúgy, mint Egyiptomban. Azóta nincs többé előrehaladás, hanem csak hátrafelé mozgás és fogyatkozás. „Babilon történetében és kultúrájában fokozatos leromlást és alászállást észlelünk."

Babilon napja éppoly hirtelen kelt fel, mint Egyiptom napja. Mikor egyik a másik után a történelem látóhatárán megjelennek, pályájuk már oly teljes, mint egy csillagé: a látóhatár alatt éppen olyan, mint a mennyboltozaton.

A Kr. előtti III. évezred közepén Nyugat-Ázsiába, éppúgy, mint a római császárkor végén Európába, barbárok törnek be, s megkezdődik a babiloni „középkor", amely úgy viszonylik a sumer ókorhoz, mint a mi középkorunk a klasszikus korhoz. A legrégibb királyok, Uruinimgina és Gudea feliratai s ama kor tökéletes művészete a sumer ókor magas kulturális színvonaláról tanúskodnak, amely évezredes fejlődésre enged következtetni.

Hogy a sumerok, Mezopotámia presémita telepesei voltaképpen kik, nem tudjuk, s talán nem is fogjuk tudni soha. Ez a rejtélyes nép, amely kísértetként tűnt el a föld színéről, nyelv, szellem és vér tekintetében egy néphez sem hasonlít a világon. A sumer nyelv hasonlósága a turáni és finn-mongol nyelvekhez még nem elégséges ahhoz, hogy rokonságot konstruáljunk. Csak annyit tudunk, hogy a sumerok se nem sémiták, se nem árják. A régi Szargon sumer-akkád birodalmában az akkádok „a hegyek lakói északon és a sumerok „a völgyek lakói délen, de ez utóbbiak, nyelvükből ítélve, északról vándoroltak be. Sumer nyelven az oroszlán: „nagy kutya; a ló: „a nyugat szamara; a bor: „az élet vize" (gis-tin); a pálma pedig: „az egyenesen felfelé álló".

A sumer nyelv már a harmadik évezredben, mikor a sémi akkádok túlsúlyra jutottak, kihal, s már csak mint szent nyelv tartja magát az imákban, rítusokban és ráolvasásokban – mint nyugaton a középkorban a latin.

A prebabiloni Lagas városában ásatások útján bámulatos művészettel vésett fejek kerültek elő: a sumer királyoknak vagy királyi helytartóknak (pateszi) fejei, szakálltalan, lapos arcok széles pofacsontokkal, ferdén álló szemekkel és hegyes orral. Ezek a mintegy vízözön előtti arcok nem vadak és nem nyersek, hanem finomak, de finomságuk nem a mienk; kimondhatatlanul különösek, mintha egy más planétáról való lények volnának.

Mikor a sémita akkádok a Kr. előtti V. vagy IV. évezredben Sineár síkjára jöttek, a sumerok már évezredes kultúrát hoztak létre: megteremtették az ékírást, és átadták a sémitáknak a geometriát, a mennyiségtant, a csillagászat kezdeteit, az építészetet, a csatornázást és az öntözést. Nem Egyiptomban, hanem Babilonban keletkeztek az egzakt tudományok.

Nem Egyiptom, hanem Babilon fogta meg és mérte meg az időt. Babilon osztotta az évet 365 napra, a napot órákra, az órát percekre s a perceket másodpercekre. Óramutatónk még mindig a babiloni időt mutatja.

A megismerés mélységének megfelel a lelkiismeret és az emberi bölcsesség mélysége – az isteni bölcsesség.

„Hallgass anyád szavára, mint isten szavára" – olvassuk Uruinimgina, a legrégibb lagasi király feliratán.

A Mózestől el nem törölt vérbosszút Hammurapi király a Kr. előtti III. évezred kezdetén törvénnyel szüntette meg. „Minden peres ügynek vége – így hangzik az egyszerű esküforma. A hamis eskü lehetősége fel sem merül. Ha valaki, akit idegen örökség elsikkasztásával vádolnak, Samas templomában leteszi az esküt: „Sem a szalmából, sem az aranyból nem tartottam meg semmit, a bíró felmenti.

„Az erős ne erőszakoskodjék a gyöngével": ebben áll Hammurapi egész törvénye.

„Húsz ember fog e földre lépni, és egyiküknek sem lesz bántódása; egy kutya téved utainkra, s a kutyát sem fogják megölni: ez Babilonnak, „az országok országának dicsősége. Ugyanaz a könyörületesség, békeszeretet és irtózás a háborútól, mint Egyiptomban.

Már a föld anyagi kultúrája is kizár minden pusztító háborút. A csatornák hálózata véredények eleven hálózata: ezeket átvágni annyi, mint megölni az országot, nem az idegen, hanem a saját országot.

Mikor Gudea király (Kr. e. 2600 körül) új templomot szentel fel az istennek, hétnapos istenbékét, általános testvériséget és egyenlőséget hirdet – szinte az Isten földi országát hirdeti.

„Városomra vetettem jó árnyékomat, ölemben tartottam Sumer és Akkád országának lakosait" – mondja Hammurapi, a törvényhozó. A törvény utolsó szava tehát: békesség az egész világnak!

A békességnek ugyanaz a napja süt Babilonban, mint Egyiptomban, de itt is, ott is nem felkelő, hanem lemenő napja. Minél mélyebbre tekintünk bele az ókorba, annál világosabb a fény, mintha forrása abban a számunkra

megközelíthetetlen régiségben volna, amelynek Platón mítosza az „Atlantisz" nevet adja.

Atlantisz lakóit Poszeidón tanította meg az isteni bölcsességre (Platón: Kritiasz). Poszeidón a tenger istene; Ea, a bölcsesség babiloni istene szintén. Berosszosz, egy Nagy Sándor idejében élt babiloni pap beszéli el a régi mondát, miszerint Óannész-Ea halisten kijött a tengerből, hogy a vízözön előtti embereket bölcsességre tanítsa. „Bölcsességet tanulni, ezt a babiloni nyelv így fejezi ki: „vízözön előtti idők köveit olvasni.

Gilgames babiloni mondai hős „levette a fátyolt a legrejtettebb bölcsességről, és hírt hagyott ránk a vízözön előtti időkről. Um-napisti, a babiloni Noé azt a parancsot kapja az istenektől, hogy Szipparban, „a könyvek városában ássa be a földbe a vízözön előtti bölcsek ékírásos tábláit, a jövendő bölcsesség magját. A vízözön után minden megint ebből a magból kezdődött, mondja a szaiszi pap Platón Timaioszában. Berosszosz csaknem azonos mítoszt mesél el.

A naptárt, a csillagászat kezdeteit a babiloniaknak köszönheti az egész emberiség, többek között Amerika legrégibb népei is.

Hogy milyen úton került ez a tudás Ázsiából Amerikába, senki sem tudja. Talán azon az úton, amely a szélső nyugat, a babiloni „Üdvözültek szigete", a görög Atlantisz felé vezetett?

Talán az egész babiloni tudás csak egy elfelejtett bölcsesség emléke – örökség, amelyet a második emberiség az elsőtől kapott?

Hérodotosz szerint „Egyiptomban egy nagy út vezetett Thébától Héraklész oszlopaiig", Atlantisz felé. Vajon nem Babilonból indult ki ez az út?

Az ember néha nem hisz a szemének.

„Aki rosszat tesz neked, fizess annak jóval! Mi ez? Krisztus Hegyi beszéde? Nem, egy sumer felirat. Az ékírásos emlékek, tudjuk, évezredekről évezredekre megismétlődnek, s belevesznek a kikutathatatlan ókor ködébe. Mintha egy Atlantisz, egy hajdani apokalipszis világítana e szavakban az idők vagy az örökkévalóság örvényén át – éppúgy, mint az Úrnak e szavaiban: „Minekelőtte Ábrahám volna, Én vagyok (János 8, 58).

Atlantisz lakói, „Poszeidón fiai, a babiloni Éa isten fiai „a sziget közepén [talán ama föld középpontján, amely az egész emberiséget egyesítette] egy óriási erődöt építettek (Platón: Kritiasz) – erődöt vagy tornyot.

„Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek magassága az eget érje, és szerezzünk magunknak ily módon nevet; mert netalán eloszlunk az egész föld színén." (Teremtés könyve 11, 4) A vízözön után, „mikor még az egész világnak csak egyféle nyelve és beszéde volt", és csak egy emberiség volt, éppen itt, Sineár völgyében, a világ középpontján, a későbbi Babilon földjén kezdtek tornyot (zikkurratu) építeni. Itt ment végbe „a nyelvzavar, az emberiség szétoszlása is: „Ilyen módon szélesztette vala el őket az Úr onnét az egész földnek színére (Teremtés könyve 11, 8).

De Babilon célja az emberiség történetében ugyanaz marad: az emberiség egyesítése.

A zárt Nílus-völggyel ellentétben Sineár mezeje minden nép és törzs előtt nyitva áll: mind itt sereglenek össze, mintegy titokzatos erőtől ösztönözve, hogy Atlantisz lakóinak tornyát felépítsék, az egy emberiséget visszaállítsák.

„Én, a Te teremtményed, áldalak Téged, Uram!… Te adtad nékem a hatalmat, hogy a népeket a Te akaratod szerint kormányozzam… Tágítsd birodalmadat, terjeszd a Te szentélyednek tiszteletét!… Népek uralkodója, hallgasd meg imámat!… A föld népei mind az Isten kapujába (Bab-ilu = Babilon) fognak jönni." Ez Nabukodonozor – Nabú-kudurri-uszur – király imája. Az istenbékét, Isten földi országát hirdeti, mint Gudea király napjaiban.

A páros kerubok (kerubu), óriási termetű, tiarás, emberfejű és sasszárnyú bikák még ma is őrzik az asszír-babiloni királyok győzelmi feliratait a fekete bazalttömbökön.

„Szalmanaszár vagyok, a nagy király, a hatalmas király, az emberi hadseregek Napja, a mindenség leigázója, Isten szeme, Assur királya."

„Sűrű erdőkön át, hegycsúcsokon át jöttem én – oly élesen, mint kések éle. (Teglathphalaszár) „Buja cédruserdőkben voltam… Magas hegyeket robbantottam szét, sziklákat zúztam szét, utat csináltattam a cédrusoknak, és magas, hatalmas, óriási cédrusokat hoztam Marduk, királyom elé, amelyeknek szépsége drága, amelyeknek sötét alakja kiváló, a Libanon hatalmas termékeit. Nádszálakként úsztattam le őket a csatornán. (Nabukodonozor) „A hegycsúcsokon dalt énekeltem a nagy isteneknek, s teljes áldozatot mutattam be nekik. (Asszur-nazirpal) „A felkelő nap nagy tengerétől a lemenő nap nagy tengeréig nyúlik el kezem hatalma.

(Szalmanaszár).

Ilyen az asszír-babiloni királyok útja a világhatalom felé: Szargontól Nagy Sándorig, Nagy Sándortól Caesarig, Caesartól Napóleonig mindig ugyanaz az út.

Tell-el-Amarnában, Memphisz és Théba között, ásatások útján levelek kerültek elő: az egyiptomi királyok levelezésben állottak Babilon, Asszíria, Kánaán, Mitanni és más országok királyaival. E levelezésből kitűnik, hogy a babiloni nyelv a Kr. előtti XV. században a világforgalom nyelve volt. Az egyiptomi fáraók e levelezésnél nem a hieroglifákat, hanem a babiloni ékírást használják.

Burna-Burias babiloni király ezt írja IV. Amenhotep fáraónak: „Én jól vagyok. Kívánok minden jót Tenéked is, a Te országodnak, a te házadnak, a Te feleségeidnek, gyermekeidnek, nagyjaidnak, paripáidnak, szekereidnek! Én és az én testvérem [ti. a fáraó] barátságosan beszéltünk egymással, és így szóltunk: Miként apáink, úgy mi is barátságban akarunk élni egymással."

A király aztán panasszal áll elő, mivel a fáraó uralma alá tartozó Kánaánban babiloni kereskedőket kifosztottak és meggyilkoltak.

„A Te országodban megbántottak engem. Fenyítsd meg őket [a rablókat]! És térítsd meg a pénzt, amit elvettek! És öld meg azokat az embereket, akik az én szolgáimat megölték, és bosszuld meg embereim vérét! Ha nem ölöd meg azokat az embereket, megint meg fogják ölni az én karavánjaimat vagy a Te követeidet, s a követek útján való érintkezésnek meg kell majd szakadnia közöttünk… Ajándékul egy mina lazúrkövet küldöttem neked."

Ez a világhatalom a politikában. De forrása nem a politikában volt, hanem a vallásban.

Tell-el-Amamában került napfényre egy ékírásos tábla Etana babiloni hős mondájával. Az ék alakú írásjegyeket elválasztó pontokat egyiptomi vörös tintával írták. Feltehetően egy egyiptomi ember tanulta e tábláról a babiloni írást, talán a babiloni bölcsességet is.

Ugyanabban a levelezésben van egy levél, amelyet Dusratta, Mitanni királya írt. E király elküldte Egyiptomba Istár istennő szobrát a beteg III. Amenhotep fáraó meggyógyítására. Kísérőlevele így hangzik:

„Így szól a ninivei Istár istennő, valamennyi ország úrnője: »Egyiptomba akarok menni, abba az országba, amelyet szeretek.« Íme, én most elküldöttem Őt, és Ő elment. íme, az én atyám idejében szintén elment abba az országba, és amint akkor tiszteletben tartották Őt ott, úgy most tartsa az én testvérem tízszerte nagyobb tiszteletben!… És aztán küldje vissza örömmel, hogy visszatérjen!… Istár, az ég úrnője védelmezzen meg bennünket, az én testvéremet és engem, s adjon az Úrnő mind a kettőnknek százezer évet és nagy örömet! És úgy akarunk cselekedni, ahogyan jó."

Végül pedig a levélíró hozzáteszi:

„Istár az én istenségem, de az én testvéremnek nem istensége." Ez nem kérkedés, hanem prédikáció: ha Isten meggyógyít téged, mégiscsak fogsz benne hinni?!

Ez az értelmük ama szavaknak: „A föld népei mind az Isten kapujába (Bab-ilu = Babilon) fognak jönni."

„A béke jobb, mint a háború." Babilon kevésbé tudja ezt, mint Egyiptom. Több háborút visel, de éppúgy szereti a békét, mint Egyiptom. A lelke mind a kettőnek nem a háború, hanem a béke.

A Babüonból Asszíriába vezető út a békességből a háborúba vezető út. Nem Egyiptom és nem is Babilon, hanem Asszíria viselte az első igazi háborúkat. Az asszírok az „első rómaiak" a világtörténetben.

Assur lelke nem a béke, hanem a háború. Elsőként szerette meg a háborút, és hitte, hogy a nyers erő, a kard dönti el a népek sorsát.

„Ereje az Istene." Mi mindnyájan mind a mai napig Assur fiai vagyunk: befejezzük, amit elkezdett.

Assur születésével és első fellépésével egybeesik a harci paripának, valamint a mi indogermán törzsünknek megjelenése Európa nyugati területén (Kr. előtt 2000 körül). A lassú ökröt a gyors ló váltja fel, a békés ekét a harci kocsi. A ló már a mi türelmetlen erőszakosságunk képviselője.

A ló után (Kr. előtt 1000 körül) jött a vas, úgy látszik, szintén onnan, a mi indogermán éjfélünk sötétségéből. A vas „Széth féme – az ördögé, az egyiptomiak szerint, vagy a testvérgyilkos Káiné, a Talmud szerint: „Káin volt az első vaskovács. A vas par excellence európai fém, a mi Káin-ajándékunk az emberiség számára.

Könnyűségünk képviselője a ló, vadságunké a vas. A lóval legázoltuk, a vassal megöltük a szent Ázsiát; talán az egész emberiséget le fogjuk gázolni és meg fogjuk ölni. A lovak és a vas viharszele a háború tüzét világégéssé fokozza – világtörténetté, amelynek egyetlen értelme a mi szemünkben a háború.

„Mind meg fogják egymást ölni." Ez a babiloni jövendölés beteljesül rajtunk – annyira szó szerint, mint egy más sem.

Babilonból Asszíriába, Asszíriából Rómába, Rómából mihozzánk csap át a háború lángja egyre erősebben. S az eredmény az, amit mi „haladásnak" nevezünk: fokozatos elvadulás, eldurvulás, elállatiasodás.

Assur külsőleg leverte Babilont, de belsőleg tovább folyik a küzdelem mind a kettő végéig. Babilon vagy Assur, béke vagy háború – mindig ugyanaz a kérdés, mint Egyiptomban; mindig ugyanaz a kérdés az idők kezdetétől az idők végezetéig.

De bámulatos és csodálatos az, hogy ezek a szavak: „Aki rosszat tesz neked, fizess annak jóval!, feledésbe mennek, és a föld alá kerülnek, de nem mennek veszendőbe. Ezt a kincset – „aranyat, tömjént és mirhát – hozzák a napkeleti bölcsek a Kisdednek ajándékba.

„Elesett, elesett Babilon, a nagy!" (Jelenések könyve 18, 2) Elesett, igen, az Úr lábaihoz esett:

„És leborultak és imádták Őt."

A MEGSEBZETT NŐSTÉNY OROSZLÁN – A VÍZÖZÖN A ninivei paloták romjai között előkerült egy dombormű, amely egy sebesült nőstény oroszlánt ábrázol: hátgerincébe nyíl fúródott, az állat már a földön vonszolja megmerevült hátsó lábait, de még áll mellső lábain, nyakát kinyújtja, fejét felemeli, s száját kitátja, mintha még mindig rémíteni akarná az ellenséget elhaló ordításával.

Ez a megsebzett nőstény oroszlán Babilon lelke. Soha sehol nem ábrázolták még ilyen erővel a titokzatos átmenetet az életből a halálba, kétértelműségüket, harmóniájukat az ellentétben.

„Az ellentétes harmonikus" – To antixun sümpheron – tanítja az epheszoszi Hérakleitosz (Fragm. 8), aki nemhiába ajánlotta „A természetről" szóló könyvét az epheszoszi Artemisz istennőnek, az ázsiai nagy Istenanya hellén hiposztázisának, a babiloni Istár-Mami istennőnek. Babilon lelke, egész Ázsia lelke benne rejlik Hérakleitosz mondásában.

„Az ellentétesből keletkezik a legszebb harmónia; az ellentétből keletkezik minden" (Fragm. 8). Azaz: minden két elv ellentétéből és egy harmadikban való harmóniájából, a Három titkából születik.

„Isten nappal-éjjel, nyár-tél, háború-béke, jóllakottság-éhség; Istenben minden ellentét megvan" (Fragm. 67). „Anantiizmus", az ellentétek filozófiája – ezt a nevet lehetne alkalmazni Hérakleitosz egész bölcsességére, amely túlnyomóan babiloni bölcsesség.

Ugyanazon tan szerint „a jó és a rossz egyesülnek hatásukban, mint egy lant vagy egy íj ellentétes részei": egyesülnek és feszülnek, mint egy íj vagy egy lant húrja.

Ugyanaz a „feszültség" ez, amelyről Schelling és Jakob Böhme a keresztény Háromság misztikájának nyelvén szólnak: Istenben megvan a tagadás és állítás, a nemlét és lét, az igen és nem, a harag és szeretet.

Két ellentétes elv feszültsége teszi a világ isteni mivoltát. Ezért vannak az istenek, emberek és állatok babiloni ábrázolásain a hajókötél vastagságú erek, idegek és izmok oly rettenetesen megfeszítve.

„Meghajlítod a kemény rezet, mint a bőrt."

A fizikai erő jelenségén keresztül ismerődik fel itt a metafizikai erő jelensége – Babilon lelke: örökké küzd, fáradozik, „erővel behatol Isten országába" vagy a földi országba.

Egyiptomban nincs semmi ehhez fogható. A gyöngéd-kerekded ifjúi testeken ott izmok jóformán nem is láthatók: fő tulajdonságuk a feszültség hiánya, a mozdulatok könnyűsége és szabadsága. Az istenek, emberek és állatok testei szinte örökké a szombat nyugalmát, a paradicsom tétlenségét élvezik. Talán itt sincs kevesebb erő, mint Babilonban, de el van rejtve: meghajlítja a kemény rezet, mint a bőrt.

Gilgames, a babiloni hős ezt mondja (XI, 3–10):

Elnézlek téged, Um-napisti! Külsőre egészen hasonló vagy te hozzám, bátyám lehetnél – anyánk is elvéthetne olykor! Csakhogy engem eleven mozgás tölt színültig és ki-kicsordul pezsgő leve: küzdelmet áhít, harcot keres szívem szüntelen. Te meg csak fekszel hátadon, mint heverésző pásztor, egész nap, tétlenül magad elé bámulsz – megveted a küzdők világát. Mondd el, hogy leltél rá utadra, betöltve az ember reményét, Um-napisti, királyi ősöm, isten-sorsra miként jutottál?{8}

Ezt a kérdést Babilon is intézhetné Egyiptomhoz. De Egyiptom nem tudna rá mit felelni: ereje önmaga előtt is titok.

„Az ellentétes harmonikus." A harmonikust Egyiptom igenli, az ellentéteset Babilon.

Nyoma sincs itt többé az egyiptomi napfényes derültségnek és könnyűségnek: minden homályos és nehéz lesz a vízözön alacsonyan szálló felhői alatt.

Nemcsak az egyiptomi, de semelyik más művészetben sincs olyasmi, ami a haldokló ninivei oroszlánhoz volna fogható. Ezekből az állati testekből még világosabban ragyog az isteni „anantiizmus", mint az emberi testekből.

Íme egy királyi vadászat: vágtató lovak kocsit húznak; a király hátrafelé fordulva nyilakat lő ki íjából egy óriási oroszlánra; a halálra sebzett állat hátulsó lábaira emelkedett, s mellső lábainak kinyújtott, óriási ujjakhoz hasonló karmaival a kerékabroncsba kapaszkodott, mintha vissza akarná tartani a kocsit; mindjárt kiadja páráját, de utolsó üvöltéssel a vastag abroncsba, a forgó kerékbe vágta fogait.

Amott egy másik, szintén megsebesült oroszlán, akinek törött hajítódárda áll ki a nyakából: hátulsó lábain guggol, lesunyta fejét, hátát görbíti, s vért okád kitátott torkából. Az ember szinte látja, hogyan hagyja el a lélek a vérrel az állatot. Véget ért már a harc? Nem, az oroszlán még mindig küzd a halál ellen, de mintha nem is állat,

hanem haldokló isten volna.

„A lét alapja a rettenetes" (Schelling). Az egyiptomi elfordul a rettenetestől, a babiloni feléje fordul. Babilonban a rettenetesnek olyan akarata él, amely Egyiptom előtt érthetetlen.

„Hátha nemcsak a jólétet szereti az ember? Hátha ugyanannyira szereti a szenvedést is?… Az ember néha rettenetesen szereti a szenvedést – szenvedélyesen; ez is tény!… Ami pedig az én személyes véleményemet illeti – csupán a jólétet szeretni valósággal illetlenség. Jó-e, rossz-e, de néha törni-zúzni is nagyon kellemes. Én tulajdonképpen nem a szenvedés mellett kardoskodok, de nem is a jólét mellett… Én… a saját szeszélyem mellett kardoskodok, meg amellett, hogy azt biztosítsák nekem, ha szükségét érzem… szent meggyőződésem, hogy az ember sohasem mond le az igazi szenvedésről, vagyis a rombolásról és a káoszról."{9} (Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból)

„Az egérlyukból való ember Babilonban született. Babilon elsőként ismerte föl, hogy „néha igen jólesik valamit összetörni – és összetörte Egyiptomot. Babilon megfordított Egyiptom, egy olyan Egyiptom, amely inkább akarja a szenvedést, mint a jóérzést. Incipit tragoedia – itt kezdődik az emberiség tragédiája.

Babilon megszerette a szenvedést, mert megértette – természetesen nem az eszével, hanem a szívével –, hogy „a szenvedés a megismerés egyetlen forrása (Dosztojevszkij), a szabadság forrása, a személyiség forrása. A szenvedés akarása, „a szenvedésért égő szenvedély Babilon lelke.

„Ozirisz szenvedése" Egyiptom csendjében olyan, mint a hamuban lappangó parázs. A babiloni vihar elsodorta a hamut: a parázs megint izzik, és nem alszik ki többé.

A „pincelyukban sötét van. Dosztojevszkij pincelyukbéli embere megismétli a „homályos Hérakleitosz szavait: „Az ember éppúgy szeret szenvedni, mint jól érezni magát. Éppen ez az „ellentétes és harmonikus az ember lényegében és Isten lényében is, mert Isten maga „éjjel-nappal, tél-nyár, háború-béke, éhség-jóllakottság: minden ellentét". Két elv Istenben, két arc egy harmadikban – háromszoros anantiizmus.

Schelling háromsági algebrája szerint: +A = az Atya, –A= a Fiú, +A = a Lélek.

Babilon kozmikus háromságában az első személy Anu, az ég istene; a második Enlil, a föld istene; a harmadik Éa, a víz vagy az ősörvény (abszu), az eget a földdel egyesítő elem istene.

Babilon sziderikus háromságában Szin a hold istene, Samas a nap istene, Istár az esthajnalcsillag, a napot az éjszakával egyesítő csillag istennője.

Éppen így fogta föl a babiloni háromságot a keresztény gnoszticizmus, ez az őszi virág Babilon haldokló fáján. Itt Marduk (= Enlil) isten a gnosztikus Logosznak felel meg, a Háromság második személyének, Éa isten vagy női hiposztázisa, Istár istennő pedig a harmadik személynek. Ezért egy régi feliraton Éa (=Istár) úgy nyilatkozik Marduk-Enlil istenről, mint egy apa vagy anya a fiáról: „Minden parancsomat ki fogja hirdetni."

„Egyetlen istenként kezdtem lenni, de három isten volt bennem – ezt Egyiptom is tudja (Apóphisz-könyv). De az egyiptomi háromság a kontemplációban és a statikában van, a babiloni ellenben a dinamikában, a cselekvésben, az akaratban, „a szenvedésért égő szenvedélyben: „az ember a szenvedélyig szereti a szenvedést". Ez a szenvedély átfúrja a lelkét, mint a nyíl a ninivei nőstény oroszlánt – átfúrja az isteni anantiizmussal.

Az isteni Lóhere három levele – a Három titka – Babilonban egészen kibontakozik, míg az egyiptomi lótusz szirmai még zárva vannak.

Babilon szemében az éjjel fényesebb, mint a nappal: Szin, a hold istene felette áll Samasnak, a nap istenének. Ez érthetetlen, ha a vallások lényege csakugyan a „naturalizmus", a természeti erőknek, többek közt a fénynek imádása, mint a modern vallástudomány állítja. De a vallások lényege nem a természeti erők imádása, hanem másvalami.

Isten Egyiptom számára fény, Babilon számára fény és egyidejűleg homály, vagy pontosabban harc a világosság és sötétség között, kettejük ellentéte, a legfeszültebb anantiizmus.

Az ellentét a világosság és a sötétség közt legerősebben a holdtöltekor jelentkezik, mikor a hold és a nap szemben állanak, és legmagasabb pontjaikon küzdenek egymással, a zenitben látható hold és a nadírban láthatatlan nap legfényesebb sugaraikkal világítanak. A két csillagzat ilyetén helyzete mellett az ég világa a holdé s az alvilág a napé, ami ellentétben áll a természetes érzéssel, de összhangban van a vallási, természetfeletti érzéssel. Mert a csillagzatok fénye az istenek fénye; az istenek csak éjjel jelennek meg, ellenben nappal a napsugarakban meghalnak: a nap a csillagok gyilkosa, az istenek gyilkosa.

A dolgok itteni rendjében az éj eltakarja a nappalt, de a másik világ rendjében a nappal takarja el az éjt.

Az ég alján áll a szentséges Éj

és felgöngyölíti a drága nappalt,

mint aranyszőnyeget, amely a mély

szakadékot födte s óvott s vigasztalt.{10}

(TYUTCSEV)

A babiloni bölcsesség titka: „Rejtve van a sötétség, ha bőven van világosság" (Gilgames-töredék).

Az éjjel istenibb a nappalnál. „A kaldeusok azt mondják, hogy Isten sötét" (Hippolytus: Philosophoumena IV. 5.)

Avagy helyesebben, a nappal és az éjjel egyformán isteni. A fény és homály Istenben – két elv a harmadikban – háromszoros anantiizmus.

Ezért Babilon szemében a legfőbb istenség nem a nap, nem a hold, hanem a legéjjelibb, legkisebb, legtitokzatosabb égitest – a csillag.

Az „Isten"-t – sumer nyelven Dingirt, babiloni nyelven Elt, – az ékírásban ötsugarú csillag jelöli. A babiloni istenek természete sziderikus.

Egyiptom vallása a nappali égboltozat vallása, Babiloné az éjjeli csillagos ég vallása. De a nappali égben is van valami éjszerű, a napsugarakban is van valami sziderikus.

Csillag szeretne lenni lelkünk,

Am nem, ha éj van – nem, mikor az égről

A csillagok szemekként tekintnek

A messze álmodó világra le, –

De napszakán, mikor a napsugárból

Sűrűn elfátyolozva fénylenek

S láthatatlanul még szebben izzanak

Magasztos, isteni, dicső világgal.

(TYUTCSEV)

„Az asszírok (babiloniak) voltak a legelsők, akik a csillagzatok útját megfigyelték, mert az égbolt az általuk lakott föld lakossága és terjedelmessége folytán minden oldalról látható" (Cicero: De divinitate I).

Sineár síkján a levegő oly tiszta s a csillagok oly fényesen ragyognak, hogy a Vénusz felfegyverzetlen szemmel is minden fázisában megfigyelhető, s világa, mint a holdé, árnyékot vet. Itt emelték az emberek először szemüket a csillagos égre.

Hallgat az éj, Isten szavát lesi.

Csak csillag szól csillaghoz csendesen.

(LERMONTOV)

Itt olyan mélység tárult fel az ember lelkében, mely a csillagos égbolt mélységéhez hasonlatos, s itt jött rá a lélek, hogy rokonságban van az éggel: „A lelkek az ég részei" – partes coeli, mint Plinius mondja (Hist. Nat. II. XXVI. 95).

A csillagok útjának megfigyelése során a babiloniak először jöttek rá, hogy a világ nem értelmetlen véletlenség, hanem törvény uralma alatt áll: „Minden törvényen alapul" – Certa stant omnia lege (Manilius).

Az egzakt tudás, a törvény fogalma a babiloni csillagászatban gyökerezik. S ha a mi istentelen tudományunk visszatér még valaha az istenkezdetekhez, megint a babiloni útra fog térni.

„A kaldeusok azáltal, hogy a földit az égivel egyesítették, a világ minden részének rokonszenvében harmóniát mutattak ki, amely mindent bizonyos zenei összhangban egyesít." (Philón: De Abrahamo XV)

Egy régi ékírásos felirat szerint:

A menny jóserejű jele ismétlődik a földön,

A föld jóserejű jele ismétlődik a mennyben.

A két világnak ez a harmóniája egyesítette a tudást a hittel, a tudományt a vallással. Lehet, hogy valamikor megint egyesíteni fogja.

A csillagos ég nem csupán a lélekben van meg, hanem az ember testében is.

A babiloni ókorból többek közt egy agyagból formált máj (kabittu) is fönnmaradt, amely jóslási célokra

szolgált, és ötven mezőre, „mennyei szférára" van osztva. Ilyen májak már a legrégibb sumer korban is voltak. Hogy milyen messzire terjedt a babiloni csillagtudomány hatása, abból látható, hogy az etrúriai Piacenzában egészen hasonló bronzmájat találtak.

A babiloni tan szerint nem a szív, hanem a máj az élet középpontja az ember és az állat testében. Az asztrológiai máj a belső, élő, állati csillagos ég planiszféráját tünteti föl, amelyben úgy kering a vér, mint az éjjeli égbolton a csillagok. A testben lévő vértestecskék az égbolton lévő számtalan napnak felelnek meg. Az égen és a testben egyaránt hat

…ovra delle rote magne,

Che dvizzon ciascun seme ad alcun fine,

Secondo che le stelle son complagne.

…a nagy körök erélye

És minden lényt a cél felé terel,

Amelyet csillaga szabott eléje.

(DANTE: PURGATORIO XXX. 109.)

Az ember földi sorsát tehát a csillagvilág titkai hatják át.

Mikor elnémul a világ nagy éje

s csupa látomás és csupa csoda,

látjuk, hogy robog az egek egébe

a Teremtés eleven kocsija.{11}

(TYUTCSEV)

Ezt a kocsit, az életszekeret akarná a babiloni csillagtudomány feltartóztatni – akként, hogy ama ninivei oroszlán módjára, a száguldó csillagkerekek abroncsába vágja a fogait.

Nemhiába figyelték meg a kaldeus csillagfejtők tornyaikból a csillagok útját; széttekintettek és megpillantották Őt, vártak és Őt várták: „És íme a csillag, amelyet láttak vala a napkeleten, előttük megyen vala, míglen jutna és megállana a hely felett, ahol a Gyermek vala" (Máté 2, 9). És a csillaggal együtt a Teremtés nagy életszekere is megállott.

„És határt rendelj e népnek körös-körül, mondván: Lássátok, hogy fel ne menjetek e hegyre s ne érintsétek a szélét se. Mert aki a hegyet érinti, meghal." Ezt a Sínai-hegyen jelentette ki az Úr (Kivonulás 19, 12). De Babilon már Sínai előtt emelt ilyen „határt". Itt fogták fel először Isten transzcendens mivoltát.

Jaj! nem visellek el!

(FAUST)

„Nem láthatod az én orcámat."

(KIVONULÁS 32, 20)

Egyiptom elfeledte Isten arcának láthatatlanságát, Babilon emlékezett rá. Egyiptom félelem nélkül áll az Úr arca előtt, mint egy gyermek, Babilon retteg tőle.

Az emberek, bármennyien vannak is, – mit tudnak ók?

Akár jól tesznek, akár nem, nem tudják!

Ami szépnek tetszik valaki előtt, utálatos Isten előtt;

Ami saját szívünknek utálatos, szép az Istennek!

Ki ismeri az Istenek akaratát az égben?

Az alvilág elhatározását ki foghatja fel?

Hogyan is ismerhetnék meg Isten útját a bárgyú emberek?

Isten, akit ismerek, nem ismerek, hallgasd meg imámat!

Egyiptom nem imádkozik, csak hálát ad és magasztalja Istent, mintha mindene megvolna. Babilon azonban megértette, hogy a minden is semmi az Úr előtt; felismerte szegénységét és gyöngeségét, s így keletkezett az ima.

Számtalan bűneimet húzd le rólam, mint ruhát!

Istenem, ha bűneim száma hétszer hét is, oszlasd el bűneimet!

Nyugodjék meg szíved, mint anyám szíve, aki engem szült!

Nyugodjék meg szíved, mint atyám szíve, aki engem nemzett!

Nincs én nekem anyám. – Te vagy az én anyám!

Nincs én nekem atyám. – Te vagy az én atyám!

Szebben még senki sem imádkozott a földön.

Itt született meg a De profundis is:

Segítséget kerestem, de senki sem fogta meg kezemet.

Sírtam, de senki sem jött mellém.

Kiáltottam, de senki sem hallgatott rám.

Az én irgalmas Istenemhez fordulok, könyörgök hangosan.

Akinek bűne van, meghallgatod Te annak buzgó esedezését.

Akire te rátekintesz, él az az ember

Egyiptom nem ismeri sem a bűnt, sem a bűnbánatot; Babilon megismerte bűnét, és bűnbánatot tartott. Egyiptom áll Isten előtt, Babilon leborul előtte. Egyiptom szemei szárazak, sohasem sírtak; Babilon szemei könnyben úsznak. Babilon sírt először és tanította meg a többi népeket sírni, felfogta a könnyek üdvösségét. „Az ember lelke Isten könnye" – Egyiptom tudta ezt, de elfeledte; Babilon még emlékszik rá.

Az egyiptomiak mondái szerint a világ kezdetén csend uralkodott: csendesen kél ki az újszülött napisten a nyíló lótuszvirágból. A babiloniak mondája szerint a világ viharral kezdődik, párbajjal Marduk isten és Tiámat istennő (az alvilág) közt. A káoszt legyőzte Isten, de még mindig félelmes. A világ örök háború Isten és a káosz között. A világ örök imája: „Győzze le Marduk Tiámatot (az alvilágot), és fékezze meg mindenkorra."

Nemcsak a földön van háború, hanem az égben is. „És harc keletkezett az égben: Mihály és angyalai küzdöttek a Sárkánnyal… És kivettetett a nagy Sárkány, a régi Kígyó, akinek Ördög és Sátán a neve." (Jelenések könyve 12, 7–9) Mihály és a Sárkány nem más, mint Marduk és Tiámat. Így volt kezdetben, és így lesz végezetül is.

Babilon tehát felfogta azt, amit Egyiptom nem tudott felfogni, az idő dinamikáját, a világ mozgását kezdettől egy vég felé. A teremtésről szóló babiloni monda, Enúma elisz, a világ egész történetét megjövendöli a Teremtéstől az Apokalipszisig, az emberiség első emlékezésétől utolsó reményéig.

„A nemlét okos és rettenetes szellemét" Egyiptom jóformán nem is látja, Babilon szemtől szembe látta. Mesés lénynek ábrázolja az ördögöt, de helyesen érzi.

A babiloni démonológia a mi középkori ördöghitünkre emlékeztet.

Minden ördögökkel van tele: az ördögök záporként zuhognak az égből, fűként nőnek a földből, pestises ködként vonulnak az Eufrátesz viruló völgyei felett.

A szűk utcán kószálnak ide s tova éjjel…

Kígyóként siklanak be az ajtón…

Baglyok ők, akik rikoltoznak a városban.

Ajtó nem gátolja, zár nem tartja vissza őket.

Kígyóként siklanak be az ajtón.

Szélként suhannak át a lyukon…

Ez már a boszorkányszombat kezdete.

Babilon az ördögök hazája, de az angyaloké is.

A lamasszu a mi őrangyalunk, a kerubu a mi kerubunk. Ha ezek a szent víziók, amelyeket gyermekkorunk óta hordozunk szíveinkben, valamiféle valóságos lényeknek felelnek meg, ne feledjük, hogy Babilon érezte őket először.

Egyiptomban az emberistenség még nincs tudatosan elválasztva az istenemberségtől, s ezért ártatlan. Babilonban azonban a megismerés kezdete már a bűn kezdete.

Egész Babilon úgy épül fel, mint egy „babiloni torony, egy zikkurratu. „Tornyot építeni, ezt a babiloni nyelv így fejezi ki: „lépcsőket építeni az égbe. „Tornyot építettek, hogy az égbe menjenek – ut in coelum conscenderent (Alexander Polyhistor).

A babiloni torony értelme kettős, kérdező: Istennel-e vagy Isten ellen?

„És álmot láta: Ímé egy lajtorja áll vala a földön… és az Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala azon… És mikor felébredt volna Jákob az ő álmából, mondá: Bizony az Úr vagyon itt e helyen, de én nem tudtam! Megrémüle annak okáért és mondá: Mily szent ez a hely! E hely nem egyéb, hanem Istennek háza és itt van a

mennyeknek kapuja." (Teremtés könyve 28, 12; 16–17) Babilon neve, Bab-ilu is annyit tesz, mint „a mennyeknek kapuja, „Isten kapuja.

Ezért várja a babiloni tornyon „Isten menyasszonya" (enitu) a vőlegényt.

Ez Babilon istenemberi értelme. Emberisteni értelme pedig ez:

„Az első emberek dölyfükben elkezdték az isteneket megvetni, és magas tornyot emeltek ott, ahol ma Babilon áll. A torony már csaknem az eget érintette csúcsával, mikor a szelek hirtelen az istenek segítségére jöttek, s a tornyot az építőkre döntötték." Így szól egy ó-babiloni monda Berosszosznál.

Majdnem ugyanezt a mondát őrzik zsidó írások is: „Az emberek, akik a tornyot építették, így szóltak: Szálljunk hadba Isten ellen! (Midrás Tanhuma Nóah) – „És nyilakat lőttek az égbe, és a nyilak véresen hullottak alá. És az emberek így szóltak, mikor ezt látták: Most megöltünk mindenkit, aki az égben van. (Széfer hajásár)

Babilon emberisteni értelmét Izrael prófétái is felfogták. „Felmegyek a mennybe, és Isten csillagai fölé helyezem székemet… és hasonlatos leszek a Magassághoz." (Izaiás 14, 13–14) „Mi módon estél alá az égről, szép hajnali csillag?" (Izaiás 14, 12)

Talán az Ember fiának szeme is Babilonra irányult, amikor látta „a Sátánt mint a villámot lehullani az égből". (Lukács 9, 18)

Napjainkban az emberiség be akarja végezni a bábeli torony építését, s Dosztojevszkij csaknem úgy beszél róla, mint Izaiás próféta. A torony kettős, kérdező értelme még mindig a régi: Istennel-e vagy Isten ellen? Meglátjuk-e csúcsáról a betlehemi csillagot, vagy egy hirtelen vihar rádönti tébolyult építőire?

Valamilyen világkatasztrófa, amelyet mi „vízözönnek" nevezünk, sok ázsiai, európai és amerikai nép emlékezetében él, legerősebben mégis Babilon emlékezik rá. Nemhiába áll a Gilgames, a nagy babiloni eposz középpontjában a vízözön.

A tudás „emlékezés" (anamneszisz: Platón). A jövendőt is lehet tudni, lehet rá „emlékezni", mint a múltra. Babilon először emlékezett a világ majdani végére és ismerte meg a jövendőt.

A Gilgames tizenkét agyagtáblája a ninivei paloták romjaiban, Assurbanipál könyvtárában került napfényre. A tizenegyedik táblán maradt fenn a vízözönmonda.

Ugyanez a monda olvasható a Teremtés könyvében is. De a Teremtés könyve nem régibb a Kr. előtti VII. századnál. Ellenben a sumer Gilgames legalább a XXV. századból való, sőt talán egy még régibb eredeti újraelbeszélése.

Ezek az ékírásos jegyekkel sűrűn teleírt táblák még szinte a vízözön vizeinek rettenetes szagát árasztják magukból.

A legrégibb töredékek egyike a vízözön előtti kor ínségét írja le. A tábla széttörött, az ékírásos jegyek részben olvashatatlanok. De ennyi kivehető még:

…Mikor a harmadik év elérkezett,

Fellázadtak az emberek városaikban…

Mikor a negyedik év elérkezett,

Készleteik megfogyatkoztak…

Az itt következő – elveszett – rész valószínűleg a szörnyű éhínségről, a világháborúról és az emberiség azt követő lázadásáról szólt. Majd ez áll a táblán:

Leverten járkáltak az emberek az utcán.

Mikor az ötödik év elérkezett, sandán néz a leány érkező anyjára;

Az anya nem nyitja ki ajtaját leányának.

A leány szemmel tartja az anya mérlegét.

Az anya szemmel tartja a leány mérlegét.

Mikor a hatodik év elérkezett, ételt készítenek a leányból,

Az emberek sarjukat falják,

Egyik ház a másikat fogyasztja…

E napokban történt, hogy Utnapisti-Atram-haszisz („a nagyon bölcs), a babiloni Noé a földbe ásta a régi táblákat, a vízözön előtti bölcsesség kincseit, „az egyetlen magot, amelyből [a vízözön után] megint minden kezdődött (Platón, Berosszosz).

Az emberiség tehát éppen akkor, ama rettenetes napok előestéjén érte el fejlődésének legmagasabb pontját,

azt, amit mi „haladásnak és „civilizációnak nevezünk, aminek Platón az „Atlantisz, Dosztojevszkij az „emberistenség nevet adta. A fejlődésnek ebből a csúcspontjából indult ki a világháború, a lázadás, az elvadulás, az elállatiasodás, az emberevés – az emberiség vége: minden úgy, mint minálunk, ugyanaz a kezdet s ugyanaz a vég.

…A nagyon bölcs [Utnapisti] kinyitotta száját

És így szólt Éa istenhez, az ő urához:

„A Te haragod elemészti a földet!

Ó Uram, aki teremtettél bennünket,

Szüntesd meg a betegséget, a dögvészt,

a hideglelést, a szerencsétlenséget!"

A szöveg itt megint hiányos. Az istenek, úgy látszik, megkönyörültek a világon, de az emberek nem vezekeltek bűneikért.

…Enlil összehívta gyűlését, s így szólt az istenekhez…

„Bűneik nem csökkentek, számosabbak, mint előbb.

Ne legyetek irgalommal irántuk!

Zajongásuk megszomorított engem…"

Csaknem ugyanez áll a Teremtés könyvében is: „Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremtette volna a földön, és az ő szívében bánkódik rajta. És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről." (Teremtés könyve VI, 6–7)

Az elóhim, Izrael istenei és Babilon istenei most elhatározzák, hogy vízözönt bocsátanak a földre. De a könyörületes Jahve figyelmezteti Atram-haszisz-Noét. Ám hogy el ne árulja az istenek titkát, nem színről színre beszél vele, hanem jelekben: a vízözön feltámadó vihar szeleként süvölt a nádkunyhó, a sineári kezdetleges lakóhely résein keresztül:

Kunyhó, nádkunyhó, nádkunyhó-fal – nádkunyhó, halljad, fala tudd meg!

Surippak férfia, te jámbor Ubar-tutu bölcs fia! Bontsd le

az ékes házat, melyben annyi sok öröm és gond vala részed;

bontsd le a házat mindenestül, építs erős hajót helyette;

bordája, árboca megálljon, még ha ég és föld összedől is!

Építs hajót s vesd meg ezentúl – hiszen amúgy is elhagyod majd –

vesd meg a birtoklás hatalmát, mely odakötöz javaidhoz,

vesd meg a házat, kertet, földet, ezt a múlandó gazdagságot

s keresd az életet helyette – életet mentesz a hajóval!{12}

(GILGAMES XI, 21–31)

A bárkaépítést mind a két elbeszélés, a bibliai és a babiloni is egyformán írja le. Mindkettőben szerepel a legkisebb részlet, a „földszurok" (hemar) is, amellyel Atram-haszisz-Noé a bárkát bevonja (Gilgames XI, 66–70; Teremtés könyve 6, 14).

De magának a vízözönnek leírása a babiloni ékírásos táblán elevenebb, valódibb benyomást tesz, mint a Teremtés könyvében: mintha a Gilgames-eposzban szemtanú beszélne, a Teremtés könyvében olyan valaki, aki hallott dolgokról szól.

Mikor a hajnalfény felizzott, az ég aljáról barna felhő

kúszott föl egyre magasabbra. Adad isten mennydörgött abban.

Sullat és Hanis gyors futárként száguldottak előre, rémes

kiáltással jelezve jöttét. Irragál cölöpöket tépett,

Ninurta gátakat szakított s az Anunnakik fölemelték

a pokol-sercegésű fáklyát, hogy az országot láng eméssze!

Adad dühe, dübörgő hadként, mind magasabbra kúszva, rontott

a fény tornyos bástyáinak, s bármily erős falak fogadták,

végül mégis az ármány győzött – cserépként összetört az ország…

Álló napig zúgott-morajlott a déli szél, sziklákat döntött,

sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve

addig űzte-hajtotta, míg csak ágaskodva a hegyre nem tört.

Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva,

hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb

szöktek az ár elől, s a csúcson tehetetlenül megrekedtek.

Fojtó gőzök lepték el őket; olyan sötét volt, mint a zsákban;

a fellegektől és szélzúgástól nem látták, nem hallották egymást

s oly sűrű homály takará el a földet, hogy az istenek se

tudhatták, mi történik ott lenn…

Ég-föld szakadt s már nem maradt hely, biztonságos, az isteneknek,

ők is lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől az égen

s végül jutván Anu egébe, tehetetlenül megrekedtek –

reszketve összekuporodtak, mint kutyák, a falhoz lapulva.

Közéjük kuporodik Istár, szülőasszonyként hánykolódik,

jajgat az isten-úrnő s ekként kiált föl kínban a széphangú:

»Mindaz, ami élt, azért romlik omló sárrá, bomló agyaggá,

mert én magam gonoszat szóltam égiek gyülekezetében!

Hogy is vihetett rá a lélek, szörnyűséget mért is akartam,

hogyan szavazhattam igennel, mikor az ítéletet hoztuk?

Hiszen én szültem őket, én, én! S döglött halporontyokként

összeütődnek most a tengerárban!…«

Az istenek és Anunnakik vele együtt sírnak-zokognak,

fejük gyászban mellükre csügged, ajkuk megvonaglik a kíntól.{13}

(GILGAMES XI, 105–138)

Hat nap és hat éjjel tombolt a vízözön ciklonja, a hetedik napon elült. Atram-haszisz most így szólt:

Kikémleltem hajóm nyílásán: láthattam a szélcsönd derűjét

s azt is, hogy bomló televénnyé változott, ki még nem is

oly rég örömben s gondban sürgölődött… Most lapos tető, a mezőség

éppolyan kopasz és sivár volt. Sehol, sehol semmilyen élő!

Megnyitottam az ablaktáblát: az erős fény szemembe vágott.

Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni a nyí-

lástól, sajgó szememből a könnyek arcomra lefolytak…{14}

(GILGAMES XI, 143–149)

Az isteni könyvben semmi sincs, ami ezekhez az emberi könnyekhez fogható volna.

Mikor a bárka Niszir hegyén megfeneklett, Atram-haszisz egy galambot, egy fecskét és egy hollót bocsátott fel egymás után, hogy megtudja, elapadt-e már a víz. A galamb és a fecske visszatért a bárkába, mert „nem talált nyugodalmat az ő lábainak". (Teremtés könyve 8, 9)

Elszállott a holló, kerengélt s mind távolabbra tűnt előlünk.

Károgott, kapirgált, szemet lelt – nem fordult vissza soha többé!{15}

(GILGAMES XI, 167–168)

Most Atram-haszisz kijő a bárkából, s áldozatot mutat be a hegyen az isteneknek:

Fölszállott a füsttel az illat, föl az istenek trónusáig,

s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére.{16}

(GILGAMES XI, 175–176)

Atram-haszisz sorsa titokzatosabb, mint Noé sorsa: emez egy második emberiséget nemzett és emberként halt meg; amaz nem nemz és nem hal meg – mintha isten volna. (A második emberiséget, éppúgy, mint az elsőt, Istár-Mami teremti a föld porából.) A világ végén, „a folyamok torkolatánál", ahol az Éden kertje állott, telepedik le Atram-haszisz, az első emberiség utolsó embere – második, halhatatlan Ádám, aki evett a tudás fájáról s egyúttal az élet fájáról is.

Kinek az ősképe ő, kinek az árnya? Az istenemberé vagy az emberistené? Itt is Babilon kérdező, kettős értelme bukkan elő.

Egyáltalán: a bibliai és a babiloni elbeszélések belső üzenete a külső hasonlóság ellenére felette különböző: ugyanaz a dal, amelyet két hang különbözőképpen énekel.

Mikor a galamb visszatért, „Noé kezét kinyújtván, megfogá és bévevé magához a bárkába". (Teremtés könyve 8, 9) Halvány sugár a vízözön fellegein át, a szövetség szivárványa, a kicsiny lyuk a bárka beszurkolt tetejében, a fehér galamb rózsaszínű lábai a hatszáz esztendős aggastyán fonnyadt tenyerén – a Teremtés könyvében a tragédia idillel, a tomboló vihar galamb-turbékolással végződik – a Gilgames-eposzban viszont a holló károgásával.

Hogy a második világ is úgy fog-e véget érni, mint az első, ezt a Teremtés könyve nem tudja, vagy nem akarja tudni; de Babilon tudja. Éppen ezt a véget károgja a holló.

Berosszosz az ősrégi babiloni mondák utolsó magyarázója szerint a világ léte „nagy évek" sorozatából áll, amelyek mindegyikének megvan a maga tele és nyara. A tél akkor áll be, mikor a csillagzatok mind a Vízöntő vagy a Halak csillagképében találkoznak; a nyár akkor, ha az Oroszlán vagy a Rák csillagképében találkoznak. Mindkét tél vízözönnel (hüdatószisz) kezdődik, minden nyár tűzvésszel (ekpürószisz).

Így mozognak a világciklusok, „a nagy körök fordulásai – „ovra delle rote magne (Dante) – két kezdő- és végpont között. Minden ciklus 432 000 évig tart, és pontosan ismétli az előzőt, mert a csillagzatok visszatérnek korábbi állásukba, s ugyanazokat a hatásokat idézik elő. „Ez mind volt már egyszer, csak nem emlékszem, mikor…"

A világnak tűz és víz által való folytonos elpusztulásairól a szaiszi pap is szól Platónnál; e katasztrófák egyike alkalmával pusztult el Atlantisz szigete (Timaiosz).

Az egyiptomi papok titkos tanításában e világciklusok neve: nem-duh, „az élet megújulásai" és nem-maszu, „a már voltnak ismétlődései"; az orfikusok tanának apokatasztaszisz, „visszaállítás a nevük; a modern tudományban e körök egyike a „világevolúció.

Hány ilyen világevolúció van? Számtalan? Nem, csak három. Mert a Három titka három világban teljesedik be.

Ha ez igaz, akkor most a második körben vagyunk – ennek tűzben elkövetkező vége előtt.

„A világnak és minden rajta lévő dolgoknak ítélete tűz által megy végbe; ha a tűz jő, mindent megsemmisít és elragad" – mondja Hérakleitosz. (Fragm. 63–66) E szavak mintegy megismétlik az Újszövetség jövendölését: „Nem akarják tudni, hogy az egek Isten szava által az idők előtt is voltak, azonképpen a föld is, amely vízből és a vízben áll. Minek okáért a világ is, amely akkor vala, vízzel elboríttatván elvesze. Amely föld pedig és amely egek most vagynak, ugyanazon szó által arra vannak fönntartva, hogy tűzre tartassanak az ítélet napján… Az egek nagy csikorgással elmúlnak, az éltető állatok (=elemek) pedig a hévség miatt megolvadnak, s e föld is és a rajta lévő alkotványok megégnek." (Péter apostol második levele 3, 5–7; 10)

„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak e földre. Mit szeretnék inkább, mint hogy már égne?" – mondja az Ember fia is. (Lukács 12, 49)

A mi szemünkben persze mindez csak régi mese, üres álom! Csak nehogy aztán magunk is üres álomnak bizonyuljunk!

Hát sohasem fogjuk megérteni, hogyan van az, hogy az Ember fia, a régiek minden tudásával összhangban, a hajdani véget összekapcsolja a majdani véggel, a vízözönt a tűzözönnel? „Ahogyan Noé idejében volt, úgy lészen az Ember fiának eljövetele idején is. Mert mint a vízözön előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és házasítják vala leányaikat mind a mai napig, amelyen béméne Noé a bárkába, és nem vevék észre a vízözönt, míg nem eljött volna és mindeneket eltörlött volna: úgy lészen az Ember fiának eljövetele is." (Máté 24, 37–39)

Nem vették észre, amint mi sem vesszük észre; nem hallották, amint mi sem halljuk a közelgő özönnek zúgását, amely özön azonban már nem vízözön.

A transzóceáni kábel és a rádiótelegráf egykor talán majd megismétli az ősrégi ékjegyű feliratot:

…s az Anunnakik fölemelték

a pokol-sercegésű fáklyát, hogy az országot láng eméssze!

Adad dühe, dübörgő hadként, mind magasabbra kúszva rontott

a fény tornyos bástyáinak, s bármily erős falak fogadták,

végül mégis az ármány győzött – cserépként összetört az ország.{17}

Volt-e ez már, vagy még csak lesz? Volt és lesz – zúgja a századok visszhangja az örökkévalóságban, mint a

holló vészjósló károgása.

Minden ember életében van egy pillanat, mikor lelke hirtelen meglátja a halált. Ha az emberiség életében is kell lennie ilyen pillanatnak, akkor ma talán közelebb van, mint valaha.

De ebbe a pillanatba torkollnak mind az elfolyt századok is. Már Babilon megjósolta a pillanatot: Babilon lelke már látta a halált, mint a megsebesült ninivei oroszlán.

GILGAMES ÉS AZ ÉLET FÁJA Mindent látott, hallott, tapasztalt – jelenvalót és régenvoltat;

mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett;

átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,

átallátott hétszer hét burkon, mely elfödi a bölcsességet.

A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant,

emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből;

veszélyes, messze útra indult, melyre tudásszomj ösztökélte,

s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste.

…

Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember.{18}

(GILGAMES I)

Ez a Gilgames-eposz kezdete; úgy hangzik, mint a Faust kezdete. Már itt megkezdődött tehát a tudás tragédiája, amely par exellence a mi tragédiánk. Gilgames és Faust birtokolják a tudást, és az életet keresik.

„Az életet keresed, de nem fogod megtalálni" – olvassuk Gilgamesről. Mefisztó is ezt mondja:

Fiam, fakó minden teória,

S a lét aranyló fája zöld.{19}

A tudás fája nem az élet fája: aki az elsőből eszik, de nem ízleli meg a másodikat is, az meg fog halni. A két világrendnek, a lét és a gondolkozás rendjének összeegyeztethetetlensége a Gilgames- és a Faust-tragédia forrása.

Tudom, hogy meg fogok halni, s ez az egyetlen tudás semmissé és fölöslegessé teszi egész többi tudásomat, mert ez nem ment meg engem a haláltól, s nem tagadja, hanem igenli a halált. Minél többet tudok, annál inkább értem a halált, mert a tudás lényege, a szükségszerűség törvénye a halál törvénye: „Minden porból való és porrá lészen" (Prédikátor 3, 20). Minél többet tudok, annál inkább érzem a halál keserűségének ízét. „Mivelhogy a bölcsességnek sokaságában sok búsulás vagyon" (Prédikátor 1, 18). A tudásban szabad vagyok, de az életben rabszolga. Bírás-e a tudás? Nem, mert semmiféle tudás nem bírja lebírni a halált. Minél többet tudok, annál inkább meghalok. A tudás halál: ez Gilgames–Faust bölcsességének utolsó szava.

Egy babiloni pecséthenger házaspárt ábrázol: a férfi és a nő egy gyümölcsfa két oldalán ül, mind a kettő feléje terjeszti kezét, mintha szakítani akarna a gyümölcsből. A nő háta mögött egy kígyó van.

„E kert minden fájának gyümölcséből szabadon egyél! De a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél! Mert amely napon abból eszel, halálnak halálával halsz meg." (Teremtés könyve 2, 16–17)

Hogyan lehetne meg nem halni, hogyan lehetne a tudás fáját az élet fájával egyesíteni? Gilgamestől Faustig ez az egész emberiség kérdése.

Ugyanebbe a mondakörbe tartozik Adapa babiloni hős.

Az Adapa és Ádám nevek hasonlósága véletlenség, de aligha véletlen a mondák hasonlósága. A zsidó hagyomány szerint Ádám teste babiloni földből gyúratott; a babiloni monda szerint Adapa Éa isten fia, az első ember, „az emberi mag" (zer amelúti). Adapa-Ádám sorsa is, mint Gilgamesé, a tudás tragédiája:

Elöröklött minden hatalmat,

épp csak örökkévalóságot nem öröklött.{20}

(ADAPA 4)

Eridu szent városában, a folyók torkolatánál, ahol valamikor az Éden kertje volt, Adapa, az isten főpapja tiszta kezekkel áldozati kenyeret készített és halakat fogott az istenek lakomájára. A déli szél egyszer felfordította a tengeren Adapa csónakját. Adapa ráolvasott a szélre, s a ráolvasás ereje „eltörte a szél szárnyait, úgyhogy a szél hét napra elült. Mikor Anu isten ezt megtudta, haragra lobbant, és törvény elé idézte Adapát. De Éa isten bölcs tanácsot adott neki: „Öltözzél megszaggatott ruhába, annak jeléül, hogy gyászolod az elhunyt isteneket, Tammúzt és Gis-zidát, a menny kapusait!

Anu kegyes arccal fogad majd,

ám résen légy, el ne emésszen:

halál ételével ha kínál –

ne egyél s ne igyál belőle!

Köntöst nyújt, díszeset –

fogadd el!

Olajjal kínál –

öntsd bőrödre bátran!{21}

Adapa követte a tanácsot. Mikor Tammúz és Gis-zida látták gyászruháját, a mennybe kísérték, és szót emeltek érdekében Anu előtt. Az isten haragja lecsillapodott, de nem egészen:

…Miért is, hogy e méltatlannak

Éa ég és föld belsejét megmutatta,

Erősnek teremtette, bölcsnek,

hatalmasnak, híres-nevesnek…

Olyan embernek isten sem adhat,

akinek már mindene megvan!

Egyet mégis…

Az Élet ételét

hozzátok elő, hadd egyen belőle!

Előhozták az Élet ételét,

ám Adapa nem evett belőle.

Előhozták az Élet italát,

ám Adapa nem ivott belőle.

De a díszes köntöst elfogadta,

de a jó olajat elfogadta.

Meglátta ezt Anu, s kiáltott:

„Miért nem ettél-ittál, kedves szolgám?

Csak nem támadott hirtelen bajod?"

„Éa eltiltott az evéstől,

Éa eltiltott az ivástól,

azért nem ettem-ittam én!"

Anu parancsot adott: „Fogjátok meg,

és vigyétek vissza földjére őt!"{22}

Így hangzik az Úr ítélete is: „Mert por vagy és porrá kell lenned". (Teremtés könyve 3, 19)

Itt minden mintha szántszándékkal homályos, kétértelmű volna; mintha nem lenne minden elmondva. Az embernek az a benyomása, hogy a beszélő többet tud, mint amennyit mond; hogy nem akar vagy nem képes mindent kimondani; hogy meglebbenti a függönyt, s mindjárt le is ereszti. A lényeget mindenesetre csak futólagosan érinti, vagy egészen elhallgatja.

Hol zajlik le hát Adapa misztériumának vége: az időben-e vagy az örökkévalóságban? Megmenekült-e Adapa, mikor a szél felfordította csónakját, avagy elmerült – mint az egész első emberiség a vízözön hullámaiban? Ha elveszett, akkor a földre való visszatérésekor egy második vízözön utáni világ második Ádámjaként fog újraszületni. Nem azért öltözik-e a halál új ruhájába – a halandó teste?

Minden szó egy-egy talány. Minden meg van rövidítve, minden össze van sajtolva, mint egy kis magban. De ebből a kis magból nő ki a terebélyes fa – az emberiség sorsa.

Ádám nem hallgatott Istenre, s meg kellett halnia; Adapa hallgatott Istenre, és szintén meg kellett halnia. Itt, úgy látszik, nem az engedelmességről, nem az ember akaratáról van szó.

Ha Adapa nem hallgatott volna Istenre, az örök életet kapta volna osztályrészül. Itt már egészen halk biztatás van a fellázadásra, az emberistenségre. Ez mindenesetre a két lehetséges magyarázat egyike. A Teremtés könyvében ellentétes intés van, de – rettenetes kimondani – majdnem ugyanaz a kétértelműség. Rászedte-e a kígyó Ádámot? „Isten tudja, hogy amely napon esztek arról a fáról [a tudás fájáról], megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint Elóhim." (Teremtés könyve 3, 5) De Isten is csaknem ugyanazt mondja: „Ímé, az ember olyanná lett, mint egy mi közülünk való, s tudja, mi jó és gonosz. Annak okáért most arra kell gondolnunk, hogy ne nyújtsa ki a kezét és ne szakítson az élet fájáról is, és ne egyék belőle, hogy mindörökké éljen." (Teremtés

könyve 3, 22)

Nem, a kígyó nem szedte rá Ádámot; Éa sem szedte rá Adapát. Ádám és Adapa saját hamis, mert tökéletlen tudásuk által hagyták magukat rászedni. Elóhim annyi, mint „istenek", talán három isten egyben.

A három-egy Istenben az anantiizmus (a hérakleitoszi „ellentétes-harmonikus") az igazság és az élet forrása; az emberben azonban, aki a jó és rossz között ingadozik, az antinomizmus, az ellentmondó és összeegyeztethetetlen a hazugság és a halál forrása. Ezért van, hogy Adapa elutasítja az életet, mintha halál volna, s elfogadja a halált, mintha élet volna.

Mi mindnyájan a mai napig Adapa gyermekei vagyunk. Nem ajánlja-e fel mindegyikünknek valaki az élet kenyerét, az élet vizét – valaki, jól tudjuk, ki?

Mikor az élet kenyerét elhozták neki, nem ette meg.

Mikor az élet vizét elhozták neki, nem itta meg.

Nem olvassa-e mindegyikünk ezt az ítéletet szívében?

Még rejtélyesebb Etana mítosza, amely ugyanahhoz a Gilgames-körhöz csatlakozik.

Etana, a hős Samas napistenhez imádkozik, hogy adja neki a „szülés füvét" (szammu sza alladi). Ami Adapának „az élet étele és Gilgamesnek „az élet füve, az Etanának „a szülés füve" – az örök életre születés füve.

Samas, juhaim legjavát fölélted,

földdel itattad báránykáim vérét;

féltem istenemet teljes szívemből,

tiszteltem a halottak szellemét;

füstáldozataimat elfogadták

az igazlátók és lemészárolván

birkáimat, egy istent ki nem hagytak!

A te szent szádból hallassék, Uram!

Add nekem a biztos nemzés füvét,

vedd le rólam terhemet, fiat adjál!{23}

(ETANA MENNYEI ÚTJA)

Samas a sashoz küldi Etanát – ahhoz a sashoz, akit a kígyó (megint a kígyó!) megmart, s aki erre a mélységben éhen halt. Etana enni ád a sasnak. A sas életre kel, „erős lesz, mint az oroszlán", és szárnyain Anu atyához viszi Etanát. De ott sem találják a szülés füvét, s megtudják, hogy a fű Istár istennő második egében van. Még magasabbra röpülnek. Mikor azonban az ég és föld eltűnik, Etana félni kezd, és kéri a sast:

Állj meg, állj meg, te barna keselyű,

hadd térhessek vissza a földre!{24}

Erre lezuhan a sassal.

„Mi módon estél le az égről, szép hajnali csillag?… Hiszen azt mondod vala szívedben: Felmegyek a mennybe… és hasonlatos leszek a Magasságoshoz." (Izaiás 14, 12–14)

Az ember röpülése Lucifertől Antikrisztusig az istenemberség megnyilvánulása.

Még ma is, mindnyájan Adapa gyermekei vagyunk: „a szülés füvével" táplálkozunk – a halál füvével, mert aki születik, annak meg is kell halnia. De hiszen mi éppen erre törekszünk: nem a holtak feltámadására, hanem az élők örök életére. A személyiség halála, a faj halhatatlansága – ez a mi örök életünk, örök halálunk. Ellökjük magunktól Azt, aki az égből alászállott, s magunk akarunk az égbe szállani. Felszállunk, felrepülünk, s aztán lezuhanunk. Ezt a mai őrültségünket már a vízözön előtti bölcsesség megjövendölte.

Adapa és Etana Gilgames két ikertestvére. Egy harmadik testvére Enkidu-Ea-bani.

Enkidu nem született, hanem Ádámhoz hasonlóan teremtődött. Teremtője pedig Aruru istennő, Istár-Mami, az istenek anyja.

Felhívták Arurut, a nagy istennőt:

Te, Aruru, új hőst teremtesz, – a nagy Gilgameshez hasonlót!

Hadd versenyezzen ez a kettő, hogy Uruk népe megnyugodjon.

Hallá Aruru a parancsot s látást látott legott s szívében

e látás nyomán megteremté az új hős Anuéhoz méltó

képemását. És máris indult, hogy az árny köré testet öntsön.

Aruru vizet hint kezére és tiszta gyolcsba törli kezét.

Meredek partról agyagot hoz, hűs ujjaival formálgatja,

reá-reáköp, nyomogatja, nedvesen gyúrja emberivé.

Így teremtett Aruru embert; így született Enkidu bajnok.{25}

(GILGAMES I)

„Kétharmad Isten, egyharmad ember benne" – hallottuk Gilgamesről. Enkiduról pedig azt lehetne mondani: kétharmad Isten, egyharmad állat benne.

Tetőtől-talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le;

teste tömött gabona-osztag, haja asszonyhajként zuhog le.

Semmit nem tud a városokról, semmit nem tud az emberekről;

teste Anuéhoz hasonló, haja asszonyhajként zuhog le.

Ruhája meg mint Szumukáné, a barmok védő-istenéé.

Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön,

a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.

A víz eleven nyüzsgésével telik szíve az itatónál.{26}

(GILGAMES I)

Az állatok szeretik, de az emberek félnek tőle. A vadász bepanaszolja Gilgames, Uruk királya előtt:

Enkidu szarvasokkal alszik tisztások jószagú gyepágyán,

együtt él a négylábúakkal, a föld nyüzsgő tenyészetével,

gazellákkal s félénk őzekkel hajlik vízre az hatónál.

Tartok tőle, mert szembefordult vélem, midőn lesből vadásztam,

dárdámat térdén összetörte, hurkaimat mind elszaggatta,

csapdáimat dombról leszórta, vermeimet mind betemette.

Elterelte négylábú népét, a föld nyüzsgését elterelte,

nem engedi, hogy egyet is bár közülök fegyverrel megöljek!{27}

(GILGAMES I)

Gilgames Istár istennő szent leányzóját küldi ki, hogy Enkidut a városba csalogassa. A vadász a leányzó meztelenségét használja tőrnek, s az állat megfogatja magát.

Hat napon és hét éjen átal összetapadnak szerelemben,

egyesülnek kínban, gyönyörben; Enkidu a kéjjel betellik.

Hetednapon, megiszonyodván attól, amit testével művelt,

kiszakad a leány öléből és a csorda nyomába indul.

Lám, messziről szimatot fognak, elmenekülnek a gazellák,

tekintetétől fél az állat, a föld jószága elkerüli.

Vánszorog agyagsúlyú testtel, térdei, mint a sár-koloncok,

ereje nem könnyű szökellés, de mint nehéz kő, föld felé von.

Úgy érzi, hogy lelke fagyott meg, tagjait rendre kicserélték;

körbejár s kőfalként keríti a gonosz tudásának átka.

Visszasompolyog s a leányzó lábához bújik nyöszörögve.

Az meg – cirógatja, becézi, ily szavakat súgva fülébe:

„Szép vagy, Enkidu, istenekkel vetélkedik tested erőben;

kár volna e hegyi bozótban elkallódnod, vadak csapásán!

Gyere velem a bekerített Urukba!"

(GILGAMES I)

A leányzó a városba vezeti az állatistent. Aligha lelhetnénk találóbb jelképét annak, amit mi „haladásnak és „civilizációnak nevezünk. Rousseau és Tolsztoj megismétlik Enkidu átkát:

Most elátkozlak, te leányzó! Tönkretévőm, most elátkozlak!…

Légy átkozott, mert megigéztél,

mézes szóval elcsalogattál barmaim mellől, a mezőről…{28}

(GILGAMES VII)

Az ember a természetben olyan, mint Ádám az Éden kertjében. Ha elhagyja, visszasír utána, mint az elveszett paradicsom után. Ez a sóvárgás Babilonban született. Itt, Mezopotámiában volt valamikor Isten kertje, a földi paradicsom, Gan-Eden: „És szépen plántákkal felékesített vala az Úr Isten egy kertet Édenben napkelet felé." (Teremtés könyve 2, 8) Az Eufrátesz partjain még mindig állnak „az Ádám korabeli pálmák" (Talmud).

Babiloni domborművek töredékein leltek rá a „függőkertek" ábrázolásaira: hatalmas építmények óriási lépcsőfokain földet hordtak össze. Ezek az aszfaltfalak tüzes kályhájára ültetett kertek paradicsomi hűvösséget árasztanak. A zöld gyepen a füstölőkből felszálló mirha- és tömjénfüst a mezei liliomok illatával keveredik.

Talán éppen egy ilyen kertben hallotta Nabukodonozor király az égből a szózatot: „Kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lészen a te lakásod… Ugyanazon órában bételék a beszéd Nabukodonozoron… kivetteték az emberek közül, és mint az ökör, füvet eszik vala, és égi harmattal öntöztetik vala az ő teste." (Dániel 4, 28–30)

Ez átok. De áldás is, Ádám-Enkidu visszatérése az elveszett Paradicsomba. „És Jézus negyven napig volt ott a pusztában… és vala a vadakkal és az angyalok szolgálnak néki" (Márk 1, 13).

Állatok és angyalok közösen szolgálnak a második Ádámnak a pusztában, akárcsak Isten Paradicsomában.

A Gilgames-eposzból csak töredékek maradtak ránk. De ezekből is felmérhetjük, milyen hatalmas volt az egész mű, amelyhez semmi sem fogható a Teremtés könyvének első fejezetein kívül. Mi, akik oly bonyolultak és oly kicsinyek vagyunk, nem is bírjuk felfogni ezt az egyszerű nagyságot.

Micsoda süllyedés a Gilgamestől az Iliászig! A görög énekes barbár a babilonihoz képest.

…s azok valamint sok

nyershúsevő farkas, melynek szíve duzzad erőtől,

hogyha agancsos nagy szarvast ejtett el az ormon

és most tépi: pofája vöröslik mindnek a vértől:

falkában mennek, s a sötét forrás tetejéről

vékony nyelvükkel lefetyelve sötét vizet isznak,

és a megölt állat vérét ökrendve, a lelkük

mellükben dühödött még, bár a hasuk dagadoz már:

így viharoztak a mürmidonok fejei s vezetői

gyorslábú Akhileusz daliás fegyvernöke mellett

körben: míg köztük maga állt, harcos nagy Akhilleusz,

s ő maga serkentett paripát, pajzsos hadinépet.{29}

(HOMÉROSZ: ILIÁSZ XVI. 156–167)

Ez Homérosz emberisége: vér-pirosította farkaspofák, véres okádék. Beteljesült a babiloni jövendölés: „Mind meg fogják ölni egymást! „Zengjed, ó istennő, a haragot! A haragot, a háborút, a gyilkolást zengi Homérosz múzsája; Babilon múzsája pedig a békét, a könyörületet, a szeretetet. „Drágább volt nekem a te szereteted, mint az asszony szerelme" – mondhatná Gilgames Enkiduról, mint Dávid Jonatánról (Sámuel második könyve 1, 26).

Babilon hőséhez, „az emberek legszelídebbikéhez" egy csöpp vér sem tapad. Ő is harcol, de nem az emberek ellen. Az ő ellensége az emberiség legutolsó ellensége, a halál. Az ő célja nem a háború és nem az öldöklés, hanem a szeretet és a végtelen élet.

Az Asszurbanipal palotájának falait díszítő domborművek egyike a következő jelenetet ábrázolja: felborzolt sörényű hím oroszlán áll az alázatosan lábainál heverő nőstény előtt, s szerelmesen, vadul bömbölve nézi; a hím mögött, egy paradicsomi kert árnyékában hosszú, finom, hajlékony száron félig kinyílt liliom magasodik.

Oroszlán és liliom – erő és gyöngédség. Gilgames és Enkidu „oroszlánoknál erősebbek", mint Saul és Jonatán (Sámuel 2, 9, 1, 23). De az oroszlán ereje mellett a liliom gyöngédsége van.

Gilgames „a gyász barátja", mint énekese oly szépen mondja róla. A hős anyja így panaszkodik Isten előtt:

Nyugtalan szívvel verted őt meg, zsákmányra éhes büszkeséggel,

mely a világ fölött kerengve, éles szemmel lesi a prédát.{30}

(GILGAMES III)

Gilgamestől Faustig mind ilyenek, az örök élet keresői, akik halálosan gyűlölik lelküket, és „a szenvedésért égő szenvedély" megszállottjai.

Mivel Gilgames maga nem ismeri a pihenést, a többi embert sem hagyja nyugton: óriási városfalakat, templomokat, tornyokat épít, talán „lépcsőket az égbe is – egy felhőkig nyúló zikkurratut. Olyan súlyos munkákra kényszeríti az embereket, hogy végül föllázadnak a király ellen, és az istenekhez folyamodnak. Az istenek vetélytársat teremtenek neki, Enkidu állatistent: „Küzdjenek egymással, hogy az embereknek békességük legyen.

Enkidu, akit a leányzó a városba csalogatott, párbajra hívja ki Gilgamest. Gilgames győz, és megszereti ellenségét. Teljesíti a parancsot: „Aki neked rosszat tesz, fizess annak jóval. Így „édesség jött ki „az erősből" – liliomi gyöngédség az oroszláni erőből.

A hősök most testvérekként kalandokra indulnak, és megölnek két szörnyeteget, Humbaba óriást és a mennyei bikát. De a közönséges hőstettek után valami szokatlan dolog következik: Enkidu bánatában elpusztul a városban, mint egy állat a ketrecben, egy profetikus álomban meglátja a halált, és meghal.

Mi öli meg? Nem dögvész, nem kard, nem méreg. Miben hal meg? Semmiben. Hallja a halál halk hívását, és hallgat rá. Talán már a leányzó karjaiban megkapta a halál csíráját a kéjjel együtt. A pusztában úgy élt, mint egy állat és egy isten, és nem ismerte a halált; de mikor az emberek közé jött, evett a tudás fájáról, és megismerte a halált.

Gonosz rontás szállott meg engem, azért kell vesznem nyomorultul!

Ágyban rothadok el, barátom – ne úgy sirass, mint azt, ki harcban,

méltó ellenfél fegyverétől találva, hullott le a porba.

A küzdés elől meghátráltam: kétes halál lesz hát a bérem!

Pedig csak az boldog s szerencsés, aki fején büszke sisakkal,

karján vassal, karddal kezében, harcmezőről jut odatúlra!{31}

(GILGAMES VII)

Miféle harctól fél? Ezt ő maga sem tudja. A jövendölés: „Mind meg fogják egymást ölni", folyton teljesül: a Gilgamestől az Iliászig, az Iliásztól napjainkig. Az első világvége vízözön, a másodiké vér- és tűzözön. Talán ettől a végtől borzadt el Enkidu? Talán ő volt a legelső az emberek között, aki egy ember halálában az egész emberiség halálát felismerte.

Barátom, jófutású öszvér, vadszamara magas hegyeknek,

szívem barátja, párducléptű, vadszamár, jófutású öszvér!

Együtt jártunk a nagy hegyen túl, az égi bikát megkötöztük

s szarvát fogva, fejét levágtuk. Humbabát is, a cédruserdő

fejedelmét, harcban levertük s gazdag zsákmánnyal tértünk

vissza a hegyen túli tartományból. Hős Enkidu, szívem barátja,

milyen álom béklyóz, felelj hát! Milyen sötétség hullt szemedre,

milyen sötétség dőlt füledre, hogy csak fekszel s nem mozdulsz többé?

Megérintem szemed – nem néz föl!

Megérintem szíved – nem dobban!

Mint fátyolába a menyasszony – talpig halálba burkolózol!

Sasként őrködöm, ládd, fölötted, oroszlánként járok alá s föl,

nőstény-oroszlánként kerengek, kitől kölykeit elrabolták.

Gyászomban tövestül kitépem hajamat és messze hajítom,

elvetem jó ruháimat, mint megfertőztetett, durva posztót!

Meghallgassatok, Vének, engem!

Enkiduért sírok-jajgatok én!{32}

(GILGAMES VIII).

Mintha e halottsiratásban az egész emberiség lelke ömlenék ki a könnyekkel, ahhoz hasonlatosan, ahogy ama vérokádó ninivei oroszlán lelke folyik ki vérével.

Gilgames és Enkidu olyanok, mint Saul és Jonatán: „szerelmetesek és életükben egymást szeretők, halálukban sem választtattak el egymástól" (Sámuel második könyve 1, 23). Gilgames a szereteten át ismerte meg a halált. A halálról mindenki tud, de a halált csak a szerető ismeri meg, aki a szeretett lényt elveszítette, mert ugyanazt az életet éli s ugyanazt a halált halja, mint emez. Gilgames szavai: „Mióta ő meghalt, nem élek

többé – e szavak a szeretet örök szavai a halálról. Amit Ízisz mondott: „Senki sem szeretett téged jobban, mint én, azt Gilgames is elmondhatná, de más, nem megnyugvó, hanem sóvárgó értelemben. Gilgames is tudja, hogy „a szeretet oly erős, mint a halál". De a halált a szeretet által legyőzni nehezebb, mint Egyiptom gondolta. A szeretetnek ezt a halálmunkáját Babilon fogta föl.

Gilgames a halálon át ismerte meg a szeretetet – ebben van liliomi gyöngédsége; szeretetből kelt harcra a halállal – ebben van oroszláni ereje.

Enkiduhoz hasonlóan egy ember halálában az egész emberiség halálát felismerte, és emberfeletti tettre határozta el magát: a halállal való harcra.

Itt kezdődik Gilgames „szenvedése", amely hasonló Tammúz, Ozirisz, Dionüszosz és minden szenvedő isten szenvedéséhez.

A király leszáll trónjáról, s koldusként indul világgá. Mintha valami ismeretlen erő hajtaná, kimerülten elvadulva, állatként, állatbőrében borzalmat keltve szaladgál, és mint Ahasvérosnak és Káinnak, neki sincs sehol maradása.

Hová? A világ végére, ahol a „messzelakó" Atram-haszísz tanyázik, az első világ legutolsó embere, aki megmenekült a vízözöntől. Ő volt az egyetlen ember, aki élt, és nem látta a halált, mert evett az élet füvéből. Tőle akarja Gilgames megtudni, hol nő ez a fű.

Gilgames útja a nap útja: keletről nyugat felé halad. Talán a legszélső nyugat felé, ahol Atlantisz a vízözön hullámaiban elmerült?

A világ határán, talán Héraklész oszlopainál, két szörnyeteget lát: a skorpió-férfit és a skorpió-asszonyt.

Az ég íve vállain nyugszik,

törzse az alvilágba ér le… két skorpió-ember vigyázza

a zárt kaput, melyen halandó mindeddig nem jutott keresztül.

Arcuk kínzó rettenetesség, szörnyethalás szemük nézése,

tekintetükből rémítő fény esik a hegyek oldalára.{33}

(GILGAMES IX)

A skorpiópár mögött a Masu-hegység van, amely magasan mered az égbe, s amelyben örök éj uralkodik. Ez talán az a hegység, amelyet mi Atlasz-hegységnek nevezünk? A hegység után egy drágakövekből való kert következik. Ez talán az a kert, amelyet mi tropikus Afrikának mondunk? S végül következik az óceán. Talán ugyanaz, amelynek mi az Atlanti-óceán nevet adjuk?

Ül Sziduri a tenger partján, ül az isteni csaplárosnő…

Gilgames szóra nyitja száját, így beszél a csaplárosnőhöz:

„Mondd, Sziduri, csapláros-asszony! Um-napistihez, a távolba

melyik ösvény vezet el innét? Kérlek, vezess rá és ha van jel,

mely ez ösvény futását jelzi – ismertessél meg ama jellel!"{34}

A pohárnoknő így szól hozzá, Gilgameshez:

Se szárazon, se vízen nincsen egyetlen út, amely halandót

az alvilágba elvezessen! Soha még senki nem jutott el

az idők elejétől fogva oda-túlra, a tiltott földre:

halandó láb még nem taposta a halhatatlanok csapását!

Ismeretes ugyan előttünk a tengeren egy átkelőhely,

mely tűz-homlokú Samas istent az alvilágba segítette –

ám Samas istennek is bátor, páratlan övéi között is;

miként lehetne mérni embert Samas isteni erejével?

S az átkelőhely messze innét, fáradságos az út odáig;

sötét vizei a halálnak tolózárként állnak előtte!

E vízen hát miként kelnél át, megtört testű, szegény halandó?

Tolózárként gördül elébed – Gilgames, hagyj föl a reménnyel!

Azaz várj csak… itt látom éppen Um-napisti bátor hajósát,

Ur-sanábit: mezőn füvet szed, kézügyében a kőtáblák is…

Szólítsd meg s szép szóval beszéld rá, hogy a hajón vigyen magával;

ha meghallgat, kelj át békével – ha nem hallgat meg, fordulj vissza!{35}

(GILGAMES XI)

Most következik a vízözönről, az első emberiség pusztulásáról szóló monda.

Amit Gilgames szíve homályosan sejtett, azt itt a megismerésnek csaknem teljes fénye világítja meg: az ember halála az emberiség halála, s az ember feltámadása – az emberiség feltámadása.

„Így fogadtak engem az istenek" – végzi Atram-haszísz elbeszélését.

Üres kézzel engedtünk útnak, te kereső!… Halljad hát, ímé,

nagy titkot fedek föl előtted… Szállj alá a tenger vizébe

s addig kutass, míg rátalálsz egy nyílvesszőhegy-formájú fűre,

mely mint a tüske a sövényen, vagy mint tövis a rózsaszáron…

Ezt a füvet ragadd meg bátran; ne féld – még ha ujjadba szúr is! –

leszakítani, szádba venni s foggal elmorzsolva, lenyelni!

Az élet füvét, ha lenyelted, fiatal maradsz, nem fog rajtad

a vénülés őrlő hatalma!{36}

(GILGAMES XI)

Ez az egész titok: az élet füve tövises rózsa, a szeretet rózsája, a szenvedés tövise. Talán ezért van tüskéből fonva a koszorú Annak számára, aki az örök életet adja az embereknek a szeretetben.

De hogy hol található meg a fű, nincsen megmondva. Vagy talán csak hangosan kimondva nincs, hanem halkan súgja az eposz mintegy, mert a továbbiakból kivehető, hogy Gilgames már mindent tud: nehéz köveket köt a lábaira, a tengerbe ugrik, a tenger fenekére merül, megtalálja és leszakítja a füvet, leoldozza a köveket lábairól, és megint felmerül a tengerből.

Az élet füve, az élet paradicsomi fája az óceán fenekén van, a vízözön hullámainak, a halál vizeinek mélyében, vagy mint Platón szaiszi papja mondaná, „az elsüllyedt Atlantiszban". A második emberiség kereste örök életet már az első emberiség megtalálta, mert az örökkévalóságokban örök ismétlődés és visszatérés van.

Ur-sanábi, e fűről szólott Um-napisti búcsúzásunkkor;

ez a fű az ígéret füve; aki eszik belőle, ifjú

marad, soha meg nem öregszik – napról-napra örül örömmel!

„Megújulsz újra mint e fűszál" a neve e titkos növénynek.

Megízlelem – s nem vénülök meg! Hazaviszem – egyék belőle

ember, asszony és kicsi gyermek; aggság többé meg ne gyötörje

a bekerített Uruk népét!…{37}

(GILGAMES XI)

Így diadalmaskodik Gilgames, de nem sokáig. Mikor visszamenet alászáll egy árokba, hogy a hideg vízben megfürödjék, egy kígyó megérzi a fű illatát, és elorozza a füvet.

Mikor Gilgames visszatér és látja, hogy a fű eltűnt, átkot mond a kígyóra, leül a földre, és sír.

Ur-sanábi, miért volt mindez? Karjaim miért fáradoztak?

Szívem vére miért folyott el? Semmi jót nem tettem magammal,

sem az uruki emberekkel! Csupán a föld oroszlánjának

tett jót kínom-fáradozásom!"{38}

(GILGAMES XI)

Ami a legszentebb és legrettenetesebb, azt az eposz itt is, mint mindenütt, csak futólagosan jelzi, mintegy szándékos rövidséggel érinti: a függöny fellebben, s aztán azonnal visszahull.

Miféle kígyó ez, aki a második emberiség sorsát megszabja – talán ugyanazon a módon, mint az elsőét! Nem ez a kígyó látható a babiloni pecséthengeren, ama nő háta mögött, aki az élet fája mellett ül férjével szemben? „Csak ki ne nyújtsa most kezét, s nehogy szakítson az élet fájáról is, és nehogy egyék belőle, hogy örökké éljen!" (Teremtés könyve 3, 22.) Ez Ádámról mondatott. De Gilgamesről majdnem ugyanezt olvassuk:

Az életet, amelyet keressz, mégsem találod meg!

Mikor az istenek az embert teremtették,

A halált adták az emberiségnek,

Az életet pedig visszatartották kezükben.{39}

Koldusként ment el, koldusként jött meg. Mivel az élet titkát nem tudhatta meg, legalább a halál titkát meg akarja tudni. Ráolvasásokkal felidézi barátjának árnyát Nergál isten alvilágából.

Amint Nergál, a férfias hős, Éa parancsát meghallotta,

lyukat fúrt a föld belsejébe, az alvilág torkáig érőt

s e lyukon át Enkidu árnyát alvilágból a napvilágra,

az élők közé felvezette…

Megölelték-csókolták egymást, szót így cserélve-váltogatva:

„Szólj barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Szólj bátorsággal, bizalommal! Az alvilág rendjét beszéld el!"

„Ne kívánd, hogy szóljak, barátom! Szívesebben hallgatok inkább,

mert ha szólnék az alvilágról, az árnyékoknak életéről,

zokogva a földre leülnél, nap-nap után jajgatva sírnál!"

„Zokogva a földre leülök, nap-nap után jajgatva sírok,

csak szólj az árnyak életéről!"{40}

A többi olvashatatlan; de a halott, úgy látszik, csak az élő panaszát ismétli: „Akit szerettél, porrá lett, barátod, Enkidu, porrá lett!" Csak a refrént halljuk, amely szomorú, mint az éjjeli szél sóhajtása:

Gilgames így kiáltott: „Ó, jaj!" s zokogva a földre legörnyedt,

Gilgames így kiáltott: „Ó, jaj!" s zokogva a földre leomlott.{41}

Majd hosszabb hiány következik a szövegben: a századok titka itt mintegy összeesik az örökkévalóság titkával. Az egész eposznak a következő párbeszéd a befejezése:

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Aki a vas halálát halta, találkoztál-e lenn olyannal?"

– „Igen, találkoztam olyannal!

Békében pihen, tiszta ágyon és hűs víz csorog korsajából!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Aki csatán, karddal esett el, találkoztál-e lenn olyannal?"

– „Igen, találkoztam olyannal!

Apja-anyja karolja vállát, hű asszonya hajol föléje!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Kinek holttestét kivetették, találkoztál-e olyannal?"

– „Igen, találkoztam olyannal!

Nem nyughat föld alatt az árnya, ide-oda bolyong hazátlan!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Akire már lélek se gondol, találkoztál-e olyannal?"

– „Igen, találkoztam olyannal!

A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!"{42}

(GILGAMES XII)

Ezzel végződik minden. Micsoda vég ama kezdet után!

Mindent látott, hallott, tapasztalt – jelenvalót és régenvoltat;

mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett;

átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,

átallátott hétszer hét burkon, mely elfödi a bölcsességet.{43}

S mit látott még? „Fazékbeli hulladékot, az utca szennyét. Mint a prédikátor mondja: „Az emberek fiainak vége hasonlatos az oktalan állatnak végéhez… Mindegyik ugyanazon egy helyre megyen: mindegyik porból volt és porrá lészen (Prédikátor 3, 19–20). Vagy az egyiptomi bölcsesség szerint: Mindennek vége az egyetemes halál.

Egyiptom ezzel végzi, Babilon viszont ezzel kezdi, s még maga sem tudja, hol fogja végezni.

Gilgames útja egész Babilon és Asszíria útja. Asszurbanipal király így imádkozik Istár istennőhöz:

Nálad keresem az élet ajándékát,

Ezért járom be a pusztákat,

Tengereket és folyókat,

A hegyek erdei sűrűségét.

A bajok elfárasztottak engem,

Eltorzították szép alakomat.

Gilgames útja még ma sem ért véget. Örökké gyászolva és sóhajtozva, valami ismeretlen erőtől hajtva megy mindig tovább és tovább, s mint Ahasvérosnak és Káinnak, sehol sincs maradása. Az ő útja az egész emberiség útja.

Nem találták meg azt, amit kerestek, az örök élet eme keresői, nem ettek az élet fájáról, de már kinyújtották utána kezüket: Adapának már felkínálták az élet ételét, Etana már felrepült Istár egébe a születés füvével, Gilgames már kezében tartotta az élet füvét. Ezt sohasem fogja elfelejteni az ember.

Mért szánt neki Isten fáradhatatlanságot?

Mért adott neki nyugtalan lelket?

Hogy keressen, míg nem talál.

„Homérosz a pokolban kínlódik, mivel hazudott az istenekről (Püthagorasz). A dalosok mind hazudnak az istenekről; meséket és mítoszokat költenek róluk, hogy elrejtsék a szörnyű igazságot, „a fazékbeli hulladékot, az utca szennyét. De a próféták tudják, hogy a mítosz nem hazugság, hanem az isteni igazságnak a misztériumban megtestesült ősképe.

„Mikor az istenek az embereket teremtették, a halált adták az embereknek, az életet pedig visszatartották kezükben – ez a mítosz értelme. „Isten szereti a holtakat feltámasztani (sza miti bulluta irammu) – ez a misztérium értelme.

A mítosz vége a misztérium kezdete; Gilgamesnek a mítoszban meg nem oldott tragédiája Tammúz misztériumában oldódik meg.

Gilgames kereste az örök életet, és nem találta! Tammúz meg fogja találni.

TAMMÚZ: A FELTÁMADOTT ÁRNYA Tammúz babiloni neve Dumu-zi, „Valóságos Fiú", vagy teljesebb alakjában Dumu-zi-abzu, „az örvény Valóságos Fia". „Kezdetben teremté isten (Elóhim) a mennyet és a földet. A föld pedig puszta és üres vala, és az Úrnak Lelke lebegett a vizek felett" (Teremtés könyve 1, 1–2). Ez a mélység felett lebegő isteni Lélek Éa-Ja, Tammúz atyja.

Dumu-zi-abzu – „az örvény Valóságos Fia" – Isten Valóságos Fia.

„Látod-e e nagy alkotmányt? Nem marad kő kövön." (Márk 13, 2) Így lesz és így volt már e világ kezdetén azokkal, akik Platónnál „Atlantisz lakói és a Teremtés könyvében az „óriások. A földet elárasztották a vízözön vizei, és Atlantisz nagy alkotmányából nem maradt kő kövön, darabokra törött minden.

A földnek az ember bűneitől tisztára mosott arca újra paradicsomi ártatlanságban sugárzott. Minden újrakezdődött: a vad sivatagokban megint vademberek barangoltak, vadászok és nomád pásztorok, akik mégsem voltak egészen vadak. Az újszülött emberiségnek nem voltak emlékei; csak egy pont világított a feledés fekete mélyén, mint csillag kút fenekén, egyetlen iszonyú emlék vagy remény, egyetlen név – oly szent és oly rettenetes, hogy az emberek csak suttogva ejtették ki, s jóformán nem is emlékeztek rá, honnan való: az örvény Valóságos Fia.

„Az örvény, amelybe a Valóságos Fiú alászáll…"

Van-e közöttünk, akik már semmit sem tudunk és semmire sem emlékezünk, van-e közöttünk valaki, aki ámulat és döbbenet nélkül volna képes e félig elmosódott ékírásos táblát olvasni, hallani a századok vagy az örökkévalóság suttogását? Nem tesszük-e itt ujjunkat az első emberiség rettentő titkára, mint tette hitetlen Tamás a Feltámadott sebhelyére?

Ama örvény, amelybe a Valóságos Fiú alászáll, s amelyet későbbi hit az alvilágba helyezett, kezdetben a vízözön vizeinek mélysége volt. Innen emelkedik ki a halisten, az örvény istene, Óannész-Éa, hogy Berosszosz elmondása szerint „tanítsa az embereket", vagy talán csak visszaidézze emlékezetükbe a régit, az elfeledettet, megmutassa nekik a feledés örvényében már alig világító pontot, a csillagot a kút fenekén.

Nem meglepő és megdöbbentő-e még ránk nézve is, akik semmit sem tudunk és semmire sem emlékezünk, nem meglepő és megdöbbentő-e, hogy az, aki a második emberiség számára az Ember Fia, már az első emberiség számára is az volt? „Minekelőtte Ábrahám lett volna, vagyok Én" – erre a szavára így felel az idők örvénye: Dumu-zi-abzu, „a mélység Valóságos Fia," Isten Valóságos Fia.

„Hírt hozott a vízözön hajdankoráról" Gilgames, Tammúz isten emberi megtestesülése. Nem ugyanaz a hír-e ez, amelyet a nabatai szír-arab törzs szent könyveiben fönnmaradt monda beszél el homályosan, zavarosan, mintegy lázas álomban? Minden eónban, minden világkorszakban egy ember teteme rothadatlan marad; mikor pedig új korszak kezdődik, a tetem megelevenedik, s az ember istenné lesz; aztán megint meghal, megint feltámad és így tovább az örökkévalóságig. Ez az ember minden eónban és örökkévalóságban olyan, mint a nap a harmatcseppekben.

Vadaknak tetszenek nekünk a második emberiség emez első emberei, akik a vízözön után a puszta földön kószálnak; állatbőreikben maguk is olyanok, mint az állatok. De e vadság áthatolhatatlan homályán sajátságosan és számunkra megfoghatatlanul hatol keresztül a Valóságos Világosság. A durva állati szívekben ugyanaz az oroszláni erő és liliomi gyöngédség van, mint Gilgames-Enkidu szívében.

Vadak ők és kegyetlenek; úgy ontják a vért, mint a vizet, és érzéstelenül gyilkolnak. De az ember pillantása hirtelen találkozik az állati áldozat pillantásával, a részvét késként nyomul be a pap szívébe, és valami megfoghatatlan dolog cseng ki Tammúz fuvoláinak sírásából:

A-dan dub-ba en dingir Dumuzi

A mélyből jajszó gomolyog föl,

fiamért a mélyből jajszó gomolyog föl…

Elpihent delelő ökörként,

megfáradott bárányként elnyugodott!…

Tammúz, a pásztor nem él többé!

Tammúz, az égi hazám ura nem él többé!{44}

A szeretett fiú az áldozati állat, „a bárány, aki hordozza a világ bűneit". Tammúznak másik, éppoly régi neve: Umúne Etura, „a juhakol ura". Ez érthető: a vízözöntől megszabadult, az elpusztult világ hamvaitól

megtrágyázott föld azonnal zöld lesz, mint egy határtalan legelő. Az emberek mind pásztorok, s Isten is pásztor.

Tammúz-Adónisz-Adonáj Babilontól Izraelig mindig ugyanaz a pásztoristen: „Az Úr az én pásztorom… Gyönyörűséges legelőkön legeltet engem, és kies vizek mellé viszen engem." (Zsoltárok 23, 1–2)

Izraeltől az Ember fiáig hallik: „Én vagyok a jó pásztor, és esmérem az én juhaimat… És ők meg fogják hallani szómat és lészen egy akol és egy pásztor." (János 10, 14–16)

És az Ember Fiától az idők végezetéig: „nem fognak ők többé sem éhezni, sem szomjúhozni… mert a Bárány fogja legeltetni s az élő vizek kútjához fogja vezetni őket". (Jelenések könyve 7, 16–17)

Most tudjuk, hová vezeti Tammúz, a pásztor az ő juhait.

Tammúz másik neve „az alvilág ura". Az Etura, a „földalatti juhakol", ha Tammúzról van szó, ugyanaz, mint arallu, „a holtak országa", mert Tammúz, a pásztor nem csupán az élőket, hanem a holtakat is legelteti.

„Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a bajtól: mert Te velem vagy; a Te vessződ és botod vigasztalnak engem" (Zsoltárok 23, 4) – zengi Dávid lantja Adonájról, Izrael istenéről, és ugyanazt zengi, mint Adonisz-Tammúz pásztorsípja.

Egy másik neve: Damu, „kisded. Mikor a napkeleti bölcsek a betlehemi jászolban a Kisdedet imádták, „damu néven szólíthatták.

Egy másik neve: babiloni nyelven Du-zi vagy asszír nyelven Lib-lib-lu, „sarj, hajtás, gally, sarjadzó fű – vagyis az „életfű, amelyet Gilgames keres.

A legelső zöld hajtás a fekete földön Ő, Lib-lib-lu, Tammúz, a Valóságos Fiú. Minden magban meghal, és minden csírában megelevenül. A növény isteni titka, a feltámadás titka bizonnyal itt, Sineár kövér legelőin lett nyilvánvalóvá az emberek előtt, ahol minden, ami él és lélegzik, a növényekkel él és lélegzik.

Ha a téli esőzések után megjő a tavasz, hirtelen minden kizöldül és felvirul; a fű az ökröknek és lovaknak szügyükig ér, s a juhok és a kecskék egészen eltűnnek benne. A virágok nem egyesével nyílnak, mint minálunk, hanem összefüggő, fehér, sárga, piros, kék, lila és rózsaszínű tömegekben, úgyhogy az egész síkság sokszínű szőnyegnek tetszik. Ha a vadászatról hazatérő kutyák kijönnek ebből a virágbozótból, tarkák a virágportól. De a perzselő napsugarak hatása alatt már májusban meghal minden; a száraz szárak eltördösnek a láb alatt; minden fekete, megszenesedett, mint egy tűzvész helyén; az egész föld a halál országa.

Most felhangzik a pásztorsípon a szomorú dal:

Jajszó gomolyog föl a házért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl város-falakért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl a fákért, kisült füvekért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl a megdőlt szárú, üszögös gabonáért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl szél-ki-bejárta üres kamaráért,

jajszó gomolyog föl!{45}

„Felnevelkedik, mint hajtás és mint gyökér a szomjúhozó földből" (Izaiás 8, 29). A „hajtás" héber nyelven Nezer, babiloni nyelven Du-zi, asszír nyelven Lib-lib-lu – a „hajtás" a Valóságos Fiú. Ő az, akit Tammúz fuvolája sirat, és az ősrégi, talán vízözön előtti hajdankorból hív.

Sok neve van és nincs neve: éppen mert sok van, mind elégtelen. Az emberek keresik az igazi nevét, de nem tudják megtalálni; vissza akarnak emlékezni arra, amit elfelejtettek, meg akarják tudni, amit nem ismernek; gyászolják és siratják Őt, hívják Őt, a Távolit.

Távol van Ő, de hol – a múltban-e vagy a jövőben? A mítosz azt mondja: a múltban, a misztérium azt: a jövőben.

Az emberek keresik Őt, s ebben a keresésben kielégíthetetlen sóvárgás, határtalan reménykedés rejlik. Mintha már tudnák, hogy nincs az ég alatt más név, amely megmenthetne bennünket.

Tammúz a legrégibb sumer isten. Neve a legrégibb korban gyakrabban kerül elő, aztán egyre ritkábban. Mikor a sémiták túlsúlyra tettek szert a sumerok felett, Tammúz véglegesen háttérbe szorult, visszavonult a mítoszból a misztériumba. Háttérbe szorulni, visszavonulni, megvettetni, ez a Fiú sorsa: „A legutálatosabb és

legmegvetettebb, fájdalmakkal teljes és beteges volt. Oly megvetett volt, hogy az emberek eltakarták Őelőtte arcukat. Ezért semmibe sem vettük Őt" (Izaias 8, 3).

Neve ritkán fordul elő, ábrázolásai egyáltalán nem ismertek. A babiloni emlékeken minden istent megtalálni, csak Tammúzt nem: ő láthatatlan, ábrázolhatatlan, vagy helyesebben láthatatlan, és még nem öltött alakot, de már a legnagyobb, talán az egyetlen isten. Monogenész, „az egyszülött" nevet adják neki az Adonisz-Tammúz misztériumaiba beavatott görögök.

A mítoszban a sémita Marduk (Merodah)-Samas isten háttérbe szorítja és megbuktatja a régi sumer Tammúzt; Merodah lesz a legnagyobb, talán szintén az egyetlen isten. Így van a mítoszban, de nem a misztériumban: a papok titkos tanítása szerint Marduk-Merodah és Tammúz az egy Isten két hiposztázisa: a látható nappali nap és a láthatatlan éjjeli nap.

Babilonban ugyanaz megy végbe, mint Egyiptomban: Amon-Marduk mítosza eltakarja Ozirisz-Tammúz misztériumát, az egyik nyílt monoteizmusa a másik titkos monoteizmusát. De ha Amon-Marduk egyedül a Valóságos, csak azért az, mert nem más, mint Ozirisz-Tammúz. Egyiptom és Babilon húsa Amon-Marduk, lelke Ozirisz-Tammúz.

Tammúz és Ozirisz nem két isten, hanem egy – az az isten, akit a számunkra megközelíthetetlen prebabiloni és preegyiptomi őskorban tiszteltek, mikor a két nép még egy volt.

Ozirisz Tammúzhoz hasonlóan nagy áldozat: minden levágott áldozati állatban benne van. Ozirisz is jó pásztor: hiszen pásztorbot és ostor van a kezében. Ozirisz is kisded az ő második megtestesülésében, Hóruszban. Ozirisz is hajtás, amely a múmiából sarjad ki.

Így van a misztériumban, de a mítoszban is. Tammúz mítoszneve, Marduk-Merodah – babiloni nyelven Maruduk, sumer nyelven Amurdutuki – annyit tesz, mint „napfény". Ozirisz, egyiptomi nyelven Uszi-ri pedig annyit tesz, mint „a szem ereje", a mennyei szem ereje, tehát szintén napfény.

Június 21-ikének dele – az a pillanat, amelyben a nappal rövidülni kezd – Tammúz pillanata, de Oziriszé is, mert Ozirisz a „fogyó téli nap (Plutarkhosz). A nap vége az időben ugyanaz, mint „ennek az időnek vége az örökkévalóságban. Ezt a véget jött a Fiú hirdetni.

E két alak tehát, két árnya egy testnek, csaknem geometriai pontossággal takarja egymást.

Az összefüggést Adonáj, Izrael istene és a kánaáni Adon, valamint a babiloni Tammúz között az izraelita próféták úgy fogják fel, mint „pogány szörnyűséget", mint a nép bukását, a nép viszont úgy fogja fel, mint megmentését, mint szívének titkos szentélyét. A Sínai-hegy új istenétől csillapíthatatlan sóvárgással, határtalan reménykedéssel tér vissza a régi kánaáni és babiloni Tammúzhoz. Bárhogy dörögnek is a próféták, a népnek mindig úgy tetszik, hogy nem Jahvéhoz lesz hűtlen Tammúz miatt, hanem Tammúzhoz Jahve miatt, a Magáéhoz egy Idegen miatt.

Ábrahám a káldeai Urból (Ur-Kasdim) vándorolt ki. Ábrahám törzse, Izrael jövendő népe csak kis „hajtás" (nezer) a nagy babiloni fán. Hogy ne lett volna szent Éden régi földje, az ősapák földje!

Kánaán, az ígéret földje is már jóval Izrael bevándorlása előtt a paradicsomi, babiloni harmatban fürdött; már jóval a sínai-hegyi mennydörgés előtt sírt itt, a Hermón és a Kármel szakadékaiban Tammúz halk pásztorsípja.

S mikor később Salamon király dicsősége csúcspontján kosok és bakok vérével öntözte az oltárokat, hirtelen felhangzott valahonnan a halk sírás:

Elpihent delelő ökörként,

megfáradott bárányként elnyugodott!

Fiamért a mélyből jajszó gomolyog föl…{46}

„És azon a napon… Őreá tekintenek, akit amazok bosszúsággal illettek, és siratni fogják Őt, mint az ember az ő egyetlenegy magzatját szokta siratni… És nagy siralom lészen Jeruzsálemben, minemű volt Hadad-Rimonban Megiddó mezején." (Zakariás 12, 9–12)

Hadad-Rimon (Adad-Ramman) egy Adon-Tammúznak szentelt kánaáni város, és a Megiddó mezején felhangzó sirám Tammúzért hangzik fel.

Az ő szíve, jaj, az ő szíve, jaj, az ő oldala!

Nemhiába hallottak ki a századok jövendölést ebből a sirámból.

Magában Babilonban, Marduk-Tammúz városában is volt látomása Ezékielnek, a babiloni fogság prófétájának:

„És foga engem fejem üstökénél fogva… és vive engem Jeruzsálembe a templom belső ajtajához, amely

északra néz vala, ahol vala helye a Féltékenység bálványának, amely bosszúságra ingerel… És vive engem a pitvar ajtajához, és íme, egy lyuk vala a falban. És mondá nékem: Embernek fia, lyukaszd által a falat! És általlyukasztám a falat, és íme, egy ajtó lőn. És mondá nékem: Menj bé és lásd meg a gonosz utálatosságokat, amelyeket ezek ott cselekszenek! Bémenék azért és nézék, és íme, oktalan állatoknak képei és Izrael házának minden bálványai valának felírva a falon körös-körül! És hetven férfiú Izrael házának vénei közül áll vala előttük, és mindegyiknek tömjénező vala a kezében, és a füstnek sűrű köde megyen vala fel. És mondá nékem: Látod-e, embernek fia, mit cselekszenek Izrael házának vénei a setétben, ki-ki a maga képpel beíratott ágyasházában? És mondá nékem: Látsz még nagyobb utálatosságokat is, amelyeket ezek cselekszenek. És vive engem az Úr háza kapujához, amely vagyon északra, és íme, asszonyi állatok ülnek vala ott, siratván Tammúzt." (Ezékiel 8, 3–14)

Izrael királyai, köztük Salamon, az Úr házának építője is papokat alkalmaztak, „hogy a magasságbeli oltárokon jóillattal áldoznának Baálnak és a Napnak és a Holdnak és a bolygóknak és az egész mennyei [Csillag-]seregnek". (Királyok 2. könyve 23, 5) Az Úr háza falán lévő állatok a babiloni csillagistenek, akiket az állatöv alakjaiként ábrázoltak, és a kerubok, akik Adonáj, a legfőbb isten trónját tartják (Ezékiel 1, 6–7), az asszír-babiloni szárnyas bikák (kerubu). A nap a csillagok közepette Adonáj-Adon-Tammúz isten a többi istenek, a legfőbb istenek gyermekei között: „Mondottam: istenek vagytok és a Magasságosnak fiai mindnyájan" (Zsoltárok 82, 6). Neki, a Valóságos Fiúnak, Dumu-zinak szólnak az Úr házában tartott misztériumok.

Az észak felé néző kapunál, ahol a nők Tammúzt siratják, ül „a Féltékenység bálványa, amely bosszúságra ingerel". Miféle bálvány ez?

Tudjuk, hogy a jeruzsálemi templomban Astarta-Istár szobra állott. Ezt talán már Salamon király állította föl – ugyanaz, aki „a magasságokat", az ugyanazon istennőnek szentelt berkeket Jeruzsálem előtt az Olajfák hegyétől jobbra (Királyok 2. könyve 23, 6–13) emelte. Astarta-Istár Adon-Tammúz anyja; „a Féltékenység bálványa pedig a féltékeny szereteté, amely az „elveszett, meghalt fiát siratja, Istár-Astarta szobra, a fájdalmas anyáé.

Libanon hegyeiben, egy viruló völgy fölött, amely valamikor Adónisz-Tammúznak volt szentelve, még ma is fönnmaradt egy sziklába vésett kép: „a gyászoló istennő, beburkolt fővel, arcát bal kezére támasztva; az ember szinte látja könnyeit arcán végigfolyni" – lacrymae manare creduntur (Macrobius: Saturnalia I, 21).

Ez az alak örök – Ízisztől, aki Oziriszt gyászolja, Istártól, aki Tammúzt siratja, Astartától, aki Adóniszért bánkódik, Kübelétől, aki Attiszért sír, Démétértől, aki Perszephonéért hullatja könnyeit, egészen a Mater Dolorosáig, a szenvedők anyjáig.

Az ő láttára siratják Jeruzsálem leányai Tammúzt. „Jeruzsálem leányai, ne Énrajtam sírjatok, hanem sírjatok ti magatokon és ti magzataitokon!" (Lukács 23, 28)

„Bévive engem az Úr házának belső pitvarába, és íme, az Úr temploma ajtaja mellett, a tornác és az oltár között, vala vagy huszonöt férfi, akik háttal fordultak vala az Úr temploma felé, és orcájuk vala napkelet felé, és magukat meghajtván imádkoznak vala napkelet felé a Naphoz… És szőlővesszőt tartanak vala orrukhoz." (Ezékiel 8, 16–17)

Az északra néző kapunál nők siratják a leáldozott napot, az elhunyt fiút; és a dél felé néző kapunál férfiak szőlővesszőket tartanak orrukhoz, szagolják a „ragadós rügyeket (Dosztojevszkij), a „hajtásokat (nézer), és imádják a felkelő napot, a feltámadott fiút.

Isten halála és feltámadása – ez az értelmük Tammúz misztériumainak, amelyek „pogány szörnyűségnek tetszenek a próféta szemében. Izrael nagy prófétája nem tudta meg, kit sirattak Jeruzsálem leányai; de tudta a szerény kánaáni nő: „Uram! A kutyakölykök mégis csak ama morzsalékokból élnek, amelyek lehullanak az ő uruk asztaláról! – Ó asszonyi állat, nagy a te hited! Legyen neked a te kívánságod szerint! (Máté 15, 27–28)

„Istent le kell vágni – olvassuk egy ősrégi sumer táblán. Istent levágni – nem irtózatos-e ez? Nem, már hozzászoktunk, ha csak lassanként is. Kezdetben iszonyodtunk és meghökkentünk a próféta mondásán: „Sokan álmélkodtak te rajtad. Mivelhogy az ő alakja rútabb volt, mint más embereké, és ábrázata, mint az emberek fiaié. (Izaiás 7, 14)

Annyira el volt éktelenítve, oly rút volt, hogy mikor tanítványai levették a keresztfáról, nem ismertek rá, és az iszonyodástól némán elfutottak. Ki volt ez? Ki volt ez?

A legiszonyatosabb pedig az, hogy ez az egész földi rémség csak a mennyei rémség tükörképe: a Bárány, aki a világ bűneit hordozza – ez a Bárány az alapja az egész világnak és minden misztériumnak, vagy helyesebben, az egyetlen misztériumnak, mert hiszen valamennyi ehhez az egyhez vezet – ahhoz, hogy istent le kell vágni.

Egyiptom jól tudja ezt, sót azt mondhatjuk, hogy csakis erre gondol, de hallgat, mint a Szfinx: dermedt az iszonyattól. Babilon dadog, akárha lázas álomban.

Berosszosz babiloni pap (Kr. e. III. sz.), aki valószínűleg be volt avatva Tammúz misztériumaiba, egy régi mondát közöl az ember teremtéséről:

„Mikor Bél (Marduk) látta, hogy a föld termékeny, de lakatlan, leütötte a fejét, és a többi istenek földdel keverték a kifolyó vért, és embereket alakítottak belőle. Ezért van az embereknek eszük, s ezért részesülnek az isteni természetben."

Csak nyers állati szívekben születhetett meg ez a szörnyű lázas vízió. De ebben a durvaságban is van valami liliomi gyöngédség: Isten meghal, szeretetből az ember iránt.

A Teremtés könyve szerint Isten „vörös földből" (afar) teremti az embert, és úgy alakítja, mint fazekas a fazekat. A föld talán azért vörös, mert vérrel van keverve; de hogy kinek a vérével, az már nincs megmondva.

A világ teremtéséről (Enúma elisz) szóló későbbi babiloni mítoszban az emberek nem Marduk isten véréből vannak teremtve, hanem az istenek ellen fellázadt Kingu ördögnek, Tiámat istennő (a Pokol) társának a véréből. Az emberi gondolkozás mintegy visszaborzadt az istengyilkosságtól, s fátyollal takarta le az örvényt, mítosszal a misztériumot.

Ám e mítosz legrégibb eredetije megerősíti Beroszszosz rettentő mondáját:

Kiáltottak az istennőhöz.

A nagy istennőhöz, a bölcshöz, az istenek segítőjéhez,

Mamihoz ekként kiáltottak:

„Isten-anyánk, teremts hát embert! Anyai tested melegéből,

verejtékkel, véres lucsokban hozd az emberfiát világra.

Szülőanyánk, ne késlekedj hát! Az ember hiányzik a földnek!"{47}

Itt megszakad a szöveg. Aztán ezt olvassuk:

Felséges száját szóra nyitja Mami s így szól az istenekhez:

„Én, egyedül, bármint szeretném, nem szülhetem világra mégsem!"

Enki is szóra nyitja száját s nem késik hatalmas tanácsa:

„Egy istent kell előbb megölnünk! Annak húsát s vérét, Ninhurszag,

jó agyagos földdel keverd el – ebből formáld az ember testét!"{48}

Az isten, akit levágnak, Ozirisz, a nagy áldozat, Tammúz, a Valóságos Fiú – a Bárány első földi árnya. A Nagy Anya az Isten húsával és vérével keveri az agyagot, hogy szentsége legyen a húsnak és a vérnek.

A hajdanvolt ősidő suttogása ekképp felel az eucharisztia mennydörgésére: „Hallgasson minden emberi teremtmény, s féljen és reszkessen, mert a királyok királya, az uralkodók uralkodója jő levágatni magát a hívők táplálására!"

Isten meghalt egyszer, hogy az ember megszülessék; még egyszer meg fog halni – azért, hogy az ember feltámadjon.

Jónás próféta jele az Ember fiának jele: „Mert miképpen Jónás három éjjel és három nappal volt a cethalnak gyomrában, azonképpen az Ember fia három éjjel és három nappal lészen a földnek gyomrában." (Máté 12, 40)

Jónás (Jona) neve Ea-Ja-Jahve isten nevéből származik. Éa halistent a babiloni emlékek halbőrt öltött emberként ábrázolják, amint Jónás is ember a cethal gyomrában. Éa-Óannész isten, miután kijött a tengerből, tanítja az embereket, és prédikál.

Jónás leszáll a tengerek mélyére, mint Tammúz a föld mélyébe, mint Gilgames az óceán fenekére, mint az egész első emberiség a vízözön hullámainak örvényébe. „Körülvettek vala engem a vizek veszedelmesen, a mélység körülvett vala engem… De te megszabadítád az én életemet a romlásból, ó én Uram Istenem!" (Jónás 2, 6–7)

Mikor Jónás hiába hirdette az isteni harag kitörését, így imádkozott Istenhez: „Vedd el hát most, Uram, az én lelkemet én tőlem! Mert jobb nékem meghalnom, hogynem élnem!" „Az Úr Isten pedig egy tököt teremtett vala, hogy felmenne Jónás hajlékára, hogy árnyékot tartana Jónás fejének és megoltalmazná a hévségnek bántását. És Jónás felette igen örüle a töknek. De az Úr másodnapon reggel hajnalban egy férget szerze, amely a tök tövét megrágá, úgyhogy a tök megaszék. És lőn napkeletkor, hogy Isten napkeleti szárasztó szelet támasztana és a napnak hévsége megsütné Jónás fejét, úgyhogy elbágyadna és a halált kívánná lelkének… És mondá Isten

Jónásnak: Hiszed-e, hogy méltán haragszol azért a tökért? És Jónás mondá: Méltán cselekszem, hogy haragszom mindhalálig! És mondá az Úr: Te szánod e tököt… És én ne szánnám Ninivét, a nagy várost?" (Jónás 4, 3–11)

Jónás gyászol a tökért, úgyhogy a halált kívánja lelkének, mint Gilgames az élet füvét, mint egész Babilon Tammúzt, a hervadó növényt:

Jajszó gomolyog föl tamariszkusztalan ligetért…

Jajszó gomolyog föl a kertért, méze-bora apadóban…

Fiamért a mélyből jajszó gomolyog föl…{49}

Jónást, az Atya haragjának prófétáját lefegyverzi a Fiú szeretete. Mert ezt: „Én ne szánnám?" – nem az Atya mondja, nem Jahve, a Sínai-hegy fenyegető istene, hanem a Fiú, Tammúz, Babilon szelíd istene.

Az ősrégi ékírásos feliratban: „Aki neked rosszat tesz, fizess annak jóval!" – egy hegyi beszéd szavai maradtak fönn, amelyek nem a mi emberiségünkhöz voltának intézve. Ez a világokat teremtő és pusztító, csendes szó okozta talán, hogy az egyiptomi Szfinx elnémult, a babiloni torony leomlott, és Atlantisz a tenger fenekére süllyedt?

A Valóságos Fiú – a szenvedés tövise, az élet rózsája – ez az életfű, amelyet keresnek és nem találnak. Megtaláljuk-e, avagy a második Atlantisz éppoly sorsra jut, mint az első?

Tammúz, Oziriszhoz hasonlóan, igazán isten és igazán ember: úgy született, élt és halt meg, mint egy ember.

Mikor Gilgames Istár istennő szerelmét visszautasítja, felsorolja az istennő által megölt szeretőket. Mind egy szálig egyszerű, szegény emberek, pásztorok, pórok, vadászok. Köztük van Tammúz is.

Tammúznak, a szerelem ifjú, nap-homlokú szép istenének

…csókjaiért mivel fizettél?

Sok éven át búsult miattad, sírt érted a megcsalt szerelmes!{50}

(GILGAMES VI)

Tammúz pásztor, „a juhakol ura" (Umune Etura). Az Ember fia is istállóban, pásztorok közt született.

Tammúz emberi életéről jóformán semmit sem tudunk. Legföljebb csak célzások találhatók rá talán a királyok élettörténeteiben, mert minden babiloni uralkodó „Tammúz, miként minden egyiptomi fáraó „Ozirisz.

I. Szargon (Sarrukín), sumer-akkád király (Kr. e. 2500 körül) a következőket mondja magáról: „Atyámat nem ismertem… Anyám az Eufrátesz partján esett teherbe velem, titokban szült meg engem; egy nádkosárba helyezett engem, földszurokkal elzárta a nyílást, lebocsátott engem a folyóba, amely nem csapott össze fölöttem. A folyam Akkihoz, a vízhordóhoz vitt engem. Akki, a vízhordó szíve jóságában kihúzott, saját fiaként nevelt föl, és kertészévé tett engem. Ebben a kertészi tisztemben Istár istennő jó szívvel volt hozzám."

A Tammúz-sirató egyik verssora: „Ifjúságában bukdácsoló ládában feküdt", a babiloni isteni kisdedet Szargonnal és Mózessel kapcsolja össze: mind a hárman kitett gyermekek.

Nincs-e összefüggés az örvény Valóságos Fiának ládája és Atram-haszísz-Noé bárkája között? Mind a kettő földszurokkal (hemar) van bekenve! Egyáltalán: nem függ-e össze Tammúz, az ember halála és az emberiség halála a vízözönben?

Tammúz haláláról szintén jóformán semmit sem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy megölték. „Látni fogják azt, akibe beleszúrtak."

Az ő szíve, jaj, az ő szíve, jaj, az ő oldala!…

A mítosz aranyfátyolára, amely a misztériumot eltakarja, egy vadkan által megölt ifjú vadász képe van ráhímezve. Adónisz-Tammúz misztériumaiban egy halott ifjú viaszból készült képét a ravatalra helyezték, akinek oldalában egy vadkan agyaraitól ütött mély seb tátongott. Tammúz hónapja is a vadkannak (Ninibnek) van szentelve. Különös azonban a következő részlet: az istent imádók imával fordulnak az istengyilkos Ninibhez:

Te visszahozod a testet, amely az alvilágba ment…

Tammúz és Ninib visszahozzák a holtakat az alvilágból, és életre kelti őket. Ez csak azzal a feltevéssel magyarázható, hogy a két isten csak egy, éppúgy, mint Széth és Ozirisz.

Itt már a mítoszon átvilágít a misztérium. A mítoszban az áldozat önkéntelen, a misztériumban önkéntes. „Leteszem az én életemet, hogy ismét felvegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, hanem Én magam teszem le azt szabad akaratom szerint. Vagyon hatalmam letenni azt és vagyon hatalmam viszontag felvenni azt." (János 10, 17–18) Oziriszről is ezt halljuk: „Ismeri azt a napot, amelyen nem lesz többé" (Halottak könyve).

Tammúz halála után Istár istennő leszáll az alvilágba (Kurnugéába).

Istár, fölséges királynő, Kurnugéa kapujához,

a sötétség kapujához siet nagy igyekezettel.

A sötétség háza felé, Irkalla hajléka felé

siet Istár istenasszony, Nannar tűzvérű leánya.

A sötétség háza felé, melyet oda nem hagyott még

senki, soha, benne-élő; a sötétség útját járva,

melyről nincsen visszatérés…

A sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-látta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

por lepi az ajtó zárát…

Midőn elérkezett Istár Kurnugéa kapujához,

szólítá az ajtónállót: „Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát,

lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!

S jaj akkor a földi népnek! A holtak élére állok

s fölvezetem, föl a fényre – föl én, hidd meg, valamennyit!

S méghozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket

– szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel –

hogy mindegyre éhesebben-szomjasabban barangolnak

s akit csak találnak, élőt, iszonyú agyarra kapván,

vérét italul megisszák, húsát étkül fölzabálják!{51}

Az alvilág királynője, Ereskigal megparancsolja a kapusnak, hogy bocsássa be Istár istennőt a halottak országába, de bánjék vele „a régi törvények szerint". A kapus hét kapun vezeti át az istennőt. Az elsőnél leveszi fejéről a nagy fejkendőt; a másodiknál kiveszi füléből a függőket; a harmadiknál leveszi nyakáról a láncot; a negyediknél kebléről az ékszereket, az ötödiknél csípőjéről az övet, a hatodiknál kezeiről és lábairól a pereceket, a hetediknél testéről a kötényt. És az istennő mezítelenül lép be a halál országába. Itt Ereskigal bezárja őt, és hatvan betegséget bocsát reá.

Istár istennő, a szerelem csillaga az alvilágban tetőtől talpig emberi nyavalyákkal van megverve, úgy ül a pokol fenekén, mint Jób a hamun. Nyavalyáinkat hordozza, magára veszi fájdalmainkat, ő „az emberek irgalmas anyja" (umu rimnitu sa nise).

Ez a babiloni pokoljárás a későbbi századokban soha el nem némuló visszhangot keltett, a gnosztikus Szophia bukásától egészen addig az orosz mondáig, amelynek tárgya „az Istenanya vándorlása a pokoli kínokon át".

Ha a világot valóban nem csupán a Fiú, hanem az Anya is meg fogja váltani, akkor ez több mítosznál. Az egész emberiség úgy fog Őhozzá, „a hideg világ meleg szószólójához" (Lermontov) kiáltani, mint Babilon kiáltott valamikor:

Mindenható úrnője az emberiségnek,

Irgalmas szívű, akinek közbelépése jó,

Nincsen helyesen vezető istenség Te rajtad kívül!{52}

Miután a mennyei Anya az alvilágra szállott, a Földanya nem szül többé. A növények, állatok és emberek terméketlenséggel vannak megverve:

Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott,

amióta Ereskigal palotája börtönében

sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként –

az időtől nem hágja meg szamárcsődör kancácskáját,

az időtől nem öleli emberfia feleségét:

aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,

aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.{53}

A sarjadást bilincsbe meddig vered még?

A virágzást átkoddal meddig kötöd még?{54}

– sírja a pásztorsíp Tammúz-Libliblu felett, a hajtás felett, amely nem akar sarjadni.

A pásztor így szól nővéréhez:

,Az anyajuh elhagyta a bárányt"

A nővér így szól a pásztorhoz:

,Az anyajuh termékenysége bilincsbe verve…

Panaszosan béget s elfut bárányától…"

A többi elmosódott; csak ennyi olvasható még:

Pusztulás… A hullám harsog…

A vízözön az első emberiség vége. De nincs-e nekünk is ez a vég megjövendölve? „A szeretet meghidegedik" (Máté 24, 12). A szeretet napja, a világ szíve ki fog aludni, és az emberi szívben beáll a sarki éjszaka, amelynek jeges leheletét már most érezzük. Nem verte-e bilincsbe az Anya már földünk termékenységét? Nem szül-e földünk talaja sót? Nem menekül-e már az anyajuh panaszos bégetéssel bárányától? Nem a mi végünket jelentik ezek a szavak: „Pusztulás… A hullám harsog…?"

A Tammúzt sirató dalok, vagy amint eredeti címük hangzik, „a fuvolák panaszdalai" egy a Kr. előtti harmadik évezredből való sumer másolatban maradtak ránk. Lehetséges tehát, hogy már Ábrahám ideje előtt fölhangzottak, sőt talán már akkor egy még régibb kor visszhangja voltak.

Vadak és kezdetlegesek ezek az énekek: úgy hangzanak, mint az éjjeli szellő susogása az Eufrátesz száraz nádjában, mint kecskék és juhok egyhangú mekegése és bégetése, mint a pásztorok éjjeli hívó kiáltásai; az izzó puszták, keserű üröm, friss menta, meleg tej és meleg juhaklok szagát árasztják.

Lassan vonulnak fel a felhők a zöldellő dombok mögött, lassan legelnek a juhok és a kecskék, lassan következnek egymás után a pásztorsípok szomorú hangjai, egyik hang a másik után, mint egyik könny a másik után.

Mit siratnak? Nem csupán az egyes embert, hanem az egész emberiséget.

„Hasonlatos a halandó ember a fűhöz: virágzik, mint a mezőnek virága, és mikor a szél általmegyen rajta, nincs többé és nem ismeri többé azt az ő helye." (Zsoltárok 103, 15–16)

Az embernek ez a sorsa az egész emberiség sorsa is.

Mily bájos minden, hogyha múlik,

Csak bút okoz, nem szenvedést,

Ha az, mi élt örömben – kínban,

Derűsen várja végét, a halált,

S halvány mosoly ragyog fel még az arcán!

(TYUTCSEV)

A meghalt emberiség végső mosolya az újszülött emberiség első mosolyával olvad össze a Tammúz-fuvolák e dallamaiban.

Jajszó gomolyog föl gyékényt nem termo nádasokért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl bokortalan puszta helyekért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl tamariszkusztalan ligetért,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl a kertért, méze-bora apadóban,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl az ágyásokért, fűszereik fonnyadóban,

jajszó gomolyog föl,

jajszó gomolyog föl a világért, szép élete elhalóban,

jajszó gomolyog föl!{55}

A szavak úgy ismétlődnek a dalban, mint a zokogás hangjai. Az ismétlések számunkra fárasztóak, de a sírókra magukra talán olyan hatással vannak, mint a ráolvasások varázsereje.

„Ó férjem, gyermekem!"

zokogja Istár istennő Tammúz felett. Tammúz az ő fia és férje egyúttal, éppúgy, mint Ozirisz Ízisz fia és férje.

„Ó anyám, ó feleségem!"

– mondja Peer Gynt Solveignek Ibsennél.

Ki nem érezte már a szeretők közül kedvesének karjaiban a földi szerelemnek ezt a földöntúli határát – az anyai gyöngédséget? Anya és menyasszony a földön két különböző lény, de a mennybolton a szerelemnek ugyanaz a csillaga kél fel reggel és este.

Mind áthatóbban, mind szomorúbban hangzik a fuvolák zokogása:

Sírjához járulok én, az özvegy,

erős férjem sírjához járulok én, az özvegy!

„Hol van a hős, Tammúz, jaj, hol van?" – kiáltom.

„Ételt nem eszem!" – kiáltom.

„Italt nem iszom!" – kiáltom.

„Ó, te szegény, jó emberem!" – kiáltom.

„Ó, én szegény, jó asszonyod!" – kiáltom.

„Férjed a hegyekbe vonult!" – kiáltják vissza.

„Tammúz a hegyekbe vonult!" – kiáltják vissza.

,Az erős megvakult a hegyek közt!" – kiáltják vissza.

„Az erős megnémult a hegyek közt!" – kiáltják vissza…

Tammúz, édes uram,

merre szállott el tekinteted,

a béke-hozó hova szállott?

Tammúz, édes uram,

merre szállott el kiáltásod,

az áldás-hozó hova szállott?

Szétszórt városaid kövein

kóbor ebek marakodnak.

közéjük a terhes felleg alól

dögön hízott keselyűk le-lecsapnak!

Pusztai szél omlasztja-repeszti a dúlt paloták falait.

Sírod fölött barna vihar süvíti a görnyedő ég gyászdalait!{56}

Ezzel végződik minden. A sírás hét napja Tammúz, az ember koporsója felett olyan, mint a vízözön hét napja. S a hetedik napon csend van:

Kikémleltem hajóm nyílásán: láthattam a szélcsönd derűjét

s azt is, hogy bomló televénnyé változott, ki még nem is oly rég

örömben s gondban sürgölődött… mint lapos tető, a mezőség

éppolyan kopasz és sivár volt. Sehol, sehol, semmilyen élő!

Megnyitottam az ablaktáblát: az erős fény szemembe vágott.

Akkor a földre hanyatlottam, alig bírtam elvánszorogni

a nyílástól, sajgó szememből a könnyek arcomra lefolytak…{57}

Ezt mondja Atram-haszísz-Noé a vízözön végéről. „Minden porból való és minden porrá lészen" – mondja a Prédikátor (3, 20). Az ember halála az emberiség halála.

De az ember feltámadása is az emberiség feltámadása.

Éa isten, Tammúz atyja meg akarja menteni a pusztuló világot, s ezért ráveszi Ereskigalt, az alvilág királynőjét, hogy bocsássa szabadon Istár istennőt. A dolog ugyanazzal a rejtélyes rövidséggel van elbeszélve, amellyel minden babiloni mítosz a legszentebbet és legtitkosabbat, a mítoszt a misztériummal egyesítő titkot érinti. Egyvalami világos: a pokol fenekén életvízforrás van. Ereskigal meghinteti e vízzel Istár istennőt, és kivezetteti a pokolból.

A mítosz vége elveszett, kivéve az utolsó sorokat:

Tammúz napjaiban játsszatok a lazurkő-fuvolán!

Játsszatok egyúttal a karneol-gyűrűvel!

Játsszatok vele, sirató férfiak és asszonyok,

Hogy a holtak feljöjjenek és szagolják a tömjént!{58}

Tammúz fuvolái is a sírás utáni feltámadásról szólnak:

Istár istennő az alvilágba száll,

Hogy megörvendeztesse Tammúz szívét,

Hogy megvilágítsa a földalatti juhakolt.

Hogy életre keltse a pásztort, aki tehetetlenül fekszik…{59}

Egy másik sumer tábla a feltámadásnak ugyanazt a dalát őrzi.

Nagy Ő, nagy, az Úr nagy!

Megint felnyitotta szemét,

Megint felnyitotta száját,

Szava megint termékenységet hoz…

Az ő ege magas, az Úr nagy!

Ez talán az emberiség legelső éneke a „ragadós rügyekhez", a zöld hajtásokhoz, amelyek a vízözön után kisarjadtak, mikor jó illatú gőz emelkedett fel a földről, mint füst a füstölőből,

Hogy a holtak feljöjjenek és szagolják a tömjént.

Hogy miképpen végződtek a Tammúz-misztériumok, nem tudjuk, de a későbbi Adónisz-misztériumok alapján fogalmat alkothatunk róla.

Mikor hétnapi sírás után beáll a csend, a véres sebű viaszképet leveszik a ravatalról, vízzel megmossák, olajjal megkenik, bíborba öltöztetik, és koporsóba teszik, talán hogy eltemessék; lámpákat gyújtanak, s éjféltájban, az eltemetés helyétől kissé odébb hirtelen vidám kiáltás hangzik fel: „Tammúz feltámadt! „Ledöntötte a halál árnyékának nagy tanyáját! – mint egy Marduk-Tammúzhoz intézett imában olvassuk. Azaz: a halálon át legyőzte a halált,

Hogy a holtak feljöjjenek és szagolják a tömjént.

Mi keltette életre Tammúzt? Ugyanaz, ami Oziriszt: a szerelem. A szerelem a személyiség végtelen igenlése, nem csupán a halálon innen, hanem a halálon túl is. Ilyen szerelemmel szerette Ízisz-Istár Ozirisz-Tammúzt: „Senki sem szeretett téged jobban, mint én! Szereti a halottat, amint szerette az élőt, „mert a szeretet erős, mint a halál. A szerelem leszáll a halálba is. A szerelem a halálban – az élet vize a pokol fenekén.

Ha Isten egyedülvaló és személyes lény, akkor fel kell támasztania azt, aki egyedülvaló és személyes lény; ha Isten a szeretet, föl kell támasztania azokat, akik szeretnek. „Halál, hol van a fullánkod? Pokol, hol van a diadalod?" A szeretet letörte a halál fullánkjának hegyét, s megszüntette a pokol diadalát.

Sza ana arallé súrudu pagarsu tutíra.

(Visszahozod a testet, amely leszállott az alvilágba.)

Nem csupán a lelket, hanem a testet is. Az egész ember testestül-lelkestül él, hal meg és támad fel.

Szeretlek, testem,

Mint az anyajuh szereti bárányát,

Mint a csíra szereti magját…

A feltámadott test a halott testből születik, mint a bárány az anyajuhból, mint a csíra a magból. Babilon nem a lélek halhatatlanságát keresi, hanem a test feltámadását: Babilon szemében, mint Egyiptom szemében is, a feltámadás titka állati, növényi, sziderikus titok, az egész kozmikus hús titka.

Gilgames az örök életet keresi, és nem találja; Tammúz a holtak feltámadását keresi és megtalálja.

A Gilgames-eposz értelme ez: ha az ember meghal, meghal az emberiség. A Tammúz-misztérium értelme pedig ez: ha az ember feltámad, feltámad az emberiség is.

A még meg nem jelent Emberfia két óriási árnyat vetett a múltnak egész emberiségére az idők kezdetéig. Az egyik árny Ozirisz, a másik Tammúz. Nem csoda ez? De ennél nagyobb csoda is van még: amint abból, hogy miként mozog egy ember árnyéka, megállapíthatjuk, hogy mit tesz az ember, úgy a még meg nem jelent Fiú két árnyából az emberiség már az idők kezdete óta tudja, hogy mit fog Ő tenni.

A két árny minden tekintetben hasonlít a testhez – egyetlen kivétellel, amit most még nem tudunk megnevezni. Mert ki tudja most a nevét Annak, akiről mondva van: „A szeretet erős, mint a halál"? Tammúz-Ozirisz legyőzi a halált, s csak akkor támad föl, mikor egyesül Istár-Ízisszel, a vőlegény egyesül a menyasszonnyal. Az Ember fiát is vőlegénynek nevezik. De az Ő menyasszonya nem követi Őt az alvilágba, és nem kelti életre Őt.

Mért szakad meg éppen itt, a nemben, a Kettő titkában, a test és az árnyék közötti összefüggés?

Jól lát-e szemünk? Ha az Egy titka, a személyiség összefügg a Kettő titkával, a nemmel, akkor lehetetlen, hogy a személyiség végső igenlésében, a feltámadásban az összefüggés megszakadjon.

Vizsgáljuk meg tehát pontosabban, vajon nem követi-e az árnyék a testet ebben is, mint minden egyébben! Nézzük, hogyan teljesül be Tammúzban a Kettő titka!

A KETTŐ TITKA TAMMÚZBAN „Oltárrá tette Ő a Te öledet és az égnél nagyobbá a Te öledet és az égnél nagyobbá a Te anyaméhedet!" – olvassuk a legtisztább Anyához intézett egyházi énekben.

Az öl, a női szemérem a keresztény aszkéta szemében a pokol örvénye, az ördög trónja. De ez a trón le van döntve, az Úr alászállott a poklokra. Így van és nem lehet másképpen, ha a szeplőtelen fogantatás igazság. Ahol a mi bűnös szemeink lezárulnak, a szentek szemei kinyílnak és látnak: a női szeméremben Isten van.

Isten a szeméremben – ez a legutolsó pont a végtelen, a homályos, a titkos útján. Egész Egyiptom, Babilon, Kánaán, Égea, Hettea, Izrael – az Atya egész Testamentoma – ezen az úton jár.

Mikor a kapus a hetedik kapuhoz vezeti Istár istennőt, leveszi testéről a kötényt (szubat bulti sa zumrisa).

„Lenge leplem, ajtónálló, miért veszed le ölemről?"

„Lépj be, úrnő, és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"{60}

A születés és a halál a nemiség ellentéte. A halálfélelem, a szeméremérzet eltakarja a nemet, mint a nappal az éjjelt, mint ez a világ a másikat. Ezért a mezítelenség, a nemi szemérmetlenség a halál, ellenben a szűziesség, a nem érintetlensége, a személyiség érintetlensége az élet, és legszélső határán ott az örök élet, a feltámadás.

„Isten menyasszonya" (enitu), Istár istennő papnője felmegy a hétkapujú, hétemeletes babiloni torony tetejére, s mikor a hetedik kapunál eltávolítják testéről a kötényt, a beláthatatlan néptömeg jámbor félelemmel imára borul le.

„Oltárrá tette Ő a Te öledet és az égnél nagyobbá a Te anyaméhedet."

„Mily ocsmányság! – ez az első érzésünk, ha a réginek és az újnak erről az egyeztetéséről hallunk. Az istentelen Voltaire kacag és a hívő Pascal elszörnyed, de mind a ketten megegyeznek abban, és csakis abban, hogy ez az ősrégi szentség ocsmányság. E tekintetben egyáltalán nincsen közöttünk véleménykülönbség; minden más dologban szemben állunk egymással, de ebben egyek vagyunk, ebben nincs görög és nincs barbár, és az egész „új teremtés, az új világ ellenlábasa a réginek. A régiek vallásos nemi érzése a mi szemünkben förtelem, éppúgy, mint ahogy a vallásos-nemi érzéketlenségünk az ő szemükben szörnyűség. A nem centripetális ereje centrifugálisra változott: ami valamikor mindent magához vonzott, most mindent eltaszít magától. A világ észrevétlenül, láthatatlanul megfordult tengelye körül, s ez valamennyi között a legnagyobb felforgatás és „forradalom".

A mi csontjainkat nemi bélpoklosság, szellemi bujakór őrölte szét, de mi hallgatunk, és szégyellünk róla beszélni; hallgatva fogunk bele is pusztulni. Mi sohasem fogjuk megérteni, mi is a nem: szent hely-e vagy elátkozott hely, az ég kapuja-e vagy a pokolé, mélység-e vagy felszín. A mi világunk, a mi poklunk egész súlyával e kapu elé gördült, hogy ki ne nyíljék.

Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát…

…a holtak élére állok,

s fölvezetem… valamennyit!{61}

Egy Militta (babiloni nyelven Mualittu, „szülő nő, „anya) istennőnek szentelt kőkúpon asszír pap látható egy oltár előtt, az oltár fölött pedig egy keskeny paralelogramma, a női szemérem (kteísz) geometriai alakja lebeg, mellette pedig a Vénusz, az Esthajnalcsillag. A csillag utalás arra, hogy a cselekmény az égben, a transzcendens területen megy végbe.

…a csillag-tűzzel-teli nagy égen

betöltöm a sorsot, a jóslásokat,

országok fölött azért vonulok én,

fönségesen azért lépegetek!…

Istár, az Esti Ég Úrasszonya vagyok én,

Istár, a Reggeli Ég Úrasszonya vagyok én!{62}

A csillag talán maga is egy tüzes kteísz az éjjelnek, „a lefátyolozott menyasszonynak" fekete ölében.

Hérodotosz szerint minden babiloninak megvolt a maga pecsétje. Azért maradt ránk annyi pecséthenger – lazúrkőből, jáspisból, achátból, karneolból, kalcedonból, hematitból, hegyikristályból és más kövekből. Minden embernek megvan a maga köve, amelynek őrá nézve sajátos, személyes bűvös ereje van. A birtokos nevét jobbára annak az istennek a neve mellé vésték, akinek az ember szentelve van, és komplikált jelekkel vették körül, amelyek az ember és az isten között fönnálló viszonyt fejezi ki; és itt is megvan a csillagok, a holdsarló és a napkorong között, tehát megint mennyei, transzcendens közegben, a női szemérem (kteísz) paralelogrammája.

E szerint minden babiloni pecsét egyben a személyiségben való nem pecsétje is – az Egy titkáé a Kettőben.

Mit jelent ez és mire való? Íme, a magyarázat:

„Feltéve, hogy egy asszony megutálta a férjét, s ennek folytán ezt mondja: »Semmi esetre se érintkezzél velem!«, akkor annak megállapítására, hogy nincs-e benne a hiba, meg kell vizsgálni, mi van a bokorban az ő esetében. Feltéve aztán, hogy a nő mocsoktalan és hiba nélkül való, holott férje megsértette házassági kötelezettségeit, s tehát csúnyául el szokta őt hanyagolni, akkor az illető nő bűntelen: veheti hozományát, s visszatérhet az apai házba." Ez Hammurapi király törvénye a Kr. előtti II. évezred elejéről.

„Én vagyok Hammurapi, a páratlan király… Világosságot árasztottam az emberek számára… Békében vezettem őket… Emlékemre írtam drága szavaimat, hogy az erős ne erőszakoskodjék a gyöngével… Az elnyomott ember jöjjön az én szobrom elé, és hallja szavaimat: jusson jussához, könnyebbüljön meg szívében, és mondja: Hammurapi igazán olyan úr, aki édesatyja a népnek! És imádkozzék teljes szívéből értem Marduk, az én uram előtt!"

Negyven század múlva imádkozhatott volna Hammurapi királyért Anna Karenina, a tisztességes asszony és Szonja Marmeladova, az, örömleány is. Csak Hammurapi nem mondta nekik: „Enyém a bosszú, és én megfizetek, hanem „lehajolt, és ujjával a földre írt (János 8, 8) – talán épp ezeket a szavakat: „Meg kell vizsgálni, mi van a bokorban az ő esetében? „Aki ti közületek bűn nélkül való, az vessen először követ ő reá! (János, 8, 7)

Igen, Hammurapi joggal elmondhatta magáról: „Világosságot árasztottam az emberek számára."

Tisztafényű, gyönyörűen világolsz,

asszony-urunk, Istár, te ragyogó-szép;

mikor földre alászállasz fönséggel,

ékes termeted tűznek oszlopa,

sugaras főd tűznek lobogó lángja…{63}

Istár istennő, „a napba öltözött nő vagy „Isten menyasszonya (enitu) a babiloni torony (zikkurratu) csúcsán áll a szemérem sötét háromszögével. „Oltárrá tette Ő a Te öledet és az égnél nagyobbá a Te anyaméhedet!"

Ránézünk e háromszögre vagy ama paralelogrammára, és semmit sem értünk. „Mily ocsmányság! – mondja Voltaire nevetve, Pascal elszörnyedve. De sem a nevetés sem az elszörnyedés nem segít sem Anna Kareninán, sem Szonja Marmeladován: az egyik a vasúti kocsi kerekei alatt végzi, a másik a spelunkában a szénapiacon. Nem fogja-e egész civilizációnk is így végezni? „Azt kérdem magamtól, nem lehetne-e ezt az egész civilizációt a pokolra küldeni, hiszen kétségkívül az ördögtől való? (V. Rozanov)

Csóvát vetnek a világra,

A jó polgár tanyájára!

(BLOK: A TIZENKETTŐ)

Azt hisszük, hogy a tűzvész csak szociális. Nem: a szociális vihar dühöngésében ott lappang a nem csendes vihara is; a szociális tűz vakító lángjai alatt a nemi rádium sötét sugarai izzanak.

„Asszonyaitok hallgassanak! és „A nő engedelmeskedjék a férfiúnak! – tanítja Pál apostol. Ámde mi történjék, ha egy asszony megutálta a férjét, és azt mondja: „Semmi esetre se érintkezzél velem! Amit Hammurapi király kétezer évvel Pál apostol előtt előre látott. Talán vizsgáljuk meg, hogy „mi lappang a bokorban? Nem, e szavak, amelyeket Ő ujjával a földre írt, eltörlődtek.

Minálunk minden, ami a szerelemben rejtett, a Kettő egész isteni titka a „Szép Helénára, a női emancipációra és a nyilvánosházak rendőri ellenőrzésére szorítkozik. A nem mennyei tüzei kialudtak, a prostitúció földi tüzei föllángoltak. A mi keresztény civilizációnk annyira emlékeztet „a babiloni örömleányra, mint egyetlen más pogány civilizáció sem.

„Isten a női szeméremben" – szörnyűség a mi szemünkben. Isten elment, itt az ördög.

Civilizációnk mivolta nem nélkül való, mivel Isten nélkül való, s ezért nincsen számára bocsánat: „a szeretet meghidegedik", pokolra száll, és a terméketlenség átka fogja sújtani a földet.

A mező a termését elapasztja…

Az emberek sarjukat falják…

Egyik ház a másikat fogyasztja…

És a második Atlantisz el fog süllyedni – éppúgy, mint az első.

Mit jelent a kteísz babiloni imádása? Mit jelent a szüzesség, a nem integritása, a személyiség integritása, miféle út lehet ez a feltámadáshoz? Valóban a nem csendes, ám minden szociális viharnál, minden forradalomnál nagyobb viharára van szükség ahhoz, hogy ezt megérthessük.

„Minden bennszülött nőnek életében egyszer Aphrodité templomában egy idegen ember szolgálatára kell állnia… A nők között hosszú, egyenes folyosók vannak. Az idegenek végigmennek közöttük, s egyet kiválasztanak. Ha egy nő egyszer már idetelepedett, addig nem mehet haza, míg valamelyik idegen pénzt nem vetett ölébe, s a templomon kívül nem egyesült vele. Aki pedig a pénzt odaveti neki, annak egyúttal azt kell mondania: »Militta istennőt hívom segítségedre!« A pénzt pedig, akár sok, akár kevés, a nőnek nem szabad visszautasítania, mert a pénz a szent kincstárba kerül. A nő követi az első embert, aki pénzt vet oda neki, és senkit sem utasít el azon a címen, hogy méltatlan hozzá." (Hérodotosz I, 199)

Hérodotosz a „legocsmányabb babiloni szokásnak mondja a dolgot, de hogy miért a legocsmányabb, azt nem mondja meg. Nyilván éppúgy nem érti, mint mi sem. Mi ez a dolog? „Szent prostitúció. E két szó kapcsolata értelmetlenség és blaszfémia. De nincsen más szavunk a „prostitúció" szón kívül.

A prostitúció a nő nemi öngyilkossága. A prostituált nő eladja a testét, és magának szerzi a pénzt. De ezek a babiloni asszonyok és leányok az istennőnek adják a pénzt, legyen sok vagy kevés. A templomban mindnyájan egyenlők, a gazdagok és a szegények, az előkelőek és a közrendűek. Kéjelgésről itt, a szó durva értelmében nem lehet szó, a nőnél semmi esetre sem, mert nem ő keresi ki a férfit.

A babiloni leányok és asszonyok életükben egyszer Milittának szentelik magukat, de sokan egész életükre is. Ezek a templom falain kívül külön cellákban laknak, mint az apácák, és a kadistu, „tiszta" kedesa, „szent" és enitu, „Isten menyasszonya" neveket viselik. Szigorú törvények alatt állnak, amelyek a római Vesta-szüzek törvényeire vagy a középkori zárdák szabályaira emlékeztetnek. Uruk Istár istennő leányzóinak szent városa, s az istennő maga is kedesa, az istenek leányzója.

Hammurapi király törvényei között van egy törvény a szent prostitúcióról, és mindjárt mellette egy másik törvény a házas nők és a házasfelek szabadságáról és a házasfelek egyenlőségéről, amelyet a mi keresztény civilizációnk sem múlt felül.

Nem, igazán semmit sem értünk.

A nemnek egyetlen értelme a mi szemünkben a gyermeknemzés. Az ember azért születik, hogy nemzzen és meghaljon: a személyiség halandó, a faj halhatatlan – ez a dolgok természetes, adott rendje. E rendet érinthetetlenként fogadjuk el, és nem keresünk mást.

De Babilon keres: homályosan sejti, hogy az egész nem nem merül ki maradék nélkül a gyermeknemzésben; hogy a nemi szeretetben van valami, ami a személytelen faj szempontjából fölösleges, de az emberi személyiség szempontjából a legértékesebb; hogy az a természeti törvény, amely a halandó személyiség megsemmisülésére alapítja a halhatatlan fajt, az ember szempontjából törvénytelenség; hogy a nem mivolta adva van ugyan, de nem érinthetetlen. Ebből a sejtelemből, amely még vak, homályos, bűnös – ebből keletkezett az, aminek mi a „szent prostitúció" nevet adjuk.

Minden embernek legalább egyszer életében ki kell magát ragadnia a nemzések és a halál láncából: minden férfiúnak legalább egyszer egyesülnie kell egy nővel és minden nőnek egy férfiúval – de nem azért, hogy csak nemzzen és szüljön, s aztán meghaljon. Ha a férfiú ezt mondja a nőnek: „Militta istennőt hívom segítségedre!, akkor a nő Militta istennővé lesz számára, s az utolsó lepel úgy hull le róla, mint Istár istennőről az alvilág kapujánál vagy „isten menyasszonyáról (enituról) a babiloni torony (zikkurratu) csúcsán. S a váratlan vendég, az idegen úgy jő hozzá, mint a fehérliliomos titokzatos követ.

„És ő [Jósiás király] lerontá a férfiparáznáknak házait is, amelyek az Úrnak háza mellett valának, s amelyekben az asszonyi állatok kárpitokat szőnek vala az aserára [a Jahve oltára mellett álló szent cölöpre]… Megfertézteté a

király azokat a magasságokat is, amelyeket Salamon, Izrael királya épített vala Astóretnak [Astartának]… és helyüket embercsontokkal tölté meg." (Királyok könyve 23, 7; 13–14)

De nem ugyanezeken a magaslatokon énekelte-e Salamon király Szulamitnak, a barna pásztorleánynak, az őznek a legtisztább szerelem legtisztább énekét, az Énekek énekét?

Az én ágyasházamban éjjel kerestem azt,

Akit szeret az én lelkem.

Kerestem őt, de nem találtam.

Felkelek és körüljárok a városban

Az utakon és az utcákon…

Megtaláltak engem az őrök.

Akik a várost kerülik vala…

„Látátok-e azt, akit az én lelkem szeret?…"

Ők megverének engem, megsebesítenek engem,

Elvevék az én fedelemet tőlem a kőfalnak őrizői…

(ÉNEKEK ÉNEKE 3, L–3; 5, 7)

Elvették tőle az ő „fedelét", a szemérem fátyolát, mint egy örömleánytól vagy Istár istennőtől. De még azon az éjjel bekopogtatott nála az idegen, a fehérliliomos titokzatos követ:

„Nyisd meg nékem, én szerelmesem,

Húgom… mátkám!…"

Én felkelék, hogy megnyitnám az én szerelmesemnek,

És az én kezeimről mirha csepeg vala

És az én ujjaimról mirha csepeg vala

Az ajtónak zárjára.

(ÉNEKEK ÉNEKE 8, 2; 5)

Nem ugyanaz a mirha ez, amellyel a bűnös asszony megtöltötte edényét, hogy az Úr lábainál összetörje, és az Ő testét a temetésre előkészítse? És ez a nő látta először a Feltámadott testét.

„A szeretet erős, mint a halál." Vagyis a faj halhatatlanságában, a személyes halálban nem lelhetni meg a nem teljes értelmét, a szeretet végső értelme nem halandók nemzése, hanem a holtak életre keltése.

„Kéjelgésnek neveztük a szerelmet! Megfertőztük e „magasságokat, és megtöltöttük embercsontokkal! Hasztalan énekli az egyház az Énekek énekét Szulamit menyasszonyról: nem értjük többé, mit jelent. A keresztény virág babiloni gyökerei ki vannak tépve a talajból, s a virág elhervadt.

De Babilonban is, akárcsak Egyiptomban, Kánaánban, Hetteában és Égeában – az Atya egész Testamentumában – megcsillan a Fiú Testamentumának gyönge előfénye: kereszténység Krisztus előtt. Erósz ellen már itt is küzd Anterosz, a nem ellen küzd az ellennem.

„A barbárok szégyenlik a meztelenséget – mondják bámulva a görögök (Hérodotosz), a Nyugat emberei, akikben a vallási-nemi érzés a Kelet embereihez képest kialvóban van. De az egyiptomiak, akik szintén csak „barbárok, nem szégyenlik a meztelenséget: az átlátszó egyiptomi vászon, a „szőtt levegő" alig takarja el a meztelen testet. És ez természetesen nem csupán azon alapul, hogy Egyiptomban forróság van, hanem azon is, hogy az emberi test itt még megőrizte a Paradicsom nyomát.

Babilonban a vászon helyébe a gyapjú lép – megint nem csupán azért, mert itt hidegebb van, hanem azért is, mert a Paradicsom nyomai teljesen eltűntek. A sumer emlékeken az emberek és az istenek nyers kecskegyapjúból készült nehéz, hosszú öltönyöket viselnek, amelyek tele vannak ráncokkal és szegélyekkel. Az egész viselet olyan, mint a mi régi divatú hölgy viseletünk: csupa eltakarás, fokozott szeméremérzet. Csak az áldozópap (báru) mezteleníti le testét, ami talán még Babilon Egyiptommal való kapcsolatának emléke.

Egyébként azonban a meztelenség érzése, akárcsak a bűné, éppen itt, Babilonban született meg. Az olyan férfi vagy nő teste, akik az egyesülés után nem tisztálkodtak, megfertőzi az embert, éppúgy, mintha hullához ért volna.

Így van ez Babilonban és Izraelben is. Mind a kettő sandán néz a nemiségre, s úgy tekinti, mint transzcendens tisztátalanságot – éppúgy, mint mi.

„Akkor mind a kettőnek szemei megnyílának, és megismerék, hogy mezítelenek volnának… És Ő [Isten] mondá:

kicsoda mondá meg te néked, hogy mezítelen volnál?" (Teremtés könyve 3, 7; 11) Ezt a Fiú mondotta. A nem az Atyában van, az ellennem a Fiúban. Mindenesetre így gondolják az emberek.

Az ellennem, a nemi taszítóerő éppúgy megvan a Tammúz-misztériumban, mint a Gilgames-mítoszban. De a misztériumban vallásilag pozitív módon hat, mint egy másik „Igen!, a mítoszban pedig negatív módon, egyetlen „Nem-ként. A misztériumban „az ellentétes-harmonikus" a nemben és a személyiségben a feltámadás útjaként áll előttünk; a mítoszban az ellentétes-összeegyeztethetetlen a halál útjaként.

Miután Gilgames legyőzte Humbaba óriást, ünnepélyesen bevonul Uruk városába.

Mosakodik tetőtől talpig, tisztálkodik forrás vizében,

hosszú haját végigsimítja, megfésülve vállára ejti.

Ledobja a bevérzett gyolcsot, fölveszi a patyolat-inget,

ünneplőjét fölébehúzza, kendőket köt keresztbe mellén,

koronáját fejére tűzi, kendőket köt keresztbe mellén.

Meglátja őt felséges Istár s szépségétől gyúl szerelemre.

„Szeress engem, ó, hős Gilgames! Éljünk férjként és feleségként!

Tiéd legyen ölem gyümölcse, enyém legyen ágyékod magva!

Aranyszarvú s drágakövekkel kirakott gyors harciszekéren

térsz meg hozzám majd a csatából s amikor a házba beléptél,

füstölőmből királyi cédrus részegítő illata csap meg!

Amikor a házba beléptél, eléd jönnek a trónon-ülők:

király, herceg, sok-sok hatalmas alázkodva lábadhoz omlik

s ételt, italt s drága kenettel töltött kancsót raknak elébed.

Kettősöket ellik juhnyájad, hármasokat kecskéid nyája,

hátas szamarad öszvérekhez, hátas öszvéred elefánthoz,

paripád a sebes szélvészhez hasonlít majd – csak szeress engem!"

Felel erre dicső Gilgames, a hős bajnok szólal eképpen:

„Amit ígérsz, tartsd meg magadnak! Elég nekem az is, amim van!

Elég nekem az ünneplő ing, elég nekem a drága kendő!

Ételt s italt se osztogasson király s herceg – van nekem bőven!

Király-módon eszem naponként, isten-módon iszom naponként!

Olyan vagy, mint nyitott ajtó: minden kis szél verdesi sarkán.

Olyan vagy, mint a rozzant kastély: keresztülfúj rajta az orkán.

Olyan vagy, mint az elefánt, ha kötélhálóját elszakítja!

Olyan vagy, mint egy zsák szurok, mely a szolga vállát meghajlítja!

Olyan vagy, mint a lepecsételt tömlő: vized szomjat nem olthat.

Olyan vagy, mint mészkő-alapzat: nem bírsz te meg márványfalakat!

Olyan vagy, mint a lopott jáspis: veled senki nem dicsekedhet!

Olyan vagy, mint a szűk cipellő: elátkozott mind, aki fölvett!

Volt-e férjed, kit nem hagytál el? Volt szeretőd, kit nem csaltál meg?

Volt egy is bár, ki nem ment tönkre azok közül, akik szerettek?

Tammúznak, a szerelem ifjú, nap-homlokú szép istenének,

– ő vont magához legelőször – csókjaiért mivel fizettél?

Sok éven át búsult miattad, sírt érted a megcsalt szerelmes!

S a második? A tarkatollú? Gerjesztetted vad szerelemre,

hogy ész nélkül rohant utánad s szárnyát törted, mikor elért már!

Megrokkanva bolyong az erdőn s ezt kiáltja: »Eltört a szárnyam!«

Szeretted a hímoroszlánt is, mégis hétszer és újra hétszer

– hadd kínlódjék – verembe csaltad!

S nem ostoroztad-e halálra a tüzes mént, a harcra szomjast?

Előbb kéjre gyújtottad testét, azután a hátán termettél,

hét és újra hét mérföldre űzted s végre mikor egy tiszta forrás

elé rogyott, hogy oltsa szomját – ivóvizét is fölkavartad!

Idős anyja, Szilili nenő, azóta is zokogva átkoz.

Hát a pásztort, a szelíd őrzőt, aki hamut szórt lábaidhoz,

aki naponként gödölyécskét áldozott föl tiszteletedre, miután

kedved betöltötte, nem változtattad hímfarkassá?

Rémült nyája futott előle, furkósbottal kedvelt bojtárja

zavarta el és hű kutyái megszabták bundáját uruknak.

Isullánu, atyád kertésze, kedvedbe járt,

…s vergölődő, vak denevérré változtattad szegényt legottan.

S most én kellek, engem kívánnál? Látom is már, mily sorsra juttatsz!"{64}

(GILGAMES VI)

A megsértett istennő az égbe emelkedik, atyjához, Anuhoz, és kéri, hogy büntesse meg Gilgamest. Anu eleinte vonakodik, de mikor Istár azzal fenyegetőzik, hogy betöri az alvilág kapuját, és kiereszti a halottakat, a mennyei bikát uszítja Gilgamesre. A tűzokádó mennyei bika Uruk földjét pusztítja. De Gilgames és Enkidu az Eufrátesz nádjába hajtják a szörnyeteget, s ott megölik.

Istár pedig bőszült haraggal rohant elő s a bekerített

Uruk falára hágva, szörnyű átkot szórt Gilgames fejére:

„Jaj Gilgamesnek, aki engem durva beszéddel meggyalázott,

aki az ég roppant bikáját kegyetlen vasával megölte!"

Hallván Enkidu e beszédet, a bika tetemére rontott:

hímvesszejét tőből kitépte, s az istennő arcába dobta.

„Veled is – úgy mond – azt tehetném, amit tettem e szörnyeteggel!

Ugyan földhöz szegezhetnélek! S beleit karjaidra kötném!"{65}

Istár a legnagyobb babiloni istenség: „Rajtad kívül nincsen igazi istenség! – olvassuk egy hozzá intézett vezeklő énekben. „Az istenek anyja (Ummu iláni) már akkor létezett, mikor még egy más isten sem. A gyermek előbb ismeri és szereti anyját, mint atyját. Így van az egész emberiséggel is: útja Föld-anyától a mennyei Atyához vezet, de talán megfordítva is: az Atyától az Anyához. Az anya az emberiség legelső és legutolsó szentélye. Ezért az anya megcsúfolása éppoly megbocsáthatatlan, mint a Lélek káromlása.

Nem nyerhetett bocsánatot Gilgames sem. Az örök életet keresi, s az örök halált találja. Az istenkáromlás büntetése az istentelenség, és az istentelenség büntetése a világ értelmetlensége: „fazék-beli hulladék, az utca szennye".

De a nem az istenkáromlásban is éppúgy Istenhez kötődik: aki a nem ellen van, Isten ellen van. És kötődik a nem mindkét pólusán a személyiséghez is: a föltámadás a személyiség kibontakozása, beteljesülése: de a személyiség nem bontakozhat ki a nem nélkül, az Egy titka nem válhat teljessé a Kettő titka nélkül. Ezért nem tudja Gilgames az örök életet megtalálni: „a holtak fölkeltője" (mubali-tat-míti) Istár istennő, akit Gilgames elutasított.

A szerelem istennője azt felelhetné neki, amit a Föld szelleme Faustnak:

Azzal vagy egy, kit megragadsz,

velem nem!{66}

Gilgames jól összegezte a nem kínzásait és bűntetteit, de nem jó helyen mutatja be a számlát. Igaz, hogy megátkozott, elferdített és meggyalázott a nem – de nem Isten, hanem az ember által. Istár istennő alászáll az emberi pokolba, és az emberek felkiáltanak hozzá a mélységből: Mit tettél te mivelünk? Istár pedig ezt feleli nekik: Mit tettetek ti énvelem?

Divina Astarte… hominum deorumque vis, vita, salus,

Rursus eadem, quae es pernicies, mors interius!

(Isteni Astarte,… az istenek és emberek ereje, élete, üdve

Te vagy, de haláluk, veszedelmük és romlásuk is!

(PLAUTUS: MERCATOR IV.)

Az emberek maguk választhatták az életet vagy a halált a szerelemben, a nemben. A halált választották, és a halálhozó nem mint „a tűzokádó mennyei bika" pusztítja a földet.

Most elátkozlak, te leányzó! Tönkretevőm, most elátkozlak!

Mindörökké az utca légyen lakóhelyed, falak tövében,

kerítés árnyékában éljél! Soha ne találj nyugodalmat.

Sárnehéz tested ne pihenjen; szekeresek ostorhegyétől

serkenj talpra hajnali órán s éj közepén durva rugással

részeg ébresszen ölelésre… Légy átkozott, mert megigéztél,

mézes szóval elcsalogattál barmaim mellől, a mezőről,

idegen földre, városodba: sáncok, falak szűk gyűrűjébe…{67}

(GILGAMES VII)

Így átkozza meg Enkidu állatisten Istár istennőt. „Most elátkozlak, te leányzó! – kezdi Enkidu, János pedig így fejezi be Patmoszon: „Eljött a te ítéleted!… Elesett, elesett Babilon, a nagy szajha!

Amit mi „civilizációnak nevezünk az „a nagy Babilon, a szajhálkodás és minden földi utálatosság anyja. (Jelenések könyve 17, 5.) Mert a civilizáció lelke valóban szajhálkodás: romlott a társadalom, romlott a személyiség, romlott a nem is. A szörnyű ítélet nem csupán a pogány műveltségre, hanem a mi keresztény civilizációnkra is ki van mondva.

„Ittasok és szomjazók verjenek arcul! – kezdi Enkidu, János pedig így fejezi be: „És gyűlölni fogják a szajhát és kifosztják és levetkőztetik és megeszik a húsát és elégetik őt a tűzben (Jelenések könyve 17, 16) – a világégés tüzében:

Csóvát vetnek a világra,

A jó polgár tanyájára!

(BLOK)

„És siratni fogják és sajnálni fogják őt a királyok a földön… ha majd égése füstjét látják." (Jelenések könyve 18, 9)

A látható tűzvész mögött egy titkos tűzvész lappang, a nemi rádium sötét sugara; a világzendülés mögött – világszajhálkodás.

A mi úgynevezett „civilizációnk, a mi úgynevezett „haladásunk a születések és halálozások összefüggő vonalán a nemi dinamikában mozog. Ezért egy „kis hiba a váltóállásban éppen ezen a ponton, a nemben az egész haladást, az egész civilizációt vakvágányra futtathatja. Ezt a „kis hibát a váltóállásban el is követtük azzal, hogy a vallásos lelket eltávolítottuk a nemből.

Igazságos-e „a babiloni szajhára kimondott isteni ítélet? Igen, igazságos. Mert a mi civilizációnk, a nagy szajha „megrontotta a földet szajhálkodásával. (Jelenések könyve 19, 2)

Az egész kérdés csak az, vajon az az istennő, akit az egész pogány ókor Ízisz-Istár-Astarta-Kübele-Démétér néven imádott, csakugyan ez a szajha-e.

Azzal vagy egy, kit megragadsz,

velem nem!

Az Úrnak húsa Ábrahám magjából származik. De a babiloni Ábrahám már a káldeai Urban hallhatta az Istár istennőhöz intézett imát, amely úgy hangzik, mint a szent Szűzhöz intézett keresztény himnusz:

Mindenható Úrnője az emberiségnek,

Irgalmas szívű, akinek közbenjárása áldás…

A századok folyamán és a népek tömegében rettenetes keveredés ment végbe, összevegyítése – borzalom kimondani is – a legtisztább Anyának „a babiloni szajhával", a szent nemnek a megátkozott nemmel. És ebbe a keveredésbe belepusztul a világ.

Nem szívesen beszélek e szörnyű titokról – de korántsem azért, mintha blaszfémiától vagy megbotránkozástól tartanék. A vallás terén már rég nem ismerünk blaszfémiát vagy megbotránkozást. Hogyan is lehetne megbotránkozni valamin, ami nincs? Ki fog köveket hajigálni a levegőbe? Azért nem beszélek róluk szívesen, mert manapság senkinek sincs rájuk szüksége, és senki sem érti őket.

Az emberek általában nem ostobák: könnyen megértik a nehéz Marxot és a még nehezebb Einsteint. Csak a vallás terén válnak hirtelen természetellenesen ostobákká, s nem értik meg a legegyszerűbb dolgokat sem – vagy azért, mert nem tudják hasznukat venni, vagy pedig azért, mert arra van szükségük, hogy ne értsék őket. Minden, amit most mondok, az ő szempontjukból a legszükségtelenebb s ezért a legérthetetlenebb dolog a

világon.

A szent Háromság harmadik személye nőnemű.

A görög Pneuma, „lélegzet" jelentésű szó semleges nemű, a latin Spiritus, „szellem" szó hímnemű, a héber Rúáh hím- és nőnemű, az arameus Rúáha pedig mindig nőnemű. A názáreti Jézus arameus nyelven beszélt. Nyelve pedzette ezt a titkot, az istenség nőnemű mivoltát.

Ahol csak hímnem van, ott még nincs nem; a nem ott kezdődik, ahol hímnem és nőnem van. Hogy az istenségnek neme legyen, női elemet is kell neki tulajdonítani. Mi nem teszünk így, mert a nem számunkra megátkozott valami, és a nemi szimbolika blaszfémia; már ti. blaszfémia volna, ha még képesek volnánk a blaszfémiára. De mikor e szavakat kiejtjük: „Az Atya nemzette a Fiút", nem lépünk-e akkor a nemi szimbolika területére?

Mi nem tudunk Istenről beszélni, sőt gondolni se tudunk rá. Egész teológiánk „mitológia. De egész nyelvünk is telis-tele van mitológiával, éppúgy, mint euklideszi geometriánk. Azt mondjuk: Isten létezik. De hátha a „létezés emberi kategóriája éppoly összemérhetetlen Istennel, mint a nem emberi kategóriája?

Az ember vagy nem is gondol Istenre, és elpártol tőle, amint elpártoltunk mi, vagy pedig egész lényével hozzá simul, hozzá simul lényének legtisztább, legtüzesebb pontjával – a nemmel.

„Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. A föld pedig puszta és üres vala a mélységnek színén, és az Úrnak Lelke lebeg vala a vizeken." (Teremtés könyve 1, 1–2)

„Lebegett és ereszkedik alá, mint egy kiterjesztett szárnyú madár aláereszkedett, hogy kiköltse tojásait. „Isten lelke (Rúáh) – a „lélek nem megfelelő szó, de más nem áll rendelkezésünkre – Isten lelke „kitöltötte a világot a káoszból, mint a madár kitölti tojásait.

Ízisz is kiterjesztett szárnyú héjaként száll le az Ozirisz-múmiára; a holt testből költi ki a feltámadott testet, mint a madár kitölti tojásait.

„Hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat (Jeruzsálem), miképpen a tyúk az ő fiait egybegyűjti szárnyai alá, s ti nem akartátok" – mondja a Fiú is, anyához hasonlatosan. (Máté 23, 37)

A galamb a szent Szűz madara – a babiloni Istáré, a kánaáni Astartáé, a szír-föníciai Aseraté, a türosz-szidóni Tanité és azé a prehellén (krétai-égei) istennőé, akinek nevét nem ismerjük, de akit később Aphrodité-Uránia néven ismertek.

„Mikor Jézus megkereszteltetett volna, azonnal kijőve a vízből. És íme, megnyilatkozának az egek Őfelette. És János látá az Istennek lelkét eljőni, mint egy galambot, és Őreá szállani." (Máté 3, 16)

Egy nőnemű Rúáh lebegett a Jordán vizei felett, mint a teremtés első napján a mélység vizei felett.

Az Acta Thomae című műben az első keresztények eucharisztikus imáját találjuk: „Jöjj le, szent galamb… jöjj le, szent Anya… engedd, hogy Tebenned részesüljünk e titokban, amelyek a Te nevedben történnek."

A legrégibb eucharisztia tehát a Lélek-Anya nevében ment végbe. Éppígy a keresztelés is. „Anyám, szent Lélek" – mondja Jézus a héber evangéliumban.

„Mondá pedig Mária az angyalnak: Mi módon lészen ez, holott én férfiút nem esmérek. És felelvén az angyal mondá néki: A szent Lélek száll Te reád és a Magasságbelinek ereje árnyékoz be téged." (Lukács 1, 34–35)

A Magasságbeli az Atya; a szent Lélek (Rúáh) az Anya. Mária legtisztább testében az Atya az Anyával egyesül.

Isten az Anya: ehhez a kereszténységben még ki nem nyilatkoztatott titokhoz közelednek a kőkori bálványok s ama kis agyagalakok, amelyek az anyát a kisdeddel ábrázolják. Ezek mindenütt megvannak Mezopotámiától az Atlanti-óceánig – a jövendő kereszténységnek minden útján.

Lehetséges-e ez? Bizonyára. Amint a még el nem jött Fiúnak árnya már az idők kezdetén rávetődik az egész emberiségre, ugyanúgy rávetődik az Anya árnya is.

Ozirisz-Tammúz, a Fiú árnya nem csupán azt ígéri, amit Ő már tett értünk, hanem azt is, amit még fog tenni.

Babilon gagyogta először a gyermek első gagyogásával: „Istár Mami-mama!" Ez be fog neki számíttatni a századokban és az örökkévalóságban.

ATYA, FIÚ ÉS ANYA „Vérrel váltott vőlegényem vagy nekem… vérrel váltott vőlegényem a körülmetélés miatt – mondja fiához Cippóra, Mózes felesége (Kivonulás 4, 25–26) –, mert a te Teremtőd a te férjed… Az Úr visszahívott téged, mint egy megvettetett ifjú asszonyi állatot" – mondja a próféta Izrael népének. (Izaiás 54, 5–6)

Izrael vőlegény és menyasszony s mind a két minőségben az Úr jegyese, tehát férfi és nő, férfi-nő. Ez nem szimbólum, hanem valóság, nem lélek, hanem hús és vér, nem mítosz, hanem misztérium, szent házassági frigy Isten és ember között. Ezen alapul egész Izrael, az Atya egész testamentuma. És Izraelnak e legmélyebb gyökerei Babilonba vezetnek.

Istár istennő, a szerelem csillaga, az Esthajnalcsillag „este nő és reggel férfi" – olvassuk egy babiloni feliraton. Istennek az az arca, amely a napfény felé, e világ felé van fordítva, férfiarc, az az arc pedig, amely az éj homálya felé, a másik világ felé fordul, nőarc. Isten férfi és nő, férfi-nő.

Ezért minden babiloni imában kétféleképpen szólítják meg Istent, mint férfit és mint nőt, mint Atyát és Anyát:

Anyám nincsen nékem. Te vagy az én Anyám!

Atyám nincsen nékem. Te vagy az én Atyám!

A babiloniak Istene „Atya-Anya", a gnosztikus és orfikus Metropater.

Susanban, Elám régi fővárosában találtak rá Nana (Istár) istennő szakállas képmására – „Szakálla van neki, mint Assur istennek" – olvassuk a ninivei Istárhoz intézett himnuszban.

Annak, hogy Egyiptomban a női múmiák álla alá odakötötték Ozirisz szent szakállát, ez az értelme: este, a születésben és a halálban nő, reggel, a feltámadásban férfi, vagy szabatosabban, férfi és nő egyszerre, „Isten képmása". Az empirikus világban szétválasztott két nem a transzcendens világban összekapcsolódik egymással.

Miként Istár istennő, úgy Tammúz isten is férfi és nő, férfi-nő. Gudea király sumer feliratán az örvény Valóságos Fia (Dumu-zi-abzu) nem az „uralkodó" (en), hanem az „uralkodónő" (nin) nevet kapja, tehát nem férfi, hanem nő, vagy férfi és nő egyszerre.

Istár olyan nő, illetve leány, aki férfivá, illetve ifjúvá lesz; Tammúz pedig olyan ifjú, aki leánnyá változik. Házassági frigyükben nem két, hanem négy lény vagy két androgün egyesül – leány-ifjú és ifjú-leány.

Éppígy Egyiptomban Ízisz (Uszit) a női személy Oziriszben (Usziri), és Ozirisz a férfi személy Íziszben. Ozirisz-Ízisz – egy hím-nő istenség.

„Cyprus szigetén egy szobor a Szakállas Venust (Venus Barbata) ábrázolja, női ruhás férfiú alakjában, mert ugyanazt az istennőt férfiúnak és nőnek tekintik" (Macrobius, Saturnalia III, 6).

Ugyanitt, Ciprus szigetén a „szent városok"-ban, Amatheuszban, Paphoszban Adónisz-Tammúzt és Aphrodité-Istárt egy kúp alakú meteoriton (aeroliten) egyidejűleg phallosszal és kteísszel ábrázolták. Tenedoszi pénzeken egy nyakon két fej látható: Zeusz atyáé és Héra anyáé. Végül Rómában is a legrégibb latin isten, Jupiter Terminalis (a határvédő Jupiter) hím-nő, női keblű férfiú, progenitor genetrixque deorum, „az istenek atyja és anyja".

Eszerint minden korszak és minden nép Egyiptomtól Görögországig, Babilontól Rómáig – megint a kereszténység minden jövőbeli útján – a nemi geometriának vagy a metageometriának ugyanahhoz a tantételéhez jut: az isteni kétneműséghez.

Itt végképpen semmit sem értünk, itt már egészen megáll a tudományunk. Meghiszem azt! Ez mégiscsak egészen másvalami, mint Marx vagy Einstein; a dolog gyerekesen egyszerű, de számunkra felette szükségtelen s azért érthetetlen.

A kétneműségről csak Krafft-Ebing alapján tudunk. Tudjuk, hogy a hermafrodita kétnemű lény. De hogy imádhattak a görögök az ő annyira fejlett szépérzékük mellett ilyen torzszülöttet? Hogy tisztelhettek a rómaiak az ő annyira fejlett értelmük mellett ilyen képtelenséget? Úgy látszik, minden korszak és minden nép meg van bolondulva – mind, kivéve bennünket.

Egy biológiai törvény azt mondja: egynemű egyének nincsenek, minden egyén átmeneti fokozat. Minden ilyen vagy olyan nemű egyénben megvan a másik nem csírája is: a férfi egyénben a nő csírája és fordítva; minden egyénben megvan az, ami a nemi szakadás széleit egyesíti, s az egyént eszményi, tökéletes személyiséggé zárja össze. Az egyneműség élettani ideálja a teljes személytelenség; csupán férfi vagy csupán nő éppoly kevéssé fordul elő, mint a kétneműség ideálja, a tökéletes személyiség.

Vagy még egyszerűbben: minden férfi egy kissé nő is, minden nő egy kissé férfi is, éppen ezért nem hím vagy nőstény, nem állat, hanem ember (Weininger).

Éppen a férfiúi és a női elvnek ez az ingadozó egyensúlya a biológiai egyénben, éppen ez az emberi személyiséghez vezető út. „A személyiség a nemek napéjegyenlősége" (V. Rozanov). Ami személyes, ami szellemi, az kétnemű.

A mi mélységes vallási tehetetlenségünkben sohasem fogjuk megérteni a személytelenséget, az egyneműséget; sohasem fogjuk megérteni, hogyan lehetséges az, hogy a legzseniálisabb, legszellemibb, legszemélyesebb emberi egyénekben – Nagy Sándorban, Napóleonban, Leonardo da Vinciben, az ifjú Goethében és Byronban – valami nőiesség, sőt leányosság világít keresztül a férfiasságon. Sőt éppen ebben van legnagyobb szépségük, és semmi sem szebb ennél a világon. De nem a mi szemünkben. Bennünket nem bájol el Annak földfeletti szépsége, aki ezt mondta: „Ha kettő egy lett, ha a férfiúi nőivé lett és nincs többé férfiúi és nincs többé női, akkor jő el az Én országom."

Az élet fájának két oldalán két asszír-babiloni angyal áll egymással szemben, és egy cédrustobozra emlékeztető, pikkely borította kúppal érinti meg a fát. Ez a szent ábrázolás számtalanszor ismétlődik falak domborművein, faragott köveken, agyagtömbökön, hengereken, téglákon és szöveteken. Mit jelent vajon?

A datolyapálma, Sineár nevelőanyja kétnemű növény. Nőnemű pálmafák százaira esik egy hímnemű. A természetes megtermékenyítés – a szél és a rovarok átvitte hímpor segítségével – elégtelen és szórványos. Az emberek tehát, hogy ehető gyümölcshöz jussanak, mesterségesen termékenyítik meg a fákat, amennyiben felmásznak a pálmafákra, s a női virágokat a hím virágokkal beporozzák. Már Hérodotosz, Theophrasztosz és Plinius, a természetbúvár tudtak a szokásról. Még ma is lehet látni Mezopotámiában embereket, akik a datolyapálma virágzása idején ezzel a munkával foglalatoskodnak.

Ezzel a munkával foglalkoznak Isten szolgái, az angyalok is az asszír-babiloni szent ábrázolásokon. A kúp, amelyet az élet fájához érintenek, a pálma hím virága. Ami az egyiptominak a karikás kereszt, az a babiloninak ez a megtermékenyítő phalloszkúp. Mellette, az élet fája felett a kteísz paralelogrammája lebeg – mint mindig, a napkorong, a holdsarló és csillagok között, ami arra utal, hogy olyan titokról van szó, amely az égben megy végbe: a nem égi titka az örök élet, a feltámadás.

Angyal röpült dalolva át a légen,

Bölcsődalt énekelt szelíden…

Karjában lélekbimbót vitt a földre le.

A szíve fájt s hullott a könnye…

(LERMONTOV)

Így viszik le az asszír-babiloni angyalok az égből a földre az emberi lelkek csillagporát, az élet fájának virágporát – Isten vetését.

„Isten más világokból vette a magvakat, a földbe vetette, és elültette kertjében, s minden kikelt, ami csak kikelhetett. De minden, ami kikelt, csak azáltal él, hogy érzi, hogy más, titokzatos világokkal áll érintkezésben" (Dosztojevszkij).

„Isten kertjének gyönyörűségében vagy… Olyan vagy, mint egy kerub, aki szétterjeszti szárnyát, és Én a szent hegyre helyeztelek, úgyhogy tüzes kövek között járkálsz" (Ezékiel 28, 14–15) – jövendöli a próféta Türoszról, de talán Kánaánról, Babilonról, Égeáról, Egyiptomról, Izraelről is – az Atyának egész régi világáról, amely ezeket „a tüzes köveket" imádta. Baitülosz – a héber bétel – annyit tesz, mint „Isten háza" (Teremtés könyve 28, 17). Ezekben az égből hullott, mennyei tűztől megpörkölt fekete meteorkövekben csillagistenek laknak. Uruk városában, amely Istár istennőnek van szentelve, hét baitülosz, hét csillagisten lakik. Talán Ábrahám is imádta ezeket az isteneket a káldeai Urban. Ábrahám unokája, Jákob-Izrael egy követ vett, feje alá tette, elaludt, és álmában látta az égi lajtorját: „És Isten angyalai fölmennek és alájőnek vala azon – mint „Isten menyasszonyai (enitu) a babiloni torony (zikkurratu) hét lépcsőzetén. Jákob, felébredve álmából, így szólt: „Bizonyosan az Úr vagyon ezen a helyen, de én nem tudtam!… Mily szent e hely! Nem egyéb e hely, mint isten háza (bétel)" (Teremtés könyve 28, 12–7) – a menny kapuja, Isten kapuja, Babilu, Babilon. És Jákob egy szent követ, egy baitüloszt emelt e helyen.

Ezt ma a „fetisizmus" szóval jelöljük, az új vadak – a tudósok – vad szavával.

A fetisizmus minden vallás kezdete. Isten első imádói kőimádók. Minden phaenomenonban megnyilatkozhat

egy numenon – egy „mennyei kapu: minden helyen „az Úr vagyon, de mi nem tudjuk. Ez a fetisizmus tartalma. A fetisizmus igaz, nem hamis vallás.

Jézus mondja: „Emeld fel a követ, és Engem találsz alatta; hasítsd szét a fát, és Én vagyok benne." Krisztusnak ezt a föl nem jegyzett mondását (agraphónját), amelyet mi nem hallottunk, a régi emberiség alighanem hallotta. Nem változik-e a keresztény oltáriszentségben a kenyér és bor hússá és vérré, a közönséges anyag istenivé?

Azt azonban el sem tudjuk képzelni, milyen erősnek kell lennie a vallásos érzésnek, hogy a követ Istenné változtassa. A baitülizmus, a kőimádás minden vallás kezdete. De a kőből való aztán esztétikává mállott, etikává és metafizikává vizenyősödött, s ezzel itt volt a vallások vége. Az istentelen emberiség aztán önmagát kezdte „Nagy fétisként imádni, s megteremtette az új vadság állapotát, amelyet „haladásnak, „civilizációnak" nevezünk. S még mindig tovább vadulunk – egészen az emberevésig. Ez lesz a végünk.

Elmondhatjuk, hogy az Atya Testamentuma nem egyéb, mint egy égből aláhullott baitülosz, a mennyei tűztől izzó kő. Ma már nem izzó, de valamikor olyan átlátszó volt, mint egy fekete gyémánt.

A baitülosz, a kőből való kúp vagy pillér a phalloszt jelképezi. Így van ez Pesszinoszban, Amathoszban, Paphoszban, Bübloszban és más „szent városokban (Pierapolisz). S a baitülosz széles talpán, a kő természetes barázdáiban és mélyedéseiben a hívők Aphrodité-Urániának, az égi Anyának „pecsétjét, a kteísz képmását keresik.

Ilyen pecsét van a mekkai Kába „fekete kövén", amely egy régi baitülosz. Midőn Mohamed a bálványokat eltörölte, ezt az egyet nem merte megsemmisíteni, s az iszlám még ma is rajta alapul. Talán Mózes két kőtáblája sem volt más, mint egy kettős baitülosz, Elóhim, az Egy istenben Kettő, a férfi-nő szent köve.

És mindezek a kettős csillagok, ezek a feketén ragyogó gyémántok, a betlehemi csillag felé mutatják az utat.

Hérakleitosz szerint a lelkek születése „esés". A lelkek úgy esnek le az égből, mint a csillagok, mint az Isten vetése. Az emberi lelkek úgy röpülnek át a világon, mint meteorrajok a Föld atmoszféráján.

„Ismerjük azokat a meteorrajokat, amelyek márciusban és szeptemberben áthaladnak a Föld légkörén… Minden kétnemű egyesülés voltaképpen emberi lelkek meteorraja, mennyei tejút." (V. Rozanov)

„És kivivé őt (Ábrahámot) az Úr és mondá: Tekints fel mostan az égre és számláld meg a csillagokat… Így lészen a te magod." (Teremtés könyve 15, 5) És Ábrahámot „nagy félelem és sötétség vevé körül, mikor a megszámlálhatatlan emberi lelkeknek az ő lágyékából kiinduló tejútját megpillantotta, amely az egy naphoz vezetett – Ahhoz, aki azt mondta: „Mielőtt Ábrahám lett volna, Én vagyok!

Ábrahám Babilonból vándorolt ki, Mózes Egyiptomból: egész Izrael e két kivándorlás között fekszik. Kánaán, az ígéret földje szintén Babilon és Egyiptom között fekszik.

Izrael frigyszekrénye nem más, mint az egyiptomi istenek „sajkája", és a rajta lévő kerubok a babiloni kerubok (kerubu).

Jákob-Izrael baitüloszt emelt. És mikor Izrael meghalt, „József megparancsolta az ő szolgáinak, az orvosoknak, hogy drága kenetekkel kenjék meg az ő atyját, és az orvosok drága kenetekkel megkenék Izraelt." (Teremtés könyve 50, 2)

Egész Izrael egy egyiptomi múmia és egy babiloni baitülosz. Babilon és Egyiptom két zivatarfelhő, Izrael pedig villám közöttük.

„Abban az időben Izrael a harmadik lészen az egyiptomiakkal és az asszírokkal az áldás által, amely a földön lészen. Mert a Seregeknek Ura meg fogja őket áldani, mondván: Áldott vagy te, Egyiptom, én népem! És te, Assur, kezeimnek műve! És te, Izrael, az én örökösöm". (Izaiás 19, 24–25)

Izrael a harmadik a kettő között, mert benne teljesül ki a Három titka.

Vajon Izrael csak Babilon és Egyiptom összekapcsolódása és más semmi? Nem, még valami más is.

Egyiptom ezt mondja: Ozirisz volt, Babilon ezt: Tammúz volt; de Izrael ezt mondja: Messiás lesz. „És abban az időben majd rátekintenek Arra, akit amazok összeszurkáltak." (Zakariás 12, 9–10)

„Volt helyett „lesz – ez Izrael villáma, amely az örökkévalóságból a századokba villan.

Az Ember fiának eljöveteléig senki sem jutott oly közel Őhozzá, és senki sem látta az Ő arcát oly világosan, mint az a névtelen és legnagyobb a próféták között, akit „Második Izaiásnak nevezünk. „Ő megsebesíttetett a mi gonoszságunkért, és megveretett a mi bűneinkért… és Ő sokaknak bűneit hordozta és imádkozott a gonoszokért. (Izaiás 53, 5; 12)

Aki ezt mondta, az már valóban látta a Megfeszítettet.

Ozirisz árnyék, Tammúz árnyék, de az Ember fia test, és ez a test Izraelban van. Egyiptom és Babilon tudtak a Fiúról, de Izrael nemzette a Fiút. Izrael leplezte le a Fiú titkát világtörténeti cselekvésben; ő gyűjtötte össze a Fiúnak minden sugarát egy gyújtópontba, az idő és tér egyetlen pontjába, Krisztus születésébe.

„Ez a könyv Jézus Krisztus születéséről szól, aki Dávidnak, Ábrahám fiának fia" – így hangzik az első evangélium első sora. E nap felé húzódik Ábrahám magjának tejútja.

Az egyiptomi piramis kőből van, a babiloni torony téglából; a két első égbe nyúló lajtorja a harmadikat és utolsót, az emberi húsból és vérből valót jelképezi, az Úr nemzetséglajstromát. Mind a három létra ugyanazon számtörvény szerint van felépítve.

A piramisok száma hét: négy háromszög; három meg négy az hét.

A babiloni torony száma tizennégy: hét lépcsőzeten megy fel „Isten menyasszonya" (enitu) és hét lépcsőzeten jő le; kétszer hét az tizennégy.

És Krisztus nemzetségjegyzékének száma háromszor tizennégy: „Az egész nemzetség Ábrahámtól fogva Dávidig tizennégy nemzetség; Dávidtól fogva a babilóniai fogságra való vitelig tizennégy nemzetség; a babilóniai fogságra viteltől fogva Krisztusig tizennégy nemzetség." (Máté 1, 17)

Az isteni számok e játéka olyan, mint napsugarak játéka a gyémántban. Egyiptomban és Babilonban csak sugarak vannak, de a nap Izraelben van.

Izrael titka még ma sem teljesedett ki, útjai a századokon át és a népek közt még ma sem fejeződtek be.

Örökké gyászolva és sóhajtozva, valami ismeretlen erőtől hajtva megy mindegyre, és nem tud megállni, mint Gilgames, az örök élet keresője.

Kerestem az élet ajándékát.

Ezért járom be a pusztákat,

Tengereket és folyókat,

A hegyek-erdők sűrűségét.

A bajok elfárasztottak engem,

Eltorzították szép alakomat…

Az örök Izrael, az örökké bolygó zsidó folytonos csoda a századokon át és a népek közt. Aki ezt a csodát nem látja, az egyetlen csodáját sem látja meg Istennek.

Lehet-e vallásos ember antiszemita? Nem, inkább antiárjának kell lennie. A sémiták vallásokat teremtenek, az árják elpusztítják azokat. Az árják vallási tehetetlensége oly nagy, hogy még az ateizmusban sem vitték semmire a sémiták segítsége nélkül: az árják személyes és szemlélődő ateizmusát a sémiták társadalmi tényezővé, ateisztikus szocializmussá változtatták. Így hát Jáfet még manapság is Sém szellemi rabszolgája.

Aki zsidót átkoz, az az Úr testét átkozza, mert az Ő húsa Izraelből való. Az olyasvalakit átkoz, akit az Úr megáldott: „Én megáldalak téged (Ábrahám)… és e földnek minden nemzetségei megáldatnak tebenned" (Teremtés könyve 12, 2–3).

A zsidó Jankel Gogolnál nevetséges és a zsidó Shylock Shakespeare-nél rettenetes. Ebben a két alakban a nevetséges és rettenetes mintegy földöntúli és örök. A századok elmúlnak, a zsidó megmarad. Az egyiptomi gránittömbök, a babiloni téglák, a hellén márványépületek, a római vasak porba vesztek, álomként tűntek el, de a zsidó megmaradt. Mindnyájan el fogunk múlni, de ő meg fog maradni. Az ég és a föld elmúlik, de ez a faj megmarad, míg minden be nem teljesült.

Izrael az élet füvét kereste, mint Gilgames; megtalálta és megint elvesztette. A Messiásra várt. A Messiás eljött, de Izrael nem ismerte fel Őt. Ez Izrael titka, ez Isten titka.

Isten a Sínai-hegyen így szólt Mózeshez: „Nem láthatod az én orcámat, mert egy ember sem fog élni, aki Engemet lát… Befedezem az én kezemmel a te szemeidet, míg előtted elmegyek. Aztán elveszem rólad az én kezemet, és hátulról láthatsz Engem, de nem láthatod az én orcámat." (Kivonulás 33, 20–33)

Isten keze még ma is befedezi Izrael szemeit. Ezért nem látja Izrael Isten arcát, a Fiút.

„Nem láthatod az én orcámat – mondja az Atya; „aki Engem lát, az az én Atyámat látta – mondja a Fiú. A Fiú valami mást mond, mint az Atya. Vagy csak nekünk látszik így? De hiszen az egész világ csak a látszat világa.

Atya és Fiú Istenben egy, de a világban kettő. A két Testamentum, az Atyáé és a Fiúé ellentmond egymásnak, küzdelemben áll egymással. Az ellentmondások e csomójában Izrael sorsa összeköttetett a kereszténység és az

egész emberiség sorsával. Ezt a csomót nem emberi kéz kötötte, s nem is emberi kéz fogja megoldani.

Izrael nem látta a Fiút, de mi láttuk és gyűlölni kezdtük Őt. Izrael nem fogadta be a Fiút, mi befogadtuk és megcsúfoltuk. Izrael egyszer feszítette keresztre a Fiút, mi folyton megfeszítjük.

,.Nézzétek, a ti házatok pusztán marad" – ezek a szavak nem csupán Izraelhez lettek intézve, hanem mindnyájunkhoz.

A két Testamentum hadban áll egymással, s kölcsönösen megszünteti egymást. Helyükbe üresség, a pusztulás rémsége, az Antikrisztus országa lépett.

„A zsidó jön! Az Antikrisztus jön! – jövendöli Dosztojevszkij. „Az Antikrisztus jön! Ham jön!{68} – lehetne felelni Dosztojevszkijnek.

Ha a pusztítás rémsége Izrael szent helyén a „zsidó, akkor ugyanaz a rémség a kereszténységben „Ham. Ez a két út ugyanahhoz a célhoz, a zsidónak Hammal való utolsó egyesüléséhez, az Antikrisztushoz vezet.

„A szocializmus árja, a kommunizmus zsidó" – mondja Weininger. De mind a kettőnek a lelke ugyanaz a szociális ateizmus. Az ateizmusban az árják még előbb egyesültek a sémitákkal, mint a szocializmusban. Ebben a tekintetben egyáltalán nincsen lényeges különbség köztük.

A modern kereszténységet egészen áthatja a zsidóság (Weininger). De fordítva is: a modern zsidóságot áthatja a kereszténység. Ma nincs sem tökéletes zsidó, sem tökéletes keresztény, hanem csak a kettő keveréke létezik. Hogy ki a jobb rész benne, a zsidó-e vagy a keresztény, bajos megmondani: mind a kettő jó.

Weininger szexuális metafizikája szerint a női elv személytelen; a zsidóság lénye női és a kommunizmus lénye személytelen. A zsidók személytelenek, mint a nők, s ezért kommunisták.

Bármennyire tévedjen is Weininger szexuális metafizikájában, egyben igaza van: a zsidókérdés és a szociális kérdés, ez a két égető, a világot elhamvasztó kérdés a szexuális kérdéssel függ össze. A nem a zsidóságban lévő összes ellentmondások metafizikai csomója, a két egymást kizáró Testamentum metafizikai metszőpontja.

Izraelben a nem Ábrahám magjának tejútján az égbe emeltetett, de a kereszténység „szeplőtelen fogantatásában a poklokra taszíttatott: „Dante Pokoljának középpontja Lucifer nemzőrésze (Weininger).

Ha csakugyan így áll a dolog, akkor el kell fogadnunk Weininger következtetését: „A kereszténység a zsidóság abszolút tagadása"; a Fiú Testamentumának abszolút negációja. De miután a zsidó-keresztény Weininger ezt a következtetést levonta, elvesztette minden hitét: a zsidót is meg a keresztényt is, és maga is elveszett az ürességben: nem tudott tovább élni, és öngyilkos lett. És igaza is volt: valóban, hogyan lehet tovább élni és hinni, ha az Atya a Fiú ellen és a Fiú az Atya ellen van?

Ezzel kezdetét veszi a gyász, amelyhez fogható a világ kezdetétől nem volt, a mi gyászunk, „napjaink apokalipszise". S így Egyiptom, Babilon, Kánaán, Izrael, az örök Izrael, az örök Zsidó mind-mind apokaliptikusak, és nem csupán a jelenbe tartoznak, hanem a jövőbe is.

„A zsidó jön! Az Antikrisztus jön! – mondja Dosztojevszkij, s a világnak a zsidók által való pusztulását prófétálja. „Az üdvösség a zsidók közül támadott – mondja az Úr (János 4, 22). Az ég és a föld elmúlnak, de az Ő szavai nem múlnak el…

„Nézzétek, a ti házatok pusztán marad… mígnem eljő az idő, mikor ezt mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jő!" (Lukács 13, 35) A keresztények, akik elutasították a kereszténységet, a zsidókkal együtt, akik nem fogadták el Őt, mennek majd Őelébe, és mondani fogják: „Áldott, aki az Úr nevében jő!"

Ha szóltam a Kettő titkáról Ozirisz-Íziszben, Tammúz-Istárban, Adónisz-Astartában, Attisz-Kübelében, Dionüszosz-Démétérben, az összes meghaló és feltámadó istenekben, férfi-nőkben, hogyne kellene szólnom ugyanarról a titokról az örök, mai, jövendő, apokaliptikus Izraelben?

Izrael vőlegény és menyasszony, férfi és nő, férfi-nő, éppúgy, mint a Lélek (Rúáh), Isten első megjelenése a Teremtésben; éppúgy, mint Elóhim, aki az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette – egy férfit és egy nőt, kettőt egyben.

Így van az Atyában, éppígy van a Fiúban is.

„Ekkor Salome megkérdezte tőle: Mikor fog eljönni a Te országod? És az Úr mondá: Ha kettő egy lett (ta duo hén), ha a férfi nővé lett és nincs többé férfi és nő." (Alexandriai Kelemen: Stromata III, 13, 92)

A régi zsidó-keresztény naasszénusok (ophiták) helyesen értették az Úr szavát: „Az eónok legfőbb lénye ott lakik, ahol nincs nő és férfi, hanem csak az új teremtés, az új ember, a férfi-nő (arszenothélüsz). (Hippolytus: Philosophoumena V, 7)

Látjuk tehát, hogy a két Testamentum a nem transzcendens pontjában ellenkezésben áll s egyúttal meg is egyezik egymással: „az ellentétes harmonikus" – To antikhún szümpherón. (Hérakleitosz, Fragm. 8)

Nem lehet rémület nélkül beszélni e titokról. „Nagy félelem és sötétség vevé körül őt", Ábrahámot, mikor az Úr megkötötte vele a szövetséget a húsban, a körülmetélésben (Teremtés könyve 15, 12). De ha már a természetes nem is rémülettel és sötétséggel van körülvéve, annál inkább a „kettős természetű" (diphüész) nem.

„Mily rettenetes ez a hely! – mondta Jákob-Izrael, mikor a kettős baitüloszt imádta. A legrettenetesebb az, hogy a rettenetes a nevetségessel párosul benne: „Ábrahám ekkor orcájára borult és nevetett az Úr színe előtt (Teremtés könyve 17, 17), a rémületben és sötétségben.

Nem áltatom magamat: tudom, hogy ebben a „puszta házban", ahol senki sincs, aki rám hallgatna, szavaim sem rettenetesek nem lesznek, sem nevetségesek, hanem csak üresek és semmitmondók.

„Isten, mily üres és rettenetes a Te világod!" (Gogol) Olyan üresség, olyan gyász van a világban, amelyhez fogható nem volt az idők kezdetétől.

A szegény emberi nyelven szólok, de nem káromlom Istent, hanem imádkozom, mikor ezt mondom: az Atya nem vigasztalt meg, a Fiú nem vigasztal, de az Anya, a Lélek meg fog vigasztalni. „Mint a férfiút, akit az ő anyja vigasztal, akképpen vigasztallak meg Én titeket" (Izaiás 56, 13). Ezért „Vigasztaló" (Paraklétosz) a Lélek neve. Nem az Atya, hanem az Anya fog megvigasztalni – ez a leggyermekibb szava Annak, aki a Gyermek által mentette meg a világot.

A világ elpusztul, mert elfelejtette az Anyát.

A férfi legyűrte a nőt. A férfiak dolga a háború. S így végtelen háború kezdődik: „Mindnyájan meg fogják egymást ölni." És a világ el fog hamvadni a háború lángjaiban, ha az Anya könnyei el nem oltják a tüzet.

Mi a különbség az Atya és az Anya között? A bölcsek nem tudják, de tudják a gyermekek: az Atya büntet, az Anya megbocsát.

Az egész pogányság, a Krisztus előtti kereszténység csillapíthatatlan sóvárgás volt a Fiú után; a Krisztus utáni egész kereszténység csillapíthatatlan sóvárgás az Anya után.

Mikor az Atya éjjele beállott, felkelt a Fiú napja; ha majd a Fiú éjjele beáll, fölkél az Anya napja.

Három Testamentum, három szeretet fogja körül a világot, egyik a másik után, egyik mélyebb a másiknál: mély az Atya szeretete, mélyebb a Fiú szeretete, legmélyebb az Anya szeretete.

Az Atya nem mentett meg, a Fiú nem ment meg, az Anya meg fog menteni.

Az Atya a Fiú ellen van, s a Fiú az Atya ellen van – mindaddig, míg a Lélek el nem jő. A Lélekben az Atya és a Fiú egy: „Kettő lesz Egyben".

A két Testamentum, az Első és a Második ellenkezik egymással, de egybecseng a Harmadikban. Az Első Testamentum az Atyáé, a Második a Fiúé, a harmadik a Léleké, az Anyáé.

Így teljesül ki a Három titka.

{1} Makai Imre fordítása

{2} Makai Imre fordítása

{3} Szabó Lőrinc fordítása

{4} Szöllősy Klára fordítása

{5} Szöllősy Klára fordítása

{6} Devecseri Gábor fordítása

{7} Rákos Sándor fordítása

{8} Rákos Sándor fordítása

{9} Makai Imre fordítása

{10} Szabó Lőrinc fordítása

{11} Szabó Lőrinc fordítása

{12} Rákos Sándor fordítása

{13} Rákos Sándor fordítása

{14} Rákos Sándor fordítása

{15} Rákos Sándor fordítása

{16} Rákos Sándor fordítása

{17} Rákos Sándor fordítása

{18} Rákos Sándor fordítása

{19} Jékely Zoltán fordítása

{20} Rákos Sándor fordítása

{21} Rákos Sándor fordítása

{22} Rákos Sándor fordítása

{23} Rákos Sándor fordítása

{24} Rákos Sándor fordítása

{25} Rákos Sándor fordítása

{26} Rákos Sándor fordítása

{27} Rákos Sándor fordítása

{28} Rákos Sándor fordítása

{29} Devecseri Gábor fordítása

{30} Rákos Sándor fordítása

{31} Rákos Sándor frodítása

{32} Rákos Sándor fordítása

{33} Rákos Sándor fordítása

{34} Rákos Sándor fordítása

{35} Rákos Sándor fordítása

{36} Rákos Sándor fordítása

{37} Rákos Sándor fordítása

{38} Rákos Sándor fordítása

{39} Rákos Sándor fordítása

{40} Rákos Sándor fordítása

{41} Rákos Sándor fordítása

{42} Rákos Sándor fordítása

{43} Rákos Sándor fordítása

{44} Rákos Sándor fordítása

{45} Rákos Sándor fordítása

{46} Rákos Sándor fordítása

{47} Rákos Sándor fordítása

{48} Rákos Sándor fordítása

{49} Rákos Sándor fordítása

{50} Rákos Sándor fordítása

{51} Rákos Sándor fordítása

{52} Rákos Sándor fordítása

{53} Rákos Sándor fordítása

{54} Rákos Sándor fordítása

{55} Rákos Sándor fordítása

{56} Rákos Sándor fordítása

{57} Rákos Sándor fordítása

{58} Rákos Sándor fordítása

{59} Rákos Sándor fordítása

{60} Rákos Sándor fordítása

{61} Rákos Sándor fordítása

{62} Rákos Sándor fordítása

{63} Rákos Sándor fordítása

{64} Rákos Sándor fordítása

{65} Rákos Sándor fordítása

{66} Jékely Zoltán fordítása

{67} Rákos Sándor fordítása

{68} Ham oroszul „szolga, „csőcselék