Kazinczy Ferenchez (Kis János)

Kazinczy Ferenchez szerző: Kis János

Tudós Athenaenek kies környékében,
Anacharsis karján, Plato szép kertjében,
Széles platanusok híves árnyékában
Sétáltam, osztozván istenek sorsában.
A szépség ezernyi remekjei között
A Musák temploma szemembe ütközött.
Elragadva láttam előttem papjait,
A dicső Hellásznak legnemesb fiait.
Minden kéz világolt fentartott fáklyával,
Minden fő ragyogott fényes gloriával.
Örömem közepén álmom eltűnt, hazám
Visszavett, s búsúlva illy szókra fakadt szám:
Musák szent serege, egek szép leányi,
Lesztek-e valaha nemzetem bálványi?

   Ekkor ért, barátom, szent szavad fülembe
Mellynek kedves hangja ezt zengte lelkembe:
"Tanúljad, barátom, lantodat pengetni,
Sok szép lelkek téged meg fognak szeretni."

   Legszeretőbb szívtől a legtüzesebb csók
Nem hevíthet inkább, mint engemet e szók.
Újjá szűlt lelkemben mennyei láng ége,
Elűzte jövendők éjét fényessége.

   A legszentebb napon Musák udvarában
Véled voltam legszebb lelkek táborában.
Ezüst lantot kértél Phoebustól számomra,
S legelső koszorúm tetted homlokomra.
Megtérvén hazámba, zengtem énekeket,
Mellyek olvasztottak minden kő szíveket,
S kik érzékeny szívet hoztak e világra,
Énekimet hallván, gyúltak tisztább lángra.
Bájoló versemre sok állhatatlan szív
Sírva azt esküdte, hogy örökké lesz hív;
Sok édes anyának virágzó leánya
Általok lett nemesb szerető bálványa;
Sok érzékeny ifjú, dalom zengésére,
Könyvezve lelt bennem lelke testvérére;
Éjjel álmaiban szemlélte képemet,
Nappal a hegyeknek harsogta nevemet;
Vagy repűlt kedvese ölelő karjába,
S ketten zengték versem szent harmoniába.
Te, kedves Kazincym, nyájasan bíztattál,
Hogy mennyei szavam, mellyre tanítottál,
Zengeni fog késő unokánk fülében,
S virtust gyújt a hívebb magyarok szivében,
Hogy nekem hálálván tisztább szerelmeket,
Esztendőnként űlvén öröminnepjeket,
Sok később gyermeki a legkésőbb nyomnak
Virággal hintik be körét sírhalmomnak.

   Édes szunnyadásban így húnytak szemeim,
Míg Elysiumban késtek érzéseim.
De mostoha sorsom felköltött hirtelen,
Melly régen megesküdt boldogságom ellen.
Elmélkedve dőltem bánatnak karjára,
S szent fogadást tettem intő tanácsára,
Hogy, míg a kemény sors tart velem háborút,
Én addig nem várok Phoebustól koszorút.

   Nem az, hogy Musáktól végképen elváljak,
S ama mozgó testek zászlóihoz álljak,
Kiknek mind egy, akár te zengsz égi hangot,
Akár egy mendikás kongasson harangot.
Nem, - míg csak e lélek s e szív bennem lesz ép,
Egyaránt ölelem a mi jó s a mi szép,
Socrates lelkével míg csak barátkozom,
A szép Gratiáknak mindennap áldozom.
Mikor a víg öröm ragad gyors szárnyára,
A csendes bú ha visz kedvesim sírjára,
Ha az elmélkedés tart fáklyát lelkembe,
Ha tőrt üt másoknak gyötrelme szívembe:
Mindenkor legforróbb könyem őket kéri,
Hogy legyenek minden lépésim vezéri;
Bennem a szív s ész közt szent frigyet kössenek,
S minden szép lelkeknek kedvessé legyenek.
Ők is a Gratiák s Musák énekesi,
Lésznek, míg csak érzek, szívemnek kedvesi.
Sokszor, midőn égi hangjai ígéznek,
Ilissus s Tiberis partjára idéznek,
Vagy Spréa, Tamesis s Sequana folytába,
Rengetnek édesden boldogok álmába.
Sokszor Pannonia virágos halmain
Sétálván érzékeny barátim karjain,
Könyvezve hallgatom Zrínyinek társait
Mint buzdítják Árpád eltért magzatjait.
De illy boldogokkal egy pályára kelni
Nem próbálok soha versent énekelni.

   Még is hogy citharát a Musáktól kérni
Egészen megszűnjek, nincs kedvem ígérni
Míg bújdosásomnak ösvényét, barátom,
Annyi tövisekkel körülhintve látom,
Ki tiltja meg nekem, hogy szedjek virágot
Valahol nem sértem az ártatlanságot?
S ki tudja, ha gyengén hangzik is énekem
Talán megköszöni egy két szív azt nekem?

   Azt fogadom, s íme adom parolámot,
Hogy nem tartok örök dicsőségre számot.
A nap felé veled azok repűljenek,
A kik az egektől sasszemet nyertenek,
Öntsenek ők szép fényt egy egész országra,
Küldjék le nevüket a késő világra,
Én csendes keblében kies völgyeimnek
Szedek violákat meghitt kedvesimnek.
Csak ezeknek tessék bokrétám illatja,
Az egész világnak nem kell áldozatja.