Katona 1821-es tanulmánya
szerző: Katona József
Megjelent a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat 1821./áprilisi számában.
Dráma, Dramaturgia, ezek nálunk éppen annyira esmeretesek névvel, mint esmeretlenek voltaképpen. Én magam (mint egy parlagi ember) csak azokról bennem rémlő képzeleteket mázolok.
- Gyakorta sohajtunk azon hogy csupán a' Dramaturgia az, melly Hazánkban meg nem foganszik. A' Külsők óhajtva hántorgattyák, hogy miért nem vág a' Magyar is bele e' nemébe a' gyönyörűségnek - Azt is hiszik, hogy erre a' Magyar alkalmatlan; sőtt hogy a' nyelv inkább dallokra, mint beszédekre van puhítva: de senki sem akarja azon gáncsokat látni, mellyek az ebben teendő czáfolástól bennünket viszsza tartóztatnak - miért ? - ha jót nem írhatsz, a' roszszal elmaradhatsz!
A' Drautaturgia, melly mint az Egyiptomi Holtak' Itélö Széke, a' Kimúltakat az Élők' elibe állíttya, tetteiknek megitélése végett, régen a' Vallások' kerekei közé tartozott. A' Papság élő Személyekkel cselekedtette azt, a' mi földön járó Istenein (mert elsőbb mindenik a' földön járt) megtörtént. [...]
[…] Első s legnagyobb akadálya a dramaturgia tenyészetének a theatrum nemléte. – Mindég szégyenlett egy becsületes ember oly míven dolgozni, mellyel a becstelen (színjátszó) kereskedik. A német, mint a pallérozottságnak különben is idősebb fia, ezzel könnyebben gondolt; felállott hazánkban, és ha a szép nem kellett, bolonddal szedte be a magyar pénzt. Nagy sokára általláttuk a nemzeti csinosodás ezen ágazatját, de – harc után okos a magyar – a német már akkor jó előre haladott. Hogy valamit tanuljon, német játékszíneket kelle járni. Ha hát csakugyan attól tanulni feltette magában, már akkor tanítójába szeretett egészen belé, úgyhogy kezdő voltának gyengeségét megesmervén, elhitette magával, hogy mesterét többé utol nem érheti.1 Ha pedig ez meg nem esett, és büszkesége nagyobb volt, mintsem hogy sógorától tanuljon, akkor elévehetett ugyan holmi költőmesterségről írt (diák) könyveket, de mi az írás után való tanulás a cselekedeti gyakorláshoz? Éppen mint aki szerelmében boldo- gulni akarván, Ovidius Amorumját akarná kalauznak venni. A cselekedeti gyakorlás csak a színen van. Ott látja a néző a szépet, ott ismeri meg a rútat, és nem magán, hanem máson tanul. Úgy, de hol ott a tanító játékszín, hol a nyelvnek tulajdon hazájában kóbor életet kell élni? Annyi idő ólta sehogy meg nem tud telepedni!, és ha hellyel-hellyel egy kis ideig megmaradhat, akkor az enyhelyért saját zselléreinek zsellérévé kell lennie, és a magyar pénzen épült német színekben bért fizet, hogy magyar hazájában, magyarok előtt, magyarul szólhasson. Ekkor is feláll a gyalázatbeli előítélet! – Hol az a törvény, mely a gonoszságot úgy megutáltassa, mint a játékszín? […] A becsületes, aki színjátszónak beáll, letiporva véli emberségét, midőn a tetszeni kívánástól elcsábíttatva mások csábítójává lesz, mivel a balítélet őtet azzá lenni kényszerítette. – Vagy ily hitványosan gondolkozik hát a magyar a magyarról is; vagy ha már a játékszínbe való belevakulás túltette azon balítéleten, úgy ezt az előbbjáró németnek köszöni, és utóbbjáró nyelvében nem látja azt a szépet, melyet láthatna, hanem (a kedvesebb némettel egybevetve) csak a játszók hibáit hántorgatja és elhidegülve rögzik vélekedésébe, hogy csak nem való a magyar erre az életre; vagy ha már magyar büszkeségét is elé akarja venni: a magyar nem született arra, hogy pénzért más bolondja légyen. Így vezeti őtet a balítéletnek meggyőzése is más balítéletre! – Vegyük már most fel azokat, kik csakugyan valóságos buzgolkodók: mit tegyenek ezek, midőn a nemzetnek másik része hidegen áll mellettek és – mosolyog? Ez a józanabbság mégsem elégséges őket azon természetté vált régi menetelből is kivinni, melynek legigazabb képe hazai törvényök. Igen szépen, felségesen van feltéve minden, de esmerni kell elsőbb a célnak száma nélkül való ágas-bogas módjait, minekelőtte ítélni lehessen, mennyire ereszthetnek el a körülmények és a szándékozó mikép mond le inkább legigazabb dolgára való törekvéséről – azért, mert az elöljáróbeszédnek töméntelenségétől visszaborzad. Van akarat, de a foganat szinte az örökkévalósággal határos. Nem a nemakarás, hanem az akaratok özöne senyveszti el az akarandót kínos várakozásában. Plánum elég van, de nincsen kivitel. Mindenik kivitelére megvan a kérés; de aki adjon, senki (vagy csak igen kevés), mivelhogy mindenik a maga projektumát akarja mással elémozdíttatni és magának dicsőséget más által arattatni. E szerént mindenik akarván, egyik se cselekszi, mivel áldozatját eléggé kimerítve gondolja plánuma készítésében. Sok szakács – Roma deliberat. – Ha nincs, aki ösztönözzön, nincs, akiben az akaratok koncentráltatnának: akkor az is abbamarad, amit eddig emberért Istennek cselekedtek, és az Istenért az emberek többé már nem folytathatják. – Huszonnyolc esztendő óta vezetik egynémely ifjú csoportok helyről-helyre a szegény magyar nyelvet, és haszontalan erejekkel igyekeznek állandó szállást koldulni e szarándoknak. Fel is állottak néha egyes hazafiak, kik, mivel erszények nem vetekedhetett a sareptai özvegy korsójával, kiürítették azt, anélkül, hogy a célra közelebb vittek volna. (Még nem láttunk oly hatalmas egyesületet, mely virágzásának három-négy esztendő inát nem vette volna; ez az oka, hogy rettegve kell néznünk mindég a jövendőnek élébe; mikor tapossa le a jelenvalót is?) Akik pedig csak neveket adták pajzsul és buzdításaikat eledelül, azok még inkább kezekbe adták a játszónak a szarándokbotot, mert a puszta névpajzs kevés enyhelyet, a dicsérő buzdítás kevés kövérséget szerez. Aki őket nem esmeri, annak felőlök hitvány gondolkozását fel se veszik; aki pedig esmeri, az megvendégli ugyan őket gyakorta, de ezzel vége is az áldozatnak. Különben szeretik őket mindenütt, mert noha ezek többnyire oskoláikat megunó diákokból állanak; de mégis éppen ezért tanult nemes ifjak,2 és nem csaplár- vagy billiárdinasokból lettek, sem fejérszemélyeiket (kik ritkán leányok, hanem azonban a játszóknak feleségeik) nem a bordélyházban való elnemélhetés vitte erre az életre. Próbálja meg azonban valaki, hogy egy ily játék és játszók kedvelőjinek gyermekét társul felvegye, már akkor vége a barátságnak, vége a nyelv- és hazaszeretetnek! Azt vélné az ember, hogy ez egy meg nem fojtható maradványa az előítéletnek? Nem egészen! Az életmódjának bizonytalansága ez, mert nem tudni, mikor enyészik el az az institutum, mely mostan fizeti. Az ő élete csak szél, mint az ezen életre való beállása; a szíveket egybekötő indulat nincs meg őbenne; mert abban benne feredvén, mindennapivá válik előtte; általhempereg könnyű sorsán, mert a mindennapi remény nem engedi neki annak egész súlyát érezni! Mikor aztán a célon áll, hol örökös reménye az ispitályban hagyja el, magában maradva hever a nyomorult, és nincs egy szomszéd is, aki ágyához ülne, mert vándorélete megfosztotta attól őtet! Elhagyattatva hal meg; mert akiket pajtásainak nevezett, azokat a rendelés és kenyérkeresés máshova szólította. Szerencse, ha vízeszűsége mellett vala- mije megmaradt, vagy egy nemesszívű ember van, aki eltemetteti. Még holtteste is megpirulhat! Mert nem lehetetlenség, hogy idegen színjátszók, kiket ő azelőtt, mint kevély magyar, csak félvállról nézett (s akikkel ő a hasonlót soha meg nem tette volna) temetési pompáját magokra vegyék. Így kell megszégyenülni a magyar vérnek, mert vándorélete eltévesztette vele a polgári társaság javait, melyre ő sohasem is törekedett, mivel nemesi születése még bölcsőjében egész országnak polgárává tette, de amelyet titkon mégis minden ember megtagadott tőle, mivel – komédiás volt! Maga a színjátszó óva tépheti ki szívéből az atyai s anyai szeretetet, midőn gyermekeit kevés keresményéből idegen helyen nevelteti, csakhogy azokat egy ily szomorú sorssal egybeköttetett életbe való belebolondulásától eltartóztathassa. Ilyen lábon áll nálunk huszonnyolc esztendők elforgása után a színjátszó! Egy hiábavaló hajfodorító, aki esztelenségünket cégérül piperézi, megérdemli a polgári becsületes nevezetet: és aki nyelvünket (nemzetünk lelkét) piperézi és csinosítja, az még eddig le nem törölheté az utolsó szennyet lételéről. – Balgatag, oktalan előítélet. – Ezt csak az állandó anyatheátrom törölheti el. A színjátszónak életmódja nem mesterség lesz, hanem hivatal, melyért örömest folyamodna akárki is. Ez az anya-szín rajt ereszthetne azután mindenfelé, melynek ha egyike-másika elesne is, mindég volna anyja, ahová magát visszavonhassa. Ha nem az élők lennének magok a tőkepénzek, kik aláírásoknak kamatjait fizetik, és akikkel az ajánlás is sírba száll; ha az ígérők nem akkorra tennék a teljesítést, midőn majd látják, hogy mire adnak; ha ami kevés összeszedettetik is, azt a hoszszú várásnak ideje és az addig is tartatott társaságok meg nem emésztenék: úgy régen el volna már ez a cél érve! Mindég kedvetlen lesz az Magyarország történetkönyvében, hogy, midőn egyes városok színeket építettek, akkor az egész haza annyi évi nógatás után se mehete reá! Csaknem minden fő városokban ezerek meg ezerek feláldozásával magyar nemesek tartják a német theátromot, kik, hacsak esztendei csonkulásokat a haza- és nyelvszeretet oltárára tennék, vagy amit olykor egyes magyar (fitogtatásból) idegen játékasztalon hágy, idefordítanák, úgy nem kellenének tanácskozások arra, miként kelljen a nyelvre alamizsnálkodni. Ha egy magányos személy annyira nem akarná is magát megszakajtani, legalább három-négy főből álló egyesület elegendő lenne; pedig még azonfelül nyerekedésbeli kinézésének is eleget tehetne. – De nem! A spekuláns elhiteti azt magával, hogy a magyar előtt nincs ára a nyelvnek, és ő bizonyosan nemcsak kamatját, de tőkepénzét is nyelvelte. Így lévén a dolog, hogy állhasson most fel egy drámaíró, kinek érdemét ritkán esmerik, mivel a drámának sem esmerhetik érdemét, hogy vesztegesse egy megállapodott ember olyan míven idejét, melyből csak a nyelvnek földönfutó papjai dolgoznak, hogy tanuljon és miért írjon az író, ha nincs szín, hol írásának örülhessen, hogy legyen ott a játékszerzőnek becse, hol a játék és játszó anélkül szűkölködik? Lehetetlen az írónak magát azon esmeretes, szennyítő vállvonyítástól megmenteni, hogy jobb volna biz addig mást dolgozna! Így szólsz, úgye, magaeszűség: „Hogyha egy hatalom-szó ezt mondaná: akarom!, vagy csak: én óhajtanám!, bizonyosan tüstént talpon állana az épület? Hát csak a hazai nyelv lenne az az erőtelen valami, mely arra fel nem tüzelhetné a hazafiak szívét?" Fájdalom, úgy van! Az okai is, melyeket feljebb mondottunk, tökéletes igazak; de hogy ezen okok miért vannak így, annak is megvannak ám az okai. Minden azt hiszi, hogy az övéi az igazak. Második akadály a nemzeti dicsekedés. Még midőn borzas őseink csak kürtszóval tudták kedveket pompásítani, egész mulatságok abban állott, hogy a vitézek izmos tettei énekeltettek. A hízelkedő dalosok egy merészebb nyúlból oroszlánt, egy fürge törpéből óriást alkottak, és a jámbor levente ezen elmosolyodva ugyan, de mégis belső megelégedéssel köszönté el a kancsót, mert noha a magyar jobban esmeretessé lett a világ előtt szerencsétlenségeiről, mint szerencséjéről, mindazonáltal a veszedelmek közt is mindég kész talpraugorhatása, s az a lélek, mely soha, legfőbb veszteségében is el nem hagyta, vitézzé s naggyá szentelte őtet, és ezen büszkeséget sohasem is engedte magában kétségbe hozattatni. Így jött egész mulatságok, egész történetek csak dicsekedő dalokban hozzánk. – Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem: mint van a morál? őelőtte az a szép, amelyben több-több jeles mondások vannak – annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal és botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését. […] Még dramaturgusi kezdő voltunkkal úgy kell bánni, mint a csecsemővel. A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindég a magyarok! mi magyarok! a szép: ha ezeket fel nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiánossága miatt ásít, elalszik rajta! Harmadik akadály a nyomtatásbeli szükség. Ha megtekéntjük szomszédainknál ennek ellenkezőjét, mennyire terjed ez ki! Oly nyomorult darabok sajtó alá jönnek, hogy az a két-három pénz árú rossz papiros, melyre nyomtatódnak, szinte sírva panaszkodik unalmas terhe alatt az olvasónak, mert még akkor is büszkébb lenne sorsával, ha – egy bizonyos szolgálatban hasogattatott volna öszve. Ellenben nálunk, legyen bár az haszonkeresésből, vagy kártól való őrizkedésből, de nemzete rovására játékokat venni mindég vonakodik a nyomtató (és ezáltal figyelmetessé tétettetik saját zsebe eránt az író is); elég áldozat az tőle, ha az ingyen kapott darabot kinyomtatja, és az esztendőkig izzadó írót egy-két nyomtatvánnyal kifizeti. […] Ha játékszín volna, onnét majd kitűnne a darab érdeme, mert futna a hír mindenfelé, s az újságok (melyek úgyis csak magaeszű ítéleteket hirdetnek, s ezért keveset is hisznek nekik ott, hol a pénzkiadás forog fenn) csak a közönséges ítéletnek trombitái lennének. […] Nincsenek tudományos újságjaink (a közönségesek csak dicsérni tudnak, nem hiedelmet nyerni), nincs az író hasznának és a nyomtató bátorságának útnyesője. Van ugyan egy, melynek homlokán Magyarország szép angyala ül, de, mivel annak éppen magyar tépte ki magyar nyelvét, és idegen hangokon beszélteti, éppen azért kevéssé láttatik a magyar figyelmét megérdemelni, ha szinte saját hallgatóitól az indulatos részrehajlás miatt már megróva nem volna is, és azt szemtelen szelességgel egészen kantáron nem vinné egy szeleburdi szamaritánus. […] Negyedik akadály a cenzúra. Ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban ez szegi nyakát minden szépnek és nagynak (drámákról szólunk). Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek közül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket (mely mintegy ezen épülhet: hit, felsőség, szemérem), de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből irgalmatlanul kaszabol. Nem azon sopán- kodok én, hogy egy agyafúrt fickónak vallás, fejedelem és főkép a papság ellen való hányakodása megzaboláztatik, és játékában egy utcabéli korcsot hajatborzasztó káromkodásokkal nem karakterizálhat, vagy egy buja metsző a szemérmet pelengérre nem kötheti. De a századok lelkei nyomattatnak le, ha azokra az (egyébként legigazabb hívségű) író a mostani környülmények köntösét kéntelen aggatni. Midőn én egy erkölcstelenséget utáló Feliciánust indulatjának illő polcára viszek, midőn egy Bánk bánt megölt becsületének omladékira felállítok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat? Én vagyok Bánk, én Felicián! Miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver élemből? Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél: ez én magam vagyok, én, a XIII. században élő hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le; – én, Zách Felicián, aki megfertőztetett magyar becsületéért egy királyi háznépet akar eltörölni. A cenzor nem a századok lelkét, hanem a jelenhez való hasonlatot (correlatiót) tekénti. Így Petur bán, aki az 1213. évben ezt mondhatja: „Görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó nekem, mihelyst fejét a korona díszesíti, mindegy az, mert szent előttem a királyom, és az asszonyt becsűlöm, de annak engedelmeskedni nem tudok!" – most, midőn az asszonyi örökösödés, a Pragmatica Sanctio felállt, mit szóljon? Pedig szólani kell neki, mivel az egész háborodásnak oka a magyarok jussaiba belemarkoló és férje pálcájához nyúló királyné.3 Egy időszakból, melyben minden magyar nemes, ekéje mellett is, ha kardját felköté, már oly érettnek vélte magát a királyságra, mint Árpád vére, mely csak az ő elődi által tartó az elsőséget ajándékba, koránt se lehet a megtörtént valóságot a mostani környülmények rámájára vonni. Éppen azon magyar nemesség, mely hajdanában véres fogakkal, mint megannyi tribunus plebis az ő dörgő vétójával, tisztes királya elé toppant és ügyetlen nyakrántással azt mondá: nem úgy megy az, király uram! – most nem állíttathatik ki nevetséges nyögéssel, ha szinte későbben ezen igen veszedelmes fogaktól megfosztattatott is. No már hát éppen csak ezért annyi szép bajaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg?! Igaz, hogy a példa rossz és rosszat szülhet. Jaj Istenem! A rosszat ha nem vetik is, kikél. […] Tiltsuk a morálsértést; ez minden gazt eltemet! – Ötödik akadály a recenzió. Nem léte, hanem nemléte. Tudósainknak egyéb munkáikra még azt tapasztaltuk, hogy a recenzió ritkán különbözött a szatírától: Amazt a literaturának előmozdítása, ezt pedig a neveletlenség szüli, vagy az irigység – a hiba gúnyolva mutattatik meg, anélkül, hogy annak javításáról szó volna, és a Parnasszusra könnyen szamárháton nyargalhat az ember. Csak két-három sort írjon (főképp, ha igazságot és nem hízelkedést), már előre retteghet, nem a recenziótól, hanem hogy személye, formája, sőt még bölcsője is elépiszkáltathatik. Innét van az, hogy a dramaturgiának ezen csecsemő idejében, ha egy leghidegebb vérű recenzens felállana is, már az író előre protestálhat, és nemzetét azzal fenyegetheti, hogy sohasem ír többé (kinek mi gondja arra, akárhogy ír ő?), mivel el nem hitetheti magával, hogy a recenzióban irigység vagy legalább is a többet tudásnak fitogtatása ne lappangana (látja, hogy a külső nemzetnek legbölcsebb férfiai sem állhatják meg, hogy egy kis gonoszkodásból az írót csak kevéssé is meg ne rúgják; hogyan tegyen hát fel többet a magyarról, kit úgyis önönmagáról elegendőképpen esmér, hogy könnyebb a lelkének, ha csak egy kis pajkos fullánkot kiszalajthat is); s ha csakugyan az ily sértődésnek még csak nyomaira sem talál, de mivel elménknek élő személyekben eléállíttatott képei minden másféle munkáinknál nagyobb szeretetet gerjesztenek bennünk (aki gyermekemet bántja, engem bánt), ha az elmeszülemény tépettetik, a szülő maga kap siláphoz – holott a recenzió nem egyéb, mint az író szülöttjét elévenni és a magunk gondolatja szerént piperézni; a recenzens csak azt mondja: „Én így öltöztettem volna"; hogy melyiknek van igaza, azt a közönség ítéli meg, ha majd a kettőt szembeállítja. Hogy pedig tökélletes megelégedésre írni nem lehet, ez, az igaz hogy bosszúság, mert mikor aztán a recenzens a maga véleményét eléhengeríti, akkor ama bőgő-csövön előre kizúdíttatott dicséret csak egy kis időre is meghomályosul: már pedig ha ezt az egyedülvaló fizetést is elvesszük a szegény írótól, mi marad akkor neki ebben a világban jutalma? (Másutt legalább a zsebében maradt haszonnal vigasztalhatja magát.) Az, hogy mindjárt kezdetben abbahagyja munkálkodását, melyet hogy ne tegyen, félre kell tenni a rostálgatást és a dicsérettel (ezzel az egyetlen nemével a fizetésnek) édesgetni a további firkálásra. Az igaz, hogy az író vagy gyönyörködő, vagy kenyérkereső (passzionátus vagy Broddichter). Ha az utolsó, akkor nem sokat vesztene a nemzet a haragjával, mert az ugyan nem sok csodaalkotmányokat építene; ha pedig az első, már akkor jöhet a föld alól egy recenzens, mégse állítja meg munkájában, mivel neki békét nem hágy gyönyörűsége, és akarja vagy nem, írnia kell. Ez igaz; de nem ott, hol a dramaturgia még bölcsőben fekszik – a gyermeket ha megszomorítják, legkedvesebb játékát is eldobja! – Minő örömest látnánk kezdő voltunknak tökéletesedését! De ha játékszín nincs, ha képzelet arról, mi a játékdráma, nincs: mi volna egyéb hátra, mint a recenzió? Az ember magamagától soha, vagy csak sok gyakorlás után (akkor is vaktába) tanul, de alap nélkül: a recenzió ellenben okát adja saját ellenkezésének; – ez az előnkbe tartatott tükör, melyben magát az ember szemlélheti; ez a vezérfonál, mely több észt ugyanazon egy pontra visz, és az író, aki munkáját úgyis legrégebben esméri (s legrégebben is piszkálgathatja), hidegebb vérrel ítél azon, mit kell abból hasznára kiválasztani; sőt sokszor véletlen tesz valami szépet, melyet a recenzens (érdeme szerént) megdicsér, és az író, aki máskor annak ellenkezőjére könnyen általbotlott volna, figyelmetessé tétettetik és megáll. Ha pedig éppen semmit fogadna el a szemrehányásból, tehát ír egy cáfolást (tudnivaló, hogy nem csípőset), és akkor abból a recenzens, mind a kettőből pedig az olvasó tanul. Ez az a jó ellenségeskedés, mely még eddig mindent a maga tökéletesedésének polcához segített. Aki a (becsületes) recenziótól irtóz, az arra szándékozik, hogy munkájának jósága a nemzet hallgatása által érje el a praescriptio idejét – oh, de ez nem megy! Előbb-utóbb megtörténik az. Azért hát siessünk egyesült erővel nyesetlen ösvényünkön! Hatodik és végső gáncsnak kellene tenni a jutalmat. Aki csak egy-két sort ír is, már mindjárt jutalmat kiabál, és ha sokkal emberségesebb vagy együgyűbb, mintsem maga rántsa magára a bőség-csőjét, felkiált homályából, hogy a magyar nem tudja a tudományt becsülni. – Az igaz (látjuk), hogy a tele has ritkán dolgozik – jobban énekel az éhező kanári – az ember örül annak, ha munkája kézzel fogható figyelmet érdemel; mert ez új munkára teszi gondját nyugodttá. De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik és – elhallgat. Mindazonáltal sokkal büszkébbek vagyunk nemes nemzetünkkel, mintsem ezt az akadályok közé tegyük. A jutalom az érdemnek következése. Az író mutassa meg elsőbb, mit és a haza meg fogja mutatni, miként jutalmaztasson. Míg fellyül (gondolomra) kitett akadályok el nem háríttatnak, addig nem lesz mit jutalmazni, mert addig a játékszíni költőmesterség mindég bimbójában marad – nemzetünk a leendő gyümölcsért nem fizet; a reménységet kibérleni csak izmaeliták tudják, és – mások. Te, kedves nyelv, melynek ügyéről itt fűzfám alatt talán fűzfamódon okoskodtam, szólítsd meg még fiaidat azért, amivel anyjoknak tartoznak. Ha egyenesebb vala szónk, mint szeretnek, mondd, hogy mi a mezőről való vagyunk, igazat szólottunk, senki tagadhatja. Önnön magunkról valamit megesmerni kedvesebb, mint azt méreg-bosszúsággal idegenektől hallani. Csak egy órát a mindenhatóságból, és mást semmit csinálnánk, mint egy új Babilon-tornyát, melynek első talpkövénél a világnak minden nyelvei egybe (beléd, magyarba) zavarodnának! –
1 Számtalan magyar tulajdoníthatja most is ennek az elhitetésnek azt, hogy a német játékokért akkor is fizet, mikor nem nézi; a magyarnak pedig azért kész volna inkább fizetni, hogy – ne játsszon.
2 Nem értjük ide egészen az egyes szerencse-vitézekkel tévelygő és sokszor a fentérdekletteknek útjait elrontó csoportokat, kik még eddig amennyi kedvességet, szinte annyi kedvetlenséget is hagytak magok után. Nem a nyelvpallérozás céljok, hanem a pénzszer- zés, s többnyire adósság a vége és garázdaság.
3 Bánk bánom nem engedődött meg az eléadásra, hanem csak a nyomtatásra miért? Királynégyilkolás végett? vagy hogy hellyel-hellyel az érző ember keserűen felszólal? Nem! Csak azért, mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét. Teszem már most (noha ez inkább recenzióra, mint a cenzúrára tartozna), hogy Bánk, kinek lépései alatt reng Magyarország, sokkal csekélyebb volna: nem a másik extrémbe esne-e az ember, és a cenzúra azt hengerítené elé, hogy egy hitvány jobbágy miként döfhet egy koronás főbe? Holott így egy hatalmas, egy királyi Bánk nem mint jobbágy öl, hanem, mint élet-halál ura, hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga erőszakos áldozatját.