Katonák (Thury Zoltán)

Katonák
szerző: Thury Zoltán

                                                       I.

       Éppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény, gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok, majd megtanít benneteket más a becsületre.

Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után.

E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból, sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony, hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták, hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni, mint az apja, meg az édesanyja.

Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása volt.

A kapitány kis fekete, czigány-arczu ember, de a szeme kék s a tekintete lágy, nincs benne semmi erély. Mikor a gyakorlótéren rákiáltott egy-egy altisztre, hogy: Tizedes, vagy szakaszvezető roszul megy! - nem ugy hangzott az, mintha ugyanezt például Szvoboda főhadnagy ur recsegte a szegény bünös fülébe. A többi tiszt határozottan azt állította, hogy a kapitány nem való katonának, igen el van kényeztetve hozzá. Ezt hitte ő is és a feleségét okolta érte. Mig meg nem nősült, egészen alkalmas katona-anyag volt, hanem aztán olyan jó volt mindig hozzá az asszony, annyira megszerette az otthont, hogy csak sóhajtva ment ki belőle, folyton haza vágyott, nem létezett előtte semmi nagy feladat, elpipázta a felesége mellett minden ambiczióját.

- Isten tudja, hogy ennyire vitted ilyen asszony mellett, - mondta egy őrnagy barátja. Arról azonban ne is álmodj, hogy valaha törzstiszt leszel.

- Miért? olyan lehetetlenség az?

- Jaj pajtás, nem az ilyen emberből lesznek a tábornokok. Belőlem, belőlem! Örökös háboru az egész életem. Engem nem köt le semmi a familiámhoz. Örvendek, ha bekapom az ebédemet minden nagyobb bosszuság nélkül, aztán megyek vissza a kaszárnyába. Mindig ott. Dolgozom, izzadok már csak azért is, hogy ne gondoljak a magam dolgára, meglásd csak, hogy a legközelebbi előléptetéskor már alezredest csinálnak belőlem. Ez a katonaélet. Egy kissé elkomolyodott s valami kis keserüség szaladt végig az arczán, hanem aztán ujra mosolygott, mint a ki már megnyugodott mindenben. - Maradj Feri kapitánynak s eredj penzióba.

Ha zabolát nem vet a nyelvére, még többet is elmondott volna a maga dolgából. Hogy nagyon szeretné, ha ledegradálnák megint kapitanynyá s adnának mellé egy olyan feleséget, mint a Gáll Ferenczé. Az ilyen asszony igaz ugyan, hogy a maga nagy szeretetével megakasztja a katona karrierjét, hanem aztán kárpótolni is tudja érte. Mit ér az előléptetés, ha megfagy mellette az ember?

- Az, az, Klári az oka mindennek, biztatta magát Gáll is és hevesen kikelt az ellen, hogy őt bárki is akadályozza az előmenetelében. Azt ő nem türi, majd megmutatja! meg ő!

- Rám haragszol Feri? - kérdezte szerényen az asszony.

- Rád, persze, hogy rád. Ne állj az utamba ne csimpaszkodj belém, a mikor arról van szó, hogy haladjak. Megjöhetett volna már az eszed.

- De hát mi a baj?

- Az, az, hogy voltaképpen semmi, hanem mégis nagy baj, hogy mi nem tudunk beleolvadni az emberek közé. Te se, én se. Nem megy jól a mesterség, nem tudok eléggé katona lenne. Szegény apám roszul gondolta meg a dolgot, mikor tisztet nevelt belőlem s én is a mikor megházasodtam.

- Panaszod van reám megint?

- Mindig. Kiállhatatlanul gyermekek vagyunk még most is mind a ketten, a helyett, hogy megokosodtunk volna, napról-napra fogy az eszünk.

Az asszony igen komolyan kezdte venni a dolgot s nagyon elkeseredett arra, hogy az ura elégületlen vele. Még mindig piros, fiatalos arcza elborult és sóhajtott. A kapitány erre megbánt mindent. Két keze közé fogta a felesége fejét s vigasztalni kezdte:

- Olyanok vagyunk, a milyenek vagyunk, ne bánd fiam.

A következő őszszel egyszerüen kihagyták a sorból s nem lett első osztályu százados belőle. Ugy érezte, hogy egy cseppet se bánja. A megsértett embert játszta és nyugdíjaztatta magát. Már joga volt reá, szürkülni kezdett haja s szivesen elhitték neki, hogy beteg. Az ezrednél sem igen sajnálták. Falura költöztek. Mikor elhagyták a várost, a legnagyobb fia már érettségi vizsgálatra készült.

                                                       II.

       A falun egészen jól érezték volna magukat, ha nem lett volna sok vesződségük a Klári apjával, az öreg Böszörményi Gáspárral. Az öreg ur semmiként sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy veje otthagyta a katonaságot. Együtt laktak egy nagy, hosszu tornáczu házban, ha akarták, ha nem, meg kellett hallgatni az öreg ember folytonos zsörtölődését. Előbb tréfára vették, mert azt hitték, hogy ő maga is tréfál, de azután már nemcsak alkalmatlan volt a folytonos szemrehányás, hanem terhes is. A két család kerülni kezdte egymást, a mennyire az lehetséges volt, egyik-másik kijelentette, hogy beteg s nem mozdult ki a szobából, sokszor néztek egymással farkasszemet. A fiatalok kezdtek valami uj lakás után nézni, mert már csaknem kiállhatatlan lett az életük az öreg Böszörményi miatt s mindig roszkedvüek voltak. Ha az öreg előkaphatta Ferenczet, jól megkinozta a maga nézeteinek ujra és ujra való elmondásával s már gyakoriak voltak a heves jelenetek is, mert végre is Gállnak sem volt végtelen türelme s nem tudta szó nélkül végighallgatni a sok kötődést.

- Higyje el apám, - mondta ilyenkor türelmetlenül - ha tudtam volna, hogy igy fordul a dolog, inkább még nyolczvan évig is katona lettem volna. Ha ez elég, hát most már kérem hagyjon békében.

- De nem elég, dehogy elég. Megismerhettél már, a mióta vőm vagy, vagy ha nem ismertél, hát megkérdezhetted volna, hogy: apám ezt akarom, vagy azt akarom, mit szól hozzá? Nem tetted. Most itt állunk. Férjhez adtam a leányomat egy katonához és nincs katona férje, hanem épen olyan földturó paraszt, falusi, mint én.

- Ha nem lettem volna katona, nem adta volna hozzám Klárit?

- Persze, hogy nem. Ilyen kérője volt neki minden ujjára egy-egy.

- De ha engem szeretett, nem mehetett máshoz.

- Ne szaporítsuk a szót, rosszul tetted, hogy otthagytad azt a szép hivatalt. Én soha se egyeztem volna bele.

- De ha roszul éreztük magunkat mind a ketten?

- Elég gyámoltalanság.

Végre letett az öreg a dologról, csak a szemével meg a hangulataival beszélt, de azokból meg lehetett érteni mindent, a mit el nem mondott. Mig Ferencz kapitány volt, nagyon büszke volt reá, most számba se vette. Néha tartlit játszott vele, de éppen ugy szólott hozzá s általában ugy viselkedett vele szemben, mint egy szomszéd öreg földesurral. Imádta a katonaságot. Klári volt az egyetlen leánya, gyönyörüen megrajzolta a jövendőjét s most szánta szegényt, hogy ennyire pórul járt az urával. Arra nem is gondolt, hogy a leánya is jobban érzi magát. Önző volt s az öreg emberek makacsságával nem tudta elhinni azt, hogy másnak van igaza!

Mikor Jenő, a legnagyobb Gáll fiu haza jött az érettségi bizonyítványnyal, uj remény ébredt az öreg ur arczán. Egyszerre tele lett tervekkel, nem is járt már többé a földön. Titokban nézegette a hosszura nyult fiut, hogy vajjon elég erős-e, megkérdezgette, hogy jók-e a szemei, tanította lőni, régi divat szerint verekedni s megengedte neki, hogy ezután már ő előtte is szivarozhatik. A többi gyerek teljesen kiesett az öreg ur kegyeiből, az egész szivét ez a hosszu fiu foglalta el. Tömte pénzzel, magával vitte a szomszéd falukba látogatóba s már is ugy beszélt róla, hogy ez az a fiu, a ki majd helyrehozza, a mit az apja vétett. A fiu ugy találta, hogy soha se volt ilyen jó dolga. Homályosan sejtette, hogy mit akar vele az öreg és nem volt ellene semmi kifogása. Nem lett volna az ellen se, ha orvost vagy mérnököt akart volna belőle faragni az öreg, pedig irtózott a sok tanulástól. Félig gyermekesze előtt csak az állott, hogy most következik majd a nagyapja jóvoltából egy pár évi kényelmes élet sok pénzzel. Annyi pénzt nem tudott volna az apja adni, mint az öreg Böszörményi, akkor hát sokkal jobb lesz reá nézve, ha az öregre hallgat. Lassankint kezdte elhanyagolni a maga családját, nőttek az uri hajlamai s majdnem hogy lenézte a testvéreit. Az öreg erre azt mondta:

- Büszke! Jól teszi.

Mikor eljött a szeptember, az öreg hamar végzett a vejével és a leányával.

- Jenőt adjátok nekem. Ne kérdezzetek semmit, csak adjátok nekem, majd csinálok én embert belőle.

- Mit akar apám? kérdezte a kapitány roszkedvüen. Nem tetszett neki az egész dologban semmi s halványan bár, de ugy érezte, hogy elvesztette a fiát. Küzdeni akart ellene, de gyönge volt hozzá. Az öreg makacs volt és nem engedett. Megint előállott a panaszaival s mint a ki görcsösen belekapaszkodik valamibe, dühbe jött a legkisebb ellenvetésre is.

- A többivel csinálj a mit akarsz, nem szólok semmibe, de Jenőt adjátok nekem. Csinálj belőlük kasznárt, diurnistát, bánom is én, ebből az lesz, a mit én akarok.

Klári félve nézett az apjára, még soha se látta az öreget ennyire kikelve magából. Integetett szemeivel férjének, hogy hagyjon reá mindent. A kapitány csüggedten, a legyőzött ember nembánomságával hagyta reá, hogy nem bánja, akármi lesz is. Szükebben éltek, mint eddig, nagy gond lett volna neki ez a nagy fiu, a kit most már egyetemre kellett volna küldeni, de azért szivesen a vállára vette volna ezt a gondot is a többi mellé, csak ne vegyék ki kezéből a jogait felette. Félt az öreg szándékától. Tudta, hogy ez a vén ember nem él a mai világban s bántotta az is, hogy a fiu, mig róla beszéltek, közelebb állott egy lépéssel nagyapjához, mintha idegen volna. Tele volt az arcza gonddal, homlokára, szemeire kiült a nagy töprengés és szomoruság, elrekedt a hangja, a mint halkan megkérdezte a fiát.

- Jenő, mit akarsz? Azt felelem a nagyapádnak, a mit te mondasz. Gondold meg jól a dolgot.

A hosszu, szegletes fiu nem felelt és nem is látszott meg rajta, hogy gondolkoznék. Szorongva várta a dolog végét s egyszer-egyszer fölpillantott a nagyapjára, mintha mondani akarta volna, hogy: ne hagyd magad öreg, mert ha elgyengülsz, vesztett ügyünk van.

A kapitány még csak egy pár szót szólott, de elborultan, reszkető hangon, mintha ez lenne a fiához az utolsó beszéde.

- Jenő, te már bizonyosan tudod, hogy apám katonának szánt. Jól gondold meg a dolgodat, mert már nem vagy éppen gyermek s itt ebben a beszélgetésben te vagy minekünk az első. Láttál engem, itéld meg magadat, hogy van-e kedved a katonasághoz? Ezzel a perczczel egy élet kezdődik el, vigyázz édes fiam.

A fiu egy perczig elmerült abba, a mit hallott. Az öreg szorongva leste és a mikor késett a felelettel, maga segítette ki.

- Van, persze, hogy van kedved, ugy-e?

- Van, hogyne...

A kapitány sóhajtott s az előtte ülő öregen át Klárira nézett.

- Hát menj, - mondta aztán.

Nem volt eltelve valami képtelen fogalmakkal a maga régi pályája iránt, de azt tudta, hogy szeretni kell, inkább kell szeretni, mint bármi más hivatást. A fiában ezt nem látta s el se tudta képzelni, hogy honnan vett volna kedvet reá a nagyapja nélkül?

- Légy szerencsés, mondta aztán, mikor már mind régen hallgattak s ezzel a legnagyobb fiu sorsa eldőlt.

                                                       III.

       A kapitányéknak még három fiuk és egy leányuk maradt Jenő után. A fiúk kisebbek voltak még, de a leány már megnőtt. Tavaly hosszu ruhát kapott, az idén már tánczolt a nagyobb bálakban is és szerelmes is lett, a kit megszeretett, az egy máramarosmegyei földbirtokos volt, a kinek nem sok ideje maradt a teketóriára, különösen a hatodik megyében. Kétszer-háromszor eljött s már megkérte a leányt. Az öreg Böszörményi olyan közönyösen vette a dolgot, mintha idegenekről volna szó, neki csak Jenő volt valami az egész családban. A kapitányék sem ellenkeztek, visszagondoltak arra, hogy nekik is milyen rosszul esett volna, ha utjokat állják. A farsangon Klárikát hazavitte az ura. Négylovas, csengetyüs fogaton robogott ki az udvarból, a vőlegény uri pompáján meglátszott, hogy nem kell aggódni az uj asszony miatt, hanem az mind nem változtatott a dolgon. A leány elment, a kapitány meg a felesége csak ezt érezték az egészből. Szomorúan tértek vissza a szobákba s nagyon fájt nekik, hogy egygyel már megint kevesebben vannak. A gyerekek az asztalról elcsent torták felett birkóztak s nem mondta nekik senki, hogy viseljék magukat becsületesen. - Valami borongós, szürke hangulat maradt utána, bajos megszokni az életet igy. Most történt meg először, hogy a kapitány is és a kapitányné is visszakivánkozott a városba. Nagyon unalmas kezdett lenni a hosszú tornáczos ház s talán a Jenő dolga se ugy fordult volna, ha bennmaradnak. Klárika is várhatott volna a férjhezmenetellel, nem volt miért ugy sietnie. A két nagyobb fiút is nemsokára vissza kell küldeni a kollégiumba, akkor aztán csak a Pista marad itthon. De ő is iskolába fog járni, alig látják naponkint egy pár órát, nem jól van igy no, sehogy sincs jól. Az öreg Böszörményi még a Jenő leveleit is eltagadja, pedig látták néhányszor, hogy az ő irásával érkezett egy-egy boriték. Fél, hogy beleszólnának majd a nevelésbe s elrontják a gyermeket. Érezték, hogy itt falun nagyon ki vannak téve szeszélyének, de nem tudtak ellene semmit tenni. Ha szólottak, perpatvar lett belőle, ettől pedig irtóztak, bár az öreg majdnem kereste rá az alkalmat. Nem az lett az életük, a minek előre elképzelték.

Egymás előtt is megjelentették az uj állapotokat. Féltek egymás szeme közé nézni. Beállott náluk az az idő, mikor a férj hallgatva megy el napokig a felesége mellett s az asszony pedig a férjét kerüli el. Mindketten magukat érezték hibásnak. Mikor egészen maguknak éltek, tudták volna, hogy mit tegyenek, kibeszélték volna magukat mind a ketten a szivük szerint, de itt ez sehogy se ment. Maguk se tudták, hogy miért. Az a csenddel, gonddal, bajjal telített levegő rájuk nehezedett, nyomta a mellüket, nem tudtak szabadulni tőle.

                                                       IV.

       Mikor nagyon elgondolkozott azok felett, a kik körülötte éltek, a kapitány csak visszatért mindig a Jenő nevéhez. A másikak kamaszok voltak és semmi jót sem igértek, ez a fia volt az, a kinél megnyugodott egy-egy perczre. Már nem bánta, akármi is lesz belőle, fődolog, hogy derék ember, jó nevelést kapott, helyén van a szive, ez megállja majd a helyét. Nem igen hitte, hogy valami nagyon szeretné azt a pályát, melyet a nagyapja választott számára, hanem majd talán beletörődik. Nem boszorkányság az, meg lehet szokni, ha az ember egyedül van s nincs felesége, a ki leköti.

Mikor elvégezte a katonaiskolát, egyszerre kinevezték hadnagynak. A kinevezési okmányt hazaküldte s az öreg diadalmasan lobogtatva hozta át a kapitányokhoz.

- Látod?

Nagy idő óta ez volt az első este, hogy együtt vacsorázott mind a két család. Az öreg kikergette a fiukat a szobából, nem szerette őket maga körül s mintha megbékült volna a vejével. Barátságos volt, jól evett, mesélt a gyermekkorából s néha csillogó szemekkel fel-felpillantott a szoba tetejére, mintha ma szük volna neki a négy fal. Vágyott a levegőre, elmagyarázott negyvennyolczból egy egész hadi manövert, hadonászott a botjával; nagyot ütött egy-egy kőre s odáig ment, hogy karöltve sétált az udvaron vejével. De azért féltette tőle Jenőt, ezt kilehetett érezni minden szavából. Ha más ember lett volna közelében, mással beszélte volna meg a dolgokat, a kapitány csak annak köszönhete a szerencsét, hogy ő volt a faluban az egyetlen kaputos ember s előtte esett legjobban az öregnek a dicsekvés.

- Igy lesz, ugy lesz! Lovat veszek neki, a milyet csak kiván, pénzt kap, a mennyi kell.

- Mikor látjuk?

- Jaj, abba még sok idő telik. Messze helyezték el.

- Hova?

- Valahova a Dunántulra.

- A várost, a várost...

- Azt nem tudom - és ugy tett az öreg, mintha igazán nem tudná. Magában azt gondolta: - ugy-e, ugy-e szeretnéd látni? Elcsavarnád a fejét. Azt már nem engedem. Aztán politikusan tette hozzá:

- Ha majd megírja, meglátogatom.

- Én is elmegyek - tört ki a vágy a kapitányból.

Az öreg megijedt, mintha arról lett volna szó, hogy most egyszerre elveszik tőle a katonáját. Olyan volt mint egy gyermek. Gyorsan utját akarta vágni minden veszedelemnek.

- Hogy jöhetnél, csak nem hagyod itt Klárit? A ház se maradhat férfi nélkül. Te majd máskor. Vagy majd haza is jön, hiszen irja, hogy a mint csak lehet, eljön.

- Mutassa meg apám a levelet.

- Eltévedt valamerre, de ne félj, hazajön, haza okvetlenül.

Ezzel sokáig hitegette a vén Böszörményi a kapitányt. Egyszer aztán meg is jött a fiu.

                                                       V.

       Mikor leszállott a kocsiról, az öreg Böszörményi nem tudta elfogni csak magának, pedig látszott a szemeiben, hogy irigyel mástól minden olyan hangot, a mi a Jenő szájából jön, hogy irigyelte, mint gyermek a másik gyermek játékát, mintha arra neveltette volna föl ilyen szép fényesre, nagyra, hogy babázzék vele. Szeretett volna végigsimogatni a mentéjén mindent, a mi aranyos, a fényes kardját, megcsókolgatni csákóján a rózsát s mindig ott volt az arczán az a megelégedett vonás, a mely azt kiabálta: az én müvem, az én müvem!

Jenő majd térdreesett az anyja előtt, mikor meglátta a szegény, törődött alakot. Egészen magához akarta ölelni, csókolta a kezét, alig jutott szóhoz.

- Hogy vagytok édes anyám, apám, hogy vagytok?

Az öreg félt közbeszólni, csak nézett és szorongott hátul. Nem tetszett neki sehogysem a dolog. A beköszöntés nem elég katonás. Aztán bántotta, hogy neki csak egy kézcsók jutott s rá akart kiáltani: Én tettelek azzá, a mi vagy! - de csak elhallgatott. A szép nagy fiut kézről-kézre adták az apja, meg az anyja, beszélni se tudtak, csak nézték egymást, belevágtak egymás szavába, mindenki kérdezett és senki sem felelt. Végtelen örömükben majd hogy el nem ment az eszük. Enni se tudtak, a fiu pedig fáradt és éhes volt, de mikor a szájáig vitt egy falatot, mindig eszébe jutott valami, a mit még nem mondott s kaczagva intett, hogy nem, nem lehet mindent egyszerre, majd rendben, szépen sorjában beszél el mindent. Az öreghez alig volt egy-egy szava. A vén embernek látni kellett, hogy ő itt minden nagy áldozata után is csak a harmadik személy. Ez dühbe hozta.

- Gyerünk aludni, mondta Jenőnek.

- Nálunk alszik, védekezett egyszerre a kapitány és Klári.

- Itt maradsz.

Az öreg már nem tudta tovább türtőztetni magát, majdnem reszketett dühében.

- Az ebadtát! Hozzám jösz, ha mondom!

Annyira kikelt a szinéből, hogy megijedtek tőle. Engedni kellett.

- Jó, jó, majd holnap Jenő, holnap.

De a fiu menetközben odasugott apjához:

- Maradj fenn apám, ha az öreg már elaludt, visszajövök.

- Jól van, sugta vissza nagy örömmel a kapitány. Tovább adta a hírt a feleségének és motyogtak csendesen, ne hogy áthallatszék a vékony falon.

- Visszajön még.

- Ma?

- Ma.

- Szegény fiu!

- Látod, milyen jó színben van? Csupa egészség.

- Csupa élet. A mienk ő mégis.

- Nem az apámé. Hiába erőlködik az öreg.

Tul a falon valami leesett a földre. Erre nagyon megijedtek. Egyszerre csendes lépteket hallottak a folyosón, az óra ketyegésétől alig lehetett meghallani, a mint kinyilt az ajtó. Egyszerre ölelték át egymást mind a hárman. Csak az asszony sírt, de olyan csendesen, hogy attól ugyan nem ébred föl odaát az öreg.