Katherine Mansfield (Szerb Antal)
szerző: Szerb Antal
Katherine Mansfield irodalmi műve nem nagyon terjedelmes: néhány kötetnyi novella, - és a halála után megjelent a levelezése és a naplója.
A novellái abba az esztétikai kategóriába tartoznak, amiről nagyon nehéz mást mondani, mint hogy gyönyörű. Ha a gyönyörű magában nem volna szuperlatívusz, talán azt is lehetne mondani, hogy nagyon gyönyörű. Minden kritikai méltatás, leírás, analízis gorombán intellektuálisként hatna a novellák csodálatos egyszerűsége mellett. Talán illetlenség is lenne; mintha egy szép nő szellemi képességeiről beszélnénk.
The high luxury of not having to explain, annak a kéje, hogy nem kell magyarázni, mondja Katherine Mansfield a naplójában, abruptul és ok nélkül. A novelláinak sincs magyarázatuk. Jelenségek, mint a többi jelenség e világon; oktalanok és mégis értelemmel teljesek, mint egy esti folyó.
Tíz évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy ezekben a novellákban tragikus életérzés van. Amióta az ilyentípusú kifejezések banálisakká váltak, nehéz megmondani, hogy mi van Katherine Mansfield novelláiban. Valami ekszkíz és igaz szomorúság, amire elvesztettük a nevet. Valamikor melankolikus humorról beszéltek; száz évvel később érzékeny szívekről.
Az írónők története elválaszthatatlan a nőmozgalom történetétől. A nő, mint a többi elnyomott emberfajta, nem tud megszabadulni attól a tudattól, hogy nő. Írói attitűdje is aszerint alakul ki, hogy milyen álláspontot foglal el nő-voltának tényével szemben.
Az első generációk szóvivői, akik a nők egyenjogúságáért küzdöttek, elszánt bajuszos hermafroditák voltak, bátran és hangosan vállalták az éhhalált szavazati jogukért. Férfiakalapot hordtak és férfijogokat követeltek. Az ideáljuk az volt, hogy olyanok legyenek, mint a férfiak. Az újabb generáció nő akar maradni. Még csak azt sem ambícionálja, hogy csúnya legyen. Ez minden öntudatra-eszmélés pszichológiája. Az elsők, akik tudatosan magyarul írtak, Bessenyeitől Kölcseyig, olyan szépen akartak magyarul írni, mintha németül írnának. Vörösmarty volt az első, aki egyszerűen magyarul írt, minden összehasonlítás nélkül.
Az irodalomban is megvan ez a különbség a női generációk közt. A régebbi nőírók férfi-álnevet vettek fel és igyekeztek elfelejteni nő-mivoltukat, amikor íróasztaluk mellé ültek. Elizabeth Barrett Browning a legasszonyibb lírát konciz férfias akarattal kovácsolta szonettjeibe. George Eliot úgy írt, mint egy férfi.
Az újabb generáció nem ismeri ezeket a férfi-ambíciókat. Virginia Woolf-nak csak egy igénye van: a room of your own, mondja, saját szoba, ahol zavartalanul nő és író lehet. Az új írónők, Colette és a nagy angol hölgyek, úgy írnak, ahogy csak nők tudnak és mernek írni.
Az elbeszélő irodalom eredetileg közérdekű fecsegés volt, bizonyos ceremóniákhoz kötve. A régi nagyok báját ez a fecsegő készség adja meg; Homerosnál epikai bőség néven szokták elkönyvelni. A modern nőírók mintha átaludták volna az évezredeket, amik a férfiak intellektusát más célokra formálták ki; ők még mindig oly csodálatosan tudnak fecsegni, mint a görögök. Műveiket olvasva az ember egy pillanatra sem felejti el, hogy nővel van dolga; és gyöngéden hagyja, hogy revelálják előtte a világot, amiben benne élt és aminek apró rejtett kincsei iránt vakká tették absztrakt sémái, pártállásai, meggyőződései, a férfiélet eredendő terméketlensége. Úgy képzelem, kávéházban élő zordon agglegények számára Katherine Mansfield könyvei pótolni tudnák azt a valami mélyebb humánumot, amit másnak a nők pszichikai közelsége jelent.
A naplót megelőző bevezetésből sok mindent megtudtam Katherine Mansfield rövid életéről. Így, azt hiszem, az is fontos, hogy Katherine Mansfield Újzélandból jött Angliába. Újzéland a fehér ember legfiatalabb országa; kétszáz év előtt még csak mese volt a tengeren. Igaz, hogy első telepesei fegyencek és hasonló «disreputable» emberek voltak. De Katherine Mansfield már negyedik generáció; az ő csodálatos üdeségében egy nagy földség először szólal meg az emberi szimfóniában. Egyébként, úgy látszik, Katherine Mansfieldben volt bizonyos hazafiúi büszkeség; meg akarta mutatni a világnak, hogy Újzéland «is tud». De olyan szerényen és tapintatosan, hogy a napló nélkül nem is tudtam volna, hol van az a furcsa ország, ahol Katherine Mansfield gyermekkortörténetei lejátszódnak és amit sehogysem tudtam elhelyezni Európa és Amerika közt.
Megtudtam továbbá, nem minden fájdalom nélkül, hogy Katherine Mansfield felesége volt J. Middleton Murrynek, a nagy és unalmas angol essayírónak.
Ő az, aki párhuzamot vont Keats és Tolsztoj, majd Keats és Shakespeare között, azután a kereszténységre specializálta magát és olyan angol Abbé Bremond-féle. A bevezetés, melyet Katherine Mansfield naplója elé írt, nemes önmérséklettel, visszafojtott fájdalommal van megírva.
A naplóból kitünik, hogy Katherine Mansfield nem bírta ki állandóan Middleton Murryt és házasságuk nagyrészében külön éltek. «Alors, je pars», írja a napló, amibe sok francia mondat keveredik, az angol nők mindig ilyen primitív módon dokumentálják műveltségüket. Azután: «Meglepő, hogy megrázkódik egy nagy ág, ha egy buta kis madár elrepül róla. Azt hiszem, a madár tudja és rendkívül beképzelt lesz. Egész nap odavolt, drágám, mikor mondtam, hogy elhagyom. Egészen kétségbe volt esve. De most már az ág megint nyugodt. Egy rügy sem esett le, egy galy sem törött el. Csak áll a fényes levegőben, szilárdan és erősen, és hálát ad Istennek, hogy az estéivel újra szabadon rendelkezhetik.» És később: «Egyedül élni. Még akkor is, ha valami szörnyű véletlen folytán hajszálat találnék a mézeskenyeremen - mindenesetre tudnám, hogy az én hajam.»
Katherine Mansfield a háború áldozata lett. Öccse, akit imádott, elesett Franciaországban. Az öccse után való bánkódás megviselte egészségét, a tüdeje gyenge volt és 1918-ban elutazott Délfranciaországba, kedvenc tartózkodási helyére. De az 1918-as Franciaország nem volt az, ami szokott lenni. A koszt még ott is rossz volt és Katherine Mansfield, miután egyideig panaszkodott a reggelire, hazafelé indult. Amikor Párizsba ért, éppen megindultak a német repülő-támadások, a közlekedés heteken át fel volt függesztve. Ezek a Párizsban töltött szorongó hetek végzetesek voltak a számára, tüdőbaja egyre rosszabbodott és 1923-ban meghalt, harmincnégy éves korában.
Naplójában többnyire olyasmiről ír, amiről férfinak sosem jutott volna eszébe írnia. Nyári estéken a lépések az utcán egészen máskép hangzanak. A szomszéd szobában köhög egy férfi; ő is köhög, úgy felelgetnek egymásnak, mint két kakas, távoli rejtett majorokon. Idegen hotelekben megszállni, bebujni az ágyba, várni az árnyékokra, amint hálójukat lassan szövik a Világ Legcsúnyább Tapétáján.
És panaszkodik, örök írói panaszokkal, lustaságáról, kényelmetlen karosszékekről, szóval az alkotás kínjairól. Nagyon nehezen írt. Csak akkor írt, ha a téma olyan eleven volt előtte, mint az önkénytelen visszaemlékezésben, amiről Proust beszél. Irígyelte a férjét, aki azt mondta: most írni fogok, és írt, amíg be nem fejezte. Szegény Katherine Mansfield, nem tudta, hogy tanulmányt írni egészen más dolog. Az ember elolvas ötven könyvet, azután végiggondolja a gondolatait, azután kényelmesen megír háromszáz oldalt. A hosszú civilizáció következtében az essay-írás oly természetes aktussá vált egyesek számára, mint maga a gondolkodás (egyesek számára). De megírni öt oldalt úgy, ahogy Katherine Mansfield írta - az csoda, ma is, mint az első napon.