Kató
szerző: Bródy Sándor
Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka!
Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért veszitek el benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt, hogy tud férjhez menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy vagyok vele, ha nem szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat bennünket az anyánk, a ki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk és miattunk.
Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé érdekel, ezen a ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen búcsuzom tőle: a legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan könnyü, olyan bájos illatos és szines volt, mint egy tavaszi napsütötte leander-ág.
Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor evett... nagyon különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét éves lett, én meg valósággal megöregedtem: elértem a huszonöt évet. Sajnáltuk, hogy így elmaradtunk egymástól. De hamarosan megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivreható leveleket irtunk egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem lehet.
Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt, de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer.
Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.
- Nincs senki itthon! - kiáltá előre.
- Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még sem barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés. Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá:
- Takarodjék!
- Miért?
- Mert a férfiak gazok.
- És az asszonyok?
Elhallgatott.
- Magát valaki bántotta!
- Ki merne?
- Valami rettentő szomorusága van.
Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást, mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta, mig egyszerre kitört.
Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása közben szólott:
- Csudálatos ember maga.
- Miért?
- Előre tudta, hogy szomoru vagyok.
- Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka?
- Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!
- Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?
- Most mindég.
- És miért?
- Megölnék egy embert.
- Szerelmes valakibe.
Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:
- Maga egy gyerek! - mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:
- Jó éjszakát, Isten vele!
Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a következő napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábító nézésü kék szemek hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak miattunk?
II.
Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, - a ki holnap vagy holnapután férjhez megy - nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy ujra találkozzam vele és szóltam hozzá így:
- Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és oszszad meg vélem szomorúságodat.
De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek nélkül ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal sem beszélnél mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben is tele légy reserve-vel...
Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám, mintha okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem tovább:
- Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs, hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról - igen a kinaiakról - azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát. Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van szorítva... Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj, vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.
Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet, azt, hogy szomoruságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.
De mégis... Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.
A neve?
Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az urral, akit előbb említett.
Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna?
Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.
III.
Kató - amint mondám - holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga ez a tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám, hogyan történt a dolog. A részletekre egész világosan emlékszem, de nem tudom értelmes képpé összeállítani.
Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még mindig tüzes szempárból: «Hát bukjunk, hát jöjjön, a minek jönnie kell!»
De másnap az udvarló eljegyezte - Katót.
Avagy talán ez jegyezte el magát vele? Hogyan, miért? Csakugyan az anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta magát anyja becsületéért, apja nyugalmáért?
Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem akarok mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszin alakját.
Holnap már úgy is késő.
Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol, elevenen eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász narancsvirága!
Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled Katóka!