Kassák Lajos: Egy ember élete
| Kassák Lajos: Egy ember élete szerző: Halász Gábor |
Ha az önéletrajz három kötetét átolvastuk és jóleső emlékezéssel visszaidézzük egyes lapjait, éles körvonalakkal, félreismerhetetlenül előttünk áll valaki, akit tehetetlen programmok eddig hiába igyekeztek elénk varázsolni: a művész Kassák alakja. A forradalmár elméletgyártó, a konstruktivista költészetromboló jármukba fogták benne az írót, hangosságukkal, groteszkségükkel, ürességükkel elsorvasztva alkotó erejét. Kassák persze ezt a világért sem ismerte volna el. Legsajátabb énjét tisztelte gondolataiban, hiszen évek fáradságával termelte ki magából és büszke volt eredetiségükre. Az autodidaktát gondolatai kompromittálják és művészi eredményei mentik meg. Kassák is egyszer véletlenül, szándékai ellenére szabadjára hagyta íróiságát és megszületett első zavartalan értékű munkája. Ő kezdetben, meglepve a sikertől, készebb volt megtagadni könyve művészi jellegét, mint kedvenc rögeszméit, de az új felismerések lassan és bizonytalanul már kezdenek kialakulni a lelkében. Még mindig a világmindenség kollektív átérzését tartja ugyan a végső célnak, de szerencsére másfelé jut, mint ahová igyekszik.
Finom, ösztönös veszedelemelkerülés jellemzi könyve szociális tartalmát. Proletársorsa kínálkozott az agitatív vagy szentimentális klisékbe szorításra, amelyekkel annyi íróféle teszi «igazzá» az ábrázolását. Kassák nem tudta, de megérezte, hogy az egyetlen művészileg lehetséges megoldás ma a munkásélet őszinte, minden, még hangulatilag is célzatos beállítástól független rajza. Első kötetében – a legsikerültebben – épen ez a nyers szépség, kemény vonalvezetés kapja meg az olvasót. A szocializmus elvesztette ihletteremtő erejét; a naturalizmus néhány nagy írásában (Germinal, Takácsok, Gorkij könyvei) függetlenül a doktrinától, de legbensőbb valóságában kelt életre alapszemlélete, ám az epigonok tehetségét már megbénította. Irodalomformáló hatása szükségszerűen volt rövidtartamú ; vigasztalan és egyhangú világnézete egyszer nagyszerű formákba szökhetett, de az ismétlést nem bírta el, megújulni nem tudott. A szocialista-látású írónak mindig ugyanazt kellett mondania és ami az irodalom szempontjából a legtragikusabb, mindig ugyanúgy.
Kassáknak bizonyára jobban fájna, ha szocialista elveiből, mint ha művészi teóriáiból kellene kiábrándulnia. Becsülettel adta oda magát terméketlen szolgálatukra és az elsekélyesedő szocializmus láttára még mindig hihet a maga álomképének megvalósulásában. Az irodalmi tanítványok példája azonban brutális intés és eszméltetés a számára. Egy nemrég megjelent cikkéből idézzük a következő sorokat : «A művésznek, aki ezeknek a kísérletezéseknek (az utóbbi évek irodalmi forradalmairól van szó) az eredményeivel megismerkedett vagy épen ezek fixálásában közreműködött, önmagával, multjával szemben kötelessége, hogy túllépjen az iskolák és izmusok keretein s a megtisztított eszmében s gazdag formai tapasztalatokkal ne az «új és érdekes», hanem a lehető legtökéletesebben egységes alkotások megteremtésére törekedjen. Azok a csatlakozók és azok a «fiatalok», akik ma a különböző izmusok jegyében dolgoznak, nem hozhatnak egyebet iskolák rekvizitumainál. És úgy látom, itt az ideje, hogy kimondjam, amit különféle égiszek alatt és a «modern» művészet nevében ma nálunk «kísérleti» lapocskákban és előadótermekben elkövetnek, az nem egyéb éretlen vagy túlérett giccsnél». Könyvében készen volt már egész költői multjának bírálata, aminek itt az elmélet elkésve baktat utána. Talán a formák élessége az egyetlen, amit régibb tanulságaiból hasznosíthatott, egyébként egészen újat kellett adnia, hogy végre kifejezhesse magát. Ő csak továbbfejlődést lát abban, amiben mi ítélkezést régibb énje felett és mindkettőnknek igaza van; mert fejlődni csak önmagunk folytonos legyűrésével lehet.