Ugrás a tartalomhoz

Karos székemen

A Wikiforrásból
Karos székemen
szerző: Henry Wadsworth Longfellow, fordító: Szász Béla
(1879) Vasárnapi Ujság

42. évfolyam, 46. szám, 1895. november 17. Budapest

Mi ez, talán királylyá lettem én,
Hogy ím' e fényes trón enyém?
Vagy épen isteni jog volt talán,
A mely kirendelé alám?

Tán az lesz, a dal isteni joga,
Mely téged énnekem ada,
Hisz állt egy ős nagy gesztenyefa rég,
S ki megdalolta: én valék.

Teljes díszében—jól emlékszem én —
 Midőn a hő nyár közepén
Dús lombbal födve, annyi ága volt,
Hogy árnyas barlanggá hajolt.

A kis kovácsműhelynél, oda kin,
Édes fehér virágain
Rajzott a méh, a míg a szép magas
Élőfa zsongott, mint a kas.

S aztán, midőn az őszi szélroham
A fát megrázta zordonan :
Omlott a fölbomlott tokból eső,
Szép, fényes gesztenye eső.

S most száraz ágiból egy-két darab
Nékem kényelmes nyugtot ad;
Neki is ott honja lett tűzhelyem
S a múltakról pustog velem.

Tedám király, bármily erős valál,
Neked ki nem tért a dagály —
 S előlem, kit dalolni készt e szék,
Az idő árja visszalép.

Látom megint, mint látományt ki lát,
Hogy száll a méh s nyíl a virág,
Hallom, mint cseng a víg gyermekbeszéd
S a hulló gesztenyék neszét.

Tüzes kohó, hunyt szemem újra lát
S hallom a fúvó sóhaját,
Csattog az üllőn a pöröly, a mint
Az izzó vasra sújt megint.

Es így tinéktek — édes gyermekek —
Köszönöm ezt az ünnepet,
Hogy hetven éves vénségemre még
Megintlen fiatal levék.

A szív is, mint a fő, emlékezik
És drága, szép emlékeit
Megőrzi, ép', mint az emlék-lapot,
Mit szerető kézből kapott.

Csak hív emlékezéstek önthetett
E száraz fába életet
S virágot attól hajthatott csupán
E dalban, annyi év után.