A lap feldolgozottságának foka

Karinthy Frigyes kiadatlan naplójából

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Karinthy Frigyes kiadatlan naplójából
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1938. 12. szám

Ascher Oszkár közlésében adjuk itt azt a naplótöredéket, melyet egy tépett kis Karinthy-notesz rejtett: első felesége, "Boga" Judik Etel halála utáni hónapok rapszódikus feljegyzései ezek. (Judik Etelt 1918 októberében az első spanyolnátha-járvány vitte el.

1918. október 28.

Kezdem elfelejteni az arcát. De ma álmomban láttam megint. Az ágyban föléje hajoltam, a ritka éjszakák egyikét ismételtem meg, mikor én közeledtem hozzá— felmosolygott rám, olyan szép volt, mint azelőtt a legnagyobb mámorok idején. Aztán valami hosszú és kusza dolog volt, ő börtönben ült sokáig, aztán felmentették, aztán öngyilkos lett.

A legrosszabb napom ma volt. Délután krízisen mentem át: órákon múlt az életem. Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá — éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.

Én nem sajnálom őt, hiszen meghalt.

Október 29.

Most azt tette ő velem, amit akkor, régen, mikor megismerkedtünk! Kínoz, elhagy, kárörömmel élvezi, hogy szenvedek miatta, hogy vágyom rá. Akkor cinikusnak tettem magam, gúnyosan odaköszöntem neki a kávéházban, odébbálltam, adtam az erős férfit. És ez hatott... Megalázva és sírva jött hozzám. Talán ezt kellene tennem most is. Erősnek lenni, vidámnak — talán visszajönne, ha látná, hogy nem sikerül engem boldogtalanná tenni.

Október 30.

Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem — ő érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.

Október 31.

Nem születtem a szenvedésre — gyalázat! gyalázat! gyalázat! hogy én reám mérték ezt a piszkos, gyalázatos, mérhetetlen szenvedést! A szenvedés alacsony dolog, tehetségtelen, tompa butaság, álom. A nagyság a boldogságban van meg — boldognak nagy voltam! A lírában is nagyobb dolog a boldogság pátosza, mint a melankólia sírása. Ó, Isten, Isten, Isten! Világosítsd meg az arcodat előttem! látni akarlak! Ó, Isten, beledöglöm, gyalázat, gyalázat, gyalázat!

Itt most megszakad a napló és ez a feljegyzés következik: "összezsugorodik — végre csak egy mozdulata a nyakának... Megvakulok." Aztán egy hét múlva következik az újabb feljegyzés:

November 7.

A testünk nem arra való, amire használjuk — és csak átmeneti állapot az, hogy erre használjuk, átmeneti állapot, harc, az egyensúly és teljes fejlettség felé való törekvés — mikor a tökéletes szépség legmagasabb fokát eléri az ember —mint ahogy ennek az állapotnak sejtelmében és gyönyörében, a szerelemben meg is érezzük — a test igazi célját érte el — azt, hogy szeressék. Ebben az állapotban a száj a csók szerve csak és semmi másé. Elixír, alchimia. Az egész halálesztétika ostobaság.

E két utolsó mondat tintával írva, később került a ceruzával írt jegyzetek mellé, nyilván egyidőben az alábbi, november 23. keltezésű három notesz-oldalnyi jegyzettel, amely ugyancsak tintával íródott. Valószínű tehát, hogy előző jegyzeteit átolvasta és már az író szemével nézte: erre vall az is, hogy a ceruzával írt jegyzetekben is több sort áthúzott és másféle ceruzaírással korrigált némely helyen.

November 12.

Ez ő, az ő stílusa — ó, milyen gonosz, milyen émelyítő, elviselhetetlen, fülledt és bódult fájdalom! Fülledt és bódult és velőkig ható a kín, mint amilyen a gyönyör volt és a boldogság, amivel megfojtott. Ez ő, az ő stílusa, ráismerek! nincs enyhülés, feloldás, pihenés — ez ő, a halálos gyönyör és halálos kín, mely nem ismer középutat, ez ő, tagadása mindennek, ami egyszerű, tiszta derű, elnéző mosoly, megértő rezignáció, beletörődés, bölcs öregség — ez ő, a fojtó és elviselhetetlen romantika, kavargó mélység, bordó lángok, emberfölötti mámor és embertelen, pokoli gyötrelem; — ez ő, hogy élt és felperzselt mindent bennem és mosolygott és hogy ölelt! és milyen rettenetesen és hihetetlenül szép volt és milyen szelíd és jó, mint a jóság, hogy elfelejtsem a bölcs bánatot, amire születtem és ujjongva imádjam az idegen istent, az örömöt! idegen isten, amelyik most cserbenhagyott; — ez ő, ráismerek, az ő stílusa, meghalni fiatalon, harminckét éves korában! dúsan, ragyogva és dacosan, hogy a mennyországból a mély pokolba zuhanjak alá, egyszerre, átmenet és tisztítótűz nélkül, a lávafolyóból egyenesen a jégverembe, ott dögölni meg, összefagyva, hörögve; — ez ő, ráismerek! Megöregedni mellettem, hogy szelíd, édes alkonyi fény engesztelje ki a tikkasztó, szikrázó délutánt — boldog, könnyező szeretet a halálosan édes, eszméletlen szerelmet — ó nem, ez nem lett volna ő. Így kellett meghalnia, ragyogva és fiatalon, hogy így lássam, halálomig és így halálom percében, a részvétlen ágyon, ahol nem fog siratni senki — ragyogva, mámorítón, diadalmasan! Így halt meg, hogy a poklok minden kínját gyötrődjem át, amiért szerettem, annyira szerettem, hogy nem tudtam beszélni róla — így halt meg, így kellett neki, így akarta, hogy a bánatom ne tiszta bölcs szomorúság — fuldokló, szennyes zuhatag, vér és genny, öklendező undor legyen, hogy ne könnyet, de vért és gennyet sírjak és úgy forduljak fel, gyalázattal, kifosztva, legyőzve, eltaposva — ez ő, ráismerek! ő, a hiú!

Henri B. versét szerette legjobban. Jellemző! ezt:

Emléke bennem rég nem él,
Emlékem tőle nincs egyetlen stb.

A "hiú" szót kétszer vastagon aláhúzta. Később is sokszor emlegette, hogy ez volt Bogának kedvenc verse és egyszer le is diktálta nekem az egészet.

(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)

Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [*] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.

Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele. A lila pongyolában van, panaszkodik, hogy milyen szép és csodálatos volt — és ez neki kellemetlen, mert azóta már többen is felkeresték, Molnár, Bródy stb. és ő érzi, hogy csalódnak azokhoz képest, amiket én beszéltem, hagyjam ezt abba. Kérdem tőle, igaz-e, hogy nem engem szeretett, hanem egy barátomat. Bólint, hogy igen, de azzal a kacér gonoszsággal, amivel kínozni szokott, hogy ne higgyem el. Erre faggatni kezdtem. Hát akkor miért mondtad mindig, de jó, de boldog vagyok — ugye, mindig mondtam, hogy hazudsz, alakoskodsz? mosolyog.

Egészen bizonyos, hogy halálosan szeretett. Tegnap vagy 300 levelét olvastam, amiket B.-néhez írt. [*] Irtózatos golgota volt az élete, névtelen szomorúság és rémület — nem tette boldoggá, hogy mohón vágynak rá sokan, félt a vágytól, mást akart.

November 23.

Egyedül, otthon, a lakásban, ahol meghalt. Úgy zokogok, mint egy tébolyult. Mi lesz velem? Nem lőhetem főbe magam, pedig ha van még boldogság a számomra és van remény: annak a pillanatnak a reménye csak, amikor érzem majd: most vége. De nem lehet, a kisfiam miatt, akit oly rettenetesen sajnálok, hogy nem tudok meghalni. Undorodom ettől — vidámság nélkül lenni, egy egész életen át! nekem, aki ismertem a pogány örömet és vidámságot. Szörnyűeket álmodtam ma, ó, szörnyűeket. Gyilkosságot és tébolyt.

Álom:

Kezdődik valami különös, békés érzéssel. Már végleg el vagyunk válva és én kezdek beletörődni. Ő zavarosan és hevesen és romantikusan hagyott el, valami nagy szerelem miatt, amivel maga sem volt tisztában. Most nagyon szegényen és nyomorultan lakik valami rettenetes helyen, nekem nem árulja el a lakcímét.

Együtt vagyunk K.-val és beszélgetünk, én bús és nyugodt vagyok, cigarettázunk. Egyszerre jön valami, egy ember, félrehívja K.-t. K. félremegy vele beszélni, én nyugodtan várok, tudom miről van szó. Visszajönnek és abban a hitben, hogy én nem tudom miről van szó, K. idegesen befejezi a mondókát: "Hát kérem, mondja meg őnagyságának, hogy most nem lehet — nagyon el vagyok foglalva... irodalmi dolgok és család... majd máskor." Az ember hajlong és el akar menni, én visszaintem és hangosan, de lassan és nyugodtan ezt mondom neki: "és mondja meg ezt is neki: én izenem, hogy ha majd túl lesz ezen a csalódáson és túl lesz minden szerelmen és egészen szegény és egészen nyomorult és öreg lesz és elhagyatott, ne haljol meg, hanem jöjjön vissza hozzám és ne féljen több semmitől" — könnyek öntenek el és felébredek.

Ó, rettenetesen szánom őt! édes, szegény, naiv gyermekemet! ó, hogy elhanyagolta magát! ó, hogy bízott! ó, milyen együgyű volt! ó, hogy el van hanyagolva!

Ó, ahogy hazajöttem Besztercebányáról és a vasúton az egész út alatt — emlékszel-e? — kihajoltam az ablakon és dúdoltam a vonat kattogására: "drága kicsi párom, édes bogaram" és csodálatos volt ez a hangulat! arra gondoltam, hogy újjá kell születnem — és milyen kimondhatatlanul bús és szelíd volt ez az érzés — és tartott hosszan, még akkor is, mikor megérkeztem és gyalog hazaindultam a csomagommal, dúdolva, végtelen bánattal a szívemben. Lent a házban harmonikát vettem a fiamnak. Csöngettem a liftért és akkor találkoztam Békeffynével, a házmestertől jött, lesütött szemekkel és legörgített szájjal. nem mertem kérdezni, mi az és mikor azt mondta "a Boga nagyon beteg", nem válaszoltam, halálos nyugalom fogott el, szótlanul mentünk fel. Ült az ágyban és én odamentem és azt mondtam "Boga! nincs baj — te csacsi, itthon vagyok!" és mosolyogtam és olyan édes és meleg volt a hangom, az a hang volt, amit tőle tanultam. És ő szorongatta a kezem és remegett és nevetett és csak annyit tudott mondani "csakhogy...", "csakhogy..." (itthon vagy).

Ez utóbbi tintával írt feljegyzéseket közbül megszakítják sebtiben feljegyzett kroki-témák és utána másfél hónapig szünetel a napló-jegyzés. Még egy cikk-téma van pár sorral odavetve, utána pedig:

1919. január 13.

Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.

Tegnap este megkértem őt (mert már régen nem álmodtam róla), hogy ezen az éjszakán jelenjen meg álmomban. Megjelent és sokáig voltunk együtt — nevettünk és beszélgettünk. Még mindig a válásunkról beszél, de már érzem, hogy nem ragaszkodik hozzá, meg hagyja győzni magát.

Ebben a feljegyzésben csaknem szóról-szóra benne van jóval később megírt "Halott" című versének minden mondata, gondolata.

Vasárnap, 1919. január 20.

K. S.-sel találkoztam. Álmát beszélte el. Bogával ültek és ő nem merte kérdezni tőle, tudja-e már, hogy meghalt. De ő maga mesélte aztán K. S. kérdésére, hogy jó-e így, azt mondta, hogy igen jól érzi magát.

Ma délután kint voltam a temetőben. Sokáig néztem a sírt: milyen furcsa, hogy olyan közel van hozzám, ha a szobában ülnénk együtt, se lehetne közelebb. És milyen rettenetes, hogy mégis nincsen itt: az a szétomló massza, ami itt szörcsög alattam, mert ő, ez bizonyos — és mégis... hiszen ez volt ő, én istenem, ez a szurtos pép, ami koponyájában szikkad, mint romlott tejfel elhanyagolt csészében — hiszen ez volt az a valami, ami életet és halált megértette és indulat volt és boldogság és öröm és szerelem és félelem és gyötrődés, testi és lelki fájdalom. De hát nem őrültség és tévedés akkor minden szenvedésünk?

Ó, igen — élet és halál — mind a kettő rettenetesen rossz — egyik a másik miatt iszonyú. És csak a két rossz között választhatunk. De ha rossznak érezzük mind a kettőt — mi hát a jó, amihez viszonyítjuk, amikor rossznak nevezzük, mi hát az Abszolút — hiszen a rossz negatív fogalom? Egészen bizonyos, hogy van egy harmadik állapot.

Itt most két és fél oldalnyi feljegyzés következik megírandó krokikról, cikkekről.

A következő naplójegyzet csak három hét múlva:

1919. február 10.

Most már értem, milyen hazugságban élek, mert járok és beszélek és végzem a dolgom és pirulnom kellene, mert minden szavam hazugság, hiszen le kellene feküdnöm és meghalnom.

Ködös utcán — egyszerre szembejön a halott.

Én szelíden és nyugodtan — ugye most megyünk?

A feljegyzések itt hosszú időre megszakadnak. Ideges, apró jegyzetek következnek különböző tintával és ceruzákkal, a hevenyészve. Ilyenek akadnak: "Nem érzem magam felmentve attól, hogy jó legyek az emberekhez, azzal, hogy jó vagyok az emberiséghez" — azután: mintha egy-egy mondattal akarná a naplója témáját folytatni, egy oldalon át dátum nélkül rapszodikus ceruzasorok vonásokkal elválasztva:

Nem lehet, hogy nem látom többé.

Vasúton visszafelé menni a folyósón = emlékezés.

Nő halála az igazi halál.

Hogy tetszik neked odaát?

Szúrnak a szavak.

Kinek mondom el — tervek, kit érdekel a fájdalmam — csak őneki mondhatnám el.

Reggel fél nyolckor a végtelenségig.

Életfogytiglani fegyházára ítéltek a fájdalomnak azon a reggelen.

Óriási színpad — oltár — temető — jegenye — hegedű — őszi eső — könny.

Bátorság, szegény nyomorult vándor, bátorság. Elhagytad a boldogság Aequatorát — most hó és jég körülötted és a végtelen, reménytelen éjszakát kísértetekkel rémíti az északi fény. Hő és jég kívül és hő és jég a szívedben — bátorság, rettenthetetlen hajós, tovább! Emlékszel-e mit mondtál magadnak egykor? "Ha az, amit léleknek tudsz magadban, véletlenül nem beléd, élő és mozgó tömegbe kerül vala, hanem egy darab kőbe az utca kövei közt — annak a kőnek meg kell vala mozdulnia."

1919. október

És ne felejtsd el soha azt az estét, a pár hónappal a halála után mikor vártál, egyedül, a kapunyitásra és az ég felé fordítottad az arcod — örök mozdulata a fuldoklónak — és az ég az ő arca volt.