Karinthy Frigyes (Bálint György)
szerző: Bálint György
Címszó az Új Enciklopédiához
A toll gyámoltalanul botladozik a kézben, a szem homályos, de most nincs kegyelem: ezt itt meg kell írni, az örökre félbemaradt Új Enciklopédia utolsó címszavát meg kell fogalmazni. Meg kell kísérelni a lehetetlent: az Ő szellemében, az Ő szándékai szerint meghatározni Őt magát, alig egy órával azután, hogy odalent Siófokon hirtelen abbahagyta az egészet. Az Új Enciklopédia volt az ő nagy álma, a tervbe vett főmű, melyhez odaadóan gyűjtötte, hordta a köveket. Minden fogalmat újra akart tisztázni, harcolni akart a gondolat végzetes pongyolaságai ellen, világosságot akart, tiszta meghatározásokat, melyek annyira hiányoznak korunkból. Nem tudta elviselni, hogy az emberek félreértik az alapfogalmakat, és a dolgok mellé beszélnek. Szenvedélyesen tisztelte a világosságot, és az Új Enciklopédiá-ban akart mindent megmagyarázni. És most egyszerre, végzetesen, érthetetlenül szerepet cserélt, magyarázóból magyarázandóvá vált, titokká, melyet meg kell fejteni.
Egyszer túlságosan könnyedén és sommásan „nevető bölcs”nek nevezték. Kétségkívül igaz ez is, mert nevető bölcs is volt, többek között. De nevető bölcsekkel sokszor találkoztunk már az irodalomban, Karinthyval viszont csak egyszer. Más volt, több volt, mint a többi nevető bölcs. Keserűbb volt, mélyebb, nyugtalanítóbb. Vegyük csak a legkisebb írásait, az apró humoreszkeket. Mások is írtak már könnyed tréfákat, melyek úgynevezett emberi fonákságokat tesznek nevetségessé. Az ő tréfái légiesen villantak, de mégsem voltak könnyedek. Nem egyszerűen a fonákságokat csúfolták, hanem magát a valóságot tették görbe tükör elé. Csodálatosan torz helyzeteket tudott teremteni, úgy játszott a valósággal, mint a kínai zsonglőrök éles késeikkel. És e torzító játékban megdöbbentő élességgel derült ki a valóság lényege. „Minden másképpen van” – hirdette egyszer egy kötete címében. Be is bizonyította, hogy minden másképpen van, mint ahogy látjuk. Vakmerően forgatta a valóságot, és míg a boszorkányos játékban harsány nevetéssel gyönyörködtünk, egy-egy pillanatra az arcunkra fagyott a nevetés, mert egyszerre csak láttunk, mint a vizionáriusok. Úgy láttunk, mint még soha, és rémülten, de mégis boldogan éreztük, hogy nem az számít, amit eddig tévesen a valóságnak hittünk, hanem az, amit ő most villámgyorsan megmutatott. Egy ízben tréfás, gunyoros cikket írt a hegeli dialektikáról, melynek pedig egyik legnagyobb művészi alkalmazója volt. Zseniálisan érezte, hogy minden dolgot az ellentétén keresztül lehet igazán megérteni. Ő maga paradoxonnak nevezte kedvelt kifejező módszerét, pedig sokkal több volt ennél: mély és mesteri igazságkeresés az ellentétek örök játékán keresztül.
Minden, amit írt, az igazságot szolgálta, e szónak mindkét értelmében. Az indoeurópai nyelvek, a latin nyomán, külön szóval jelölik a logikai és az erkölcsi igazságot: az egyik a veritas, a másik a justitia. A magyar, csodálatos ösztönnel, nem ismeri el ezt a különbséget, és egyformán igazságnak nevezi azt, amit helyesen felismertünk, és azt, amit helyesen tettünk. Nálunk a tudós az igazságot keresi, a bíró pedig szolgáltatja. A művész, ha igazi, egyesíti e két feladatot. Karinthy számára csak egy igazság volt. Tagadta, hogy különbség lehet felismerés és tett között. A tényállást vizsgálta mindig szenvedélyesen, a valóságot kutatta az ész és az ember érdekében egyaránt. Bölcs volt és jó, mint Szókratész.
Talán ez az oka annak, hogy ha ő csúfolt, az sohasem fájt. Irodalmi szatírái, az Így írtok ti apró és örök remekei senkit sem sebeztek meg. Az írók kritikának vették, ragyogó, szeretetteljes és gyakran nevelő bírálatnak. Senkit sem kímélt, és mégis ő volt talán az egyetlen magyar író, akinek sohasem voltak haragosai.
Igen, szeretet volt minden sorában, az értelem és az élet szeretete. Lelke mélyén nagy lírikus volt, amit nemcsak gyönyörű versei bizonyítanak. Ki nem emlékszik a Gyilkosok kötet novelláira? Szemérmes és groteszk volt ez a líra, kissé olyan, mint Chapliné. Néha a komikum vagy a borzalom vegyültek bele. Néha meg légies lendülettel szökkent fel a fojtott, halk pátosz legtisztább csúcsaira. Félelmes volt és utánozhatatlan. Gondoljunk csak a Ballada a néma férfiakról hátborzongató kórusára vagy arra a kis novellára, melyben egy ismeretlen ember, egy Apa végigmegy a városon, kiér az éjszakai mezőre, leteszi óráját és tárcáját a fűbe, azután elhajítja kezét, lábát, fejét, és szétszórja magát a sötétbe, a világba, a semmibe. Vagy gondoljunk egy egész másfajta írására, a Kacsapecsenyé-re, melyben egy ebédre levágott kacsa utolsó pillanatait írja le úgy, ahogy még senki sem tudott állatokról írni. Vagy gondoljunk az Utazás a koponyám körül egyes csodálatos fejezeteire, e végzetes útleírásra. Vagy gondoljunk… de hiszen úgyis csak Karinthy-írásokra tudunk most gondolni, remekművekre, melyek hozzátartoznak az életünkhöz, melyek nélkülözhetetlenek a számunkra, hogy megértsük és elviselhetőnek tartsuk a valóságot.
Ezekre gondolunk, és nem értjük Karinthyt, most első ízben nem értjük. Nem fér a fejünkbe ez az utolsó fantasztikus és borzalmas tréfája, ez az utolsó vérfagyasztó játéka a valósággal, ez a paradox mozdulat, ahogy egyszerre mindent félbehagyott, a legrosszabb időben, a legdöntőbb ponton. Eső zuhogott éppen, hirtelen vad, novemberi eső az augusztusi szép napsütés után; eső zuhogott, az értelem borzongott és a világ talányosabb és homályosabb volt, mint valaha. Egy ember ment az utcán esőköpenyben, és én hirtelen azt hittem, ő az. Utoljára a temetőben találkoztam vele, a szörnyethalt újságírók temetésén. Most a félhomályban azt hittem ismét, ő az, pedig akkor már nem is élt talán. Őt is eltemetjük néhány nap múlva – szörnyű lesz, értelmetlen, valószínűtlen. Valaki majd gyászbeszédet mond. A szónoknak nyilván eszébe jut majd az a Karinthy-novella, melyben az írónak, valamikor 1914 és 1918 között, kritikát kell írni egy óriási cirkuszról, melyben borzalmas előadást tartanak, és neki semmi sem jut eszébe, csak egy szót ír le ezerszer a papírra, ezt az egy szót: „Jaj!” Ez juthat mindenkinek az eszébe, aki azt a rettenetes feladatot kapta, hogy most megemlékezzék Karinthyról.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!