Karád és Zemír
szerző: Czuczor Gergely
Repül Karád serény lovon
Távol nyugat felé,
Keletről jön, csatából jön,
Hol a pogányt szelé.
Dijkincse sok, de szép Zemír
Még annyinál is többet ér.
Lágy nyergében remegve fut
Karád mellett a szűz:
"Vitéz, félek, robajt hallok,
A vész nyomunkban űz."
"Ne félj leány, nem űz veszély,
- Fák közt csapong, süvölt a szél."
Az ifju mond, s bátran halad
Sikon, völgyön, hegyen,
Még egy vadon, még egy folyam,
Melyen ha túl megyen,
Ott a kies magyar határ,
- Hol nincs mitől remegni már.
Nagy a vadon, mély a folyam,
Bízik még is Karád,
Fülel - vigyáz, lovát üzi,
Tüzes sarkantyut ád
S utána már a nagy vadon,
- A mély folyón is túl vagyon.
"Élj boldogúl, jó Musztafa,
Enyhüljön bánatod,
Hazám egére hoztam át
Sugár csillagzatod,
Karom közt lesz honi nő,
- Kihez hasonló több nem nő."
Igy a vitéz, de a leány
Gyakorta visszanéz,
Könyük ragyognak arcain,
S szüvébe bút idéz:
"Öröm, remény, jaj, félelem
- Felváltva játszanak velem."
"Derülj ki búdból, oh Zemír,
Közel már ős tanyám,
Sohajtva vár, örömre vár
Ott jó atyám, anyám,
S öcsém a fürge kis Lelész
- Üdvözlő csókokkal tetéz."
A pár szóváltva mendegel,
Vezérök estsugár,
S vágyó szemökbe ütközik
Az ősi sziklavár.
Köröskörül mint őrfalak
- Sötét erdők hullámzanak.
Erdő tövén megáll Karád,
S leszáll Zemír vele,
Hüvös homály lebeg reá,
S az alkonyat szele
Kapkodja lenge fürteit,
Lágy fű csókolja lépteit.
"Zemír, szerelmem csillaga,
Végére jár utunk,
Ma, míg az esti fény dereng,
Fészkünkbe feljutunk.
De sziklabérc van ellenünk,
- S megnyugva jobb rá küzdenünk."
Susogva folydogál ihol
A völgynek csermelye,
Mellette bokrok lengenek,
Virágok enyhelye,
Füröszd patakban tagjaid,
Virág ékítse fodraid."
Szól, s a sürű lombos cserárny
Alatt elszenderűl,
Illatfüzért köt a leány
Az alvó hős körűl,
Vidúl, bút, félelmet felejt,
- S tovább, tovább dalolva lejt.
Ébred, kel és körültekint
A bajnok s vére hűl,
Zemír, Zemír! hiába zeng
Völgyön belül kivül.
Lovára kap, de hajh hova?
- Bizonytalan fut tétova.
A föld dobog, lapúl s fű,
Vesz és vált száz utat,
Bokort, fát, tért, tetőt, szugolyt
Riadva fölkutat,
S a lányt nem, csak szép fátyolát
- Látja, mint tépdesé az ág.
A nap kel és a nap leszáll,
Utban s uton kivül
Nyomot keres, messzére bolyg.
Szüvén vad szándok ül.
"Düh, s bosszu legyetek velem,
- A rablót hogyha föllelem."
Halad, s a völgy homályiban,
Tér zöld hajlék felé,
Nyögést hall: "Ő nyög itt talán".
S kardrántva lép belé,
De im agg szolgáját leli,
- Siró Lelészt mint kérleli.
A szinben két új sirhalom
Tünék elébe még.
"Mi gyászfödélt lel itt szemem,
Segélj kegyelmes ég!
Öcsém s te agg, e sir alatt
Mondjátok meg, kik nyugszanak?"
"Atyád, anyád enyésznek ott,
Meggyilkolá Keled,
Ősváradon parancsol ő
S acélt fen ellened,
Mi számüzetve védtelen
Rejtőzködünk e vad helyen."
"Atyám, anyám nyugodjatok,
De bosszumnak tüze
Eméssze meg, ki rajtatok
Ily rút gonoszt üze."
Szólt, s mint egek villámlata
A váruton felvágtata.
Ki és be a boltos kapun
A nép tolongva dűl,
Innepi öltözet födi
S arcán örömjel ül,
Csak hős Karád néz komoran,
S a hidra föl, mint szél, rohan.
"Népek, benn a vár udvarán
Mi vígság zengedez?"
"Új várurunk vitéz Keled
Menyekzőnapja ez,
Ah szép menyet hozott urunk,
- Török leány menyasszonyunk."
Borzad, s új bosszuláng s gyanú
Kel a bajnok szivén,
Alatta a nászok közé
Szorong a karcsu mén.
S szemébe, hajh! ki ütközött?
- Zemír a vő karok között.
"Zsivány, s hölgymartalóc, enyém
E vár, s menyasszonyod!
Add vissza, vagy kacér szemed
Legitten béhunyod."
Fegyverre kel rögtön a vő,
Magát, nejét hogy ójja, ő.
Mint két had, a két vő zajong,
Acél acélba vág,
Rémülve a násznép vonúl,
S a küzdőpálya tág,
Karád villám gyanánt vadul
Suhint, s Keled a porba hull.
Ölelni fut Zemírt a hős,
Ad és fog hű kezet,
Keblébe bús keserv helyett
Száll édes érezet,
S kiért vivott pogány mezőn,
- Szép hölgye dől ölébe hőn.