Kalandok
szerző: Ambrus Zoltán
1
─ Nem értem, grófné, hogyan kívánhatja ezt. Tőlem, aki a Mesternek leghívebb embere vagyok! Éhes, nyűves, koszos, kóbor kutya voltam: felszedett az útszélről, fedél alá vitt, enni adott, megfürdetett, meggyógyíttatott. Én őt nem árulhatom el.
─ Nem azt kívánom, hogy elárulja, hanem azt, hogy szolgálatára legyen, tudtán kívül is.
─ Kémkedést kíván tőlem, grófné. És visszaélést azzal, hogy a Mester bizalmára méltat.
─ Értsen meg engem. Belőlem nem a szerelmes nő beszél. Fájdalom, már régóta csak a barátság köti hozzám: a sok szép emlékért hálás, időtálló barátság. De abból, ami az életben szép, jó és édes, én már mindent elvesztettem, ezt a barátságot kivéve: tehát görcsösen ragaszkodom hozzá, mint a vízbefúló. Nekem az ő élete mindenem: tehát az egészségét úgy őrzöm, mint a hétfejű sárkány. A kivételes ember olyan, mint a gyermek; aggastyánkorában is anyára van szüksége. Ez az anya beszél most belőlem, aki akkor is vigyázni akar öreg gyermekének egészségére, amikor ez távol van tőle. A messzeségben is őrizni, óvni, védelmezni akarom; a messzeségből is látni kívánom, óráról órára mivel tölti el a napját, hogy utána rohanhassak, ha baj fenyegeti. Észrevehette, hogy van egy nagy gyöngéje: a nő. Ami most már neki életveszedelem. A nő, akivel szemben védtelen, mert e tekintetben is gyermek maradt, falánk gyermek, aki nem válogat. Nincs az a közönséges női személy, aki el ne szédíthesse egy kis sírdogálással vagy egy kis szemérmetlenséggel. És ez a gyalázatos világ tele van csinos fiatal állatkákkal, jóképű, ocsmány némberekkel, akik csakis nőstények és akik egy kis pártfogásért, egy kis aprópénzért vagy pusztán a mulatságért mindenre képesek és készek. Akik rögtön észreveszik, hogy elég egy szoknyarándítás, és ez a nagy ember már elveszíti azt a gyönyörű eszét. Akik úgy tapadnak hozzá, mint a piócák, hogy kiszívják a vérét. Azt mondják, minden óceánjáró gőzösön van néhány kalandornő, aki csak arra utazik, hogy előkelő öregurat fogjon. De ez se nyugtathat meg, amit a New York-i erkölcsökről tudok. Pedig az egész világnak érdeke, hogy ez a nagyember még sokáig éljen és sokáig írjon. Nemcsak nekem, neki magának is és az egész emberiségnek megbecsülhetetlen szolgálatot tesz vele, ha megteszi, amit kérek. Nem indulhatok el vele, mert igaz, hogy ezzel nevetségessé tenném. De semmi se tarthat vissza attól, hogy utána ne siessek, mihelyt szükség van rám. Hiszen elég lesz megjelennem, hogy szétrebbentsem vagy legalábbis ártalmatlanná tegyem azt az aljas népséget, amelyik az ő egészségéből akar élősködni. És mi rossz volna abban, ha a titkár elvállalja az orvos szerepét is, aki mindent megfigyel, és elhívja az ápolónőt, ha a betegnek szüksége van erre?!
─ A Mester nem így fogná fel a dolgot, és ha megtudná, hogy erre vállalkoztam, sohase bocsátaná meg. Én tisztában vagyok azzal, hogy a grófné céljai a legnemesebbek, de bocsássa meg az őszinteségemet; nem szeretnék még egyszer az utcára kerülni.
─ Ha megtudná, hogy ön segítségemre volt, mikor az egészségét kellett megvédelmeznem, csak örülne rajta, hogy ön ennyire ragaszkodik hozzá. De honnan tudná meg? Úgy képzelem a dolgot, hogy kis barátnőjének mindennap küldene levelet és ebben nekem egy másikat, amelyet ő eljuttatna hozzám. Ezekben a mindennapos levelekben a lehető legnagyobb részletességgel közölné velem, hogy a Mester, a hajón és aztán New Yorkban, a felolvasások előtt és után, a nők közül kikkel ismerkedett meg, mit beszélt velük, mennyi időt töltött el a társaságukban, és hogy ön nem vett-e észre valami gyanúsat. Tudom, hogy ez nap nap után egy-két órai munkával járna, és hogy ennyi fáradozással sokat kereshetne, ha például az újságíróknak írna tudósításokat. De nem volnék hálátlan. Most rögtön átadnék önnek egy nagyobb összeget és ugyanennyit akkor, amikor majd viszontláthatom.
─ A fáradtságom szót sem érdemel. Annál kevésbé, mert a grófné meggyőzött róla, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszem, ha minden aggodalmaskodás nélkül teljesítem a parancsolatát. A Mesternek csak egy gyöngéje van: túlságosan jószívű, a méltatlanoknak se tud nemet mondani. Oltalmazni kell; meg kell szabadítani a vámpíroktól. Mert az emberiségnek még nagy szüksége van az ő egészségébe rejtett világító erőre. Abban a nemes igyekezetben, hogy életét minél hosszabbra lehessen nyújtani, én a grófnénak mindig odaadó szövetségese és hű szolgája leszek.
2
Kedves Fifi,
még csak az kellene, hogy neked is hosszú leveleket firkáljak! Mintha bizony nem volna elég írnivalóm. Erőltesd meg egy kicsit szegényes képzeletedet. Először is: a mindennapos jelentés a Madárijesztőnek. Emelgesd föl, mérd meg kis kacsóddal, mielőtt rendeltetése helyére juttatod, az itt küldött kilencediket. Súlyos, mi? Harminchárom oldal! Csak az én kivételes szóontótehetségem képes arra, hogy ennyit tudjon írni semmiről. Azt kérdezhetnéd: miért fáradozom ennyit, ahelyett hogy vészjelet adnék? Azért, fiam, mert nem akarom, hogy a túlságos sietség a tiszteletdíj még csak ezután esedékes részét kétségessé tegye. Ezen a héten még az öregember tehet, amit akar. Kiélvezheti a szabadságát, röpködhet virágról virágra. Öt-hat napnál előbb semmi esetre se fúvom meg a vészsípot.
Tehát a jelentés is munka. De hát még a napló! A napló úgy gazdagszik, úgy kövéredik becsben, hogy magamnak is öröm látnom; a legszerencsésebb sertéshizlaló se gyönyörködik gyorsabb fejlődésben. A hajón egész kötetre való élményt írtam össze. És ott szerzett összeköttetéseink nem szakadtak meg, sőt még csak most kezdünk botrányokat csinálni. Nemed nagyon utálatos, Fifi! Mintha a háborúban annyira hozzászoktatok volna az öregekhez, hogy most már nem is találjátok jónak a fiatalság ízét. A szép asszonyok és lányok ─ még a kölyök lányok is ─ olyan seregesen és olyan elűzhetetlenül szállják meg az öreg Pergament, mint a legyek az édességet. És amíg ő cicázik, haragszomrádot, bújósdit, zálogosdit vagy fogócskát játszik, én az íróasztalnál ülök, nappallá teszem az éjszakát, de nem csallak meg. Fifi, csak ontom a betűt, így múlik el ifjúságom.
Háborút rendeztek, hogy megszabadulhassanak tőlünk, fiataloktól. Persze, nem mindnyájunkat sikerült a semmiségbe tessékelniük. Ez bosszantja, de nem józanította ki őket, még most is élni akarnak. Nem érik be azzal, hogy öt évig ölelgettek benneteket, amíg több erkölcsre nem tanította őket az ínrogyadozás. Még most se akarják átadni a helyüket nekünk, akik helyettük verekedtünk vagy verekedhettünk volna. Nézd, itt van ez a kis Maud, a húsos, nedves, piros szájával, meg Muriel, akinek a teste olyan üde, mint maga a forrásvíz. Csókolnám őket én, és a kalandjaimat írná meg ő, ha jobban tud írni, mint akárki más. De nem! Ő él, a száz évével. Lubickol a forrásvízben, meg minden szépben, jóban: nekem pedig éjszaka is, féléjszakákon át körmölgetnem kell. Mert, még hozzá, amit meg akarok írni, nem diktálhatom le egy gépírókisasszonynak, akinek olyan szája volna, amilyen a Maudé vagy olyan teste, mint a Murielé.
És te még azt kívánod tőlem, hogy hosszabban írjak! Boldogtalan gyermek!
Különben szervusz.
Találdki Hogyki.
3
─ Kérem, át kell adnom önnek egyet-mást. Először is itt vannak azok a tértijegyek, amelyekkel visszamehet Párizsba. Másodszor, itt van félévi fizetése; majdnem bizonyos, hogy nem fog félévig tartani, amíg új állást talál.
─ Mester!...
─ Ne fáradjon, hiábavaló volna! Én már nem tudhatok meg öntől semmit, amit még ne tudnék. De ön még megtudhat tőlem valamit, ami érdekelheti. Hát majd csak én beszélek. Úgysincs sok mondanivalóm. Csak arra akarom emlékeztetni, hogy én kicsiségekkel nem törődöm. Régóta tudom, hogy ön nagyon szórakozott, és hogy szórakozottságból összekeverte egyik-másik könyvemet a maga könyveivel, azokkal, amelyeket aztán eladott az antikváriusnak...
─ De, Mester!...
─ Szót sem érdemel! Azon sem akadok fenn, hogy bizalmi állásában, talán nem kevés pénzért, hűségesen közölte valakivel, hogy melyik nővel, mikor állottam szóba, és mit beszéltem vele. Csekélység és menthető dolog, mert az én érdekemben történt; mint megbízója, ön is csak az egészségemet akarta megóvni...
─ Esküszöm, Mester, sohase vállalkoztam volna erre, ha...
─ Mondom, hogy nincs szüksége mentségre. Csakhogy ön túlságosan szórakozott, barátom; sokkal szórakozottabb, semhogy ezt el lehetne nézni, kivált, ha a titkárunkról van szó. Mert nemcsak a mai jelentését felejtette az íróasztalomon, hanem naplójának utolsó fejezeteit is. Nini, elpirul! No, lám, mégsem olyan kemény legény, mint amilyennek a naplójában látszik! Tessék, itt van ez is! Nem akarom megfosztani attól, hogy alkalomadtán értékesíthesse.
─ Sohasem akartam értékesíteni; csak magamnak írtam. És ez már a legszemélyesebb ügyem; mondhatnám: az én titkom, amely nem tartozik senkire. Gondolatok, amelyeket beletemettem az asztalfiókomba. És legyen szabad megemlítenem, hogy én csak a munkámat adtam el a Mesternek; a gondolataimat nem adtam el. A páriának is lehetnek nézetei; a legnagyobbakat is megbírálják. A Mester is megbírálta Verlaine-t, Zolát, Cézanne-t, Debussyt, Mallarmét, Barrès-t, Hermant-t és Descaves-ot...
─ Csakhogy én nem éltem ezek közelében, nem hálálkodtam nekik, és nem viselkedtem velök szemben úgy, mintha a leghívebb csodálójuk volnék, és ez egy kicsit más...
─ Én mindig őszintén bálványoztam a Mestert, nekem mindig a Mester volt a legnagyobb élő író, és éppen azért vagyok olyan keserű, mert hosszan tartó, igaz csodálatból kellett kiábrándulnom. Nem tehetek róla, hogy a Mester oldala mellett azt kellett megtanulnom, hogy emberszeretete csak szép szavak sokasága, de valójában a Mesternek nincs szíve...
─ Hagyjuk ezt barátom! A naplójából is látni, hogy ön nincs tehetség nélkül, hogy nem közönséges dialektus, hogy gyakorlott az álokoskodásban, hogy nincs, amit ki ne tudna forgatni a maga valóságából. Nem is szólva arról, hogy jó megfigyelő és mulatságosan tudja utánozni apró modorosságaimat. De ebben az órában a legkevésbé sem időszerű, hosszasabban szólnom a tehetségéről; elég annyit tudnom, hogy ön, akármilyen tehetséges, de beteg ember, tehát nem arra való, hogy továbbra is a titkárom legyen. Váljunk el, és béke velünk!
─ A Mester ebben az órában nagyon lenéz engem. Pedig meg fogja bánni, ha első felindultságában elrúg magától mint egy rühes kutyát. Az a dicsőség, amelyet még életében élvez az ember, nagyon imbolygó valami; a legdicsőbbnek is szüksége van olyan tanítványokra, akik tudnak is, akarnak is verekedni érte. A legújabb nemzedék már nem magasztalja a Mestert olyan lelkesen, mint elődje, amelyik hamarabb elöregedett, mint maga a Mester. A fizika új elméletei új metafizikát hoznak magukkal. Amíg a Mester még egyre a múlt, a józan ész, a világosság, az átlátszóság és a könnyen érthetőség kultuszát hirdeti, az okkultizmus feléled. Már nem tagadják a láthatatlant; felhasználják és lefényképezik. Az új találmányok szétroncsolják a helyhezkötöttséget. A gyermekek olyan könyvből tanulják meg az olvasást, melynek a képei elkápráztatók és megborzongatók: a mozgófényképből...
─ Kár minden szóért, barátom. Mi már nem mondhatunk egymásnak egyebet, csak azt, hogy: Isten velünk.
─ Még találkozni fogunk, Mester!
─ Csak a másvilágon.