Kaffka Margit új regényeiről
szerző: Tóth Árpád
("Állomások". Franklin-kiadás; "Hangyaboly", Nyugat-kiadás)
A regényírói pályafutásnak gyakori esete, hogy az író első műveiben kiválogatott, különös, «apart» témákat keres, s ugyanekkor a megírás módjában túlzottan gondos, művészi, csiszoló, vagy legalábbis különösködő, nagyon egyéni módszert követ. A fejlődés további során következik aztán be az a stádium, melyben a témák «keresése» megszűnik, mert a téma; a probléma önként adja magát, szinte a levegővel szívja magába az író; minden, ami szemei elé kerül, «anyag» lesz számára, modell és inspiráció. Ekkor szinte mámoros örömmel érzi, hogy megfogant rajta az antik átok, édes, misztikus és végzetes ajándéka az isteneknek, hogy bármihez nyúljon ujjaival, kezei aranyat érintenek. Minden jelensége és dolga e vak, zűrös és véletlen világnak egy-egy csodálatos fészek lesz, melyből igazságok, szépségek, szenzációk vakító tollú, forró meleggel pihegő, eddig soha nem látott madarait emeli ki a lázas kéz s röpíti embertársai elé, hogy elzengjék arany muzsikájú énekeiket. S az írói elérkezettség eme fokán a «megírás» gondjai is megszűnnek. Oly sok a mondanivaló, oly boldog áradással, lázas és eruptív akarattal törnek elő a mondatok, hogy megformálásukra, rendezgetésre, csiszolásra nem jut idő, s ha jutna is, ezt a hűvös, csendes, babrálgató munkát nem bírják a felajzott idegek. Igen érdekes írói típus az ilyen, s Kaffka Margit új regényeinek olvasása közben úgy érzem, ő is ennek a típusnak egy kiváló megszemélyesítője.
Emlékezzünk regényírói munkássága első étappejaira: a Színek és Évek-ben, vagy a Mária Évei-ben nyilvánuló írói tulajdonságokra és értékekre. Amott apró novellák, miniatűr-kezelésű részletek gazdag és elkápráztató sora, egy szelíd, őszi borongású hangulat finom és szakadozó aranyfonalára fűzve. Sejtelmek, finomságok komplikált dísze a legegyszerűbb vidéki jelenetek előadásában is. S a kifejezés, a megírás művészi gondja; jelzők, melyek egy grácia gyengéd mozdulatával emelik különös fényű lámpácskáikat a fogalmak titkos bánatú arcába, feledhetetlen hangulatokat keltve az olvasóban. S emitt, a Mária Évei-ben, a különös téma mily rafinált kiélvezése, egy túlmodern lélek és miliő rajzának mily ideges pointezésű, szinte kirakatba tett bátorságú kezelése. Új műveiben új állomáshoz jutott Kaffka: a téma köznapibb, külsőségeiben szenzációtlanabb áradású, de elevenebb és átfogóbb, valóban mintegy az életnek, az egyben köznapinak és fenségesnek, intenzív újra átélése és átéletése; a megírásban viszont pongyolább: a gazdag és tódúló téma-érték gyors lejegyzése nem adott időt a finom és szép szavak csiszolgatására. Sőt az Állomások egyik-másik sora mögött - ha jól vesszük észre - némi kiábrándulás és enyhe gúny fejeződik ki a művészies megírások ellen. A témakérdésről pedig ezt mondja az Állomások írója: «Miért is írnak azok... mindig olyan kínos parti ködöket, magános képzelődést, megőrülni-kezdést, kisfiúk idegéletét, kéj-öldöklést? Mikor így mászkálnak Pesten a «thémá»-k!...»
Úgy hisszük, nem helyes kritikai állásfoglalás az, mely az író fejlődésének egy-egy újabb stádiumát okvetlenül magasabb rendű eredményül próbálja beállítani, az elhagyott fejlődési fokozatok rovására. Minden ilyen stádiumban erények és fogyatkozások mérlegét állíthatjuk fel, s a velük való foglalkozást nem az a primitív összeadás-kivonás teszi tanulságossá, hogy íme, az új műben több az erény és kevesebb a hiba; hanem az, hogy az új alkotás az író tehetségének is egy új, meglepő megnyilatkozása, új fény- és árnyoldalakkal egyaránt. Úgy hiszem, Kaffka regényírói működésének, ha az abszolút művészi érték szempontját alkalmaznók, eddigi csúcspontját még mindig a Színek és Évek kötetében találnók, de nagy hiba volna, ha azt kívánnók, hogy most már e nagyszerű írónőnk új műveiben is első regényét utánozza. Ez modorosságra és ürességre vezetne s gyakori tünet is ez a jelentéktelenebb írók pályáján, hogy első, némi sikert ért munkájuk szalmáját cséplik újra a végtelenig. A Színek és Évek a maga nemében remekmű volt s ha most Kaffka legújabb regényeinek oly kritikáját adjuk, mely éppen komolyságával és szigorúságával kívánja az írónő csodálatos tehetségét illendően megtisztelni - ezt abban a biztos reményben tesszük, hogy ez új regények szerzője a fejlődés új stádiumában is csakhamar a tökély magaslataira emelkedik.
A «Hangyaboly» a kisebb terjedelmű regények közé tartozik. Főesemény alig van benne; a mese szelíd hullámain két fiatal szív úszik a házasság boldog, rózsaszín horizontú réve felé. A bonyodalmat mindössze az okozza, hogy a leányt, akire szép vagyon néz, egy apáca-rend szeretné kegyes cselszövéssel Krisztus örök jegyesévé tenni, hogy így a vagyon isten nagyobb dicsőségére a rend fundusúvá lehessen. Ha így, pár szóban összefoglaljuk, csöndes és igénytelen történet ez, alig kínálva a szereplő alakok mozgatására nagyobb kilengésű lehetőségeket, mint Kaffka egy régi, fájó mosolyú és édes könnyű novellája, melyben szintén a zárdai életet remegtette át finom sorokba: - a Levelek a zárdából kisleányának galambszívű életére és halálára gondolunk itt vissza. De mily különbségek, mily érdekes tanulságú fejlődés a két mű között!
Amott a zárda képei egy nemes kidolgozású melodráma kísérete voltak, azt mondhatnók: egy virág hervadása, halk és bájos zenekísérettel: egy igénytelen történet, hol a kidolgozó művészet finomságai éppen ezt az igénytelenséget szolgálják és célozzák. Emitt egy elmélyülő, nagyszabásúvá táguló keret egy nagyigényű kompozíció komoly bolthajtású ívei, maga a Zárda, ezer furcsa titkával, különös harcaival, szenvedélyeivel, egész zsongó mikrokozmoszával. Egy hangyaboly, mely azonban az Élet gazdagságával zsibong. Igen, ezt a regényt már a megértő olvasó számára egy új aranykulcs nyitja: az élet intenzív lüktetésének keresése mindenben, kis és nagy dolgokban, poétikus és prózai részletekben egyaránt: minél több életet élni és életni át az irodalmi műben. Megismerkedünk az egyforma fehér-feketeségű apácaköntös alatt rejlő hihetetlen sokféleséggel: konzervatív és modern irányzatok harcának sajátságos jelenlétével az örök imádság és alázatosság celláiban is; szerelmek féltékeny lihegésével, lemondásával, önfeláldozásával és kéjével ott is, ahol csupán nők, mégpedig csupa szelíd apácák vannak együtt. Politika és Szerelem - e két nagy földi tömeg- és egyén-mozgató, íme, itt is döntően uralkodik, stréberség és kompromisszum, íme, itt is örök divatú! S ahány alak, ahány kicsi hangya, annyi külön színű és örvényű élet, vaskos paraszti gesztusok s finom úri idegreszketések, bölcs epikureizmus s átszellemült aszkéta-hév, bakfisálmok és trágár tréfák, az egyhangú élet lezüllesztő, elposványosító robotja s az ambíció Daedalus-szárnyainak felvérző csapkodása a vaskorlátokon!
Amint a regény gazdagsága növekszik, a kicsiny mese szinte belevész e dús építménybe. A történet nem tengely többé és nem fundamentum, inkább folyosó, mely rejtve és alázatosan majd tévedez, majd vezet a súlyos építmény tömkelegében s itt-ott derűs és világos ablakok vannak vágva rajta, melyeken a külső világ csillogó napfénye és felszabadító levegője áradhat be a kábulatos és elzsongító mikrokozmoszba. Néhány lapon a kolostori kert buja és bölcs és ősi egyszerűségű pompája ragyog fel, s e lapok illat és napsütés nemes esszenciáit árasztják magukból. Aztán újra a folyosó visz tovább, s lépten-nyomon új mellékfolyosók kapcsolódnak belé, új melléksorsok és mellékesemények s körös-körül a vaskos közös épület, a Zárda, a Boly zsongó, titokzatos, ingerlő tömegélete. Nagy dicséretére kell mondanunk a regénynek, hogy nagy igényű kompozíciója megáll: nem omlik össze, az épülettömeg nem roskasztja be, nem temeti el a folyosókat, legföljebb kissé nyomottá teszi azokat.
Érdekes megfigyelni ezt a «kaffkai» komponálás-módot. A világos tagolás, az egyenletes kifejtés, a gondos aláépítés és betetőzés nem feltétlen erényei e műnek. A koncentráció, minden részletnek egy főirány felé való terelése aligha volna benne kimutatható. Sőt, az egész kompozíciót egy helyen erősen veszélyezteti, csaknem derékba szakítja egy nyers törés, mikor az író hirtelen oly vad és rikító eseménnyel lódítja meg a bonyodalom önként, de csendesebben haladó menetét, mint a részeg mulatozók otromba csínye. S ez a motívum később ismétlődik is, a zárdába került csaló házaspár szerepeltetésével. Tagadhatatlan, hogy nyers színekben, élénkségben nyer általuk a mű, de oly váratlanul s zavarón hatnak, hogy erős kontraszt-jellegükkel veszélyeztetik az egész kompozíció tónus-szépségeit. S mégis, a mű végül diadalmas szépségben és épségben áll előttünk. Miért? Itt kell rámutatnunk Kaffka rendkívüli tehetségének egy fő sajátosságára, amit legegyszerűbben írói «mozgási energiának» nevezhetnénk. Miben áll ez?
A megszerkesztésben excelláló írói tehetség úgy szokta elhelyezni műve egészében a részleteket, hogy azok bizonyos, esztétikailag nagyon kellemesen ható «helyzeti energiával» illeszkedjenek a kijelölt helyre: ott, éppen csak ott érvényesülnek legjobban, ott méltányolhatjuk leginkább nemcsak önmagukban nyilvánuló szépségeiket és értékeiket, hanem azt az intenzitást is, melyet az előttük és utánuk illeszkedő részletek kölcsönhatásai adnak nekik, ahogy önmaguk is eme szomszéd helyek tökéletességét kikerekítik. Kaffkánál ezzel szemben a szellemnek egy igen erős mozgási energiája nyilvánul meg, egy erős intuitív folyamat lendülő sodra, mely hallatlan elevenséggel, örökös újjászülető erő-bőséggel árad s tart össze szétkívánkozó részleteket is.
Az «Állomások» terjedelmére nézve is «nagy» regény. A «Hangyaboly» olvasója, akit ott a nagy gazdagságból eredő zsúfoltság olykor-olykor tán fárasztott, ebben a regényben felszabadulva élvezheti s méltányolhatja a nagy aranyokhoz inkább illő bőséget s nagy igényeket. Amott egy-egy alak megírására alig jutott elegendő hely; a nagytömegű szereplők reliefjének kiemelésére gyakran a «schlagwort»-módszer alkalmazása kellett: egy-egy jellegzetes, németes kiszólás, egy-egy mozdulat sajátossága, egy arcszín, egy állandó jelző emelte ki több-kevesebb biztonsággal az alakokat. Itt az epizodisták megismertetésére is több tér jut, s főleg elég hely kínálkozik a főszereplők elemzésére, s amellett a keret valóban nagyszabású kiépítésére. A feladat, amit az írónő az «Állomások»-ban vállal, óriási: modern Magyarországunknak, ennek a sajátságos össze-vissza-országnak teljes kultúrképét kívánja adni, politikánk, irodalmunk, képzőművészetünk különös bonyodalmú harcait, egymásra hatásait, reményeit és reménytelenségeit s a mindezekben résztvevő egyéniségek egész tömegének legegyénibb, legtitkosabb életét, ambícióit, lelkesedését és romlottságát. Íme, újra az egész életnek egy regény-vetülete, de ez már többé nem egy Hangyaboly zsúfolt mikrokozmosza, hanem egy egész főváros életének ezer mozgalmú, szabad játéka. Ha már amott veszélyes lehetett a kompozíció egy-egy megtévedése, mennyivel nagyobb örvények és káoszok sötétje fenyegeti itt az írót, a valóban «nagy» regény megírásánál! De itt is győzedelmeskedik a friss és áradó talentum «eleven ereje», végső elemzésben az írói erények diadalmaskodnak a fogyatkozások fölött.
Kaffka nagy regénye nagy szerencsével úgy van megkonstruálva, hogy két érdekes embersors uralkodik az összes elénk torlódó többi sorokon és mozgalmakon. A két barátnő-hősnőnek, a festőnek és a költőnek epikai bőséggel kezelt alakja, mint két hatalmas karyatid-nő emeli a regény súlyos tömbjeit. Két hősnőt mondunk, noha a cím s a szerző intenciója voltaképp csak egy hősnő életének állomásait állítaná előtérbe. Azonban Rosztoky Éva alakja mellé oly imponáló frissességgel s oly szenvedélyes arányokkal lép Szörény Teklának, a költőnőnek figurája, hogy legalább is egyenrangúnak kell látnunk a hősnővel, sőt, a maga telibb, eseményesebb, viharosabb életével egyenesen kiegészítője, önkéntelen szimmetria-párja lesz amannak. Kettőjük sorsa hömpölyög végig a regényen s egzotikus szigetekként fogja körül egy-egy érdekesebb, jelentősebb embercsoportnak - politikusoknak, íróknak, képzőművészeknek külön és együttes életét.
Rosztoky Éva csöndes, benső elmélyülésekre hajlamos, külső akcióiban a legszükségesebbekre szorítkozó lélek. Egy sikertelen házasélet csömöre s egy sikertelen «nagy» kaland émelye után a művészi, mégpedig egy biztos kenyeret nyújtó, nem nagy forrongásokon át fejlődő, művészi foglalatosság szelíd révébe vonul vissza, gyermekeinek él; élvezi a csöndes kedvesek szuverén és fölényes nyugalmával azt a sok apró és nagy, furcsa látnivalót, amelyben a lázas, zavaros budapesti miliő részesíti, önmaga azonban csöndes, de határozott mozdulattal hárít el magától minden nagyobb élményt. Mégsem impasszibilitás ez; inkább valami ősi előkelőség, melynek felszíne alatt mély kedélyhullámzások, nagy leszámolások játszódnak le zajtalanul - s Kaffka egyik legszebb művészi ténye, ahogy eszközei gazdagságával, kezdve oly nyers és kíméletlen elkülönzésektől, hogy Éva pl. keresztény és jó magyar, míg ellenképe: Tekla, zsidó és jövevény, át a finom árnyalatok és elemzések egész során, ezt a külsőleg akciótlan alakot egy mindjobban tisztuló és emelkedő belső mozgalmasság sikerült kifejezőjévé teszi. Mily finom megfigyelés például, hogy ez előkelő visszavonultságú alaknak több érzelmi komplexumát egy paraszti cseléddel való beszélgetései közben életi ki, «reagáltatja le.» Sok szomorú muzsika is zeng e nemes figura körül, a líra hangfogós, arany húrjai, s úgy válunk meg tőle a regény végén, mint egy nagyon okos, nagyon meghitt barátnőnktől. Kár, hogy a képzőművészet, ahogyan Rosztoky Éva űzi, kissé nagyon is úri-dilettáns ízű - okossága és nemes bája mellé oly jól illettek volna nagyobb, elmélyültebb művészi tevékenységek!
A másik főalak Szörény Tekla, megkapóan szuggesztív, életerőtől duzzadó jelenség, mindenben ellentéte Évának. Ha Évánál egy szelíd fenségű emelkedés stációit láttuk, itt egy örök, lázas élet-kiélés hullámhegyei és völgyei fogadnak. Szenvedélyre újabb szenvedély, tanulságok levonása nélkül, újra meg újra csak a szenvedély kedvéért: rövid az élet, minden percét mámorral kell átélni s csak egy bölcsesség lehet számunkra: az új mámor lehetőleg még szebb, még tébolyítóbb legyen a réginél. Egy női hedonista a huszadik században, dekadens művészet, agyafúrt politizálás útvesztői közt, belekóstolva a művészet édes és a politika fanyar ingerű kosztjába, de csak nyalánkságból s a művészeten meg politikán túl a művészt, meg a politikust - a hímet keresve. A két alak, a hűvös Éva s a forró Tekla; élményeik kontrasztjával erős szimpátiát adnak a regény nagy tömegeibe, valami önkénytelen, érdekes ritmust, mely a regény egyik nem utolsó jelessége.
Az «Állomások» végén két gazdag szépségű levelet olvasunk; az egyiket Éva írja Teklának, a másikat Tekla Évának. A két levél két hatalmas záróakkord, a főmotívumok összefoglalt, tömör felzengetésével. S az egyik levél címe: Tükröző élet, a másiké: Hullámzó élet. Valóban, az egész regényen így ömlik végig ez a két sorsáram, Tekla élete gáttalan áradással csap át a többi szereplők által alkotott egzotikus szigeteken, alakokat tép ki azokból, velük robog tovább, ringatva vagy tördelve őket - Éva élet-sodra ellenben valóban tükröző, a furcsa szigetek érdekes visszaverődéseit látjuk benne s jóformán úgy ismerjük meg a regény legtöbb egyéb szereplőjét, mint e nyugodt és tiszta tükör érdekes képeit.
Minők e képek? Minő Kaffka nagy regényében a modern magyarság rajza? E kérdéssel érkeztünk el bírálói feladatunk legkényesebb pontjához. Szögezzük le először Kaffka regényének e részben megnyilvánuló értékeit. Érték maga a nagy gondolat, a nagy és merész ötlet: bemutatni mai életünk legérdekesebb típusait, az eszmék és érdekek kavargó harcát. Érték, hogy egy-két irány és sok-sok félszegség sikerült rajzú. A képzőművészek csoportjának küzdelmei, a csoport egyes tagjainak sziluett-képei, belső és külső életük rajza igen jó. Van a regényben egy művész-álarcosbál, a leírásnak, a mozgalmasságnak, a beszéltetésnek és a sorsok keverésének, mélységek és magasságok megéreztetésének tökéletes sikerültségével: Kaffka egész oeuvre-jének legjobb lapjai közül való ez a pár oldal. Kitűnő a regény más helyein sok félszegség fölényes szatírájú rajza: a felgazdagodott főváros mulattató, párvenű művészkultusza, a teás zsúrok, a pletykák, a freudista-őrület s más ilyesmik. Vannak kitűnő alakok, például a kis Berei, a fiatal lelkes író, aki beteg kis életét végtelen rajongásokban, soha meg nem írandó témák színezgető elmesélésében éli ki, az írói «pubertás» pompásan megfigyelt és megrajzolt képei. S egész idézet-sort állíthatnánk össze szentencia-csengésű, ragyogó fényű mondásokból, melyekkel a fölényes intelligenciájú írónő mai életünk különféle jelenségeit aposztrofálja.
De vannak, sajnos, hibák is. A hév, a mondanivaló bő ömlése, többször oly határokon túl sodorta az írónőt, melyeknél nézetünk szerint helyesebb lett volna megállania. Modelljei, melyek után dolgozott, nincsenek kellőleg felismerhetetlenné téve, s felismerésük néha disszonáns módon hat. Helyesebb lett volna belőlük csak a típust kiragadni s aláhúzni, egyéni vonásaikat pedig külön fejleszteni, fantáziával megalkotni s nem pedig sokszor végletekig pontosan másolni. A kulcs-regényeknek nem vagyunk barátai, s ha Kaffka regénye jóval ízlésesebb is Oláh Gábor hírhedt kulcsregényénél, még mindig bővelkedik jellemzésekben, melyeket mellőzni lett volna tanácsosabb. Mindez, belátjuk, tán nem művészi szempontból való ellenvetés. Van azonban az írónő eljárásának egy művészi szempontból is kifogásolható eredménye: az intim részletek sok árny- és fényfoltjából végeredményben oly összkép áll elő, amelynek általános hangulata az írónő felismerhető tendenciáival zavaró módon szembe fordul. Kaffka bizonnyal csak gazdag és érdekes képét akarta adni politikai, társadalmi és művészeti életünknek, végeredményben azonban bizonyos karikatúra-tömeget kapunk, mellyel szemben éppen a színtelenebbül, de egységesebben kezelt ellen-képek emelkednek ki fölényesen.
A kompozíció zökkenőin, a jellemzés egy-két kisiklásán, a megírás némely pongyola poroszkálásain, vagy másutt riport-ízű elgaloppozásain túl Kaffka új regényei végül mégis babérligetbe érkeznek: hódolattal és elismeréssel kell megállanunk kiváló emberábrázoló és sorskeverő művészete előtt. Érdeklődéssel várunk egy újabb stációt, mely e regényekben megnyilatkozó új értékeket teljes kifejlődésükben mutatja meg.