Kabaré nagyhete
szerző: Kosztolányi Dezső
Kopott ruhába, lomha kedvvel
fekete ünnepet ülünk.
A getsemáni kertben éj van...
S a budapesti kabaréban
szivarfüst szállong körülünk.
A szenvedések kelyhe megtelt,
a kabaré oly szomorú.
Fáradt szánk fanyar élcre torzul,
olykor kortyintunk még a borbul.
Sebez a rózsakoszorú.
A nagyhét bortócsába fulladt:
hétfőn tüzelt tilos öröm;
kedden megöltük, kit szerettünk;
szerdán eladtuk szűzi lelkünk;
henyéltünk nagycsütörtökön.
S nagypénteken bősz dáridónál
sátáni kedvvel itt vagyunk.
Véres szemünk tunyán kibámul,
valaki jő az éjszakábul
s megrezzen elpetyhüdt agyunk.
Sötéten ég a gyertya lángja,
nyüzsögnek a kísértetek,
és reggel három óra tájba
elpattan a bús éji lámpa,
s a tarka kárpit megreped.
Zsolozsma lesz a bűnös ajkon
a céda, trágár ária.
A hősnő egy trikós szerepben,
kuszált, kisírt arccal berebben
mint egy halovány Mária.
Síró bohócok átkozódva
morzsolják a litániát;
bűnök fekete olvasóján
imádkozik pár kacagó lány,
hajukba vézna lápvirág.
Az ócska színpad összezendül,
és mennydörög a borzalom.
Tusakvó árnyak közt remegve
a Megfeszített kín-keresztje
tünik fel a sápadt falon.
Mi meg részeg kurjantozással
a padlaton hanyatt esünk. -
S fekete kesztyűben, sötétlőn
a diszkrét Konferanszié jön
lefogva üveges szemünk.