Kőasszony
szerző: Tompa Mihály
Lenn fecsketábor nyugtalankodék,
Majd leszakadt a nagy, terhes ború;
Villám tüzében megdördült az ég...
- S kitört a szörnyü égiháború!
Lipóc várából a várúr fiát,
- Ki a bércekből tére meg, -
A völgyi falvacskában érte el
A zúgó-szárnyu fergeteg.
S hogy elvárná benn a pogány időt,
Meghuzta egy kis lak kilincsét;
Idős jobbágy-embert talála ott,
S mellette lányát, drága kincsét.
Az ősz olyan beszédes;
A lányka oly szemérmes!
A pad zsurolt, fehér az ágy;
Kevés jószág, de semmi vágy...
S az urfi szívesen maradt
Az egyszerű födél alatt.
Tejet tévén föl a leányka:
Pár kínáló szót rebegett!
S az urfi édesnek találta
A szót, mint a tejet...
A vész elmult, - az áldozó nap
Aranysugárt lövelle szét;
S az urfi bájosnak találta
A napot, s a lány súgárzó szemét...
Melyet a szép leány rakott,
A tűz fellángolt nyájasan.
S az urfi érzé, hogy szive,
Mint a tűz, lángolásba' van...
Majd megszoritván a lány kis kezét,
Vállára vette kürtjét, fegyverét,
S ifjú szivének tarka álmival,
Merengve járt a késő éjszakán;
S midőn ágyára dőlt, a vártorony
Idős kupján piroslott a korány.
------
Hónapjai a rövid évnek
Gyorsan futának, mint jövének.
Karos székében ült a vár ura,
Magas várának erkelyén,
És gondolá: ez mind enyém!
Tekintvén a föld messze tájira.
Mellette állt az ifju sarjadék,
- Sugár hajtás a vén csernek tövében -
És gondolá: mit ér a dús határ?
Koldus vagyok, ha nincs a lányka vélem!
Ki titkon boldogít; miért, miért
Nem adhatom mindezt szerelmeért...?
S merengő lelke, titkos vággyal,
A csendes falvi lakhoz szárnyal.
'Fiam, mi sürget annyira?
Talán vár szorgos munka rád?
Hogy oly gyakran látogatod
Alant a jobbágyok lakát...?'
»A jó rend és... a nép ügyébe' van,
Hogy megfordúlok ott...!« - 'Édes fiam!
Mindarra van szem, mely néz; - ne feledd,
Hogy neked itt, a várban van helyed!
A pórnak tiszte: szorgos munka és
Vak hódolat,
Melyet hiven, csak olykor látható
Urának ad.
De hagyjuk ezt a fontosabb miatt;
Fiú! nézd meg gyér s ősz hajszálimat!
Az őszi fának elhull levele,
S kidől gyakran a vén törzsök vele!
Ha ringaték mosolygó unokát,
Kor-, s fáradságtól ingó térdemen:
Meghajtom azt ama hatalmas úr,
A mord halál előtt, nagy szívesen;
Menyasszonyt néztem hát részedre ki,
Kezet hogy nyujts az oltárnál neki!'
Elhalványult az ifju mint az árny,
Szó helyt, sohaj szakadt föl ajkain;
Míg a fellázadt természet szava
Végigdördűlt a bércek ormain.
------
Vihartól védő ákácfáinál,
A jobbágy szalmás házikója áll;
Az est szelében ingó galy felett,
Pár őszi lomb sápadtan reszketett.
Alatta halvány, szótalan leányka
Borult az urfi keblére s nyakába...
Ez vérző szívvel kínosan
Mondá el apjának határzatát;
Amaz kétségbeesve, görcsösen
Ölelte át a szép ifjú nyakát.
És vallomása szívzuzó vala:
Keble alatt uj élet dobogott...
Anyává lőn a lángnak általa,
Mely túlözönlő hévvel lobogott.
Szegény, szegény leány!
Vihart hozott neked szerelmet!
S im a vihar letört...
Eldúlván a szűz rózsakelyhet!
Mi van több: kéj-e avvagy gyötrelem,
Csodás világodban, vak szerelem?!
Napok mulának, s hajthatlan maradt
A vár uránál az érc-akarat.
Ott állt az ifju, s új arája
Szerelmesen tekinte rája,
Mert szép ifjú volt a most bús vitéz,
Pillantása hő, szava mint a méz;
Tartása harcias, de nem kemény,
Szemében lángolt hóditási fény.
A kopját vetni emberül tudá,
Villám lőn a kard, ha megforgatá;
S ha tolla járt a zengő tamburán:
A sziv dobogni kezde szép dalán.
S mindez mit ér most...? szíve zuzva van!
Jár tántorogva, némán, nyugtalan...
Ijesztő váz a vendégek sorában,
Kik usznak a kehely s tánc mámorában.
------
Fényben pazar, boldogságban szegény
Nászünnep áll Lipóc várába' fenn.
Kinszenvedésben dús, hitben szegény
Nő nyög, sohajt a pórviskóba' lenn.
Szeméből forró köny ömöl,
Keresztvíz a forró könynek hullása:
Fürösztvén kisded gyermeket,
Ki bár a kínos életet ne lássa!
Rögtön megálltak könnyei...
S kit reszketeg karjára vőn:
Nézé a halvány csecsemőt,
Sokáig, némán és merőn.
S e csendből, melyben szörnyü harc vala, -
Most megrázkódva felriadt,
A bérci várnak termiből
Lezúgó nászi zaj miatt.
Beteg, lelkét ezer
Káprázó képek ostromlák körül:
Zavart emlékezet...
Hüség... gyalázat... hit... rendetlenül.
És ágyát, melyet fájdalom vete,
Elhagyta magzatával hirtelen;
Réten, mezőkön tántorogva ment:
Fehér kisértet, sötét éjjelen.
Midőn a bérctetőre ért,
- A várnak általellenében -
A nászi nép vigalma közt,
Éjfélt ütött az óra épen.
Általbámult a zajgó vár felé...
Kis gyermekét szivére ölelé,
S a szikla párkányára lépe,
Hol mélység tátongott eléje...
Szivén kétség, arcán zavar,
Szegény nő, tán halni akar?
S készül magát a mélybe vetni,
Gyalázatot, kint eltemetni...?
Igen... még a várhoz pillantva át:
Megcsókolá utószor magzatát,
S beállt a vég, a szörnyü pillanat,
Bukásra ingadoztak lábai...
De míg elmulnék egy rövidke perc:
Kővé meredtek minden tagjai.
S a barna sziklacsúcs felett,
Hideg szobor emelkedett.
A vígadó várból pedig
Az éj felén,
Örökre eltűnt a fiú,
A vőlegény.
------
Hová lőn a fény, és a vígalom?
Lipócvár puszta, század-dulta rom;
Ki a falak felett parancsola:
Nevével, mint az árnyék elhala;
De a kőasszony áll a bérc felett,
Fogván ölében a kis gyermeket.