Különös úti élmények: Olympos a száműzetésben
szerző: Nagy Endre
Különös egy tartomány az a Macedónia; völgyteknő, ahova a környező hegyekből mindenféle nemzet csurgott össze. Van ott szerb, bolgár, albán, dalmata, montenegrói, kucó-oláh, görög, cincár, malisszor, mirdita, sőt valódi ős-héberek is vannak, akik nem járták előbb körül egész Európát, hanem Jeruzsálem lerombolása után egyenest ide vetődtek és nyelvben, ruhában, szokásban, ízlésben kétezer év óta semmit se változtak. És ezt a sokféle nemzetet mind meg lehet ismerni a ruhájukról, mintha egy etnográfiai múzeum objektumai lennének.
Ez elegy-belegy csürhe fölött pedig a török az úr. Már pedig a török nagyon tud úr lenni, ha hagyják. Ami termőföld, az mind valami török pasáé; ott áll a mezőségen kaszárnyák között a palotája a pompás szelamlikkal és haremlikkal. És a városokban, a keskeny utcákon, a tarka nyüzsgő sokaságban a török vágtatva nyargalászik és a gyalogosnak a gondja, hogy miként menekszik az arabs paripa patája elől. A hódítók törvénye szerint török ember akárhol megszáll, övé a legjobb szoba, a háznépnek mosdóvízzel, édességgel kell fogadnia őt a kapuban, a ház gazdájának pedig a kantárszárat fogva kell letérdepelnie, hogy a török úr rálépve szállhasson le a lóról.
És ez a föld olyan volt, mint egy vívó-terem. Évezredek óta szokás volt, hogy amely nemzetek jól ki akarták verekedni magukat, itt adtak találkát egymásnak a Rigómezőn. Talán másutt is van ilyen széles síkság, ilyen enyhe dombokkal körülvéve, de ez határozottan divatban volt. Messze földről jöttek ide a hadseregek, hogy elintézzék egymással az ügyeiket. Verekedtek már itt görögök, rómaiak, keresztes hadak, muzulmánok, sőt itt harcoltak Hunyady János magyarjai is.
Persze, amióta a török hódító elterpeszkedett, azóta ezek a háborús mulatságok csak suttyomban folyhatnak itt. Erre valók a komitácsi-szervezetek. A bulgároknak és szerbeknek külön szervezetük van; mindkettőnek egy a célja: hogy Macedóniát fölszabadítsa a török járom alól. De mindkettő vigyáz rá, hogy annakidején a fölszabadítás érdeme kizárólag az övé maradjon, ennélfogva ahol csak teheti, minden eszközzel gyöngíti a másikat. Eszköz pedig - a Balkánról lévén szó - van bőven: tőr, bomba, méreg és gyújtogatás. Hol egy szerb komitácsi döf le hátulról egy nagyszájú bolgár politikust, hol egy bolgár komitácsi gyújt föl egy szerb falut. Ott ezt politikai tevékenységnek hívják.
Én akkoriban Konstantinápolyból gyalogszerrel iparkodtam haza Budapestre. Egy krajcár se volt a zsebemben és...
(Cholnoky elismerően csapott a vállára:
- Látod, öcsém, azt azért becsülöm benned, hogy mindig ilyen pénztelen tudsz maradni, holott néhány aranytekercset könnyűszerrel belehazudhatnál a zsebedbe!
Lukits elpirult és önérzetesen felelte:
- Soha! Hazugság árán, még az arany se kell!)
Útközben magam is fölcsaptam szerb komitácsinak. Két okból tettem. Először: hazafiságból, mert eszembe jutott, hogy ősapám II. József császár idejében erről a földről menekült volt Magyarországba a török zsarnokság elől. Másodszor: mert éppen jól jött az a hatvan dinár, amit a komitácsik havonta kapnak a titkos kasszából. Nagy pénz ez egy olyan koldus országban, ahol négy dinárért már egy egész kecskét kaphat az ember.
Nem akarom önöket komitácsi-működésemmel untatni, különben sem erről akartam beszélni. De annyit szerénytelenség nélkül is nyugodtan mondhatok, hogy ha revolverről, bombáról, tűzcsóváról volt szó, amit rám bíztak, én is megcsináltam olyan jól, mint akárki más.
Sőt egy bombát nagyonis jól sikerült elhelyeznem az üszkübi pasa palotájának kapualjában és a főnököm maga figyelmeztetett, hogy most már ajánlatos lesz egy időre eltűnnöm innét, mert a török rendőrök ugyan fatalisták és tátott szájjal várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön, de olyan sokan vannak, hogy egyszer véletlenül mégis csak belepottyanhatok valamelyiknek a szájába, ha sokat forgolódom közöttük. Macedónia déli részén: a görög határ közelében ajánlott egy kis községet, valami Gürghüli nevezetűt. Ha nappal alszom és éjszaka gyalogolok, három nap alatt elérhetem. Ajánlólevelet is adott egy odavaló hívünkhöz, egy Bogusovics Radomir nevű kereskedőhöz.
Csak rá kell nézni Dél-Macedóniában azokra a görög hegyekre és megérti az ember, hogy miért kellett a művészetek legbuzgóbb kultuszának épp itt kifejlődnie. Amilyen természetes, hogy a zsíros magyar alföldön csinálják a legjobb töltött káposztát, olyan természetes, hogy viszont itt csinálták a legszebb szobrokat. Csupa hófehér, halványeres márványtömbökből voltak összehajigálva azok a hegyek; aki szobrászhajlamú idekerült, úgy érezhette itt magát, mint a szenvedélyes vadász, aki véletlenül a Noé bárkájába csöppent.
Egy ilyen márványhegy meredek lejtőjén épült Gürghüli. Ez már igazi török falu volt: csupa lapostetejű, apró faház, amely mind egymásba kapaszkodott, hogy le ne csússzék a hegyről. Annyira benne voltam már a komitácsi-mesterségben, hogy csettintettem a nyelvemmel, amikor megláttam. Pompás "anyag" volt ez a falu: egy gyufaszállal föl lehetett gyújtani az egészet.
Sötét este volt, amikor Bugosovicshoz bezörgettem. Ő ugyan ó-hitű szerb volt, de eltörökösödött már az élet-szokásaiban, mint mindenki ezen a vidéken. A legszebb szobájába vezetett, leültetett az alacsony kerevetre, mélyen meghajolva a kezével a homlokát és a szívét érintette. Ezt én is megcsináltam neki, hadd lássa, hogy comme il faut úriemberrel van dolga, aki tudja, hogy mi illik. Aztán tapsolt és erre bejött a felesége és a leánya. Mindketten selyembugyogóban voltak, derekukon hímzett mellénykével, az egyik feketekávét hozott, a másik cukrozott befőttet. Az ember azalatt odakészítette elibém a nargilét, az egyik szárát nekem adta, a másikat ő dugta a szájába, az asszony pedig a szőnyegre kuporogva kis rézserpenyőből szorgalmasan rakta a parazsat a nargilére. Szótlanul szíttuk a szopókát és hallgattuk, amint a füst bugyborékolva szűrődött át a vízen. A leány pedig folyton odakínálta a befőtteit. Igaz, hogy egy jó birkapörköltet szívesebben láttam volna, de amint a leányra néztem, egyszerre elfelejtkeztem a gyomromról. Én még ilyen hajlékonytermetű, fehérarcú, feketeszemű csudát sohse láttam életemben. És amint ott állott lehajtott fejjel, szótlan engedelmességgel, olyan rezignált szomorúság látszott rajta, hogy a szívem belefacsarodott.
Közben elkészült rögtönzött vacsorám, megettem és mikor egy hatalmas ásítással kifejeztem szívem óhaját, intelligens házigazdám átvezetett a hálószobámba. Házigazdám megint tapsolt, erre a parancsoló jelre a felesége és a leánya elkezdett levetkőztetni, mint valami gyereket.
Reggel, amint hatalmas alvás után kinyitottam a szememet, a leány ott állott az ágyam mellett megint. Első pillanatban még azt hittem, hogy tegnap este óta maradt ott. Az egyik kezében nagy réz-mosdótálat tartott vizes kancsóval, a másikban pedig csíkos, háziszőttes törülközőt és szelíd türelemmel várt ki tudja mióta, hogy kinyissam a szememet. De az a szívfacsaró szomorúság most is ott gyászolt a szemében és mindenféle pajkos gondolatomat csírájában lefagyasztotta.
Amíg fölöltözködtem és megmosakodtam, ki is faggattam szépen, hogy miért olyan szomorú. Elmondta, hogy a prizrendi pasa háremébe az idén őt jelölték ki odaliszknak és egy aga épp ma délután jön el érte, hogy hiánytalanul átvegye őt a szülőktől. Ő pedig utálja a törököt, mégha mindjárt pasa is.
Nagyon fölháborodtam ezen az elbeszélésen, ámbár - bevallom - a fölháborodásomban sok volt a kan-irigységből is. Hogy egy ilyen gyönyörű hajadont csak úgy ráfűzzön az olvasójára, mint egy lyukas mogyorót! A fene a nagy hasába annak a török pasának, megfogadtam, hogy ebből ugyan nem eszik. Megkérdeztem a leánytól:
- És az édesapád mit szól hozzá?
A leány - Natáliának hívták - sírva felelte:
- Az apám örül neki, mert az egész falu irigyli érte!
Beszéltem az apjával és megbotránkozva láttam, hogy az emberek mindenütt egyformák. Lám az öreg vad szerb férfi volt, a törökellenes titkos szövetségnek fölesküdött tagja, hanem azért ő is örült, hogy az egyetlen leányát a pasa ágyasának adhatja, ami ott körülbelül olyan politikai előnyökkel járt, mintha valaki nálunk a miniszterelnök főkortese. Most már kész voltam a tervemmel, különben se vagyok az a fickó, aki nagyon sokat tétováznék. Amint egyedül maradtam a leánnyal, azt mondtam:
- Ide figyelj Natália! Délutánra csinálj egy kis batyut magadnak, kevés ruhával és sok ennivalóval. Aztán csak várj türelmesen. Én megmentelek a pasától!
Gyerekjáték volt nekem az egész. Ebéd után egyszerre négy oldalról kigyulladt a falu és míg a lakosság fejvesztetten ugrált ki a kis fakunyhókból, mint az egerek a lyukból, én kézenfogtam Natáliát és szépen kisétáltam vele a megbomlott faluból. Még a kutyák sem ugattak utánunk.
Folyton hegynek mentünk. Elég jó szerpentines út vezetett fölfelé, de persze volt eszem, hogy ne azon induljak el, mert biztosra vehettem, hogy az aga hamarosan észreveszi a szökésünket és utánunk szalasztja az embereit. Egyenesen nekivágtunk hát a meredeknek, akármilyen fárasztó volt is az.
De erre legalább senki se kereshetett bennünket. Az a kegyetlen macedóniai nap nekifeküdt a hátunknak, az átizzadt márványsziklák a cipőtalpon át is égették a lábunkat, de amint lenéztem, a gyönyörűség kárpótolt a szenvedésekért. Úgy égett az egész falu, mint a gyertya. A lelkiismeret se bántott; elég nyomorult, szurtos falu volt, joggal remélhette, hogy tisztességesebb, higiénikusabb falut építenek majd a helyébe. No meg ott volt mellettem Natália. Szegényke hűséges megadással baktatott mellettem, a hatalmas batyu alatt meggörnyedve. Persze én lovagiasan erősködtem, hogy majd viszem én, de ő a világért sem engedte. Jó macedóniai nevelést kapott az anyjától; Macedóniában pedig az asszonyok viselik a terhet, - hogy az Isten tartsa meg a szokásukat.
Csak estefelé, amikor már jó magasan voltunk, pihentünk meg az ormótlan szikla mögé telepedve. A batyuból bőségesen megvacsoráztunk és amint végighevertünk a mohos sziklán, be kellett magamnak is látnom, hogy nagy butaság lett volna, ha ezt a gyönyörű macedóniai virágszálat átengedtem volna a prizrendi pasának.
Másnap kora hajnalban tovább bandukoltunk. És minél bizonyosabbá vált, hogy most már ránk nem találnak a falubeliek, annál inkább kezdett nyugtalanítani a kérdés, hogy hova fogunk kilyukadni errefelé. Én úgy számítottam, hogy hamarosan Görögországba kell érnünk, de egyelőre úgy látszott, hogy ennek a halott márvány-rengetegnek sose lesz vége. A mohából és gyér bozótból kopasz fehér sziklák meredtek ki, mint a sírkövek. Egyáltalán nem volt biztató ez a tájék. És Natália hűséges, vak bizalma is kezdett szomorú rezignáltsággá konyulni. Szótlanul, lehajtott fejjel ballagott mellettem és néha egy-egy kövér könnycsepp szaladt végig az arcán. Meg se mertem kérdezni tőle, hogy mire gondol. Bizonyosan áldott magában, amiért ilyen alaposan kiszabadítottam. A pasa szőnyeges, szökőkutas háreme helyett ez a végtelen márvány-temető, - magamnak is el kellett ismernem, hogy ez bizony nem valami fényes vásár volt.
Már jól belegázoltunk a délutánba, amikor egyszerre vége lett ennek a csúf világnak. Épp hegygerincen álltunk, onnan beláthattunk a völgybe, amely olyan volt, mint a paradicsomkert. Csupa megrakott gyümölcsfa, sűrű szőlő, dús mező és kanyargós, szelídvizű kék patak. És nagy örömömre a fák között jóképű fehér házikók villogtak és nem egy kéményből vidám füst bodorodott, annak jeléül, hogy ott vacsora készül valaki számára. A közelünkben egy cigánybőrű legény feküdt hason és elmerülten fuvolázott valami együgyű nótát hétszárú nádsziringszén. Lekiáltottam hozzá:
- Hé, barátom! Hogy hívják ezt a falut?
A fickó úgy meglepődött a láttunkra, hogy a furulya is kiesett a kezéből. Válaszolni is elfelejtett, csak bámult ránk tágranyitott fekete szemével. Megismételtem a kérdésemet, akkor aztán ijedten felelte:
- Neo-Olympos!
Új-Olympos! Ez bizony elég pretenziós név volt egy ilyen kis falunak, de nem csodálkoztam rajta. Eszembe jutott, hogy már Görögországban vagyok, ahol egy törpe nemzedék próbál járni a dicső elődök saruiban.
- Kaphatnék itt szállást éjszakára? - kérdeztem.
A fiú ijedten hebegte:
- Azt én nem tudom! Azt csak az öreg tudná megmondani.
- Ki az az öreg?
- Hát ki volna? Az apám!
Kezdett kihozni a türelmemből ennek a fiúnak a butasága. Most már erősen rákiáltottam:
- Ne dadogj annyit! Ki az apád?
A fiú most nézett csak bambán rám.
- Hogy ki az apám? Hát ki más lehetne? Zeus!
Hát az urak ismernek engem, tudják rólam, hogy egyetmást megéltem már ebben a tarka-barka világban, de mondhatom, hogy erre majdhogy hanyatt estem. Rárivalltam újra.
- Kicsoda az apád?
A fiú elpityeredve szöpögte:
- Mondom, hogy Zeus. Ki más lehetne itt valakinek az apja?
Most néztem csak meg alaposabban. Sárga vitorlavászon tunika volt minden öltözete és bocskoros sarujáról két keskeny szárny fityegett. Gyanakodva kérdeztem:
- Hogy hívnak, kölök?
Egyszerű hangon felelte:
- Hermes vagyok.
Akkor már készségesen elszedte volt Natáliától a batyut, hogy majd ő cipeli tovább. De most gyorsan kikaptam a kezéből. Eszembe jutott, hogy Hermes nemcsak a kereskedőknek, hanem a tolvajoknak is istene és Natália a nagy sietségben nemcsak ennivalót és fehérneműt gyömöszölt volt a batyuba, hanem holmi ékszerféléket is. Ráparancsoltam, hogy vezessen Zeus házába. Hermes keservesen csalódott pillantást vetett a batyura, aztán elindult a falu felé. Mi meg utána.
Kövér fűbe taposott ösvényen lépegettünk nagy óvatosan, nehogy elvágódjunk a meredek lejtőn. Hermes is csak olyan vigyázatosan rakta a lábát, mint mink. Két lábán a szárny olyan erőtlenül lógott, mint az állatkert vízimadaraié, amelyeknek repülőizmát elvágták volt.
Oldalt a mezőn tehéncsorda legelészett és egy jól megtermett legény őrizte. Ez még gyérebben volt öltözködve, mint Hermes; csak egy vászondarab volt rajta, az is a hátáról lógott le. És a szemérmetlen fickó még csak el sem fordult, amikor bennünket meglátott, sőt ugyancsak megnézte Natáliát. Hermes vidáman kiáltott feléje:
- Evoe Phoebos!
Tényleg Phoebos Apolló volt, a napisten. De szörnyen el volt kanászosodva. Olyan volt, mint egy lezüllött arisztokrata. Natália láttára olyan szembeötlően gyulladt ki fajtalan vágya, hogy dühösen meggyorsítottam a járásomat.
A falu szélén kormos kovácsműhely állott. A szikrázó üllő mellett könnyű volt megismernem a szőrös Plútót. A műhely oldalán kinyílt a lakás ajtaja, terebélyes, kócoshajú, lompos asszonyság kukkant ki rajta és egy kondérból mocskos mosogatóvizet loccsantott a ház elé. Gebedjek meg, ha ez nem Aphrodyte volt, a szépség istennője. Csak rettenetesen el volt hízva és gyalázatosan el volt hanyagolva. De az arcáról rögtön ráismertem. Amint engem meglátott, hódító mosolyt rögtönzött az arcára és gyors mozdulattal lehullajtotta egyetlen szál pendelyét. De csúnya volt!
Amíg végigmentünk a falun, találkoztunk az egész mitológiai istenséggel, mert mind az utcára csődült a jövetelünkre és úgy megbámultak bennünket, mint ahogy a falu népe szokta megbámulni, ha vándorkomédiások jönnek. De olyanok voltak ezek, mint amikor egy hősi színjátékot ripacstársulat mutat be. Herkulessel is találkoztunk. Hát hiszen izmosnak izmos volt, de mint egy kimustrált díjbirkózó, amilyenek Párizsban a búcsúkon szokták produkálni magukat. Most láttam csak, milyen nagy költő volt az a Homeros, ha erről a szedett-vedett társaságról olyan nagyszabású költeményt tudott komponálni.
Zeus a községházán lakott. Elég jóképű ház volt, faragott márványkockákból összerakva, elől szabályos oszlopsorral. Nem mondom, jó formája volt, aminthogy abban a klasszikus stílusban bajos dolog nem jót és nem unalmast csinálni, de nevetségesen kisméretű volt az egész. Egy magamfajta közrendű ember számára talán villának elég lett volna a Rózsadombon, de már egy isten, pláne egy főisten számára magam is kicsinylettem. Zeus épp az ámbituson ült és nagyokat füstölt maga elé.
(Cholnoky szokatlanul nyájasan szólt közbe:
- Fiam, ellenőrizd egy kicsit a memóriádat! Biztos vagy benne, hogy Zeus pipázott?
Lukits engedékenyen válaszolta:
- Lehet, hogy nem dohány volt, csak ambrózia.
Cholnoky elégedetten dünnyögte:
- Nohát csak azért mondom!)
Ez a Zeus igazán szép szál ember volt. Magas, vállas, haja, szakálla csigákba göndörödő. Szép ember volt, de őszintén szólva kissé zsidós jellegű.
Amint a lépcsőzet aljához értünk, széles, méltóságteljes mozdulattal megállított bennünket. Akkor már a falu valamennyi apró és nagy istene ott bámészkodott, ágaskodott, tolongott körülöttünk. Majd eltapostak bennünket. De Zeus egyetlen intésére úgy szétváltak és úgy elkullogtak, mint a verekedő kosok, mikor a juhász közibük hajítja a botját. Azt már láttam, hogy tud rendet tartani az öreg.
Dörgő hangon megkérdezte tőlem, hogy ki vagyok és mit keresek erre. Rögtön elhatároztam, hogy füllentek egyet. Elvégre egy istennek csak nem vallhattam be, hogy egy falut felgyújtottam, csakhogy egy hajadont kiszöktethessek belőle. Inkább vakmerően azt hazudtam, hogy menyasszonyommal együtt elfogott az áhítat és búcsúba jöttünk ide. Zeus gyönyörűen beszopta ezt a hazugságot. Mennyi öröm gyulladt ki az arcán, nagy-nyájasan asztalához invitált és hellyel kínált bennünket. Aztán mézédes hangon megszólalt:
- Herám, édes öregem, gyere csak! Kedves vendégek jöttek!
Rosszképű, görbeszemű megéra jött ki nagy sebbel-lobbal a házból és amikor Natáliát meglátta, még jobban féloldalas lett az arca. Zeus hízelkedve szólott hozzá:
- Édes öregem, ugyan kínáld meg kedves vendégeinket egy kis nektárral, amit senki se tud olyan jól csinálni, mint te!
Hera asszony nem mert ellenkezni és csak hangtalanul motyogott valamit, de a szája mozgásán láttam, hogy valami egészen furcsa helyre kíván bennünket. Kiment és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy csak úgy porzott. Biztos, hogy a faluban ezt mennydörgésnek hallották és ájtatosan mondogatták:
- Ejha! Zeus apánk ugyancsak rázza a mennyköveit!
Hanem azért az itókát csak kihozta és odadobta dühösen az asztalra. Egyébként jó kis ital volt, erre szokták mifelénk azt mondani, hogy "hagyja magát inni". Iddogáltunk, beszélgettünk és kiderült, hogy ez a Zeus egy nagyon kedves, mondhatnám: egy egyszerű, igénytelen isten volt. Látszott rajta, hogy már rég nem diskurálhatta ki magát kedvére és örült, hogy végre akadt társasága. De nagyon jóízű beszéde volt. Olyan volt, mint egy régi vágású, vendégszerető magyar úr. Lassankint mindennel kipakolt.
Megtudtam tőle, hogy az első csapást a kereszténység mérte rá, de ezt mégis kiheverte volna. Az, ami végképp befütyült neki és az egész cégnek, Mohamed volt. Ő ugyanis leginkább kelet és dél felé gravitált, a derűs nap irányában. Elkeseredetten mondta:
- Az a többnejűség amit Mohamed prédikált, tiszta humbug! Nem is értem, hogy tudtak az emberek bedőlni neki. Hiszen senki se vádolhat meg, hogy én nemi dolgokban valami túlságos aszketizmust próbáltam volna híveimre parancsolni. Sőt e téren magam is gyakorlati példákkal iparkodtam a halandókat az életörömök megbecsülésére buzdítani. De a tömeg hihetetlenül buta és az ízlésén az isten se tud eligazodni!
Mikor minden híve otthagyta, ő is elhurcolkodott régi nagysága színteréről és oda száműzte magát, ahol a halandók útján kívül esett. Itt aztán meglehetős szűköcskén éltek, mert - és ez az egész branche-nak az üzleti titka - a hatalmat a hívőktől szerzi és egy isten hívők nélkül csak olyan, mint egy király katonák nélkül. Az ilyen legokosabban teszi, ha elvonul a világtól valami szegényes helyre, ahol régi hatalma illúziójában élhet anélkül, hogy a profán élet megzavarná benne...
Most értettem csak meg, miért örült meg olyan nagyon, amikor azt hazudtam neki, hogy áhítatos hitem hozott ide. Mindjárt ki is jelölt egy rendes kis házat a falu szélén nekem és Natáliának. És azt is megmondta, hogy mi a szándéka velem: ki akar nevezni félistenné, ami azzal az előnnyel jár, hogy halhatatlan leszek. Én - természetesen a kellő tisztelettel - azt feleltem, hogy előbb szeretném kipróbálni, milyen élet van itt, mielőtt magamra vállalnám a halhatatlanságot. Megjegyzem, ezt ő is helyeselte, sőt megdicsért az okosságomért, hogy nem megyek bele hebehurgyán a dologba.
Még aznap beköltöztünk a kis házba és olyan pompásan éltünk, mint a pápa Avignonban. Enni-innivalónk volt bőven és csak az volt a dolgunk, hogy a fűben hancúrozzunk és csókolózzunk. Elhihetik az urak, hogy annyi keserves viszontagság után ez az élet épp kedvemre való volt.
Zeus napjában többször ellátogatott hozzánk, a maga szemével akart meggyőződni róla, hogy megvan-e mindenünk és ez igazán derék dolog volt tőle. De megéreztem, hogy Natália jobban érdekli őt, mint én és ez már sehogyse tetszett. Folyton rábeszélt, hogy menjek kirándulni valahová; hol egy csudaforrást magasztalt, ahol driádok táncolnak, hol pedig arra akart rávenni, hogy menjek Dianával egy kis szarvasvadászatra. No de korábban keljen föl egy ilyen öreg Zeus, ha engem akar becsapni! Akreon is magamfajta jókiállású legény volt és Diana mégis szarvassá változtatta. Nohát énrajtam nem fogják az ő ócska mitológiai viccüket megrepetálni! Engem ugyan nem fognak fölszarvazni. Én bizony egy pillanatig se tágítottam Natália mellől.
Közbevetőleg meg kell mondanom az uraknak, hogy minden nappal, amit ott töltöttem, mind jobban nőtt és magasodott a szememben ez az egész istenség. Rideg természettudományos világnézet alapján állok, babonás hiedelmeknek és fölszínes látszatoknak sose szoktam beugrani, ezt a jelenséget hát az autoszuggesztióra vezetem vissza. Ugyanaz történt velem, ami a világvárosi emberrel, akit a sors a kisvárosba vetett; azzal kezdi, hogy mindent lebecsmérel és azzal végzi, hogy halálosan beleszeret a patikárusnéba és megesküszik rá, hogy az a világ legszebb és legelegánsabb asszonya.
Kezdtem áhítattal nézni arra a házra, amelyben Zeus lakott. Olyan hatalmas méretű, fölséges építkezés volt az a szememben, mint az Akropolisz. Hermes, aki eleinte két gacsos lábával csámpásan poroszkált a porban, most könnyedén libegett a levegőben és a lábán a két szárny erőteljesen, fürgén csapkodott, mint a sólyom. Phoebos-Apolló sem volt már az a szurtos csordás, akinek első nap láttam; csupa ragyogás volt, csupa praxitelesi szépség és azt is megszoktam nála, hogy a ruháját a hátán viselte.
De leginkább megváltozott a szememben Aphrodyte. Addig-addig karcsúsodott, amíg valóban a diadalmas szépség istennője nem lett belőle. Ha ránéztem, olyan értelmetlenül gondoltam vissza arra a lompos, termetes asszonyságra, akit első nap láttam meg, mint valami csömörletes álomra.
Zeus rendületlenül kitartott mellettem, azaz hogy Natália mellett. Folyton a nyakunkon lógott, mint egy megveszekedett házibarát. Egy napon gyönyörű aranysisakot hozott nekem ajándékba. Kétoldalt finom ötvösmunkával kivert arany-szárny nyúlt ki róla. Ez bizony már veszedelmesen hasonlított ahhoz a fejdíszhez, amivel a közhit a megcsalt férjeket szokta ékesíteni. Első pillanatban arra gondoltam, hogy visszautasítom, de - bevallom gyöngeségemet - nem volt szívem hozzá. Nehéz sáraranyból volt és nagyon illett a fejemre. Folyton a fejemen hordtam és ha tízszer olyan nehéz lett volna akkor se panaszkodtam volna. Aranyból hihetetlen terheket elbírok.
Egy délután - gyönyörű napsütéses idő volt - Natália a pázsitos tisztáson heverészett hanyattfekve és szájában akáclevéllel valami együgyű nótát próbált elsípolgatni. Én pedig a bokrok közé bújva avval foglalatoskodtam, hogy zsenge bodzaágból puskát faragjak magamnak és azzal ijesszek Natáliára. Persze, gyerekes mulatság volt ez, de abban az állandó verőfényes, gondtalan jólétben tökéletes gyerekké butultunk mind a ketten.
Hát amint egyszer faragcsálás közben kinézek a bokorból, igazán furcsa dolgot láttam.
Egy hófehér bika közeledett lassan, fölemelt fővel Natália felé. De ha nem a mitológia földjén lettem volna, ez a bika akkor is gyanús lett volna. Direkt giccses egy bika volt, egy gigerli-bika. Apró-fejű, gömbölyű-testű, hófehér selyem-szőrű, a hajlásokban gyöngéden rózsaszínű. Két nagy szeme epedőn könnyes volt és homlokán a szőrzet olyan szabályosan volt kigöndörítve, mintha most lépett volna ki egy finom párizsi frizér-szalonból. Rengve-ringva, magát kelletően riszálva, lassan közeledett Natália felé; rózsaszínű nyelvével körülnyalta a száját és ábrándosan sóhajtotta:
- Mu-u-uh! Mu-u-uh!
Éktelen dühre gerjedtem. Mindentől eltekintve már az is bosszantott, hogy ez a vén szamár még csak meg se próbál valami új trükköt kitalálni, hanem háromezeréves fogásokkal hozakodik elő. Nekem, aki a kisujjamban hordom az egész klasszikai műveltséget! Úgy bánik velem, mint valami csiszlikkel!
- Elkotródj innen, te szemérmetlen dög! Hogy verjen meg az én Krisztusom!
A csudatevő Krisztus szóra a bika nagyot bődült, mintha a matador torkán találta volna a kardjával, megtántorodott, minden porcikájában reszketni kezdett, összeesett és abban a pillanatban el is tűnt szőröstül-bőröstül. Helyette fesztelenül, kedélyesen mosolyogva, mintha mi se történt volna, ott állott Zeus. Odajött hozzám és derűsen mondta:
- Épp erre volt dolgom, hát gondoltam, megnézem, nincs-e valamire szüksége az én kedves híveimnek.
Hát én már sokat hallottam a görögökről, de ez a szemérmetlenség meglepett és mogorván hallgattam. Ő nem is törődött velem, hanem elkezdett Natáliának udvarolni azokkal a burkolt, képletes bókokkal, amelyek a szegény férj felé szürke, közömbös ábrázatot mutatnak, de a feleség felé parázna ígéretek tarkaságait villogtatják. Kedveskedve mondta:
- Hogy ne unatkozzék az én szép kis hívem, hoztam néhány színes kavicsot! Ezzel eljátszadozhatik.
Egy marék színes kövecskét dobott Natália ölébe; de a szemem belekáprázott, amikor ránéztem. Csupa válogatott smaragd, zafír, rubin és gyémánt volt. Ez az ajándék nemcsak egy szegény forgalomból kiment görög istennek, de még egy indiai maharadzsának is becsületére vált volna. Fölugrottam és haragosan kiáltottam:
- Nem köll! Vegye vissza!
(Cholnoky fejcsóválva mondta:
- Visszaadtad? Biztos ez?
Lukits elpirulva, halkan válaszolta:
- Most elfogadnám.)
Natália mohón fölmarkolta a kincset, a kebléhez szorította és ijedten rebegte:
- Nem adom! Nem adom! Ez az enyém! Zeus nekem hozta!
A vér egyszerre elborította az agyamat. Rekedten hörögtem:
- Natália, hagyjuk itt ezt az átkozott helyet! Gyere velem, Natália! Elmegyünk Görögországba, meglátod, milyen boldogok leszünk!
Natália sírvafakadt és dacosan toppantott a lábával:
- Nem megyek! Én itt akarok maradni! Nekem már elég volt a csatangolásból!
Ránéztem Zeusra; kifeszített mellel, hencegő mosollyal állt ott. Ez végképp elvette az eszemet, előkaptam a bodzafa-puskámat és nagy pukkanással rásütöttem. Persze ártalmatlan, tehetetlen fegyver volt ez, de ha ágyút sütöttem volna rá, az is mindegy lett volna, hisz halhatatlan volt a gazember. Sértett férfiúi büszkeségemben, szerelmemben, csalódásomban remegve ordítottam:
- Natália! Ha nem jössz, én itt hagylak! Krisztus engem úgy segéljen!
Zeus megint megtántorodott, Natália átfogta a derekát, hogy el ne essék. Én pedig lihegve, fújtatva, mint a sebzett vad, nekiiramodtam a hegyoldalnak és hátra se nézve futottam előre, dél felé.
Már jó messze jártam, mikor halk csörtetést hallottam a hátam mögött. Édes reménység derengett a szívemben, hogy talán Natália mégis megemberelte magát és utánam jött.
Megfordultam, hát nem Natália volt. Egy barnatestű, göndör hajú, pucér cigánypurdé loholt utánam és vállán két pilleszárny csapkodott.
Mindjárt megismertem. Eros volt.
Féltérdre ereszkedett és vacak íjával célba vett. De én elkeseredetten kiáltottam rá:
Elhord magad, te ronda kölök, mert úgy beléd rúgok, hogy...
Ijedten elugrott, de amint néhány lépést tettem tovább utamon, valami fájó sajgást éreztem hátul a tomporomban. Odakaptam, hát a huncut mégis belelőtt egy kis nyilat a vastaghúsomba. Nem nagy dolog volt, kihúztam. De azóta is, ha Natáliára gondolok, ez a kis seb ott hátul megint frissen kezd el fájni. Most is... engedjék meg, hogy fölálljak és úgy folytassam tovább...
Folyton mentem dél felé, Görögország irányában és azzal kecsegtettem magam, hogy majd ott az aranysisakomat pénzzé teszem és így csak eljutok haza. De ezzel a sisakkal olyan csuda történt, amit ma se tudok megmagyarázni magamnak. Mennél tovább mentem, az aranysisak annál inkább fakult, lazult, arany fénye eltompult, fémes szilárdsága elpuhult és mikor az első görög városkába - gondolom Ganaiosnak hívták - értem, már akkor egyszerű füles posztósipka lett belőle, amilyet a favágók viselnek télen.
(- No ezt már nem hiszem! - mondta Cholnoky.
De Lukits diadalmasan felelte:
- Véletlenül ma is megvan még az a sapka nálam! Ha nem hiszi a szerkesztő úr, holnap elhozom!)