Különös úti élmények: Még egy előszó
szerző: Nagy Endre
Most, hogy két elbeszélés megjelent már, új helyzetbe kerültem, amelyből nagy erőfeszítéssel kell valami szilárd objektív pontra emelkednem, hogy tisztán lássam azt a munkát, amit eddig elvégeztem és méginkább azt, amit ezután kell majd elvégeznem. Ebbe az új helyzetbe a nyomdafesték varázsló ereje döntött, amely - azt hiszem - mindenkit csapdájába ejt, aki írással foglalkozik. Egész egyszerűen az történt, hogy amikor a magam írását nyomtatásban megláttam, egyszerre adoptáltam annak minden szavát, mintha a magam elméjének édes szülöttje lett volna. Ezt a varázsló erőt el kell fogadnunk mindig elevenen ható tényezőnek, mert különben az irodalom mezején a plágium-vádak sűrűbben üvöltöznének, mint az afrikai réteken a sakálok.
Újból szigorúan emlékeztetnem kell hát magamat arra, hogy én csak szegény néhai Lukits Milos zavaros elbeszéléseit írom össze a közönség számára. Már eddig is akárhányszor rajtakaptam magam, hogy az elbeszélt események mögé az én lírám is odakeveredett hajtóerőnek, szerencsére anélkül, hogy egyszer is sorsdöntő szerephez juthatott volna. De ha magán az események menetén nem is változtatott, most utólag tárgyilagosan meg kellett állapítanom és töredelmesen be is vallom, hogy elbeszéléseimbe besurrant néhány futó hangulat, néhány lenge jelző, amely arról tanúskodik, hogy objektivitásom több ízben elszundikált.
Ígérem, hogy ezentúl ez nem fog megtörténni. Férfias komolysággal állítom, hogy a közönségnek az első két elbeszélés után még nincs oka, hogy szavahihetőségemet kétségbe vonja és ezt a munkát, mint a léha, semmittevő fantáziálás hitvány termékét eldobja. Remélem, hogy az a töredelmesség, amellyel apróbb hibáimat elismertem, meg fog óvni a súlyosabb bűnök vádja ellen. A továbbiakban pedig hű és szerény sáfárként iparkodom majd számon tartani Lukits Milos elbeszéléseit, úgy, ahogy azok valamikor a hajnali megnyilatkozások alélt hangulatában az ő lelkéből kiszállottak. Jól tudom, hogy a mindenható természettudományok e korában csak annak van értéke, ami dokumentum és ha ez élményekre a magam lírájából pepecselném rá a megbízhatatlanság színeit, azoknak egyetlen értékét semmisíteném meg.
Idáig jutván, még valamit tisztáznom kell.
Házi könyvtáram valamennyi forrásmunkájában se sikerült olyan adatot találnom, amely Lukits Milos elbeszéléseinek ténybeli állításait megerősíthette volna. Most már nyugodt biztonsággal kifejezhetem azt a meggyőződést, hogy Lukits Milos ez eseményeket sohase élte át a valóságban. De itt az olvasó figyelmét föl kell hívnom arra a különös szerepre, amit a korrektor tölt be a szellemi munka bonyodalmas üzemében. Kora estétől késő hajnalig egyformán nyitott szemmel sétál végig szépirodalmon, politikán, riporton, közgazdaságon, hirdetésen; bármilyen kemény bírói pártatlansággal páncélozza is körül magát, innen is, onnan is összecsurog a lelkében valami szellemi kotyvalék, ami olyan zavaros, mint a kolduló barátok szüreti hordaja; üvöltöző pátosz és röhögő komikum, selypítő líra és prédikáló okoskodás egy közös szürke mezővé válik őelőtte, amelyen a helyesírási dudvákat böngészi olyan magafeledt nyugalommal, mint ahogy az ibisz szedegeti a férget a redves fa kérgéről és a rettenetes krokodilus páncéljáról egyaránt. Már most ha én járatos lennék a lélekelemzésben, amelynek útvesztőit a csudálatos Freud tanár látta el pontos és csalhatatlan Baedeckerrel, - mindebből le tudnám vezetni azt a lelki procedurát, amellyel szegény Lukits Milos robotos lelke a pihenés óráiban mindenből kirekesztett vágyait féktelenül kiélte.
Az az egy bizonyos - és ezt ismét hangsúlyoznom kell - Lukits Milos hitt abban, amit elbeszélt. És azt, amiben valaki hitt egyszer, senkinek sincs joga többé valótlanságnak mondania. Hiszen a valóság is csak a képzelet egyik formája és biztosan vannak távoli világok, amelyekből nézve a mi legvaskosabb anyagunk is csak megfoghatatlan, anyagtalan vibráció. biztos, hogy azokat a tájakat, amelyekről Lukits Milos beszél, geográfus sohase látta, mérnök ki sohase mérte, de az ő képzelete járt arra és ez elég. Hiszen az északisark is csak azóta valóság, amióta Amundsen a maga jelentése szerint elröpült fölötte; pedig biztos, hogy csak a repülőgépek halvány árnyéka suhant el a nagy titok szűz haván...