Különös úti élmények: II. Az ellopott mennyország
szerző: Nagy Endre
Samutra jelentéktelen kis helység Hátsó-Indiában, ott is egészen az Isten háta mögött. Mikor én ott jártam, akkor még nem ért el oda Anglia keze; sem a jobb keze, amellyel adni szokott, sem a bal, amivel visszaveszi.
De éppen ezért választottam én ezt a falut. Minél eldugottabb, nyomorultabb fészek volt, annál jobb volt nekem akkori mesterségemben.
Nem szépítem a dolgot, megmondom őszintén: biz én ott kuruzslással foglalkoztam. Volt egy láda aszpirinom, jódtinktúrám, ricinusom, morfiumom, - ez éppen elég volt ahhoz, hogy ott csudatevő orvos lehessek. Igaz, hogy arrafelé az emberek többnyire pestis, vagy tigris folytán szoktak meghalni, és akit a pestis vagy a tigris megharapott, annál az aszpirin nem sokat használ. De legalább nem is árt.
Hónapok óta voltam már Samutrában; a praxisom napról-napra nőtt; messze vidékekről is kezdtek már özönleni a betegek, akiket a csudatevő hírem vonzott. Határozottan kezdtem már megtollasodni; volt egy csinos kunyhóm és egy szolgám, aki egy kicsit nyalánk, tolvaj és kíváncsi természetű hindu volt, de egyébként ügyes és buzgó. Engem nagyon jól kiszolgált, az bizonyos. Egyszerűen, de bőségesen és főként nyugodalmasan éltem. Ma se kívánnék szebb életet magamnak. Már früstökre is csirkét kávéztam.
(Cholnoky megfenyegette csontos mutatóujjával:
- Vigyázz, te betörő! Indiában nem esznek húst. Ott a lélekvándorlásban hisznek!
De Lukits Milos zavar nélkül folytatta.)
Tudom, hogy az igazhitűek nem eszik, épp azért jutott belőle olyan bőségesen nekem, aki pogány voltam az ő szemükben. De ha már a szerkesztő úr úgyis félbeszakított, hadd jegyezzem meg, hogy én ezt az egész lélekvándorlási históriát nem értem. Mert ha igazán hisznek a lélekvándorlásban, akkor bátran leölhetnék az állatot, mert úgyis csak a húsát eszik meg, a lelke egyszerűen odébb áll egy házzal.
Tehát... Egy éjszaka, amikor éppen az igazak álmát aludtam, valaki bezörgetett a kunyhóm ajtaján. Bosszúsan fölültem a vackomon és a szolgámnak, aki úgy aludt, mint a juhászbunda, kikiáltottam, hogy nézze meg, ki az.
Egy csúnya, olajosképű, feketeszakállas, meglett korú hindut vezetett be, aki elmondta, hogy a szomszéd városból jött egyenest hozzám a betegségével. Rosszkedvűen kérdeztem meg, hogy mi a baja. Ő a szemére mutatott, hogy az fáj neki. De már erre méregbe jöttem. Ráordítottam, de olyan goromba hangon, mintha igazi diplomás egyetemi orvostudor lettem volna:
- Hallja-e, a teremburáját kendnek erre meg amarra! Ha a szeme fáj kendnek, azzal várhatott volna reggelig és nem kellett volna engem a legédesebb álmomból fölkeltenie!
Erre ő titokzatosan dörmögte, hogy hajlandó mindent megmagyarázni nekem, de csak négyszemközt teheti; küldjem ki a szolgámat az előszobába.
Egy pillanatra még gyanút fogtam. Ez a hindu olyan volt, mint a mi cigány-fajtánk: szikár, de erős, mint a kenderkötél. No de - ez ma is meglátszik még rajtam - én se voltam ám valami nyápic legény. Ha valami rosszban töri a fejét, velem ugyan megjárhatja. Kiküldtem hát a szolgámat és az ajtót is betettem mögötte, hogy ne hallgatózhassék.
Akkor aztán a páciensem elmondotta, hogy szántszándékkal jött éjszaka, nehogy valaki megláthassa, mert ha kitudódnék, hogy ő az én segítségemre szorul, egyszeribe vége lenne a becsületének. Ő ugyanis fakír, éspedig messze környék legnagyobb hírű fakírja. Tudja is valóban a fakírok titkos, bűbájos tudományát, de a fakír varázslata önmagával szemben tehetetlen, mint ahogy a kígyó is immunis a maga harapása ellen.
Mikor látta, hogy kételkedve elmosolyodom, elzöldült az arca. Tudvalevő, hogy a sötétbőrű emberek a pirulást zöld színnel szokták kifejezni. Rekedten súgta:
- Jól tudom, uram, hogy neked nagy a tudományod, de vannak dolgok, amikbe ti sohase fogtok behatolni. Idenézz!
Katufrékjából kivett egy kalapácsot és egy nagy kampós szeget. A szoba levegőjében kinézett magának figyelmesen egy képzeletbeli pontot, a kampós szeg hegyét gondosan odaillesztette és elkezdte nagy erővel belekalapálni a levegőbe. A szeg szilárdan megállott a levegőben, még az átalvető tarisznyáját is ráakasztotta és biztatott, hogy próbáljam meg kihúzni, ha bírom. De nem bírtam. Ő pedig csak egyet fújt rá és a szeg csörömpülve a földre hullott.
(Cholnoky erre megjegyezte:
- Egy előkelő angol katonatisztekből és akadémikusokból álló bizottság az ötvenes években hasonló esetről tett jelentést a londoni királyi Akadémiának. Egy fakír a magasba hajított egy gombolyag madzagot, az kiegyenesedve, kifeszülve megállott a levegőben és a fakír föl is mászott rajta olyan magasra, hogy lentről látni se lehetett többé.
Lukits Milos hálásan nézett mesterére és diadalmasan mondta:
- Na ugye!)
Én már addig is sokat hallottam a fakírok titokzatos művészetéről, de csak akkor kezdtem igazán hinni benne.
Meg akartam mutatni neki, hogy azért mi európaiak is értünk egyet-mást a kóklerséghez, csakhogy mi orvostudománynak hívjuk. Elővettem a hallgató-csövemet és azon néztem a szemébe. Látszott a fakíron, hogy titokzatos masinám legalább is úgy imponál neki, mint nekem a levegőbe vert szeg.
Rögtön láttam, hogy egyszerű szemgyulladása van. Acetilén-lámpám volt, annak brutális lángját az arcába világítottam és ő könnyezve fordította el a fejét. Szomorúan nyögte:
- Ez az uram! Sötétben semmi baj se volna, de a világosságot nem bírja a szemem!
- Jól van, jól! Majd megpróbálunk valamit.
Vattát alkoholba mártottam és lemostam vele a szemét. Rettenetes fájdalmas lehetett, de hát mi az egy fakírnak, aki a hegyes fogazatú gerebenen olyan édesdeden fekszik, mint a velszi herceg a hattyú-pihés matracon. Még csak föl se szisszent. Aztán elővettem a fekete pápaszememet, ami nélkül európai ember el se induljon trópikus vidékekre és rátettem a szemére. Diadalmasan mondotta:
- Csudálatos! Csudálatos! Nemhogy fájna a fény, de inkább jól esik, mintha a legszebb bajadér simogatna a tenyerével!
Sajnálkozó sóhajtással adta vissza a pápaszemet.
- De jó volt, de jó volt! Köszönöm neked ezt a gyönyörűséget!
Tréfás sértődöttséggel rámordultam:
- Ejnye, hát ez a hála? Hogy visszadobod az orvosságot? Vagy talán nincs rá szükséged?
Most már egészen elzöldült örömében.
- Óh uram... nem vagyok én ahhoz elég gazdag, hogy ezt megfizethessem neked!
Megmagyaráztam neki, hogy mi az a kartársi szolidaritás; kollégák vagyunk, tehát nem fogadunk el egymástól honoráriumot. Remegő kézzel akasztotta vissza a fülére a pápaszemet és ünnepélyes hangon mondta:
- Te nekem adtad ezt a mérhetetlen kincset, hát én is akarok adni neked valamit. Az is majdnem olyan érték, biztosítalak róla! Íme.
A kebléből kihúzott egy picike vászonzacskót, valami fehér por volt benne. De csak éppen egy késhegyni, annyi, amennyit szerződésnélküli színészek szoktak a kávéházban szódabikarbónából beszedni, amikor el akarják hitetni magukkal, hogy ebédeltek. A fakír észrevette arcomon a fitymálást, tehát elmélyült hangon dörmögte.
- Tudd meg, hogy az élet legnagyobb kincse ez a por. Sok ezer év előtt egy nagy brahmin találta ki. Aki ezt lenyeli, egyszerre átéli mindazt a gyönyörűséget, amit a látás, hallás, szaglás, ízlés, tapintás egy hosszú életben adhatna az embernek. A legszebb tájat látja, a legillatosabb virágokat szagolja, a legandalítóbb zenéket hallja, a legízesebb ételeket eszi és a legszebb nőt szereti... Nemzedékekről-nemzedékekre mindig csak egy adag készül ebből a porból és sorsolással vetik ki azt a szerencsés haladót, aki ezt az adagot megkaphatja. Most én kaptam meg és én neked adom... De figyelmeztetlek, hogy ezt csak egyszer és a maga egészében lehet fölhasználni; ne is gondolj rá, hogy apróbb adagokra osszad, mert aki az élet gyönyörűségeit fölaprózza, megsemmisíti azokat. És ne kóstolgasd, mert aki a gyönyörök kelyhét megkóstolja, örökös rabja lesz, de aki fenékig issza, örökre megszabadul attól.
Elköszönt tőlem és kifelé indult. Mikor az előszoba ajtaját kinyitotta, a szolgám ijedten ugrott hátra. A fakír a vállára tette a kezét, a szemébe nézett és a szolgám lecsukott szemmel, mereven terült el a vackán, mint a kivágott fatörzs. A fakír rá se nézett többet és a kunyhó előtt, ahova kikísértem, hidegen mondotta:
- Ez nem fog fecsegni rólam! Benned pedig megbízom.
Visszatértem a kunyhómba. A szolgám még hipnotikus álomban aludt. Egyedül voltam a csudálatos porral. Megszagoltam; gyönge fűszerillata volt, de ez nem számított, mert Indiában és Amszterdamban mindennek fűszerszaga van. Határozottan izgatott lettem. Nem lesz rossz beszedni ezt a port és végigélvezni a misztikus Kelet mákonyos gyönyörűségeit. Ebben az egyhangú életben nem fog ártani ez a kis izgalom.
Már a számhoz emeltem a zacskót, amikor hirtelen meggondoltam a dolgot. Most úgyis rémítően álmos vagyok, akármi történnék is velem, reggelig úgy kialudnám, hogy az emléke se maradna meg. Nagy bolondság volna tőlem, hogy most tékozolnám el ezt a csudaszert, amelyből ez az egy adag van az egész világon. Okosabb lesz majd holnap, amikor jól ki leszek aludva.
Lefeküdtem, de már szenderegni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy a port az asztalon felejtettem. Az a buta szolga még lesöpörheti onnan. A nyakamba akasztottam a kis vászon-zacskót és most már nyugodtan elaludtam.
Másnap egész délelőtt úgy éreztem magam, mint a vőlegény, aki a nászára készül. Mérsékelten ettem-ittam, minden mozdulatomat megfékeztem; könnyű gyomorral, pihent testtel akartam neki menni az élet legnagyobb gyönyörűségének. Egyik vizitemen egy csinos hindulány akaszkodott belém, de én leráztam magamról. Majd bolond leszek köleskásával jóllakni, mikor ebédre vagyok hivatalos!
Délután a szolgámat is elküldtem hazulról és magamra zártam az ajtót. Már majdnem a számban volt a por, amikor egyszerre élesen, mint a penge, a lelkembe vágott a gondolat, hogy ostobaság lenne az élet legnagyobb gyönyörűségeit éppen most kiélnem. Egészséges vagyok, a dolgaim is rendben vannak, egyhangú életemnek kis törődései mellett megvannak a maga kis örömei is. Kár lenne ezt most megzavarni egy olyan élménnyel, amely után csak elviselhetetlen nyomorúságnak látszanék az életem.
Alapos meggondolás után elhatároztam, hogy ezt a port életemnek ezt az egyetlen nagystílusú lehetőségét elteszem arra az időre, amikor emberek és dolgok végképpen cserben hagynak és sötét szenvedéseimért ez a csudaszer fog majd kárpótolni.
Még csak egy gondom volt: hogy hogyan óvjam meg ezt a drága port a szolgám elől. Mert ha észreveszi, hogy egy kis jelentőséget tulajdonítok annak, ez már elég ok lett volna neki arra, hogy elcsenje. Csúnya szarka-természete volt.
De ennek is megtaláltam a módját. Beleöntöttem a port egy kis üvegbe és tussal ráföstöttem egy halálfejet. Így nyugodtan odatehettem a polcra a többi orvosságos limlom közé.
Szabadidőmben mindig olyan édes reménykedéssel néztem ezt az üveget, mint az imádott ara fényképét. Sokszor voltak keserves óráim, amikor hontalanságomnak és életem hiábavalóságának gondolata úgy rám borult, hogy majd megfulladtam alatta, de mihelyt e porhoz nyúltam, hogy bevegyem, egyszerre ezer enyhítő körülmény jelent meg az agyamban, csupa apró, múló kellemes semmiségek, - és a port visszatettem szépen jobb időkre, azazhogy rosszabb időkre. És ha szép tájat láttam ízes falatot ettem, szép nővel találkoztam, arra gondoltam, hogy mi ez ahhoz mérten, ami rám vár.
Egy nap aztán rám szakadt a tragédia, váratlanul, mint egy ostoba tégla.
Épp akkor nyitottam be a szobámba, amikor a szolgám az éterből egy nagyot kortyantott. Erre már dühbe jöttem. Elvégre ez a pár medicina volt az üzletemnek az alapja, ebből éltem. Ez a gazember a tudományomat itta meg.
Nem vagyok kegyetlen ember, a legyet is cukrozott léppel fogom, de most elöntött az indulat. Torkon ragadtam a fickót és alaposan megpofoztam. A szeme kifordult a fehérjével, a szája tajtékzott, úgy üvöltötte:
- Jaj, jaj! Az én uram haragszik rám! Az én uram megvert engem! Jaj, jaj! Haljak meg!
Még mielőtt megakadályozhattam volna, lekapta a halálfejes üveget és lenyelte a port belőle. Hiába kaptam utána, már késő volt; a gazember lenyelte egyetlen reménységemet!
Hanyatt vágódott a földön és csakhamar láthattam, hogy a fakír nem hazudott, amikor ezt a port csudaszernek nevezte.
Az arca átszellemült, a szeme kigyulladt, az ajka szélén kéjes mosoly vonaglott. Határozottan megláttam rajta, hogy most valami tündéri tájék fölött repül el, mint ahogy a legredvesebb telegráf-oszlopon is meglátni a fölkelő nap fényét. De haj, én hiába meresztettem ki a szememet, hiába feszítettem meg minden idegemet, én csak a szobám nyomorúságos négy falát láttam és tehetetlen dühvel kellett néznem, hogy az ő buta arcán mint ragyog egy mesebeli, sohaselátott vidék visszfénye.
Aztán az orrlikai kitágultak, az orrcimpái megreszkettek; a gégéjén gyönyörteljes turbékolás hördült; - tudtam, egész tisztán tudtam, hogy most a paradicsomkert virágainak isteni illatát szívja magába és én hiába szimatoltam megfeszített iparkodással, csak a szobám dohos szagát éreztem.
És láttam aztán, hogy hall muzsikát, amilyet ember füle még sohase hallott és érez ízeket, amilyenek ember ínyét még sohase csiklandozták és én mindebből kirekesztve ugrándoztam, mint a kutya a vacsorázók asztala körül.
No és aztán...valami vesékig ható, elnémult, örvendező sikoly szakadt ki a fickó tüdejéből, a két karját kitárta, az arca lángban égett, a melle zihált.
Tudtam, hogy most közeledik feléje az álmok asszonya, akit csak a boszorkányság tud halandó férfi karjába keríteni. Ha lép, a lába ujja se érzi a földet, olyan anyagtalan; talán nincs is másra életműszere, csak a szerelemre. Egy tiszavirág-nő, aki csillagok izzó gőzéből arra teremtődött, hogy az embernek egy órára lehozza a földöntúli, az isteneknek való gyönyört! És ez az óra engem illetett! Ennek a nőnek joggal az enyémnek kellett volna lennie.
Láttam, hogy a nyomorult fickó esztelen, ájult vágyódásában kicsúcsosodva mint nyúlik az én asszonyom elé és a szememet elborította a bikavér. Nem, gazember! A színeimet, illatjaimat, zenéimet, ízeimet fölzabálhattad, de az asszonyomat nem fogod elvenni tőlem.
Hozzáugrottam és két kezemmel átfogtam a nyakát, hogy beléfojtsam az életet.
Hiszen ha én ezzel a két kezemmel megszorítok valakit, az ugyan belegebed. De most rémülten éreztem, hogy az ujjam annyi nyomot se hagy a nyakán, mintha egy kősziklát szorongattam volna. És amellett belülről tüzelt az a nyak; mintha az öntött vas fűtőtestet fojtogattam volna.
Most láttam csak, micsoda nevetséges, kirekesztett Dandin György lett belőlem. Fojtogathattam, pofozhattam, rúghattam, döfködhettem, - az csak annyit ért, mintha elektromos áramoknak akartam volna a tenyeremmel útját állani. Ott kuporogtam a testén és néznem kellett, mint szeretkezik össze azzal a láthatatlan tündérrel. Hallottam csókokat, amelyekben villamos szikrák sercegtek és végignéztem vonaglásokat, amelyek már epilepsziában görcsösödtek. És ott kellett lennem akkor is, amikor egy üdvözült röhögéssel elernyedt és kielégült sóhajjal mély álomba süppedt...
Ekkor fogadtam meg és azóta is állom a fogadalmamat, hogy sohase nősülök meg. Hogy én ezt még egyszer végigcsináljam? Elég volt egyszer is!