Különös úti élmények: Én mint Atyaisten
szerző: Nagy Endre
Akkor épp a - tizenkettedik órában toppan be hozzám Inger Szolimán levele. Épp facér voltam és valamennyi lehetőséget vigiglatolgatva, már csak egy elhelyeződés maradt a számomra: hogy beszegődöm hullának a kórbonctani intézetbe.
E levelében Inger Szolimán pénzt küldött hajójeggyel és azzal a meghívással, hogy utazzam el Szomáliába hadsegédnek felséges személye mellé. Azt is a lelkemre kötötte, hogy vigyek magammal egy tűzoltófőparancsnoki díszegyenruhát is, annak ott nagy lesz a becsülete.
Szerintem halandó emberben Inger Szolimán futotta be a legszebb karriert. Ha hozzája mérem, Napoleonról legföljebb annyit mondhatok, hogy "jól beütött neki". Igaz, hogy Napoleon a francia császári trónig jutott el, de amikor elindult, már francia állampolgár és francia aktív katonatiszt volt. Ez eráris vaffenrokkot viselte, tehát udvarképes volt.
Mi ez ahhoz mérten, hogy Biharból elindul egy szőkehajú, fehérarcú, kékszemű gyerek és Szomáliában a feketék megteszik a királyuknak. Egy olyan országban, ahol a valamirevaló ember a subicknál kezdődik!
Ez történt Inger Szolimánnal. És komoly királyi mivoltában csak akkor kezdtem el kételkedni, amikor levelével megkaptam a baráti szeretet e nemes gesztusát, amellyel szerencséjében rólam, egykori iskolatársáról megemlékezett.
Utazásom vasúton és tengeren eseménytelen volt; a tengerpartról gyalog bandukoltam Katafuig, ahol a szomáli király nyári rezindeciája van.
(Cholnoky rossazlló fejcsóválással mondta:
- Nyári rezidencia? Fiam vigyázz! Szomáliában örök nyár van!
Lukits Milos szelíd engedékenységgel felelte:
- Tényleg! Azért lakott hát folyton ott Inger Szolimán!)
Mihelyt elfoglaltam hivatalomat, mindjárt láttam, hogy Inger Szolimán népének valóban hőn szeretett királya. És méltán, mert bölcsességével és honszeretetével országát gazdasági és kulturális téren egyaránt előresegítette. Szomália és Európa között élénk kereskedelmi összeköttetést létesített. Országának főbb kiviteli cikke a füge, datolya, szerecsendió, gumi és oroszlán volt. Egyenest az ő buzgó működésének köszöhető, hogy ezidőtájt a szomáli oroszlán teljesen kiszorította az európai állatkertekből a abbesszíniai oroszlánt, amely addig úgyzólván monopolizálta az európai piacot. Ez már majdnem háborúra vezetett Szomália és Abbesszínia között, de Inger Szolimán finom diplomáciai tapintattal ezt a veszedelmet elhárította.
A gazdasági élet föllendülésével együttjárt a szokások és erkölcsök finomodása. Amikor én ott jártam, Szomália odáig fejlődött volt már az európaisodásban, hogy - jól emlékszem - a társadalom minden rétegében kínos föltűnést és határozott ellenszenvet keltett, amikor egy, az udvari körökhöz közelálló hölgyről kiderült, hogy megette a férjét.
Őfelsége mindvégig meg volt elégedve a működésemmel. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ha Inger Szolimán külön fejezetet kap majd Szomália történelmében, nekem is jut egy alcím benne. Elvégre azt a tényt senki se fogja tudni letagadni, hogy Szomália a mi uralkodásunk alatt élte úgy a kül-, mint a belpolitikában az áldásos béke aranykorát.
Csak egy körülmény okozott keserves gondot Inger Szolimánnak. Ugyanis Szomália keleti határa egy őserdő volt, amely a kifürkészhetetlen titokba merült. Senkise tudta, meddig terjed, mi van mögötte, sőt magát az erdőt is a naiv néphit a legfélelmetesebb rémekkel népesítette be, úgyhogy ez az erdő "Tabu" volt a lakosság számára. Oda a lábát senkise merte betenni és ha csak ránézett is, a háta mögé köpött háromszor jámbor borzadozással. Persze bennünket nem nagyon nyugtalanítottak azok a lehetetlen összetételű szörnyetegek, amelyekkel a lakosság képzelete ijesztgette önmagát. De annál inkább nyugtalanított az a gondolat, hogy országunk egyik határát magunk se ismerjük. Ez annál kellemetlenebb volt, mert az ország egyetlen hajózható folyamának, a Niger-folyónak felső folyása ebbe az őserdőbe veszett.
(Cholnoky haragosan szólt közbe:
- Hallod-e te imposztor! Én nem vagyok kicsinyes ember, néhány száz kilométerért igazán nem szólok, de a Niger folyót hagyd ott, ahol van, Nyugat-Afrikában. Biztosan ott is szükség van arra!
Lukits Milos Jámbor engedékenységgel felelte:
- Akkor nem a Niger folyó volt. Nem csuda, hogy szegény benszülöttek többször tévedtek a földrajzi fogalmak elnevezésénél. Térkép nélkül dolgoztak.)
Egy napon őfelsége meghitten a vállamra csapva mondta:
- Nem volna kedved egy expedíciót szervezni ennek az erdőnek a kifürkészésére?
Szokásos férfias határozottságommal feleltem neki:
- Felséges uram, életem a hazáé és a királyé!
Forrón megrázta a kezemet és ezzel kettőnk között ez a kérdés el is intéződött. Nyomban hozzákezdtem az expedició megszervezéséhez. A legjobb hadfiakat választottam ki, a szomáli aranyifjúság színejavát. Egy se volt, akinek legalább két zápfog ne lett volna az orrcimpájába tűzve. én minden zsebemet automata-pisztollyal raktam meg és a vállamra jó Lancasteremet vettem. Az embereim a maguk ősi fegyvereivel látták el magukat: íjjal és a "hokú" nevű dárdával, amely szomáli specialitás. Ez a dárda egy ravasz horoggal volt fölszerelve, minek folytán ha az áldozatba beleütötték, visszahúzni többé nem lehetett azt. Aki tehát a dárdáját vissza akarta szerezni, kénytelen volt az áldozatot előbb szétdarabolni. Ennek következtében a szomáli etika szerint a legszörnyebb szégyennek számított, ha a legény a dárdája nélkül tért vissza a csetepatéból.
Fényes udvari ünnepséggel indultunk útnak. Engem a lakomán az a kitüntetés ért, hogy őfelsége sajátkezűleg vágott le nekem a nyársonsült zebu púpjából egy szeletet.
Kiséretemnek nem mondottam el az expedició célját, csak azt adtam tudtukra, hogy a haza valami nagy szolgálatot vár önfeláldozó hősiességüktől.
A derék fiúk derekasan viselkedtek. Úgy itták a rumot, hogy öröm volt nézni és még akkor is daloltak, amikor útnak indultunk. Egyébként az udvari népség a királlyal az élén jó darab úton elkisért bennünket.
Két napig kifogástalanul szuperált az expedíció. Hol meneteltünk, hol megpihentünk. De akár meneteltünk, akár pihentünk, a fiúk egyformán itták a magukkal hozott rumot. Ez volt a világ legvidámabb expedíciója - két napig.
Hanem aztán a harmadik napon odaértünk az erdőhöz és egyszerre vége szakadt a mulatságnak. Anélkül, hogy valami intézkedésemet is megvárták volna, egyszerűen táborozásba kezdte, mint akik elérkeztek utazásuk végállomására. Mérgesen ráripakodtam az egyikre:
- Mi lesz, hé! Még messze van a pihenő!
Szép szál legény volt, persze nem kiskúnsági, hanem szomáli értelemben. Nyurga, mint a paszulykaró és inas, mint a bikacsek. Dárdájával a fogát piszkálgatva felelete:
- Innen tovább már ügyse mehetünk, hacsak nem visszafelé. Az meg nem sürgős.
A többi mind bólogatva helyeselt, hogy milyen jól beszél. Dühösen kiáltottam:
- De hiszen még csak most kezdődik az igazi út be az erdőbe! Hát mit gondoltok, ebugatta kófic lingárok, hogy én majálisra jöttem veletek?
(Cholnoky belenézett a spriccerébe és mosolyogva kérdezte:
- Te lókötő, nem szíveskednél megmondani nekem, hogy hívják szomáliul a majálist?
De Lukits Milos annyira beletüzesedett volt az elbeszélésbe, hogy meg se hallotta a kérdést, hanem zavartalanul folytatta.)
Valamennyinek elsötétedett az arca, mikor megtudta, miről van szó. Mogorván duruzsolva súgtak össze, Amiből annyit megérthettem, hogy azt nem bánják, ha magam nekimegyek az erdő valamennyi gonosz szellemének, de nekik semmi kedvük sincs rá, hogy kövessenek. Ők bizony a tabu ellen nem harcolnak. Hát én tudtam, hogy erre mit kell válaszolni. Két kezemmel belenyúltam a két zsebembe, kivettem egy-egy pisztolyt, a csövét körülsétáltattam a társaságon és higgadt hangon mondtam:
- Nézzétek fiúk! Azt én nem tudom, hogy az erdőben van-e Tabu, vagy nincsen, hiszen épp azért akarom bejárni az erdőt, hogy meglássam, ha van és odébb kergessem egy házzal. De ez a két pisztoly egész bizonyosan itt van és el van szánva rá, hogy aki ellenkezik, annak golyót köp a hasába!
Hangulatkeltés céljából rásütöttem az egyik pisztolyomat egy csúnya duplacsőrű varjúra, amely ott károgott egy szikomorfa kiugró ágán és a kanpulyka-nagyságú madár kalimpáló szárnnyal hullott le a földre. Az egyik pákosztos legény mindjárt ki is szítta a vérét, hogy kárba ne vesszen.
Ez hatott. Elindultunk mind az erdőbe.
Nem mondom amint mélyebbre jutottunk, attól a furcsa nappali színű sötétségtől, az én szívemben is megmocorodott valami. Nem éppen félelem, mert hála istennek félni sohase szoktam, csak éppen valami kis nyugtalanság, ami arra intett, hogy jó lesz vigyázni. Az a sok fekete pofa úgy vicsorgott rám mindenfelől, mintha valóban egy elátkozott erdő rémalakjai lettek volna. És a zsörtölődő duruzsolás egy pillanatra se hallgatott el mögöttem. Sőt az egyik legény, aki a legközelébb volt hozzám, egész hangosan mondta:
- Elég volt már! Menjünk vissza!
Tudtam, hogy ez a "moment psychologique", a válságos pillanat, amikor nem szabad tétovázni. Nem is tétováztam, hanem visszájára fordítottam a tenyeremet és úgy szájon vágtam a fickót, hogy harminchármat hergerbuckózott volna, ha az ágasbogas őserdőben lett volna hely rá.
Ezzel egyelőre megmentettem a helyzetet. De csak egyelőre. Ezeknek a buta fiúknak az arcáról könnyűszerrel leolvashattam a szándékot, ami hegyes kis kobakjukban erjedt. Világos, hogy csak mindenáron iparkodnak megszabadulni tőlem, nehogy folytatniok kelljen az útjukat és mihelyt büntetlenül megtehetik, végeznek velem. Akkor aztán szépen hazamennek és siránkozva elpanaszolják, hogy engem megevett az oroszlán. Aki elhiszi, az majd sírhat velük, aki pedig nem hiszi, mehet az erdőbe és sorra interjúvolhatja az oroszlánokat, hogy "nem tetszett-e enni a napokban egy fehérbőrű európait?"
Láttam, hogy itt már csak egy menekvésem van: el kell csapnom magamtól a társaságomat. Ennek a módját könnyű volt eltalálnom. Derűsen, gyanútlanul mondtam:
- Fiúk, én most előremegyek magam és kikémlelem az utat. Egy óra múlva visszajövök. De csak várjatok rám, egész biztosan visszajövök. Én fehérember vagyok, velem nem bírnak a ti rossz szellemeitek!
Ezzel előrementem és eszem ágába se jutott, hogy visszaforduljak hozzájuk. Tudtam jól, hogy a gazemberek mind megszöktek szépen. De azt is tudtam, hogy ha most én utánuk mennék, menthetetlenül a halál fia lennék, mert ők az erdő szélén lesbe állanak és csak akkor mernek hazatérni, ha már velem végeztek és nem kell attól tartaniok, hogy királyomnál bevádolhatom őket.
Nem volt hát más választásom, előbbre kellett mennem az őserdőben mind mélyebbre, akár tetszett, akár nem. Pedig egész bizonyosan nem tetszett. Mert én barátságtalanabb dolgot egy ilyen őserdőnél elképzelni sem tudnék. A talaj úgy süppedt az ember lába alatt, mintha ingoványon lépkedne. És ha valami belekapaszkodik az ember ruhájába, nem is tudja, hogy fenevad-e az, vagy valami kúszónövény.
De azt is megmondom, hogy ez csak eleinte van így. Amint az ember egy kicsit beleszokik, eloszlik a bizalmatlansága és biztonságosabban érzi magát itt a nagy egyedülvalóságban, mint délben a Piccadilly-circusön, ahol harminc rendőr vigyáz a gyalogosokra. Mert itt, e fülledt, rothadásos atmoszférában olyan bőséges az élet, hogy az élőlényekben, az őserdő autochton lakóiban semmiféle gonosz hajlandóság se fejlődhetik ki. A lehetetlen formájú és nagyságú gyümölcsök túléretten potyognak le a fákról és a földön a falevelekkel, páfrányokkal, gombákkal, hullákkal összekeveredve, közös avarrá rohadnak össze. Növényevő, akármerre fordul a fejével, kedvére jóllakhat, a ragadozónak pedig csak a mancsát kell kinyújtania egy-egy kövér gazelláért. Valami lomha, terpedt nyugalom jellemzi az őserdőt. Például, majd ráléptem egy párducra, amely pufókra zabált hassal szuszogott a fa tövében és csak az egyik szemével pislogott rám, amikor elhaladtam mellette. Most már megértettem, hogy a bibliai Éden-kertet csak ilyen őserdő nyomán találhatták ki.
Fütyörészni kezdtem örömömben, olyan pompásan éreztem magam. De a következő pillanatban ijedt sóhajba mállott szét a füttyöm.
Valami szövevényes bozóton átvergődve, egy kis tisztásra bukkantam. A tisztás túlsó szélén, sima sudarú fa lombjában ügyesen összerótt fészek állott és a fészek előtt a pucér emberpár vicsorodott rám ijedt fenyegetéssel. Ismeretlen emberfajtából valók voltak; alacsonyak, pókhasúak, vékony végtagúak; az arcuk olyan volt, amilyet a neandervölgyi ember képzeletbeli rekonstrukcióján látni. A hím és a nőstény egyaránt egy-egy idétlen husángot forgatott a feje fölött.
Hát hiszen én jó ismétlő pisztolyaimmal nem nagyon féltem tőlük. Annyiba vettem őket, minha két kis majom acsarkodott volna rám. Nem is magamat féltettem én, hanem őket. Mert akármilyen csúnyák és feketék voltak az istenadták, végül mégis csak emberek voltak és én sohase tudtam a nagy emberi szolidarítás érzését megtagadni.
Eszembe jutott, hogy a fotografálásra hoztam volt magammal egy tekercs magnéziumot. Leszakítottam hirtelen belőle egy darabot és meggyújtottam. Az alkonynak és a sűrű erdőnek homályában olyan sisteregve lobbant az, mint a villám.
Ennek a kis produkciómnak roppant sikere lett. Mindketten gurgulázó hangon hördültek föl, odaszaladtak hozzám és arccal borultak a lábam elé.
- Ma... ma... khala... ma! - rebegték, ami a négerek nyelvén annyit tesz, hogy uramistenem irgalmazz.
Világos dolog, hogy istennek néztek és nekem semmi kedvem se volt hozzá, hogy kiábrándítsam őket hitükből. Sőt, hogy poziciómat még jobban megerősítsem, a levegőbe sütöttem egyik pisztolyomat, aztán rivalltam, hogy adjanak enni.
A fészkükhöz visszaszaladtak és reszketve tették le lábamhoz áldozatukat: egy csomó kókuszdiót, banánt és datolyát. Kedvemre lakmároztam, ők pedig néma áhitattal néztek és arcukon idvezült boldogság ragyogott, mikor látták, hogy kegyesen fogadom áldozatukat. Aztán befeküdtem a fészkükbe és rájuk parancsoltam, hogy ők csináljanak másik fán fészket maguknak.
Belátom, hogy ez nem nagyon udvarias cselekedet volt tőlem, de már szörnyen fáradt voltam és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy az őserdőben nyugodtan kialudhassam magam. Tudtam, hogy itt biztonságosabban alhatom, mintha a londoni bank páncélkamrájában vettettem volna ágyat magamnak. Ez a két jánbor hívőm vigyázni fog rám, mint a szemefényére. Mert a primitív ember azért tart istent magának, hogy vigyázhasson rá.
Amint elnyújtózkodtam a puha avar-ágyon, még mielőtt elaludtam volna, meghánytam-vetettem a helyzetemet. Úgy állott a dolog, hogy én most ráakadtam arra az ősember-fajra, melyet a tudósok hipotéziseikben annyiszor emlegettek, anélkül, hogy a valóságban rá tudtak volna találni. Ha ez a paradicsom-kert, akkor ők ennek a kertnek az Ádám és Évája. Arról pedig igazán nem tehettek szegények, hogy éppen Magyarországból vetődött hozzájuk egy lézengő ritter és ült istennek a nyakukba.
Szomszédságomban egy fa állott valami sötétvörös almaszerű gyümölccsel megrakottan. És a fa egyik ágán egy roppant boa constrictor pihent, amelynek oldalán egy lenyelt gazella szarvai és patái dudorodtak ki. Akkor láttam, hogy a teremtés legkönnyelműbb bohémje az óriáskígyó, mert előbb lenyeli a gazellát és csak azután tűnődik el rajta, hogy mit csináljon a szarvával és a csontvázával.
Az az almafa azzal a rátekerőzött kígyóval egyszerre a vízió erejével világított belém. Olyan játszma lehetősége tárult ki előttem, amilyen igazán csak kevés halandónak jutott a földön. E romlatlan, őstiszta lelkek előtt el fogom játszani néhány napig az Ó-Testamentumot. Már előre örültem neki, hogy milyen megfizethetetlenül becses följegyzéseket fogok én e kalandomról elküldeni mesteremnek, a dicső Herbert Spencernek. Ez örvendetes gondolatra el is aludtam szépen.
A kora hajnali virradatban arra ébredtem, hogy az én két jámbor hívem nyitva felejtett szájjal, áhítatos elszörnyedéssel hallgatózik a fészek előtt. Mindjárt tudtam, hogy hortyogásomat hallgatták. Igaz, hogy világraszóló híres hortyogó vagyok. Én ugyan - sajnos - még nem hallhattam a hortyogásomat, de olyanok állították, akiknek tárgyilagosságában nem kételkedhetem. Olyan hangosan hortyogtam, hogy amikor egyszer egy vékonyfalú párizsi hotelben laktam, kénytelen voltam kalapskatulyából hangfogót csinálni a fejemre.
Két hívem olyan malaszt-teljesen hallgatta a hortyogásomat, mint ahogy valamikor én hallgattam volt megrendült lélekkel a Victoria-vízesés egetostromló zúgását. Ez megnyugtatott arra vonatkozólag, hogy isteni szerepem nem fog feszélyezni emberi mivoltom elmaradhatatlan megnyilvánulásaiban. A primitív népek annál jobban tisztelik istenüket, minél jobban hasonlít az a földi emberekhez.
Tudtam, hogy mint istennek irgalmatlanul szigorúnak kell lennem. Rájuk ordítottam hát, ahogy csak bírtam:
- Ember, ember! Én vagyok a te urad-parancsolód! Én vagyok az Ebugatta!
Leborultak a földre és elragadtatva rebegték:
- Dicsőség, dicsőség! Ő az Ebugatta!
- Ember, ember, figyelj a szómra! Neked adom az erdőt, a banánát, a datolyát, a kókuszdiót!
Összefogódzkodva táncolni kezdtek örömükben, úgy üvöltötték:
- Hála, hála! Mienk a banána, a datolya, a kókuszdió!
- Neked adom a gazellákat, az antilopokat és a fürjeket!
Úgy örvendeztek a bolondok, mintha valami új dologgal ajándékoztam volna meg őket.
- Hála, hála! Mienk a gazella, az antilop és a fürj!
- Ember, ember, figyelj a szavamra, ezt mondja neked a nagy Ebugatta! Banánának, datolyának, kókuszdiónak a legjavát, gazellának, antilopnak a hátulját, fürjnek az elejét tedd le áldozatul a nagy Ebugatta asztalára, hogy az ő ínyének öröme legyen benne!
A hím mozgó ajkán láttam, hogy figyelmesen ismétli magában a szavaimat, nehogy egy hangot is kifelejtsen. Ez - hogy úgy mondjam - hízelgett a szerzői hiúságomnak. Úgy éreztem magam, mint az író, mikor látja, hogy a színészek szorgalmasan biflázzák a darabját. Elvégre ne felejtsük el, hogy ezek a derék emberek nemzedékről-nemzedékre hűségesen tovább fogják adni a mondókámat. Mi lesz abból egy pár ezer év múlva!
Fölállottam, vadul forgattam a szememet és rámutattam az almafára.
- Ember, ember, figyelj a szavamra, ezt mondja neked a te urad-parancsolód, a nagy Ebugatta! Neked adom ezt az erdőt minden gyümölcsével, azt a fát kivéve. Amely napon annak a fának a gyümölcsét megízleled, halálok halálával halsz!
Láttam az arcukon az elszörnyedést és elhatároztam, hogy mára elég lesz a hittanból. Visszavonultam a fészkembe, ők pedig elmentek gyümölcsöt szedni, vadászni, hancúrozni, - élni.
Eleinte úgy terveztem, hgoy csak két-három napig maradok itt, de mindjobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy mindörökre itt maradok. A sok hányattatás után ugyancsak megértem már a nyugalomra és nem sok kilátásom lehet rá, hogy ennél nyugalmasabb poziciót találhatnék magamnek valaha is. A megpróbáltatások kiművelték a bölcsességemet; most már tudtam, hogy legokosabb, ha minél kevesebbel beéri az ember. Elvégre, hiába valósulnának meg legesztelenebb vágyai is, érzékeinek szűk befogadóképessége úgyis tehetetlen volna. Itt atyaisten lettem és valljuk be, hogy ez már valami. Nem sok, de valami. Mindenesetre sokan vannak, akik még az én helyemet is irígylésre méltónak találhatják. Az ellátásom örökre biztosítva van; minden cselekedetem tökéletesség, minden szavam törvény; akármit vetek is ki magamból, az becses ereklyének őriztetik meg. Itt én vagyok a legnagyobb, a legbölcsebb, a legszebb. Igaz, hogy csak két hívem van, de valószínűleg élnek még az őserdőben hasonló lények és hírem meg fogja téríteni őket is. És itt van a természetes szaporodás... Ki tudja? Idővel talán egész tekintélyes nyájra tehetek szert.
Egyelőre semmi okom sem volt rá, hogy elálljak ettől az elhatározástól, de valószínűleg élnek még az őserdőbe hasonló lények és hírem kétségbeesett jajveszékeléssel néztek utánam. A maflák féltek, hogy otthagyom őket! Az meg éppen különös mulatságom volt, amikor a hím naphosszat oktatta a nőstényét az én mondókámra. Egyszer végig is vágott rajta a husángjával, mert egy szót kifelejtett belőle. Közben pedig szent borzadállyal nézegettek az almafára. Akármerre vezetett is az útjuk, azt mindig messziről elkerülték.
Egyszer - gondolom harmadnapon volt - a hím vadászni ment el és a nőstény egymaga foglalatoskodott odahaza. Az én fészkemet tatarozta és válogatott gyümölcsökből szép csendéletet rakott a bajárata elé. Néha felém sandított, mint a tanuló-gyerek, aki a tanító pillantását lesi. És mikor úgy érezte, hogy nem figyelem, hosszú sóvárgó pillantást vetett az almafára. Én az almafa mellett ültem a puha fűben és a pipámat szíttam.
Hát amint ott pipázgatok, egyszercsak lassan odasompolyog hozzám a nőstény, két kezét összeteszi és félénk alázattal, könyörögve néz rám. Én rákiáltottam:
- Mit akarsz?
Ijedten sóhajtotta:
- Egy gyümölcsöt arról a fáról... Csak egyet!
- Mit mondott a nagy Ebugatta? - kérdeztem tőle haragosan.
Kiegyenesedett és szép engedelmesen mondta, mint mikor a gyerek mondja a leckéjét:
- És szólott vala az én uram-parancsolóm, a nagy Ebugatta: Neked adom ezt az erdőt minden gyümölcsével, azt az egy fát kivéve. Amely napon annak a fának a gyümölcsét megízleled, halálok halálával halsz!
- Nahát! Jaj neked, ha mégis megízleled! Ezt mondja az Ebugatta! Hisztériásan megrázta a testét, a száját kicsücsörítette és selypítve siránkozott:
- Ajmát atajot! Ajmát atajot!
Úgy csücsörített, úgy gügyögött, mint egy rossz színházi naiva. Ruházat gyanánt egy pálmalevelet viselt hátul; azt tudatosan kacérkodással egy kicsit félrebillentette.
- Ajmát atajot! Ajmát atajot!
Meglepve néztem rá, hogy ez ugyan mit akar. De ekkor váratlan dolog történt.
A két kezével végigciterázott rajtam, a testével hozzám simult és úgy elkezdett hullámozni, mint egy világjárt hastáncosnő a "Folie Bergére"-ben
- Ajmát atajot! Ajmát atajot!
Itt közbevetőleg el kell valamit mondanom. Nem menteni akarom, ami történt, elvégre, ha már vállaltam azt az isten-szerepet, ezt a viselkedésemet nem lehet menteni; de legalább meg akarom magyarázni érthető emberi motívumokkal. Ez a nőstény nem volt szép nő európai értelemben, sőt inkább nagyon is csúnya. Vékonylábú, pókhasú, nagyfejű, olyan hosszúkás emlői voltak, mint a kecskének. Dehát először is a női szépség nagyon relatív dolog. Láttam én a bagdadi café-chantant-ban viharvert francia démonokat, akikről ha leszedték volna a sok selymet, csipkét, festéket, még csúnyábbak lettek volna és mégis majd megbolondult utánuk az ottani aranyifjúság. Aztán meg az ember ízlése úgy hozzázsugorodik a lehetőségekhez, mint a macska pupillája a világossághoz. Vannak elementáris érzések, amelyekben eltűnnek az egyéni vonások és csak a species él a maga nagy általánosságával.
Szóval... kezdtem furcsán érezni magamat. próbáltam megvédelmezni a tekintélyemet, de éreztem, hogy olyan területre siklottam, amelyen ennek a buta kis nősténynek százszoros szellemi fölénye volt velem szemben. Azonnal észrevette a tétovázásomat, hiába szónokoltam legharsányabb hangomon, hiába forgattam a szememet, ő annál hevesebb támadott és én legyőzettem.
Amikor fölocsúdtam, nagy meglepetéssel láttam, hogy a hím mindvégig ott volt mellettünk és ujjongva táncolt körül bennünket. Első pillanatban még valami komoly házasságtörési drámára gondoltam, de erről szó se volt. A nőstény egy kicsit lerázta magát, aztán szendén, lehajtott fejjel, majdnem idvezült mosollyal lépett az urához, aki áhitatosan borult a lába elé és a térdét csókolgatta.
Nem annyira a nőstény szemtelensége, mint inkább a hímnek ez a hallatlan férji bambasága annyira felbőszített, hogy minden kedvem elment a szerepemtől és még aznap otthagytam őket.
(Cholnoky megjegyezte:
- Ez a történet érthetővé teszi, hogy a primitív népek miért ábrázolják istenüket fehérszakállú aggastyánoknak.)