Közigazgatási történetek
szerző: Mikszáth Kálmán
I. A korlátfa
Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik.
A községi bíró észreveszi, s így szól magában (azazhogy tegyük fel, mintha így szólna):
– Itt könnyen bedőlhet valami részeg fuvaros lovastul, kocsistul, ezt nem veszem a lelkemre.
S jelentést tesz az elkorhadt korlátfáról az útbiztosnak. Az útbiztos fölterjeszti a dolgot a járási szolgabírónak. A szolgabíró felír az alispánnak. Az alispán átteszi az ügyet az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi egy emberét, aki konstatálja, ha csakugyan el van-e romolva a korlát. Az államépítészeti hivatal embere bejelenti, hogy igenis, a korlát el van törve.
Az államépítészeti hivatal tehát hozzáfog, megcsinálja a költségvetést, s fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium (hol keresztülmegy az ügydarab az iktatón, a titkár és fogalmazó kezén) kiadja a számvevőségnek. A számvevőség jóváhagyja a költségvetést, s újra visszaterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium leküldi a vármegyéhez. A vármegye kitűzi az árlejtést. A vállalkozók beadják az ajánlatokat. Ezekre tárgyalást tűznek ki. Letárgyalás után megbízatik valamelyik vállalkozó, hogy haladéktalanul csinálja meg a korlátot.
A vállalkozó magával visz a hely színére egy hasábfát, kifaragja és beilleszti az elkorhadt korlát helyett.
És most már önök, nyájas olvasók, azt hiszik, hogy a korlátfa meg van csinálva, s nincsen többé vele semmi gond.
Ohó, uraim, nem úgy van. A községi bíró őkigyelme jelenti a szolgabírónak, hogy a korlátfa elkészült. A szolgabíró jelenti az alispánnak. Az alispán átteszi az államépítészeti hivatalhoz. Az államépítészeti hivatal kiküldi a kollaudálásra egy emberét, aki megvizsgálja és beterjessze, ha a beillesztett fadarab megfelel-e a föltételeknek? Vegyük a legjobb esetet, hogy megfelel.
Az államépítészeti hivatal tudomásul veszi megbízottjának jelentését, hogy minden rendben van, s bekéri a vállalkozótól a költségszámlát. Megállapítja a fizetendő összeget, és felterjeszti a minisztériumhoz jóváhagyás végett.
A minisztérium átteszi a számvevőséghez. A számvevőség jóváhagyja (mert már annak a leírásába csakugyan nem mernék belefogni, ha jóvá nem hagyja), és visszaterjeszti a minisztériumhoz.
A minisztérium leküldi a vármegyéhez, s egyúttal értesíti az adóhivatalt.
A vármegye az egész aktacsomót beterjeszti az államépítészeti hivatalhoz.
Az államépítészeti hivatal approbálja a számlát, és most már folyóvá tétetik az összeg.
A vállalkozó az adóhivatalba megy, ahol az ellenőr és pénztárnok aláírják a megbélyegzett nyugtáját és kifizetik.
…De most már csakugyan véget ért a szerencsétlen korlátfa curriculuma – fogják önök mondani.
Ohó, uraim – most jönnek a mellékkiágazásai.
Az államépítészeti hivatal két megbízott embere, az egyik, aki konstatálni járt a hídon mutatkozó hiányt, s a másik, aki kollaudálni járt az elkészült munkálatot, beterjeszti az útinaplóját, felszámítván fuvarbérét és napidíjait. Az államépítészeti hivatal fölterjeszti a minisztériumhoz. A minisztérium átteszi a számvevőséghez. Vegyük a rövidebb eljárást, és mondjuk, hogy számvevőség helyben hagyja és visszaterjeszti a minisztériumhoz.
A minisztérium leküldi a megyéhez, és értesíti az adóhivatalt. A vármegye értesíti az államépítészeti hivatalt, az a költségszámlát ellenjegyzi, a két megbízott ember elmegy az adóhivatalba, ahol a napidíjaikat kifizetik.
És most valahára lekerül a napirendről a közigazgatási fórumok tömkelegében vándorló korlátfa.
Csakhogy mit ér? Mert noha a legrövidebb eljárást vettük, annyi idő telt ebbe, hogy azóta ismét elkorhadt, s ezt ismét jelenti a bíró a szolgabírónak, a szolgabíró az alispánnak, az alispán az államépítészeti hivatalnak, és így tovább-tovább… örökkön örökké. Amen.
II. Egy bevert fej
Egy elromlott korlátfánál semmivel sem rosszabb téma egy bevert fej.
Minthogy a bevert fej a Szuhai Márton uram legényfiáé, a Péteré, s minthogy Szuhai Márton uram kemény ember, aki szeret törvényt járni, képzelhetni, milyen dühösen rohant a községi bíróhoz.
– Nagy violencia történt, bíró uram – lihegte –, a Sáska Pista összetűzött a fiammal, és két helyen ütötte be a fejét. Két léket vágott rajta az akasztófáravaló, a botjával. Tegyen nekem, kegyelmed, igazságot.
A bíró uram ki sem vette a fönségesen füstölő makrát az agyarából.
– Semmi közöm a kend fiának a fejéhez. Tanulja meg kend, hogy ez kriminális. Keresse följebb az igazságot.
Szuhai uram elballagott az ötödik faluba a szolgabíróhoz.
– Panaszra jöttem, tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a fiam koponyáját.
– Az meglehet – mondá a szolgabíró –, de nem jó helyen jár, mert ez a törvénykezéshez tartozik, menjen a járásbíróhoz.
Szuhai uram fejet csóvált, és elment félnap járóföldre a városi járásbíróhoz.
– Tekintetes uram, a Sáska Pista beverte a Péter fiam fejét, két léket vágván rajta.
– Az meglehet, lelkem, de nem jó helyen jár. Menjen a doktorhoz, és az vegyen aztán a fiú fejéről »visi repertum«-ot. Mert formája van ám a dolognak.
Szuhai uramnak most már mindenekelőtt haza kellett mennie a fiáért, akinek tulajdonában vagyon a bevert fej, s harmadnapra fejestől elmenni Bélyibe, ahol a járási doktor lakik.
– No, tekintetes uram – állított be a doktorhoz –, egy kis munkát hoztam, kérem alássan. Pereskedem a Sáska Pistával, a törvényre adom, mert erősebb volt a fiamnál, s két helyen szakasztotta be a fejét, majd megmutatom én őkelmének, hogy a törvény még nálánál is erősebb. Tessék csak megcsinálni a mappát a bevert fejéről.
– Rossz helyen jár, barátom – felelte a doktor –, én megyei orvos vagyok, de ez a törvényszékhez tartozik. A megye pedig más dolog, mint a törvényszék. A megye az uraké, a törvényszék ellenben a királyé. Menjen a törvényszékhez.
Szuhai uram ment a törvényszéket megkeresni, amelyik megint egy másik városban székel, az pedig egynapi járóföld innen.
Ott fű-fát kikérdezvén, végre mégis eljutott a törvényszéki elnök elé.
– Az úr legyen az a törvényszék?
– Én – mond az elnök mosolyogva. – Mit akar?
– Bosszút. Beverték a fiam fejét két helyen. Ott künn van a gyerek, kérem alássan, az ambituson. Behívjam?
– Fölösleges. Mert ha nem tudja, tanulja meg kend, hogy minden dolognak bizonyos formája van.
– Egy hete tanulom, kérem alássan.
– A bevert fejről »visi repertum«-ot kell fölvenni.
– Igenis, kérem alássan. Hova menjek?
– Menjen kend haza, mert ha kereskedni akar, ahhoz az szükséges előbb, hogy a törvényszéki orvos megnézze, s hogy a törvényszéki orvos megnézze, ahhoz meg az szükséges, hogy utasítást kapjon rá a törvényszékről. Meg is fogja kapni. Majd intézkedem. Értette kend?
– Igenis, értem, kérem alássan, hogyne érteném – mondá Szuhai Márton uram, és több mint egy heti szaladgálás után hazakerül, várván, mi fog vajon történni. Szavát állja-e a törvényszék?
Nem kell hiába várnia. Két hét múlva, mire az orvosnak adott utasítás átmegy mindenféle iktató, kiadó és kézbesítő retortákon, megjelenik a doktor a helyszínen, s fölveszi a Péter fejéről a látleletet – de hasztalan, mert már akkorra a gyerek feje tökéletesen begyógyult.
Az egyik úgy dolgozik, hogy mire a korlátfa elkészítése rendbe jön, akkorra már elromlik.
A másik úgy dolgozik, hogy mire a bevert fej napirendre kerülne, akkorra már begyógyul.
És mégis azt beszélik: hogy az egyik olyan, mint a másik.
III. Egy vagon akta
Mikor a bosnyák és hercegovinai lázadás folyt 1875-ben, sokan menekültek mihozzánk. Becsületes keresztények, akik a szélcsendet szeretik, valamint jámbor muzulmán hitűek, akik békében akarják elszívni pipájukat, aggastyán agák, bégek, asszonyaik, menyeik, unokáik, leányaik ide futottak a háború iszonyai elől, csak az életüket hozva magukkal meg a rajtuk való ruhát. Egész rajok jöttek naponkint, és mindent fölettek, mint a sáskák.
A magánvendégszeretet takarója nem olyan hosszú, sem nem olyan széles, hogy beérhette volna őket. Ilyen viszonyok közt azt kívánja a nemzetközi illedelem, hogy az állam vállalja el a »házigazda« szerepet.
El is vállalta. Volt még valahol a láda fenekén egypár millió (már ti. Rothschild ládája fenekén), ezt elkérték kölcsön, és gyakorolták vele a keleti vendégszeretetet: kinevezvén kormánybiztosnak e célra Zuvics Józsefet, aki, mint a horvát országgyűlés küldöttje, mindig derék, jó magyar érzelmű embernek mutatta magát a parlamentben.
Zuvics nagy örömmel és kedvvel fogadta el a kormánybiztosságot. Hogyne! Nincs annál passzionatusabb dolog a világon, mint pénzt osztogatni. Ilyenforma hivatalt ki ne szeretne?
Hanem egy kis vesződséggel még az is jár – a mai rendszer mellett, mert minden apró összegről, amelyet kiosztott, jegyzőkönyvet kellett fölvennie.
A pénz rémítően fogyott, a jegyzőkönyvek és mindenféle más irományok rémítően szaporodtak.
Mikor az évi számadásokat beküldte Zuvics, éppen egy egész vagont töltöttek be az akták. Lesz bennük öröme a magas miniszteriumnak odafent.
Húsz számtiszt dolgozott velük éjjel-nappal, ki tudja, meddig, míg végre kiszámították, Hogy a hatmilliónyi összegből hiányzik 6 frt 78 kr. osztrák értékben.
Nosza küldik vissza rögtön a határszélre Zuvicshoz az egy vagon aktát: egypár lattal most még nehezebb, mert ott van az intés, hogy hát a 6 frt 78 kr. hol van?
Bosszankodék ezen Zuvics egy kicsit, s amikor ráért, megírta a választ:
Sose okoskodjanak, ott lesz az a 6 frt 78 kr. valahol. Nem jól nézték át. Mert ő az utolsó krajcárig kiosztotta a hatmilliót, hát a 6 frt 78 kr. is közte van.
S ezt a választ szépen hozzácsatolta az összes aktákhoz, amiket ismét belegyömöszölt egy vagonba.
A miniszterium megkapta a Zuvics felterjesztését, s ahogy hazahozta, szépen küldte vissza az óriási aktát ezzel a toldalékkel: hogyha Zuvics József kormánybiztos harminc nap alatt nem ad kimerítő felvilágosítást a hiányzó 6 frt 78 kr.-ról, akkor nem tudom én miféle paragrafus szerint fognak vele eljárni.
Egy nap megint ott volt a vagon az aktákkal. Mindig hat szolga szállította kosarakban a vasúttól a kormánybiztos lakására.
Most már dühbe jött Zuvics. Kivette a tárcáját, és leolvasott 6 frt 78 kr.-t, s küldte a vagon akta mellett a kormánynak:
»Az ördög disputáljon az urakkal. Itt van a pénzük. Hat forintért csak nem revideálom át az összes számadásokat, hogy megvakuljak és megöregedjem benne. Inkább én engedek. Ne szaladgáljon többé az a bolond vagon ezekkel az aktákkal.«
A kormány kezébe vette hiánytalanul a 6 frt 78 kr.-t, miközben összeráncolta homlokát, és így írt vissza:
»Ohó! Nem addig van! Szép volna, ha a hiányzó összeget büntetlenül lehetne becsatolni akármikor. Legyen most már az úr elkészülve a kriminálisra.«
Zuvics végképp elkeseredett, s még aznap megsürgönyözte, hogy nem kér többé ebből a mulatságból, lemond.
…Érdekes történet ez: mert azt tudjuk meg belőle, hogy milyen a magyar közigazgatás, ha »erélyes«.
Hát még milyen lehet, ha nem erélyes? Legközelebb talán azt is megírjuk.