Középosztály és irodalom
| Középosztály és irodalom szerző: Szerb Antal |
Amint általában ismeretes, Schiller leszögezte, hogy a jó alkotás önmagát igazolja. Viszont Schiller ezt akkor szögezte le, mikor aggodalmai voltak, hogy vajon a Braut von Messina igazolja-e önmagát, és jónak látta előszót írni hozzá, mely először a fenti megállapítással kezdődik.
Nem panaszkodhatom a kritikákra, melyek irodalomtörténetemmel foglalkoztak, sőt dicsekedhetném velük, ha az irodalom megengedné ezt a jóleső és természetes gesztust. A legfontosabb szavú folyóiratok és a napisajtó legkomolyabb kritikusai könyvemről oly megtisztelően nyilatkoztak, hogy szerénytelenség volna név szerint hivatkozni rájuk. A bíráló megjegyzések pedig, melyekre válaszolni szeretnék, nem mind olyan természetűek, hogy lehetne vagy érdemes lenne felelni rájuk.
A bíráló megjegyzéseket három csoportra lehet osztani, mint Pauler óta minden dolgot.
Az első csoport a konzervatív szakemberek megjegyzései. Hogy a konzervatív szakemberek mind konzervatív, mind szakszempontból sok megjegyezni valót találtak, azon nem lehet csodálkozni. Az egyik, Gálos Rezső, művemet már abban a pillanatban torzszülöttnek ismerte fel, amikor én még nem is tudtam, hogy meg fogom írni: az Erdélyi Helikon írói közössége már eleve vétkezett minden irodalomtörténeti tisztesség ellen, amikor olyan irodalomtörténetre írt ki pályázatot, mely revízió alá veszi Gyulai Pál nemzedékének irodalmi ítéleteit. Erre nem tudok mit felelni. Ha azt mondom a bírálónak, hogy az idő múlik, úgysem hiszi el nekem.
Aminthogy nem tudok mit felelni a másik szakbírálónak, Keményfy Jánosnak, aki hét sűrűn és filológiai gonddal teleírt lapot szentel könyvemnek. „Tárgyi hiányainak s forrástanulmányainak fogyatékos voltára egyébként jellemző...”, mondja többek közt. Tehát tárgyi hiányaim fogyatékosak. Ennek igazán örülök, mert kellemetlen volna, ha egy irodalomtörténetben a tárgyi hiányok nem lennének fogyatékosak. Nagyobb baj, hogy a stílusom is fogyatékos, sőt „férges”, amint meglepő hasonlattal mondja. Lehet. Lehet, hogy sokszor elsietve, rapszodikusan, bölcs megfontolás nélkül írok, túlságosan is igyekszem követni a gondolatok gyors és életszerű kanyarjait, mint egy autóvezető, akit megvadít gépének sebessége. De valami őrangyal mindig megvéd attól, hogy ilyen mondatot leírjak, mint Keményfy János idézett mondata. Magam sem tudom, mi ez. Talán az, hogy író vagyok. És ez az az emberfajta, mely iránt konzervatív szakembereinknek semmi érzékük sincs.
A másik csoport azok volnának, akik politikai elfogulatlanságból kifogásolják az én politikai elfogultságomat, az ún. baloldali kritikusok. Ők abból a dogmából indulnak ki, hogy anima naturaliter baloldaliana,[1] és aki mégsem az, az nyilván megtagadta és elárulta önmagát. Aki például Szekfű Gyulát nagy történetírónak tartja, és ujjmutatásait követi, szerintük azért teszi, mert magas szubvenciót kap a kormánytól, melynek, amint ismeretes, egyetlen gondja napjainkban, hogy fiatal irodalomtörténészek hogyan vélekednek a XVIII. századról. Erre a gyermeki beállítottságra mit lehet felelni? Avagy mit feleljek irodalmunk jeles bárójának, aki engem fölényeskedéssel is vádol, miközben a pesti lefölényelés legócskább receptjei szerint igyekszik könyvemet vállon veregetni? Vagy mit feleljek Ignotus Pál barátomnak, aki megtisztelően hosszú és magasröptűen zavaros cikkben olvassa a fejemre, hogy örülök, hogy már a múltban is voltak igazságtalanságok és elnyomások? Örül a hóhér.
Marad tehát a bíráló megjegyzések harmadik csoportja, a fiatal és nem konzervatív szakembereké. Ennek a csoportnak, úgy érzem, felelnem kell, mert bizonyos fokig igazuk van, és csak azt érdemes cáfolni, amiben van valami kibontható igazság.
Juhász Géza (Válasz), Kerecsényi Dezső (Protestáns Szemle) és Szabolcsi Bence (Izenet, Szeged) egyetértenek abban, hogy az irodalom népi mozzanataival szemben elfogult vagyok. A magyar irodalom fejlődésmenetén egy arisztokratiko-romantikus élet- és fejlődésideál vonalát húzom végig, mondja Kerecsényi. „Ami ezen a vonalon felül marad, érték, ami alája kerül, alig több, mint irodalomszociológiai tünet.” Megállapítják, hogy teljesen a Naumann-féle „alászállás”-teória alapján állok, s a népi költészetben nem látok mást, mint a felsőbb társadalmi osztályok levetett ruháit. „A limine” mellőzök minden ősi népi kifejeződést, és a magyar irodalmat a latin lányának, a keresztény-európai kultúra gyermekének tekintem.
Juhász és Kerecsényi egyetértenek abban, hogy ez az állásfoglalásom a Nyugat-nemzedék állásfoglalása volt, a maga idejében igen szükséges, de ma talán már kissé elavult... Soraikat olvasva magam is megdöbbentem egy percre, hogy ma, amikor a szociográfia, a telepítés-földreform problémái stb. a legértékesebb ifjúság vezérprogramja, amikor a népi tárgyú irodalom Tamási Áronnal és Illyés Gyulával dicsekedhetik, nem vagyok-e kissé anakronisztikus csakugyan.
Kétségtelen, hogy irodalomfelfogásom, mely valóban a Nyugat-nemzedék irodalomfelfogásának folytatása és rendszerező kiegészítése óhajt lenni, reakció az előző nemzedékek irodalomszemléletére, és bizonyos túlzásokra hajlamos, mint minden reakció és mint minden eleven állásfoglalás. Mert abban bizonyára bírálóim is egyetértenek velem, hogy a XIX. század irodalomszemlélete túlzó módon hangsúlyozta a magyar irodalom népi gyökereit és népi mozzanatainak értékeit. Ahol ez a hangsúly filológiai problémákkal függött össze, azokon a pontokon a filológiai kutatás azóta igazolta, hogy egyszerűen tévedésről volt szó: így Balassa költészetében, melyet a XIX. század népi eredetű költészetnek tartott, holott azóta kiderült, hogy a humanista elitköltészet magyar megjelenési formája, vagy a nagy kuruc kori balladák kérdésében, melyeket egy nagyon is úri, XIX. századi történettudósunk szerzett stb.; legújabban Tiborc panaszáról, melyet én is a magyar jobbágy autochton panaszának tartottam, megállapították, hogy olvasmányi élményen alapul, egy silány idegen szöveg magyar költészetté hatalmasítása. A régi magyar irodalomból alig maradt szövegünk, mely kétségkívül népi eredetű volna, és azoknál is csak idő kérdése, mikor fog nem népi eredetük kiderülni.
A népinek túlságos becsülése történelmileg szükségszerű jelenség volt a XIX. században. Egyébként nem sajátos magyar jelenség, megtalálható az egykorú német irodalmi tudatban (talán nincs még egy irodalmi jelenségünk, mely annyira német eredetű lenne, mint a népiesség), és főképpen a szomszéd népek, a cseh, a román és a szerb irodalmi tudatában,
Amint ismeretes, a népköltészet elvi jelentőségét, elszigetelt angol előzmények után, Herder fedezte fel a XVIII. század végén. Ez a felfedezés egybeesett és végső tartalmában azonos volt a lélek öntudatlan rétegeinek a felfedezésével, tehát a romantikus mozgalom születésével. Herder a szabályt nem ismerő, „vad ugrásokban”, zseniális ösztönösséggel előrehaladó „népi” költészetet, az öntudatlan lelki rétegekkel még összefüggésben álló alkotásmódot használta ki a haldokló klasszicizmusnak, a mindinkább ellaposodó szabályos és racionalista irodalomnak az aláaknázására. Az ilyen értelemben vett „népi” szellemtől várta Európa szellemi életének a megifjodását, és a következmények teljesen igazolták ezt a ragyogó kritikai fogást. De nem lényegtelen részletkérdés az sem, hogy a népi költészet legfőbb példaképeiként olyan műveket tisztelt, melyekről azóta kiderült, hogy a néphez nem sok közük van: Homéroszt, a Bibliát, Shakespeare-t és főképp Ossziánt.
Herdernek és általában a romantikus irodalomszemléletnek beláthatatlan jelentősége volt a közép-európai kis népek számára. Az előző századok kozmopolita ésszerűsége nem kedvezett a kis nemzeteknek; a népek egyéni arculata számára nem volt hely a célszerűség elvére felépített szellemi mindenségben. Az ember csak egy módon lehetett ember: francia módon. Comment peut-on étre Persan?[2] Az általános érvényű francia szabályok sorompói közt megvívott versengésben a kisebb népek reménytelenül lemaradtak.
Herder és utána a romantika felfedezte, hogy vannak öntudatlan lelki rétegek, melyeket a népinek mondott, tehát nem franciás költészet fejez ki mély és eredeti módon: kiderült, hogy a kis népeknek is van mondanivalójuk a nagyvilág számára. A kis népek visszanyerték kulturális önbizalmukat. Hiszen a szerb népdalokat franciára fordították, sőt hamisították, és a magyar tudósok német kartársaktól kezdtek leveleket kapni, melyekben a magyarok népi dalai iránt érdeklődtek. Irodalmi „felújulásunk” legfőbb érzelmi mozgatója ez a megnövekedett romantikus önbizalom volt.
A magyar XIX. század azután mindvégig megmaradt a herderi teória igézete alatt. Hogy így történt, annak számos oka közül a legfontosabb, hogy a XIX. századi olvasó és író valóban megmaradt bizonyos (azóta elvesztett) föld- és népközelségben, úgyhogy népiessége nem volt affektáció. Másrészt legnagyobb költőink a népies irányt felemelték a legmagasabb irodalmi csúcsokra, és az ősi népköltészetről szóló herderi elképzelést utólagosan valósággá tették: megírták azokat a műveket, melyeket a népnek kellett volna az elmélet értelmében megteremtenie.
De vajon XX. századunkban, melynek akarva – nem akarva lakói vagyunk, és amely annyira nem hasonlít a XIX.-hez, mint Kakuk Marci János vitézhez, szükségünk van-e rá nemzetpedagógiai szempontból, és közel járunk-e az irodalmi igazsághoz, ha ragaszkodunk, esetleg megváltoztatott formában, a néplélek primátusáról szóló herderi tanhoz?
Elmellőzöm az apróbb érveket, melyek mellette szólnak, és megpróbálok szembenézni a legfontosabbal, a humánum nagy érvével.
A magyar élet legfájóbb, legégbesikoltóbb, költők ihletére legméltóbb problémája a magyar paraszt sorsa. Legnagyobb költőink mindig is érezték azt a súlyos lelkiismereti parancsot, melyet a hallgatva szenvedő milliók hallgatása rárótt a lélek szószólóira, és nem is vonták ki magukat imperatívusza alól. A paraszti sors legnagyobbjaink tematikájának legfontosabb része volt, és a parasztsorssal való mélységes együttérzés váltotta ki a magyar irodalom érzelmi szempontból legmegrázóbb alkotásait, Tiborc alakját, Eötvös regényeit, Petőfi szabadságverseinek a pátoszát. Csak a millennium körüli évek, a magyar szellemi életnek ezek a legsötétebb évei feledkeztek bele a parasztság sorsát meghamisító, bársonyruhás népszínműfajta eldorádós és hazug álmaiba. De a Nyugat nemzedéke felvette a hangot ott, ahol Petőfiék elhagyták, és Ady, Móricz Zsigmond, majd Szabó Dezső művészetében a magyar paraszt sorsa minden elődöt felülmúló együtt-megrendülésre talált.
Az irodalomtörténet írójának vétkes, frivol és ostoba embernek kellene tekintenie magát, ha idegen maradt volna tőle irodalmunknak ez a legállandóbb mondanivalója és érzelmi beállítottsága. De lelkiismeretem ebben az irányban tiszta. Sőt azt hiszem, dicsekvés nélkül állíthatom, hogy nem volt még magyar irodalomtörténet, mely a szellemi életnek a magyar paraszt sorsához való vonatkozását annyira nyomon követte volna, nem volt még magyar irodalomtörténet, melynek keretrajzában a szociális szempont, a részvét szempontja annyira érvényesült volna, mint az enyémben.
De ne zavarjuk össze a politikát az irodalommal. A nép sorsával való együttérzés, a nép helyzetén javítani akaró szándék nem irodalom, hanem szociális és politikai mozzanat. Ez a mozzanat megnyilatkozik az irodalomban, sőt annak egyik legfontosabb ihletője talán – de ez nem jelenti azt, hogy maga a nép ihleti és termi ezt az irodalmat. Ez olyan összezavarása a fogalmaknak, mintha valaki azt mondaná, hogy a Zalán futását a honfoglalás hozta létre. Ebben az irodalomban a szép mint tárgy szerepel, teljesen passzív módon, és ha Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső valamelyik regénye meg is indítja az olvasóban a nép iránt való együttérzést, ez nem jelenti azt, hogy Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső regényeit a néplélek hozta létre.
Akik a népről szóló irodalomban a nép irodalmát ünneplik, veszedelmesen hasonlítanak a millenniumi évek eldorádistáihoz, akik segítés helyett gyönyörködtek a magyar nép nagyszerűségében, amint Blaha Lujzában testet öltve megjelent a színpadon. Ha egyik-másik írónkra ráfogjuk, hogy népi zseni, a nép ősi mondanivalójának kifejezője, a népen semmivel sem segítettünk, ellenben öntudatlanul abba az illúzióba altatjuk magunkat, hogy olyan nagy baj nem is lehet a néppel, ha ilyen szépen kifejezi magát, mondjuk, Illyésen vagy Tamásin keresztül. És ily módon ha Illyést vagy Tamásit mint a nép igaz gyermekeit ünnepeljük, tulajdonképpen legfőbb szándékaikat hamisítjuk meg.
És most már nem védekezem, ha óvatosan átmegyek az offenzívába. Támadok, támadom azt az illúziót, melyet fiataljaink legjobbjai táplálnak magukban, és mely a legutóbbi napokban oly gyönyörű kifejezésre talált megint Szabó Dezső utolsó brosúrájában, a magyar irodalom sajátos arculatáról szólóban, hol legjobb éveinek termését is maga mögött hagyó lendülettel és diadalmas intelligenciával fejtegeti, hogy irodalmunkban a paraszt, a paraszt, a paraszt minden.
Pedig hát valljuk be már egyszer, legalábbis bizalmasan és önmagunknak, hogy az irodalom a középosztály magánügye. Nálunk is és másutt is, Finisterre foka és a Behring-szoros között, ezen a szép fehér ember lakta világon. Valószínűleg a sárgáknál is. A négereknél van csak igazi népköltészet. Középosztályt mondok, és nem az egyszerűbb és plasztikusabb polgár szót használom, mert a magyar történelemben a kettő nem jelenti ugyanazt. A történelem századaiban a magyar középosztály nem a nem létező polgárság volt, hanem a középnemesség, amint azt Szekfű Gyula óta most már mindenki felismeri.
Az irodalom életének minden tényezője a középosztály kezében van: középosztálybeli elsősorban maga az író, ha származására nézve nem is mindig, de életformájára nézve mindig az. Ha az egy Sértő Kálmán, a gondosan kitenyésztett kivétel, csakugyan tehetséges, idővel ő is ki fog öltözködni, és külsőleg-belsőleg éppúgy meg fog burzsoa-tollasodni, mint a többi népi származású írónk. Középosztály a közönség óriási zöme, és ennek következtében súlyosan, sőt kellemetlenül középosztály azok a tényezők, melyek az írói alkotást térbe és időbe vetítik: a sajtó, a kiadók, a kritikusok.
Teljesen középosztállyá determinált az a négy irodalmi forma, mely napjainkban az irodalmi termelést majdnem teljesen magában foglalja: a regény, a színmű, a hírlapi cikk és az esszé: mert senki sem állítja, hogy valamikor regények éneklődtek a nép ajkán, vagy színpad állott a búzamezők közt, vagy műsoron kívül sajtótermékeken búskodtak a kurucok tábortüzek mellett, vagy kukoricafosztás közben Németh László tanulmányainak a népi változatait mesélgették. Regény, színház, sajtó európai kifejlődése a történelemben a legszorosabban összefügg a középosztály politikai és gazdasági előretörésével, és az esszé, a tükrös folyosó, a művészetet ábrázoló művészet a középosztályi kultúra végső, legszubtilisebb és legérettebb kifejlődése. Hol van itt a nép?
Az újkori irodalmat a maga teljes egészében a középosztály hozta létre. A középkor irodalma csakugyan nem volt középosztályi, hanem arisztokratikus-népi irodalom, a kettő akkor nagyon közel volt egymáshoz, a föld gyermeke volt herceg és jobbágy. De az igazi arisztokratikus mondanivalót, a forma isteni fölényét az élet fölött, ez a régi arisztokrácia már csak akkor tudta kifejezni, mikor a polgárság a segítségére sietett. A polgárság ásta ki a föld alól az ókori régiségeket, a polgárság teremtette meg a humanizmust, mely tárgytörténetileg és formatörténetileg egyaránt az egész modern fehérember-irodalom alapja, több, mint alapja, az irodalom azóta sem más, mint a humanizmus szerves továbbfejlődése az önmagában rejlő törvényszerűségek útján.
De gyerünk haza. A fehér ember birodalma nagy tenger egy kebelnek. A magyar irodalom kezdetén szerzetesek és apácák állnak; hogy a kolostori irodalom XVI. század eleji kibontakozása mennyire összefüggött a városi, tehát középosztályi élet fellendülésével, kimutatta Thienemann; hogy mennyire összefüggött a könyvnyomtatással, azzal a ténnyel, mely a könyvet a kódex arisztokratikus drágaságából és megközelíthetetlenségéből leszállította „a középosztálybeli fogyasztó igényeihez”, kimutattam irodalomtörténetemben. Irodalmunk első nagy lendületét a reformáció adta, ami szintén világszerte középosztálybeli mozgalom volt, nálunk a városi polgárság mozgalma kezdetben, és a város küldte ki azután falura a középosztály új evangéliumával azokat a prédikátorokat, tanítókat és kántorokat, akik a XVI. századi irodalmunkat csinálták.
De én könyvemben mégis főúri irodalomról beszélek ebben a korban; talán némi erőszakossággal, mert, amint bírálóim rámutattak, még ennek a főúri irodalomnak egy-két nagy reprezentánsa is a középosztályból került ki: Gyöngyösi, Mikes, Faludi Ferenc. A mi főúri irodalmunk magyar megfelelője a reneszánsz és barokk irodalmának. Ezeknek a koroknak a kultúrája udvari kultúra, főúri kultúra volt annyiban, hogy nagyobbára középosztálybeli művészek alkotás közben a legfelsőbb osztály ízlését és igényeit tartották szem előtt, és a nagyobbára középosztálybeli publikum is azt fogadta el szépnek, amit a legfelsőbbek tetszése szankcionált. De azért végeredményben ez is középosztálybeli művészet volt: a polgár Shakespeare, Tasso, Corneille művészete, csakhogy egy felfelé tájékozódó középosztályé. Nálunk a főúri jelleget még jobban kiemelte az a tény, hogy néhány legnagyobb alkotónk csakugyan főúr volt. Ha főúrinak is neveztem ezt az irodalmat, hallgatólag úgy értettem, hogy ez csak egy variánsa az irodalomnak általában, és minden irodalom középosztályi irodalom. (Nem polgári irodalom. Ez a jelzés a magyar vonatkozásban csak egy kort jelölhet meg, a legújabbat.)
Mikor az irodalomtörténetet szociológiai szempontból osztottam korszakokra, és társadalmi osztályok szerint neveztem el a szakaszokat, a társadalmi osztályok alatt nemcsak valami gazdaságilag meghatározott csoportot értettem. A gazdasági szempont döntően fontos minden történelmi vizsgálódásnál, de a csak gazdasági alapú szemlélet nem vezethet másra, mint elviselhetetlen laposságokra.
A társadalmi osztályt mint valami lényegszerű szellemi kategóriát fogtam fel, mint ahogy Platón tanította. Olyan valaminek, ami eredendően részekre tagolja az emberiséget, mert az emberi lélek is összetett, és minden társadalmi osztályban más és más értékiránya domborodik ki erősebben. Az osztály hivatása az, hogy ezt az értékirányt az emberiség javára használja fel. A nemesi osztály jellegzetes vonásának és egyúttal rendeltetésének Platón az andreiát, a bátorságot jelölte meg – a polgári osztály célja pedig szerinte a szophroszüne, a józanság. Ma inkább úgy lehetne mondani: a középosztály hivatása a tudatosság.
Egy platóni rendszerben az irodalom feltétlenül a középosztály hivatásához és kötelességeihez tartozik. A nép úgy viszonylik a középosztályhoz, mint az öntudatlan lelki rétegek a tudatosokhoz. Amint az öntudatlan rétegek hordozzák az életet mozgató nagy szenvedélyeket, ős indulatokat, nagy impulzusokat, úgy a nép veti fel magából a nemzet ősi iránylendületeit, vérkeringésében adott ritmusait, és sokszor a zseniket is, akik szavakba tudják foglalni. De az irodalom, a kifejezés mégis a tudat mestersége, a középosztályé, mely az impulzusokat át tudja váltani a fogalmak, a szellemi jelenségek valutájára, és be tudja ágyazni abba a külön világba, ami az irodalom, és aminek az élethez tulajdonképpen oly kevés köze van. Olyan írót el lehet képzelni, aki nem élt semmit, gondoljunk Leopardira, aki betegágyából alig kelt fel egész életén át, és „bölcsőjéből mindjárt sírba szállt”. De olyan író még nem volt, aki nem olvasott semmit. Aki nem más íróktól tanulta meg azt az ábécét, az irodalom formavilágát, mely nélkül a legnagyobb zseni is néma maradna. És ezt az irodalmi atmoszférát, ezt az életfölötti életet, levegő fölötti levegőt, ami a könyv levegője, csak a középosztály áradta ki magából, a humanisták napjai óta.
És a nép? A népnek mérhetetlen sokat köszönhet a magyar irodalom: az örök szociális lelkiismeret-furdalást, mely irodalmunk annyi nagy termékének az érzelmi mozgatója, és formában is ritmust, nyelvi fordulatokat, szózenét, témát – beláthatatlanul sokat. De mindez csak motívum az irodalomban vagy formula, szóval rész az egészben, nem irodalom. A magyar irodalom nagyon sokat köszönhet a népnek, mint ahogy a német irodalom sokat köszönhet a Keletnek, az angol irodalom sokat köszönhet középkori emlékeinek stb.: az irodalomnak is szüksége van táplálékra, melyet kívülről asszimilál szervezetéhez. De nem a nép az irodalom, aminthogy nem a Kelet, és nem a középkor. Az irodalom a középosztálynak, a szophroszüne osztályának, az ember kollektív tudatosságának a lélegzetvétele.