Körkérdés
szerző: Kosztolányi Dezső
A híres író korán ősz oroszlánsörényével déli egykor még az ágyában hevert. Sötét angol teát reggelizett cukor nélkül. Belépett a titkárja. A reggeli postát hozta.
- Mi újság? - kérdezte tőle.
- Semmi - jelentette a titkár. - Néhány magánlevél. A hollandi kiadó pénzt küld. Elfogyott az első kiadás, tavaszra új jön. Autogramkartonok, meghívók, folyóiratok. Tiszteletpéldányok. Azonkívül egy körkérdés.
A híres író elbiggyesztette száját. Utálta, ha körkérdésekkel zaklatják. Ennél csak egyet utált jobban. Azt, ha nem zaklatják körkérdésekkel.
Bágyadtan érdeklődött:
- Miről szól a körkérdés?
- Az emberiség jövőjéről - rebegte a titkár, s máris gyorsan olvasott:
Vajon hisz-e ön az emberiség jövőjében, és hogy látja a háború keserű tapasztalatai után?... A mozi... a rádió... Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megtisztelő válaszát...
- Satöbbi - hadarta a titkár -, a szokott formaságok.
- Csak olvassa tovább - szólt rá a híres író, szigorúan.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nagybecsű válaszát mennél előbb megkapjuk, mert az ön mindig érdekes és értékes egyéni véleményére nemcsak olvasóinak itthoni nagy tábora figyel, hanem az egész művelt Nyugat is. Nyilatkozatát ünnepi számunk kiemelkedő ékességének szánjuk.
- Igen, igen - mondta a híres író, felkönyökölt az ágyában, és elmerengett.
Egy darabig merengett. Részint a holland forintokon merengett, részint mindig érdekes és értékes egyéni véleményén, részint pedig az emberiség jövőjén. Az utóbbira vonatkozó véleményével máris elkészült. Feje telis-tele volt szavakkal, melyek osztódás útján szaporodtak, mint a baktériumok. Az emberiség jövőjét általában biztatónak, majdnem rózsásnak vélte.
- Diktálok - fordult a titkárhoz. - Az emberiség jövője, ugye? Adja csak ide azt a levelet.
A titkár átnyújtotta. Erre a híres író elsápadt. Levonógéppel sokszorosított körlevél volt, elmosódó, alig olvasható, lila betűkkel, csak nevét írták oda tintával, egy felső rekeszbe, legalább az ötvenedik másolat lehetett. Így még ötven embernek van olyan mindig érdekes és értékes egyéni véleménye, mint neki.
- Disznóság - mormolta fogai között, s a levelet összegyűrte, ledobta a földre.
A titkár aki gyorsíróironját már a papíron lebegtette, előrehajolt:
- Szóval nem írunk?
- De - sóhajtotta a híres író, mint egy vértanú -, azért írunk - s diktálni kezdte véleményét az emberiség jövőjéről.
Ezt most sokkal sötétebbnek látta, mint néhány másodperccel ezelőtt, majdnem gyászosnak.
Úgy érezte, hogy az ostoba és boldogtalan emberiség hanyatt-homlok a végső veszedelembe rohan.