Könyvek és ifjúság elégiája
szerző: Szerb Antal
Kedves Barátom,
ne haragudj, hogy ifjúkoromból maradt szokásomhoz híven Hozzád fordulok ügyes-bajos dolgaimmal és Tőled várok feleletet egy kérdésre, amely az utóbbi hónapokban egyre jobban zavar és nyugtalanít. Ne ijedj meg, természetesen irodalomról van szó, miről is lehetne szó egyébről. Hozzád fordulok, mert Te a nagy idegen városban, a dolgok közepén, talán világosabban látod a helyzetet, mint én itt, tízéves nyugat-európai emlékeim közt, elporosodva, kissé már molyette intellektussal, csendesen és riadtan. Nem tudom, nem mérhetetlenül elavult már az is, hogy leülök irodalmi levelet írni irodalmi kérdésben és hogy ez a kérdés még mindig, hogy úgy mondjam, biológiai fontosságú a számomra, exisztenciális, mondtam volna öt évvel ezelőtt, de ma már ez is teljesen molyette kifejezés és éppen erről van szó. De ne érts félre, nem azt a banális kérdést akarom felvetni, hogy vajon nem múlta-e idejét az irodalmi attitűd egészben véve, az irodalom, mint életforma. Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy "szent hitem", akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kiköltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valami irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto, úgy nevezünk, hogy Irodalom.
Nem erről van szó, de természetesen nem tudom, vagy őszintébben, nem is akarom néhány világos mondatban leszögezni, hogy miről is van szó; még mindig azt hiszem, ez is nemzedékünk makacs bűne, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, és ha világosan elmondanám, már el is hazudnám a problémának ha nem is a lényegét, de azt a járulékos elemet, azt a kisérő felhangot, atmoszferikus velejárót, je ne sais quoi-t, ami a lényegnél sokkal lényegesebb. Azért légy kissé türelmes és engedd meg, hogy genetikus rendben mondjak el mindent, kissé önéletrajzírói modorban előre is megnyugtathatlak, hogy gyermekkori teaivásról ezúttal nem lesz szó és anyámról sem akarok megdöbbentő adatokat revelálni.
Úgy kezdődött... vagyis sehogysem kezdődött, mert mindig írtam és olvastam, úgyszólván világrajövésem pillanatától kezdve (olyan szemüveges csecsemő voltam, tudod), tehát hogy pontosan hol kezdődött, nehéz megmondani. Mégis világosan visszaemlékezem a beavatás egy nagy pillanatára; azzal kezdem. A világháború utolsó esztendejében tizenhét éves voltam, Mária-Besenyőn töltöttem a nyarat. Egy szép nap arra eszméltem, hogy sikerült egy verset írnom, amely úgy találtam meglehetősen utánozza Babits Mihály fiatalkori verseinek hangját és ritmusát. Tisztában voltam vele, hogy a vers nem jó és hogy én még nem vagyok költő. Mégis extatikus boldogság fogott el, máig is úgy érzem, szellem szerint Besnyőn és aznap születtem meg, mint ahogy Blake született, amikor Swedenborg írásaival megismerkedett. Akkor már egy álló esztendeje küszködtem, vergődtem és szégyenkezten korábban érett kortársaim előtt, mert ők már megértették, amit én még nem, a "modern", nyugatos költészetet. Most egyszerre feltárult előttem a titok, megértettem a legmagasabb irodalmi megértéssel, aktív befogadással.
Az a pillanat, amikor megnyílt előttem a modern költészet birodalma, oly gyönyörű volt, hogy csak idézni tudok a meghatottságtól, amikor rágondolok, de tiszteletem jeléül e legnagyobbat idézi, Keatset, aki mikor először olvasta Homerost, Cortez katonáihoz hasonlította magát, amint először látták meg a Csendes Óceánt:
- ...and all his men
- Look'd at each other with a wild surmise
- Silent, upon a peak in Darien.
Csendes Óceán nyílt meg előttem, Déltenger bűvös szigetekkel, Ady és Babits költészete, Móricz, Szomory, az egész Nyugat, azután a külföldi rokonköltők, Hofmannsthal és Rilke, thomas Mann, majd mikor kezdtem angolul és franciául tudni valamit, Swinburne és Wilde, Baudelaire és Verlaine. Elsősorban a költők, a versek. Fiatal voltam; de azóta is a verset tartom az irodalom és általában az emberi világ legmagasabb szintjének. Az idegen költőket akkor még csak nagyon töredékesen értettem, de az csak növelte varázsukat. Az ifjúság után így kellene visszasóhajtanom: "Ó, ha még egyszer úgy olvashatnák Baudalairet, mint tizennyolc éves koromban!" Az első szerelemnél is többet jelentett. A félig, negyedig értett versbe belesejtettem a modern életérzés minden titkát, az ilyen sorok voltak a kincses szigetek ifjúságom déltengerén:
- Son lit fleurdelisé se transforme en tombeau...
Ma már nem mond nekem semmit, illetve csak annyit, amennyit értelme és zeneisége mond, de akkor valahogy minden édes rejtelem benne volt, elérhetetlen bűnös szerelmek, császári gőgök, történelmi víziók, ritka, értékes idegbajok és perverzitások, utolérhetetlen eleganciák, távoli Párizsok és Londonok, a jövendő.
Mert ezt is jelentette. A modern irodalom saját történelmemben egy volt a lázadással, amelyen minden szellemi embernek keresztül kell mennie, a felnőttek ellen, a meglévő dolgok ellen való tiltakozással, az egyéniség életigényével. A lázadás morális, illetve amorális lázadás volt, kőtáblák összezúzása, egy új ethosz keresése. Bevallom, kissé pirulva, ebben az időben legtöbbet Mereskovszkij akkor oly divatos Leonardo da Vinci-jéből és Wilde írásaiból okultam: a renaissance elképzelése (már a "renaissance" szó is mily magávalragadó volt!), a szépség és az ókor kultusza körül alakult ki bennem az új törvény, a szépségért való élet. A szépségért élni akkor annyit jelentett, mint szembehelyezkedni minden mással, minden keresztényi és polgári értékrendszerrel. A modernség éppen ez volt a szememben: a dekadencia, a sátános velleitások, a Jenseits von Gut und Böse és a dandys fölény. Dorian Gray, ha emlékszel még rá, szegényre.
Úgy éreztem, egy nagy világáramlat sodrában úszom: minden szellemi jelenség, amellyel akkoriban találkoztam, az egyéniség szabadságjogait hirdette: Babits Mihály költészete, Nietzsche filozófiája, az impresszionista festészet "meglátásai", minden és én is azok közé tartoztam, akikkel előre mozog a világ, míg a renyhe nyárspolgári tömeg elmarad. Feltétlenül hittem még a fejlődésben és úgy éreztem, hogy első hulláma visz magával. Hogy világháború van, oly kevéssé vettem észre, mint egy mániákus humanista azt, hogy a landsknechtek felégették a várost, mialatt ő extátikus éjszakákon rájött, hogyan kell cicerói latinsággal írni.
Csak akkor ébredtem fel, mikor már a házat is kiszedték alólam. Amit modernnek éreztem, a fin-de sičcle világhangulat, éppen akkor omlott össze, amikor én átéltem. A világháború végén az igazán modern emberek már megmosolyogták az ártalmatlan esztétikai világszemléletet, a fogatlan l'art pour l'ért-t, a dandyzmustól undorodtak, a szubjektív filozófiát kezdte a fenomenológus iskola objektív idealizmusa eltemetni, az induvidualista hóbortokat a kollektivista hóbortok, a dekadens finomkodásokat az aktivista izommutogatás.
Mindezt lassankint én is beláttam. Ma már tudom, hogy ami akkor végetért, csakugyan nagy és nevezetes stílusegység volt. Nietzsche és Rilke, Ady és Van Gogh, Rodin és Reinhardt csodálatos kora, a XIX. század emberének színjátszó káprázatos alkonyata. Tudom, hogy amit én modernnek éltem át, csak igen kicsi része volt a kor szellemi színképének de 1920-ban, 21-ben ezt a keveset is szégyeltem, már ahogy az ember fiatalkorában szégyellni szokta kinőtt rajongásait. Abbahagytam a művészettörténeti stúdiumaimat is (azután vagy tizenöt évig rá se néztem festményekre), abbahagytam a klasszika filológiát az egyetemen.
A világháborút közvetlenül követő években én is úgy éreztem, hogy apokaliptikus idők következtek el, minden a fejetetejére állt. Országok omlottak össze, az én drága országaim: hazám új és kísérteties alakot kapott Európa új térképén; a monarchia, amelynek polgárává neveltek, egyik napról a másikra eltűnt, az óriási mamut, oly könnyedén és sajnos oly meg nem siratva, mintha valami dalárdát oszlattak volna fel; és éppígy eltűnt mintaképünk a hohenzollerni Németország; és az irodalom leginkább up-to-date szárnya arról biztosított, hogy a nagy társadalmi és kultúratermelő osztály is, amelybe tartozom, a burzsoázia, perceken belül ellenszenves történelmi emlékké fog átváltozni. De sokkal fiatalabb voltam, semhogy sejtelmem lehetett volna a veszteség mértékéről és hogy sok tekintetben egész életemre megnyomorodtam; csak azt éreztem, hogy a romokon bizonnyal új világ fog most felépülni, egy fantasztikus világ, amelyet nem a felnőttek fognak feltérképezni, ahol minden lehetséges lesz, a fiatalok világa, a nyolclábú borjak és éneklő üstökösök diadalmas birodalma jön.
Amit a felnőttek írtak, mind mérhetetlenül elavult a szememben, egy-két rapszodikusan megválasztott kivételről eltekintve, akiket "előfutároknak" tartottam. Soha annyira exkluzív felfogású nem voltam mint ezekben az esztendőkben. istenem, mily szuverén gőggel tudtunk elvetni akkoriban nagyságokat, akiket később könnyes szemmel emlegettünk! A centrális megint a nyelvi fordulat volt. Úgy képzeltük, az új világnak új nyelven kell megszólalnia, anarchikus, üstökös, a nyelv hagyományait összezúzó, az ésszerű és szokványos kapcsolatoknak, de talán még a mondatnak is hadat üzenő nyelven. Undorral néztünk le minden írást, amely beérte a kézenfekvő, mindennapi, normális kifejezésekkel. Mindenre új expressziót kell találni, mondtuk, az írónak nem szabad értelmi, diskurzív módon átadni mondanivalóját, hanem látomásszerűen felbukkanó képekben kell belevetíteni a felvevő lelkébe, csak a kép, csak a kép, a hieroglif az igazi, az új a művészi.
Írásaim ekkoriban már megjelentek és büszke voltam rá, hogy Osvát Ernő egyre nagyobb fejcsóválással fogadta új verseimet és éppen azokat nem közölte, amelyeket én a legjobbaknak tartottam: mert fiatalos elvakultságomban Osvátot, a világ legnagyobb "megértőjét" is felnőttnek néztem és idegenkedése volt a legfőbb kritérium, hogy helyes irányban haladok, haladunk. Mert akkor már többen írtunk hieroglif modorban, költők, akik azóta már elhallgattak és a beérkezettebbek közül a legjobbakat tiszteletreméltó rokonoknak éreztük, Szabó Lőrincet, Sárközit. Kis szekta voltunk, gőgös egymást imádó szekta, előttünk egy fantasztikus dacos Helikon. A szektán kívül állókkal nem ereszkedtünk szóba és ahogy most visszagondolok, azt hiszem, nagyon boldogok lehettünk, mert szektáriusnak lenni a legnagyobb öröm ezen a földön: a szekta a megosztott magány, az elhagyott sziget, ahol mégis laknak, a legtökéletesebb társadalmi állapot. Abban is biztos vagyok, hogy igazat ír Huxley utolsó könyvében, amikor azt fejtegeti, hogy csak négy-tíz emberből álló autonóm testületek rendszere menthetné meg a világot, ha még meg lehetne menteni. Mélységesen komolyak voltunk, mint minden szektárius; előző éveim esztétizmusa és dandys cinizmusa teljesen elmaradt, férfiasak, pathetikusak és átmenetileg nagyon vallásosak voltunk, templombajáró áhítatossággal. Többen közölünk szerzetesek lettek, a legkomolyabbak, legértékesebbek.
Előző korszakomban úgy éreztem, hogy "modern" vagyok, vagyis egykorú a korommal, nem maradtam hátra. Most már úgy éreztem, hogy előtte járok a kornak, talán évtized is kell, amíg a "többiek" utolérnek és megértenek, avantgarde, előőrs vagyok. A szekta-boldogságot ez még nagyszerűbbé tette: hegytetőn állni ilyen, repülni ilyen lehet, csodálatos gőg szédülete ez.
Természetesen lázasan olvastam mindent, ami a külföldi irodalomban avantgarde számba ment, így elsősorban a német expresszionisták írásait. Sajnos, a legtöbb német expresszionista reménytelenül dilettáns volt, verseiket nem lehetett kétszer elolvasni, és én kikötöttem egyetlen nagy költőjüknél, Georg Traklnál; róla kezdtem írni első tanulmányomat.
Azután egy nyáron véletlenül kezembe került a Nouvelle Revue Française néhány régebbi, 13-as, 14-es évfolyama. Megdöbbenve fedeztem fel magamnak az írókat, akiket addig névről is csak alig ismertem: Gidet, Claudelt, Valéry Larbaud-t, Suarčst. Ezekben nem volt semmi programszerűen avatgarde jelleg, mint a németekben és mégis mindent megvalósítottak, amit én akkoriban kerestem, akartam, és sokkal előbb, mielőtt Közép-Európa rájött. Az expresszionisták vak handabandázása helyett ott volt objektív ábrázolásban Gide action gratuite-je; az új verselés, új hasonlat-technika, új asszociációk játéka latin elaganciával tökéletesedett Claudel soraiban, amelyek úgy jöttek egymás után, mint egy tenger napsütötte és csendes hullámai a parti fövényen. Az életet az életért, tanította André Gide, és a nagy, egész lényünket felkavaró pillanat etikája sokkal előőrsibb volt, mint a l'art pour l'art azelőtt.
Sem a német expresszionistákat, sem a nagy franciákat nem értettem meg egészen, részben azért, mert csakugyan nehéz egy idegen nyelv új stílusát megérteni, részben pedig azért, mert a németek programmból érthetetlenül írtak. A franciákat pedig, ha meg is értettem, akkor is azt hittem, hogy nem értem őket egészen, mert a belesejtés többet ért nekem a hiánytalan megértésnél. Újra olyan örömeim voltak, mint Baudelaire olvasása közben de ami akkor még csak ösztönzés volt, most apodiktikus elv lett: nem is tartottam már igazi költészetnek azt, amit mindjárt és egészen meg lehet érteni. Kellett ez a feszültség, amit a féligértés jelentett; ami más embernek a sportív erőfeszítés, vagy az automobil távolság-evése, számomra az, ha egy nehéz költőt lassan-lassan megértek.
Ezután mind kevesebbet írtam. Az irodalom megértése mind nagyobb izgalmat jelentett, mint az irodalom "művelése". Inkább olvasó vagyok, mint író, azt hiszem. Ezekben az években találkoztam össze, nagyobbára az egyetemen, nemzedékem hozzám hasonló alkatú tagjaival, avval a nem nagyon fanatikus szektával, melyet ma mint "essay-író nemzedéket" dícsérnek és szidalmaznak.
Ekkor találkoztam az új irodalomtudománnyal. Az irodalomtörténet eddig a természettudományok hatása alatt nagyrészben száraz adatgyűjtésből és kommentálásból állt; ezekben az esztendőkben változott át az új filozófia és költészet ihletése nyomán alkotó tevékenységgé. Ebben az időben terjedtek el nálunk Gundolf és Strich írásai; oly szépen írtak az irodalomról, hogy amit írtak, gyakran szebb és többetmondó volt, mint amiről írtak. És megint elhozták nekem a félig-értett dolgok bűvöletét: új szavakat, új terminológiát. Akkoriban ezeket a szavakat: klasszicizmus, romantika "Schichsal", "Ehrfurcht", "Urerlebnis", "Gestalt", "Gehalt" stb. valóságoknak éreztem, nem puszta szavaknak, realista voltam a szó középkori értelmében.
Az új terminológia következtében az egész irodalomtörténetet előlről kellett kezdeni. Az új nyelven a régi megállapítások is sokkal mélyebbek, távlatosabbak, nagyobb összefüggéseket feltárók lettek. Megint a nyelv volt a központi élményem, a nyelv, amely ezúttal a dolgokat a "Werden" nyüzsgő világából a "Sein" mozdíthatatlan állócsillag-egébe emelte és már stílusjellegénél fogva is etikai állásfoglalást jelentett: a fejlődés dinamikája helyett az örök érvények statikájának tiszteletét.
Az irodalomtudomány révén megint egy szektába kerültem bele: a magyar szellemtörténészek, Thienemann, Zolnai társaságába. Ez már nemcsak szekta volt, hanem kívülről is elismert, félt és támadott tudományos elit. Így folyt az életem, szektából-szektába gazdagodva.
Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb rajongással fordultam a költők felé, akik az új nyelv-égboltot felépítették, a régi, szent Hölderlin és főképp Stefan George, ifjúságom legnagyobb szerelme felé; ma már meg is rettenek, ha eszembe jut az intenzitás, amellyel ezt az önmagát szoborba faragó költőt tiszteltem, a szellemi gőg és távolság óriását, a költőt, aki egyenesen az irodalomtudomány számára jött a világra. Stefan Georget eleinte még kevésbbé értettem, mint Baudelairet vagy az expresszionistákat. Egy betűt sem értettem belőle. Évekig a vesszőket, amelyeket George elhagyott és nagy betűvel írja a főneveket, amelyeket George kis betűvel írt és megbarátkozik egy-két szórendi különcséggel, George versei sokkal érthetőbbek, mint például Ady Endre versei, túlságosan is könnyen érthetőek...
1924-től kezdve azután megint mindenki Párizsba zarándokolt, mint a háború előtt. Mindenki felfedezte, hogy Párizs egészem más, mint ahogy Ady Endre versei alapján elképzelte és ezzel a felfedezéssel tarsolyunkban úgy éreztük, mi vagyunk az első igazán nyugat-európai nemzedék Magyarországon.
Sorsszerű természetességgel ismertem meg most azokat az írókat, akik a háború utáni Nyugat-Európában kifejezték azt, ami nekem kellett és új volt: Giraudoux és Paul Morand francia nemzedékét, majd az új angolokat, Aldous Huxleyt, Lytton Stracheyt és körüket. Vándoréveim alatt megint megadatott nekem, hogy úgy érezzem, minden előlről kezdődik az irodalomban és bennem. Georgeiánus korszakomat, visszatekintve, nehézkesnek, pathetikusnak és tanárosnak láttam; az ideák megszűntek komoly német állócsillagok lenni és lejöttek, hogy sípszóra táncoljanak. Megint a nyelv fogott meg: Giraudoux irónikus bőbeszédűsége, Huxley faarcú szellemessége, az angol nőírók közvetlensége, mintha belülről szólalnának meg egyszerre az olvasóban. Ebben a fecsegő, szabad asszociációk kanyargós útjait követő stílusban a távoli, nehéz és prblematikus dolgok lélegzetelállító désinvolte-tal szólaltak meg; ez a stílus arra a jeles renaissancekori táncosra emlékeztetett, akit Castiglione dícsér, mert tánc közben el-elejti köpenyét, hogy mutassa, mennyire nem figyel oda az egészre. A nehéz súlyokat fel lehet emelni akrobata gesztussal is, de elegánsabb úgy tenni, mintha csak egy női zsebkendőt kapnánk fel a földről. Egy kötőszóba is nagyon sok minden elfér, egy hirtelen mondatkanyarnál kilátás nyílhat végtelenek felé, to see the world in a grain of sand... az itthoniak közül ekkor szerettem meg annyira Márai Sándor írásait, amelyek oly ügyesen takarják és lebbentik fel mégis a metafizikumot.
Igen, ez az, gondoltam, ezt kell megtanulnom, ez a mi hivatásunk, új nyugatosoké, hogy a magyar szellem méltóságteljes és divatjamúlt kemény gallérzatát levegyük és megtanítsuk szép színes puha ingben járni. Neo-frivol vagyok, mondtam büszkén és szektáriusan és titokban frivolitásomat nem vettem kevésbbé komolyan, mint a szellemtörténetet.
Most már monoton egy kissé, de megint ki kell jelentenem, hogy az új nyugati írókban is volt valami, amit nem értettem meg egészen, de valószínűleg maguk sem voltak vele teljesen tisztában. A stílus joyce-os újításain túl a csodára gondolok. Mert az új írókat akár hiszed, akár nem megszállott lelkük kielégítetlen szomjúsága tette frivollá, játékossá. Látták, hogy az elődök nagy komolysága nem vezetett semmire, hát megpróbálták másképp. Assisi Szent Ferenc, amikor a börtönből kiengedték, elvből bolondosan viselkedett és szeretett a feje tetejére állni és ekkoriban alakult ki benne a születendő Ferencrend emberi erőt meghaldóan szigorú első regulája. Most nem akarok erről magyarázni, de kétségkívül előtted is nyilvánvaló, hogy a tótágastól egyemes út vezet az Alvernia hegyére, a stigmákhoz.
- Hunyt szemmel bérceken futunk
- s mindig csodára vágy szívünk...
Egész ifjúságom azzal telt el, hogy vártam valami nagy-nagy abszurdumot, amitől egyszerre mindenki fellélegzik, valami olyan groteszk lehetetlenséget, hogy annak puszta megjelenése által érvénytelenné lesz minden, ami a fejünkön ül: hogy fel kell nőni, hogy pénzt kell keresni, hogy meg kell halni, hogy meg kell születni... Egyszer gyerekkoromban az Andrássy útról valahogy úgy láttam, hogy egy hegy nőtt Budán és boldog voltam, hogy másnap nem kell iskolába menni: valami ilyesmit vártam. Talán most, gondoltam londoni merengő és besörözött magányomban, talán most, csakugyan eljött a pillanat. Az emberek meg fogják érteni, hogy a csoda életszükséglet, fontosabb a mindennapi kenyérnél.
A bohóckodó angolok és franciák álma a mitosz volt, az alapvető és klasszikus kifejezésmód, amelyhez képest oly nevetséges minden naturalista piszmogás, megfigyelés, lélek- és társadalomrajz. A napi problémák és évi problémák elhagyásával az örök lelki valóságok felé keresték az utat, ezért írtak az angolok hóbortos meséket rókává változó hölgyekről, tanítóba szerelmes csimpánzokról, görögül vitatkozó verebekről, borkereskedőnek öltözött Jóistenről, jólnevelt idősebb boszorkányokról, ezért találtak vissza a franciák a háborúban elesett Alain-Fournier elveszített álomkastélyához, ezért születik az olasz Bontempelli regényében a kisfiú két anyától, ezért ömlik Thomas Mann oeuvrejének nagy folyama a bibliai mítosz tengerébe.
A kezdet és a vég találkozni szoktak, farkába harapó kígyó a szellem, a végső civilizáció szerelmes az első kultúrába, a veii Apollo farkasmosolyába, az etruszk halottak halhatatlan jókedvébe, ahogy dőzsölnek nászágynak beillő szarkofágokon. A vitalizmus vége a halál megértése és beleágyazása az életbe. Így jutottam el az utolsó szektához dávidferenci hív hűtlenségemmel, Kerényi Károly volt az utolsó mesterem és a vallástörténet merész teóriái adták az utolsó "thrill"-eket.
Így volt. Elmondtam ifjúságomat. Mindez régen volt már; azóta esztendők múltak el, azóta mindenféle történt velem, élet, realitások, de semmi közük ehhez a beszámoláshoz. Ott hagytam el, hogy Kerényi meg az etruszkok. Azóta nem történt semmi. Éppen erről akarok beszélni. Erről a semmiről. Azóta is nagyon sokat olvastam, sok szép verset és könyvet, de...
Nyugaton közben elmúlt a csodaváró frivolitás divatja. (Most már tudom, hogy sajnos csak divat volt.) Most már újra vastag könyveket írnak burzsoá-családok életéről, némelyik Nobel-díjat nyer, némelyik nem. A neo-frivolizmust legyőzte az örök naturalizmus, a neo-unalom. A szellemtörténet megszűnt a weimari Németországgal és azt hiszem lassanként megszűnik a vallástörténet is. Az utolsó magyar szekta, a Kerényi-féle Sziget, elúszott. Bár az írók oly szorgalmasan termelnek, mint egy fehérhangya-királynő (moziban láttam egyszer), amely ritmikus mozgással, mintegy járószalagra tojja ki petéinek százait és ezreit, egy egész hadsereget, mégis teljes a szélcsend, nem történik semmi.
Igen, látod, ezt akartam mondani. Ezért a kevésért kellett ekkora prológust kerekítenem. De meg akartam mutatni, hogy mindig csodára vártam és az irodalom ezideig mindig gondoskodott is róla, hogy várhassak új csodát. Csak erről volt szó egész életemben. Ha idegen olvassa el ezeket a sorokat, nyilván azt gondolja, felületes és snobisztikus széplélek vagyok, beugrottam mindig minden irodalmi divatnak, irodalmi jampec vagyok, aki belébetegszik, ha tavalyi regénnyel kell kimennie az utcára. De te tudod, hogy azért változtam híven-hűtlenül minden szellemi változással, mert mindig az igazit és véglegeset kerestem, egyre megújuló naiv hittel. Valamit vártam az irodalomtól, az üdvösségemet, mondjuk, mert ugyebár mindenki a saját fazonja szerint üdvözül, és nekem az irodalomban kellett volna üdvözülnöm. Nem üdvözültem; de boldog purgatóriumban töltöttem egész ifjúságom, mert mindig úgy éreztem, hogy már csak néhány perc és meg fogom érteni, amit nem értek, és akkor Beatrice leveti fátyolát és feltárul előttem az Örök Jeruzsálem. Nem üdvözültem, de így jobb volt. Így voltam fiatal. Fiatalnak lenni annyit jelent, mint várni valamire.
Most pedig aggodalommal, remegve nézek szét a mi nyelvünk és a nagy nyelvek mezején valami után, ami új és távoli és amit nem értek. És hiába; mindent megértek, amit olvasok. a szürrealistákat is megértem, de hol vannak már a szürrealisták? Van egy-két angol-amerikai költő, akit nem értek: T. S. Eliot, Ezra Pound, de az az érzésem, hogy nem is érdemes megérteni őket, különben is öreg bácsik már, nem valami új szekta fullajtárjai. Szekták egyáltalán nincsenek már. Duhamel is megállapítja új könyvében, hogy vége annak az időnek, amikor hat havonként új avantgarde folyóirat keletkezett. A harmincas években egész Európában megszűnt az avantgarde irodalom. Mondd, hogy történt ez, miért?
Nézd meg a stílusunkat. Valamikor, Maurras-szal, Lasserrerel a kofferünkben, véres reakcióban a romantika ellen, azt kívántuk, hogy klasszicizálódjék a magyar irodalom. Úgy látszik, ez a vágyunk teljesedett. A magyar prózastílus mintegy végérvényes formát öltött. Mi úgy írunk, ahogy a Nyugat-nemzedék legjobbjaitól megtanultuk, az utánunk következők támadnak is minket ezért, de ők is ugyanígy írnak. Valamikor írás közben új expressziókon törtem a fejem; ma azon gondolkozom: "hogy is mondják?". Már a nyelvhelyességen sem mulatok és óvatosan nézegetem a Pesti Hírlap Nyelvőrét. Ma, aki tud írni, mind egyformán ír, és valahogy így van külföldön is. Ez nagyon szép, az egyénieskedő hóbortok véget értek, a túlzó stílromantika lealkonyodott... de annak az Újnak mégis új stílussal kellene kezdődnie, minden nagy történelmi fordulat új szavakkal és szórenddel indult útnak, és ennek nyoma sincs sehol.
Külföldön is érzik, hogy valami nagy baj van az irodalommal. A probléma mélységes banalitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már a Népszövetség is foglalkozott szegény irodalommal, oly hathatósan, mint ahogy az üldözött kisebbségek ügyével szokott foglalkozni. Olvasom, most adták ki a Művészeti És Irodalmi Permanens Bizottság 1937. július 2027-én Párizsban tartott konferenciájának jegyzőkönyvét. Paul Valéry volt természetesen az elnök, hozzászóltak többek közt Duhamel, Hazard, Madariaga, Jules Romains, szóval akik ilyenkor hozzá szoktak szólni; írásbelileg vett részt Werfel és Charles Morgan. (Nem tudom, magyarok ilyenkor miért nem szoktak részt venni?) Szó volt többek közt az író megváltozott helyzetéről, a közlés egyéb módjainak veszedelmes konkurenciájáról, a mennyiségnek a minőség rovására történő előnyomulásáról, a gazdasági sorompók okozta károkról és a szabadság szükségességéről; utóbbi kérdésben parázs vita fejlődött ki a franciák és az olaszok közt.
Mindezek a hozzászólások, úgy látom, a közönség növekvő közönyében látják az irodalom veszedelmét. Duhamel panaszolja ugyan új könyvében, hogy az írók is elüzletiesedtek, Herbert Read (Poetry and Anarchism) pedig azt, hogy eladták lelküket a politikának. De ez még mindig a közönség szerepe: a közönségen múlik, hogy az író, ha művészete rovására politizál. Mindez nem érinti a lényeget. Az irodalom, nagyon jól tudom, igen nagy mértékben gazdasági és társadalmi erők függvénye; de végeredményben a szellem mégis autonom valami és ha a szellem jelenségei betegek, a betegséget elsősorban magában a szellemben kell keresni. A szellemben van a hiba, a szellem esett valami ormánysági letargiába, nem akar szülni, új, szép szörnyetegeket.
Tévednék? Lehet, hogy már elindult az Új, csak én nem tudok róla? Megtörténhet; hiszen a legtöbb szellemi áramlat öt-hat évvel a megszületése után jutott el hozzám; ez már magyar perifériális helyzetünk átka. De azelőtt nem tartottam ennyire számon a bel- és külföldi irodalmat, mint most; többnyire késés nélkül mindent elolvasok, ami érdekel. És semmi, semmi. Különben is, ma már nem is az én dolgom, hogy újat felfedezzem. Itt vannak a fiatalok, most már rajtuk lenne a sor.
Igen, itt van egy új nemzedék, a leg"nemzedékebb" életkorban, és egyáltalán nem akar úgy viselkedni, mint egy új nemzedékhez illik. Nem hisz semmiféle új -izmusban, amire mi öregesen legyinthetnénk, nem rajong senkiért, akiért mi ne rajongtunk volna, nem gyűlöl senkit, akit mi ne gyűlöltünk volna, és ha néha szíd is minket, azt sem irodalmi okokból és rossz lelkiismerettel teszi. Pedig ez az új nemzedék rendkívül tehetséges legalább is Magyarországon: lírai költői átlagban jobbak, mint az előző nemzedéké, líraiabbak, újságírói új műfajokat teremtenek, tudósai félelmetes felkészültségűek. De hol a dac, a szekta, a jelszó, a révület, a "mánia"? Hol van valami, amit meg kellene tőlük tanulnom, valami, amit végre nem értek, valami, ami újra a csodavárás sodrába ragadna? Ó fiatalok, irigyelt fiatalok, miért nem akartok mestereimmé lenni? Miért jó nektek, ami nekem jó, miért nem képesztettek el valami hirtelen bolond ragyogással, nyelvi vizicsodával, hanggal, ami messziről jön és soha nem hallatott?
Mondd, hogy lehet ez? Páni félelem fog el, éjszaka szívdobogva ébredek: lehet, hogy a világ tele van új kezdésekkel, csak én nem veszem észre? Lehet, hogy receptivitásom égett ki, elhalt bennem a csodaváró ösztön? Lehet, hogy nincs semmi baj, csak én öregedtem meg?
Nem hihetem. Hiszen úgy érzem, nem bírom így tovább, így várakozás nélkül, így mindent megértve, csodátlanul. Kedves barátom, ha nem írsz nekem rövidesen valami nagyszerű avantgarde mozgalomról, új nyugtalanságról, ami erjedni kezd odakint, mit tudom én, megtanulok perzsául, hogy még egyszer élvezhessem a félig-értett dolgok egyetlen szépségű igézetét.