Költők (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
Költők
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. szeptember 12.

       Nordau Miksa a minap azokról a költőkről tárcázik, akik nem is költők. Azokról a névtelen hírességekről, akik egész életükben csak egyetlen dalt írtak, de az aztán egyszerre el is terjedt a nevük nélkül, beleedződött a vérbe, a tudatba. Rouget de Lisle, a Marseillaise írója vagy August Becouer vagy Max Schneckenburger ilyen névtelenül is híres költők. Németek vagy franciák egy irodalmi közösségbe kerültek. Később exhumálja őket a tárcaíró. Gyakran már fel sem ismerhetők. A tagok leszakadtak, a törzshöz idegen kéz járul, s a gerincen vendégfej fityeg. Ki tudna itt igazat tenni?

       A tárcaíró arról beszél, hogy ezek a költők, akiket csak-egy-dal-költő-knek nevez, egyebet nem is alkottak. Sohasem hivatásos költők, vak eszközök, akik zengenek a sötétben. Körülöttük élnek-égnek igazi költők. Azok hallgatnak. Mert a népháborodás, a történelem, a forradalom csak ürügyet keres, hogy ─ szóban is ─ kitombolja magát, nem verseket, amelyek fölfelé repítik, csak betűket, amelyeknek mélyebb értelmet akar adni, önkényesen, mint egy zászlónak, amelyet, ha ezerszer szent is, előbb a rőfösüzletben vásárolnak, vagy egy jelvénynek, amelyet előbb közös megállapodással határoznak el, jelvénynek. Úgy látszik, hogy a történelem szeszélye, amely öblös ünnepi morajával, harangzúgásával és tűzfényével tulajdonképpen megzenésíti ezeket a verseket, úgy választ, mint a zeneszerző. Minden komponista fázik a jó verstől. Az nagyon is zenei. Minek ő akkor? Ezért keresi a süket, kongó, legkevésbé zenei sorokat, amelyekben krajcárnyi muzsika sincs. Csak héj, burok, tok kell neki. Az pedig minél kopottabb legyen.

       Érdekes, reánk nem áll ez a megállapítás. A német tárcaíró csak tollheggyel érinti a magyar irodalmat, s látszóan kisiklik a kérdés taglalása alól, de sorai közt érezhető, hogy a néma érvek hatása alatt kissé meginog az állításában. A mi népszerű, történelmi dalainkat mind nagy költők írták, akik éppen verseikkel lettek halhatatlanok, ezzel a dalukkal csak népszerűek. Még a Rákóczi-korabeli irodalmon is érzik az akkori pennás műveltség, a kalamus. Mindez abban leli magyarázatát, hogy sokáig nem volt demokratikus kultúránk. A költő jó darabig csak nemesemberekből került ki, akárcsak a politikus. Hasonlóan van ez a régi orosz irodalom grófíróival is.

       Igaz viszont ─ és ez a magyar költők tragikuma ─, hogy nálunk a köztudatban minden nagy költő csak-egy-dal-költő. Próbát tehetünk, s széles e hazában egyetlen visszhang válaszol a költők nevére. Kölcsey: Himnusz. Vörösmarty: Szózat. Petőfi: Talpra magyar... (A Nemzeti dal-t csak az irodalom ismeri.) Kiss József: Simon Judit. Csokonainál azt mondják: Lilla. Reviczkynél: Pán halála. Alapjában egy világról, egy kultúráról, egy rengeteg szimfóniáról van szó, de a nagyközönség megelégszik nem is egészen egy dallal, csak egy címmel. Néhány szóból csinál szobrot a költőinek. A mnemotechnikai rendszerhez folyamodik, mint mikor egy házszámot, egy telefon- vagy egy aktaszámot akar megjegyezni. Afféle gyors svindli kurzus-t vesz az irodalomból. Megkülönbözteti a költőit. Nem számmal, csak betűvel.


       Különben most mindenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris kialakulóban van valamelyes európai köztudat. Most kezdjük érezni, hogy európaiak vagyunk, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén, rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, amely huzamos ideig békében élt. Amerikára azelőtt úgy gondoltunk, mint az acélhengerek, a gyárak, a villamos sebesség országára, ahol a múzsák ─ az üzleti lármában ─ félve sütötték le hosszú szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma az európai kultúrát egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveinek és remekműveinek masszája jelenti, nem az a csöndes, mélypiros izzás, amely az önkívületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk. Kérdezzük azonban, hogy utóbb hol volt, milyen keveseknél volt meg ez az ünnepi mélység, ez a mélypiros izzás? Az európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos üzleti számításaivá vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hála istennek, az bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos. Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte, talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a poézis azonban tovább él. Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a keleti fakír. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem bebizonyította, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánosító elv uralkodott a világon, a szigorú doktrínák és paragrafusok alatt mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kultúrák nyíltak a sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a homo unius libri mesékre, versekre, rendkívüli álmokra szomjazott. A militarizmus, amely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az egyház, nem semmisíti meg a költészetet, csak a költészet divatját.


       Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma újra felosztják a földet. Die Teilung der Erde. A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommercialista, s mindenki megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad semmi, egy talpalatnyi föld sem. Mit tegyenek? Újra odaadják neki az eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták cikáznak, jut számára egy foltocska, amelyen szabadon élhet, a kedve szerint.

       Csak kissé magasabbra kell repülnie.