A lap feldolgozottságának foka

Kölcsey Ferenc levele Szemere Pálhoz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kölcsey Ferenc levele Szemere Pálhoz
szerző: Kölcsey Ferenc

Pozsony, 1833. március 20.

Édes jó Palim, folyó hó 11-dikéről írt leveledet tegnap vevém. Örülök, hogy Pesten vagy, örülök, hogy beszédeim kezeidnél vagynak; kérlek, tégy rendelést, hogy jöhessenek kifelé. Én e hetekben fércelek öszve annyit, hogy egy kötet teljék belőlök. De nagyon könyörgök, hogy a szerkeszttetés rendéről ne kellesen magamnak törődni; bizony mostani helyzetem arra időt nem enged. Azonban te se csinálj nehézséget magadnak velök; így vagy úgy, csak oldhassam fel már egyszer fogadásomat a könyvtárosnál. Nem képzeled mi nyugtalanságot szerez az nekem! Úgy ohajtanám, hogy beszédeim után, mindjárt a 4-d. és 5. kötet nyomatnék. E két kötetet haladék nélkül lehetne összeszedni; a 3-dikra (filoz. történetek) a diéta nagyon szűken fog időt engedni. Ha a többi kötetek kijőnek, azalatt ezt lassacsként készíthetném. Szollj eziránt Hartlebennel, s szollástok következményét azonnal add tudtomra.
       Biográfiámról új és új ideáid vagynak, de kétségkívűl látni fogod, hogy ezen ideák az én fejemben formáltatni s tollam által leíratni nem foghatnak. Azokat csak te dolgozhatnád legjobban, mert természetesen te más szemmel nézsz engem, mint magam magamat. Adatokat közölhetek; s íme mindjárt nehány. Várom feleletedet, mit és mennyit kívánsz tőlem ezeken felül?
       A Kölcsey nemzetség már ember emlékezetétől fogva Szatmár megyében törzsökösnek tartatott. A nemzetség levéltárában vagynak levelek fel a 13-dik századig. A nemzetség s a megyeiek elejétől fogva úgy hitték, hogy eredetünket Ázsiából vesszük, s javainkat ex prima occupatione et divisione regni[1] bírjuk. – Ez a nemzetségi régiség el nem korcsosult ivadékban arisztokrácia büszkeséget is ugyan, de szeretetet is táplál a hon, a nemzet és nemzetiség iránt. A költőben az arisztokráciai büszkeség talán nincs, de nemzeti büszkeség (mely szabadság és constitutiókból (alkotmány) folyó önérzésből jön) igen sok; s ez a hon és nemzet iránti szeretettel egybe igen természetesen olvad. Magyarország sokat szenvedett; de minden szenvedései után bír nemcsak egyetemi szép alkotványt, de szép municipiális (helyhatósági) alkotványt is, mely ha valaha az arisztokrácia elbukik, nem veszteni, hanem nyerni foghat. A municipiális alkotvány az, ami a magyar nemzetet fenntartja, s a municipiális alkotványban minden egyes nemesnek annyi befolyása lehetvén, amennyit személyes tehetségei engednek: nem mindenkinek saját individualitásától függ-e, hogy magát (wenn auch in einem verjüngten Maßtabe)[2] az orbis terrarum (földkerekség) uraihoz vagy urai elé emelje? – E jegyzet, kulcs gyanánt szolgálhat talán beszédeim tónjához is.
       Kölcsey Ferencnek[3] fiai közül kettő vala, kik az íróra tartoznak – Dienes és Sámuel. Dienes fia volt Péter,[4] ki erdélyi leányt vett (Bölöni Ágnest), ki szülé a kérdésest. Sámuel Biharban Álmosdon telepedett le; s ott javakat szerzett. Felülélvén háznépét, Pétert (még legényt) vette magához, s megházasította. Péter is megholt, mikor fia Ferenc még hatodik évét számlálta; árváit s özvegyét az öreg, mint örököseit tartá magánál, s reájok hagyá szerzeményeit. Ferenc 11-dik éves volt, midőn az öreg Sámuel, s nehány hét múlva anyja megholtanak.
       1790. aug. 8-d. születtem Sződemeteren szépanyám, azaz, az anyám nagyanyja Büdeskuti Zsigmondné házában. 1796. vittek Debrecenbe tanulni; azon évben holt meg apám; anyámat 1802. februárban temették el. Mind ő, mind apám Álmosdon temettetének el.
       Anyám halála után mindjárt érzettem a legelső mozdulatot keblemben (amennyire emlékezem). Bánatos vala az érzés, de szelíd. Egy papírosra írám fel a Bölöni Ágnes nevét, és még egyet, még egy nevet, mely nekem most is 43.-ik évemben oly kedves, mint a 11 éves gyermeknek vala. De a név szentebb, mint ide írhassam; szentebb, mint a közönség e tárgyról valamit tudhasson. Talán valaha, midőn nem leszek, fog a maradék írásaim között egy-két szót találni, ami legfelebb csak a pszichológnak, vagy annak, ki dalaimat még akkor is olvasni örömmel fogja, lehet érdekes. Azonban e vonás a később kifejlett szentimentalizmusra nézve neked kulcsot adhat. Tudnod kell, hogy anyám neve és az a másik egyforma, legalább egymásba olvadó érzést hoztak elő. Emlékezhetel verseimre, mikben valaha anyámat énekeltem: most még csak a Búcsú B.-től szolgálhat az elveszetteknek mustrául (szemle).
       Legelső verseimet 13 éves koromban írtam; egy évvel előbb, mint a poézis technikáját tanultam. Jól emlékezem, hogy a téma nem szerelem, de haza és király iránti szeretet vala. Még akkor a Heltai magyar krónikáján,[5] s Cornelius Neposon[6] kívül alig ismertem valamit.
       A poetikájában legelső nap a tanító példának olvasott Himfyből,[7], Csokonaiból (Diétai M. Múzsa) és Mátyásiból.[8] Attól fogva néhány tanulótársammal együtt kezdénk olvasgatni magyar és latin írókat. Kazinczy még akkor nem adá Marmontelt, régibb munkáit kincs gyanánt tartogattuk. Akkor én jobban tudtam latinul, mint magyarul, s magyar verseket a kiadott témákon kívül csak 2 esztendővel később kezdtem csinálni, minekutána tanulótársaim már előbb példával mentek előttem (1804, 1805).
       Csokonai 1805-ben megholt, ott valék a temetésén, halála után egymásra jöttek ki versei, azok valának bálványaink. Akkortájban tanultam franciául, s olvastam a Henriade-ot, Fridrich verseit, Boileaut stb.
       Tudod, hogy 1810-ben még egészen francia valék, mert első ifjúságom stúdiumi valának a franciák, s első kritikus kit ismerék, Boileau és Voltaire (az epikusokról).
       1805-1807-ben sok verset firkáltam, ezek eleinte Blumaueri[9] paródiák voltak (egy bohóság Apoll és Daphne szerelméről stb.) Vígjátékot is írtam, később szomorút és egy didaktikus poémát a lélek halhatatlanságáról. Ezidőben kezdék kevés görög nyelvet tanulni, de csak Anakreont olvastam.
              1808-ban kezdék filozófiát tanulni, s ez megkapott. Másik évben is, midőn már jurista voltam, a filozófia történetével sok időt tölték. Ezen évben írtam legelébb Kazinczynak, mégpedig felvilágosításokat a közte és Kresznerics közt folyt pörben a Magyarország régi abrosza dolgában. Kazinczy magához fűzött, s ajánlá a görög nyelvet. Akkor kezdém olvasni Homért, Diogenes Laertiust[10] (ki filozófiai történeteket írt) stb. 1808 és 1809 sentimental lyrisch voltam. Kazinczyval tett ismerettségem után előbbi versemet egyről-egyig semmivé tettem, s írám azokat, miket te 1810-ben láttál, s mikre Berzsenyi az ismeretes ítéletet mondá. Témáim voltak akkor anyám és szerelem. De a versírás sokszor félbeszakadt. Akkor a filozófia történetein kívül a 16. és 17. század latin íróit, filológi írókat és kompilátorokat (más művekből összeollózott mű) forgattam, de akkor jött kezembe Bayle Dictionnaire hist. et cristique,[11] mely reám sok oldalról hatott. Kétség és mélység, és a sok ízlés a nagy ember oldalai közé tartoznak. S bár az ő mélysége a későbbi franciák felüleges [!] voltától nagyon különböz: mégis ez iránta való tisztelet nagyon erősített engem a francia literatura iránti tiszteletben. Akkortájt az egész francia literatura, tudnillik XIV. és XV. Lajos idejebeli nyilva volt előttem. Németül csak 1809-ben kezdék, csak sok ösztönzés után tanulni. Ezen időszakban írtam egy magyar literaria históriát is, csak a költőkre terjeszkedvén ki. Mindenik költőről külön artikulus (szakasz) volt, s mindenik műve kritizálva. Ezt, minekelőtte Debrecent elhagyám, eltéptem, egyedül a Lilla és Himfy közt vont paralella volt még írva, midőn Pestre jöttem, hozzád, nem tudom, ha emlékezel-e reá? Akkortájban írtam kritikát valami Klachberg nevű német írócska Habsburgi Ágnes nevű drámájára is. Mustráim valának Boileau, Voltaire, mind az epikusokról írt munkájában, mind kivált a drámái előtt és után álló kritikáiban.
       1809-diki őszén végeztem iskoláimat, 1810 január végivel mentem Pestre, hol egyfelől a jurateriai kaszárnyában igen kedvem elleni, másfelől nálad igen kedves órákat töltöttem. Magyarul még jól, azaz grammatice jól nem tudtam, Révai[12] principiumival, s a német literaturával általad ismerkedtem, de a poézis technikájában már előre haladtam, a ritmust nagyon jókor felfogtam. Kazinczy első szonettjeire hasonló ritmusban feleltem. Horvát és Berzsenyi tettek a lamentábilis tónra (panaszkodó hang) figyelmessé, mely verseimben uralkodott.
       1810-diki őszén elhagyám Pestet, s következő esztendőben kezdém derültebb maniru verseimet. Boríts el édes álmaiddal stb. Ez a manir (modorosság) 1811–1813. éveken keresztül hangzik. 1812-ben vettem által jószágainkat s abban az évben egész 1814-diki tavaszig Álmosdon laktam. Verseken kívül nem csináltam semmit. A magányos lak előbb, azután szerelmi helyhezet elkedvetlenítettek. Kazinczynak ritkán, másnak senkinek sem írtam. Szerelmem boldog volt volna, de én igyekeztem mindig elfelé szakasztani magamat, a név mellett, mit a 11 éves gyermek anyja neve mellé írt, minden más kötés hidegnek, bűnnek tetszett.
       Én kaptam az első alkalman, hogy magamat elszakasszam, és Sámuel testvérem megházasodván, elhagytam Álmosdot. (1814. május). – Veled csak kevés idő előtt kezdém újra a régi szövetséget levél által megújítani. Pozsonyig kísértem két kisebb testvéreimet, s hozzátok jövék Pécelre, hol egy nyár a költésnek vala szentelve.
       Ezeket a közönségnek nem fogod kitálalni, de költői karakterem és sokrétű elvonulásaim magyarázatjául szolgálnak neked.
       Pécelen írtam az első románcot, egy egészen új modor, s általlépés az elégiai, feyerlich tónból és dévajba,[13] miből később a szeszélyes s a könnyű lebegésű dal kifejlődjék. Ez vala életemben legnehezebb stúdiumom. Juthat eszedbe, egy rác dalt mint dolgoztam ki háromszor Pécelen, míg utoljára sem leltem meg a daltónt. Azonban verseim közt leled a Borkirályt, s talán még egy hasonlót, mely akkor készült, s a dévajság könnyű tónját már közelebb hozza. A tolcsvai dal (Hol a virány?) még nagyobb lépés volt.
       Pécelen gyönyörű, víg napokat éltünk, de égiháborúval vegyeseket. Azonban tudod, hogy zivataros nyári éj után, tiszta kellemes reggel szokott lenni. Azon a nyáron és a következő őszen Tolcsván és Lasztócon, sok mindent fogtatok reám. De mondom nektek, senkisem értett engem akkor, te sem, édes Palim. Szent igaz, szerelmes lenni kezdék, azt dalaim bizonyítják, de kiben? Azt ki nem találjátok, ha az egész kalendáriumot felforgatjátok is. Kettőt mondtatok akkor, s egy harmadikat mások. A kettőről nem szollok, a harmadik neve szent nekem, de minden birt ami barátságot és becsülést ébreszt, semmit, éppen semmit, ami szerelmet. A negyedik első pillantatban komolyan kapott meg, úgy véltem, hasonlít az ideálhoz, ami a gyermek szíve alatt egykor támadt, s azolta élni meg nem szűnt. – Nem, édes Palim, ő nem vala olyan, nem vala az! Aztán ki Álmosdról azért jött el, hogy tépve legyen a rózsalánc, az könnyelműleg magát újak alá nem adhatta, s éppen 1814-ben nem!
       Nekem mindég csudálatos hajlandóságom volt áldozatok alá vetni e szívet. Azért-e, mert akkor, mikor nem lehetett volna, s úgy amint lehetett volna, szerencsés lenni nem tudott? Azért-e, mert a temérdek sokat miket a szív kívánt, elérni lehetetlen volt; kevés pedig inkább nem kellett? Az ég tudja! Elég, hogy én akart és keresett áldozatokkal s nélkülözésekkel gyötörtem magamat az élet legszebb szakaszán; s ez engem a hipochondria sötétségéhez siettetett.
       Tolcsvát elhagyván, s testvéreimmel megosztozván, Ádámmal együtt Csekén telepedtem le; s az ottani különszakadás mindentől, aki engem érthetett volna, közel vitt a süllyedéshez. Egyszer eljöttél hozzám 1815-ben, s e jövetel következése Homér fordítása lőn; de ebbe is belefáradtam. Most nem gondolkozám egyébről, mint távozni. Akkor nem vala még elég önismerésem, hogy a közdolgokba avatkozás által derítsem ki lelkemet; tanácslóm pedig sem nem volt, sem nem lehetett. Testvéremmel s egyik rokonommal jószágom iránt egyezkedtem, s mentem ismét Pécelre és Pestre (1817 január).
       Ekkor kezdődött Pesten a Tudományos Gyűjtemény. Engem 1813-ban még Álmosdon laktomban szollított meg Döbrentei, s kért esztétiko-kritikai értekezést Csokonairól. Küldtem neki verseket; de azokat ő nem érté, 1814-ben Tolcsváról eljöttem után írtam Csokonai recenzióját; de ő addig kívánt abban változtatásokat, addig késett kiadásával, hogy a Tud. Gyűjt. indulásba jött, s én felszollíttatva odaadám Csokonait, s készítém hozzá Kis recenzióját. Csokonai recenziója,[14] mint előbb az Antimondolat nekem sok ellenséget szerze. Berzsenyivel hogyan jártam, te legjobban tudod.
       Említnem kell, hogy 1814 Pécelen, midőn a Mondolattal töltöttük az időt, előbb komoly (filológi) értekezést írtunk. Ettől kezdődik filológiai mélyebb ismeretem. Azelőtt ilyenekkel kevés időt tölték. Ezekbe te vontál bele; de az akkori dolgozások egy része mégis kritikai vala. Például a különböző költők különböző nyelvéről való értekezés stb.
       1817. ápril. Pestről hazamentem; jószág-kontraktusom (birtokszerződés) semmivé tétetett, és így a terv is, hogy Pesten lakhassam. Annyi szíváldozat után, az ifjúság első éveitől fogva, ez kínosan ért. Anélkül, hogy a jövőre kinéztem volna, visszamentem hozzád Lasztócra; hol egy egész hónapig semmit sem ettem, csak magamba mélyedve napról-napra éltem. Azalatt K[azin]czy háromszor volt nálunk, mi ott (tudod miért?) egyszer sem. Mi akkor vele literátori pörbe jöttünk. Újításait nem javallottuk, mert azáltal a nyelvbeli sokszínűséget elveszté. Ő minket nem értett. Ekkorból valók a lasztóci három leveleim.
       1815-1817. kevés verset írtam, lelkem sötét volt. Akkor jövendőm minden kedves képeinek elsűlyedése után iszonyú hánykódásban valék. Örömmel választottam volna klastromot is. Júniusban jöttünk Lasztócról Pestre, te Pécelen maradtál, hova én szeptemberben mentem ki, s onnan decemberben veled Liszkáig. Forspont (ló- és szekérváltás) nem vala készen, egy csolnakot bérlettem s a Bodrogon hajóztam Tokajig, onnan karácson előtti nap haza. Ádám azalatt iszonyú zavarba hozta jószágunkat, s ennek rossz következései azt tevék, hogy nekem Csekéből kiszabadulni, vagy ott (bár dolgom semmisem volt) tudományim után látni nem lehetett.
       1818-1823. Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala. A sentimental-lyrisch ünnepélyes hangjáról s sokszor elkeseredett lelket szeszélyesen, dévaj és mégis meleg, és mégis nemes hangra vinni által, nehéz téma volt. Felvettem valami rímről-rímre, s tárgyról-tárgyra ugráló parasztdalt, s annak formájára csináltam előbb a legmindennapibb keresetlen, pór kitételekkel dalt, s azután úgy nemesítém meg egyik sort a másik után. Így támadt a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája; mely évekig csak emlékezetemben élt; így az Ültem csolnakomban, melyen talán még most is látszik, hogy valaha fonókába illő nyelven volt írva. – Ennyi hasznát vettem azon egynehány néma esztendőnek, s ezek alatt kaptam meg a románc tónusát is.
       Ezen epochában jöttél egyszer Csekébe, s láttad dalaim elsőit, s láttad a Vanitatum elejét; mi a sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutána veszteségit az emberi élet nevetséges parányiságához és mulandóságához mérve nyugalmas megvetéssel tekinthette. Ezen érzésnek, mit ez utolsó szavak nagyon csonkán fejeznek ki, nyomait láthatod sok akkori verseimben.
       Ezen epochában tartám magam körül Kölcsey Lenkát,[15] testvérem leányát. Még beszélleni alig tudott, hogy hozzám hozták; s a gyermek vala egyetlenegy időtöltésem.
       1823-26. 1823 végén házasodott Ádám, s ettől fogva én méginkább zárkózva éltem, mint azelőtt. Ekkor ismét szíváldozatokat követtem el magamon. Egyik vala, hogy Lenkát visszaadám; az nekem akkor nagyon fájt, életemnek (akkori környülményeimhez képest) egyik vesztesége sem volt kínosabb. A másik veszteség említést nem érdemel; azt más környűlményekben nem is éreztem volna; most azért fájt, mert Lenka visszaadásával éppen egyszerre jött.
       Mind oly dolgok, mikkel a közönségnek semmi baja; ezeket az én biográfom említni nem fogja; de kell neki lelkembe pillanthatnia, ha írói karakteremet magyarázni jól akarja. Mert valóban rendes magamnak is, hogy az én könnyű, szeszélyes írásmódom ily sötét környűlmények közt fejlett ki. (Ez utolsó epochában egész éven keresztül is nem mentem ki a szobámból ebédelni; magamban voltam mindég.)
       1826. február Vilma Surányba jött, s kényszerített újra hozzád indulnom. Tehát ismét együtt valánk, s az Élet és Liter[atura] számára kritizáltam. A közelebb múlt kilenc év alatt igen keveset, s igen ritkán olvastam; ez sok gondolkozásra adott időt. Innen talán, hogy valami mélység van írásaimban, a szeszély, mi komoly kritikáimban is sokszor érezhető, öszvevetve azzal, hogy gyermekkoromban paródiákat írtam, hogy a közelebbi kilenc év alatt mi stúdiumom volt, s öszvevetve az Antimondolat tónusával, s azon belső küzdésekkel, miket említék talán megfejthető.
       Ezen évben kezdém írni a teátrumi beszédet. Te ösztönzél, hogy az orátori pályát próbáljam, ösztönzél, humorisztikus valamire (á la Yorick) ekkor kezdénk drámázni is – s elváltunk.
       Hazamenvén dolgozám ifjúkori stúdiumom következésében a filoz. történeteket, a beszédet, s kezdém a szeszélyes valamit. S talán végeztem is volna holmit, de Ádám megholt.
       Mindég vártam, hogy ő, vagy saját szorgalma, vagy felesége successiója (örökösödés) által kiragadja magát bukásaiból, s osztályrészemért adhat annyit, hogy Pestre menvén, tudományoknak élhessek. Most vége lőn mindennek. Mit tenni? Ez a gondolat eltépte életem minden reményeit. Özvegy és árva maradt, s a nagy, a tehetős rokonságból segédre senki nem kelt; számot veték magammal, azt hivém, leszen erőm a világ bajaiba lépni, bár hosszú elszögellés miatt ereim gyakorlat nélkül valának, s gazda lettem, s (1829) hivatalbeli. Egyik mint a másik állapot küzdéssel jár, de mint literátorra nagy befolyással volt.
       Ettől kezdve az oratori pálya, több élet (wahre Leben) (valódi élet) munkáimban stb. Önérzés azelőtt is sok volt, mind verseimben, mind kritikáimban, de beszédeimben talán büszkeség is van, de én soha nem beszéltem közhelyen, csak mint jegyző és követ, s ilyenkor érzenem kellett hogy tiszteletre méltó test nevében szollok.
       Religiómról szollani csak akkor leszen idő, midőn vagy többé nem leszek, vagy magam is írói és emberi pályámra a jövendőség számára visszatekintek.
       Hazámat, nemzetemet mindég lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, s lesz örökre. Még akkor is, midőn e nemzet ellen kínosan panaszolkodom. Emlékezzél: Oltárunk áll és nem füstölög stb. S hol a hőskorban az emlékek nemlétét, s nem tisztelését, a nemzet szemére hányom.
       Diétai naplóm (országgyűlési naplója 1832-33) fogja neked mutatni, hogy a szeszély bennem nagymértékben fejlik naponkint. Ezt a keserű napok, s az emberi élet hiúságaiba mély pillantás okozták.
       Annyit fecsegtem, de csak neked, édes Palim. Konfessziómhoz (vallomás) hasonlít levelem, de jólesett ömledeznem előtted; s éppen most, midőn unalom vett elő egyéb dolgokra nézve.
       Némely dolgokra, miket írtál, nem emlékezel; például az eidyllion aenigmaticumra. Ezen cím alatt egy tréfácskát írtál, miben többek között ez is áll: Plaudite (helyesel, dicsér)! – Taps Neked o Rips Raps, mégpedig equesi (lovagias) taps etc. A jegyzést, hogy ez a mi kerületi tapsainkra (tagjaink) illik, én tevém reá.
       Egész leveled egy vidám szeszély lobbanása vala, mit egykor bizonyosan örömmel fogsz újra olvashatni.
       Mibe kerülne pozsonyi útad? Édes Palim, feltévén, hogy magad lovain nem jössz, mert az itt talán sokba jőne, a forspont költséget kell számlálni. Pestről Pozsony 14 1/2 stáció (állomás), tehát eddig és vissza 29. Ez ugyanannyi pengőforint, s ha a borravalókat s a vendégfogadókat az útban számlálod, 50 pengő körül fog lenni költséged. Itt nekem magam számára két szobám van; egyiket ezer örömmel engedem által. Csak kocsiszint nem adhatok, mert az én szekereim valami lisztmagazinban vagynak a követi szekerek sokaságával együtt, de hiszen annak csak lelnénk valami közel helyet, nagy költség nélkül. Tehát semmi sincs hátra, mint a naponkénti koszt. Nekem egy napi kosztom nem kerül egy pengőforintban. Vess számot magaddal, édes jó Palim, s ha lehet, jőjj.
       Várom tudósításodat a 2-dik kötet sorsáról. A filozófia poézisét iszonyú fájdalom nélkül oda nem engedhetem. Az a kimondás Új, s talán ér is valamit.
       Ölellek ezerszer Borcsáddal együtt. Ez egész hosszú litániát egyhúzomban írtam ma délután. Te látod, hogy a fecsegésre hajlandóvá lettem. Adieu!

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Javaink első elfoglalása és felosztása óta.
  2. Ha kisebb mértékben is.
  3. Kölcsey Ferenc (1709-1737) főszolgabíró.
  4. Kölcsey Péter (1752-1796) táblabíró.
  5. Heltai Gáspár (1490?-1574): Chronica az Magyaroknak Dolgairol... (1575).
  6. Cornelius Nepos (i. e. 100. k.-25. k.): De viris illustribus libri (i. e. 35-32) c. műve eredetileg 16 kötetből álló életrajzi gyűjtemény volt, de ránk csak a hadvezérek és történetírókról szóló egyes részek maradtak fenn.
  7. Kisfaludy Sándor (1772-1844): Himfy szerelmei c. versek.
  8. Mátyási József (1765 k.-1849): Semminél több valami (1794) c. versei.
  9. Blumauer, Alois (1755-1798): osztrák-német költő.
  10. Diogenes Laertius (300 k.-200 k.): A híres filozófusok életének és tanainak gyűjteményes összefoglalása c. műve.
  11. Bayle, Pierre (1647-1706): Dictionnaire historique et critique. /Történelmi és kritikai szótár, 1695-1697/ c. enciklopédikus műve.
  12. Révai Mildós (1750-1807) költő, nyelvtudós.
  13. Ünnepélyesből vidámabb hangra vált.
  14. Külcsey Ferenc Csokonai munkáiról írt kritikai bírálata 1817., Tudományos Gyíjtemény.
  15. Kölcsey Ferenc testvérének, Kölcsey Péternek a lánya.
  • (Az idegen nyelvű részletek fordítása és a jegyzetek a forrásként használt kötet szerkesztőjétől valók.)