Köd előttem, köd utánam

A Wikiforrásból
Köd előttem, köd utánam
szerző: Kosztolányi Dezső

Akkor sötét volt minden ablak
és hallgatott a hegedű.
Azon a télen nem mulattak,
a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű.
Isten-kivánó vágy üzött,
szemembe füst és köd csapott,
s alig szórták a csillagok
vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam
a rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány,
decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng
és kialudt.

A szél ijesztve vihorászott,
fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot,
csupán az égbolt hallgatott.
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda,
s a fagytól az út vándora
megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tüzött elém,
szakálla lógott kúsza tincsben,
s eléje hemperedtem én,
eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt,
és surranó árnyak között
imádtam az örök ködöt
s a sírt, a sírt.

Én felzokogtam, felnevettem,
kitárult a ködös titok:
ott voltak a fán kusza rendben
az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók,
szines gyertyák tüzes bele,
rút sárga lánc, kigyófarok,
mind oly kopott, olyan balog.
És fekete.

Piros papír-ördög vigyorgott,
didergett a gallyon a dér,
s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér,
elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj
és förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét,
s röhögve mondta: este lett,
örökre este - s szörnyü emlék -
meghaltak mind az istenek,
a fénykoszorús istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
egy fekete, csillagtalan
karácsonyon...