Kórházi jelenet
szerző: Szendrey Júlia
Először a Pesti Napló 1851. január 2-i számában jelent meg, Petőfi Júlia aláírással; mMásodszor pedig a Magyar Szalon 1890-es évfolyamában.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Délutáni idő van. A kórház termeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, minő kórházban szokott lenni, minek hatását hasonlítani lehet azon nyugtalanító szorongatáshoz, mely rekkenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra; mikor a virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; mikor az ember, mintegy ösztönszerűleg, föltekint az égre, honnan minden pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg, melyek irtózatos sebességgel czikkáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban mély, tompa dördülés rázza meg a levegőt.
Ilyen a kórházi csend. Sokkal leverőbb, meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenkint hallatszik ki a nehezebb betegek tompa nyögése, az eszméletlenül fekvők éles fölsikoltása és közbe-közbe a felvigyázok durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéznek, boszankodva, hogy félbeszakitatták tréfás kalandaik elbeszélésében, melyekkel egymást fölváltva mulattatják.
Egyszerre kíváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nő lép be, vezettetve egy férfi által, ki úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki:
— Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem találom őt!... Oh Istenem, teremtő Istenem! hátha már régen ... — nem meré e mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon, mely erőt, bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább:
— Nem, nem! miért esném mindjárt kétségbe? Bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen, igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni.
Annyira ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ül le a székre, melyhez kísérője vezeté s itt, pár percznyi szünet után, élénken emelé föl fejét, s elkezdé beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta, hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert gondolatainak nem parancsolhatott úgy, miként szavainak, látszott, hogy megnyugtató, biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni, beszéde hangosságával, szivének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival nem hivé azt, mit előbb kimondani irtózott; szive szüntelen azt érezteté vele, hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármilyen körülményekben, még mindig remélhetett volna: egyedül csak a halál lehetett képes kiölni, megsemmisíteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt hiteté el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő anyai szeretetével, ápolásával e szikrát képes lesz felgyújtani, sőt visszaadni az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az életnek.
Ilyen az anya!
És hosszú álmatlanul átvirrasztott éjek után ámbár halálfáradtan, de mégis megnyugodva, édes mosolylyal tekint beteg fiára, mert azt hiszi, hogy mindazon erő, mit vámpyrként az örökös gond, aggály saját szivéből kiszitt, az mind fiának testét foglalja el s annak egészségét fogja helyreállítani. Ezen vakhittől nem fosztja meg az igazi anyát semmi; mikor gyermekének utolsó pillanata alszik el, mikor maga előtt látja a haláltól megmerevült tagokat, még akkor is remél, remél mindaddig: mígnem átvirrasztja holt gyermeke mellett a hosszú örökhosszú éjszakát, azon utolsó éjszakát, melyet a föld fölött, s anyja őrködő tekintete alatt tölt, mikor koporsóba teszik s meggyújtják mellette a gyertyákat, melyek lobogó fényénél egész hosszú éjen át vizsgálja az anya gyermeke arczát: nem nyitja-e föl még egyszer szemeit, nem ébred-e föl még egyszer benne az élet? És a meghidegült, kinyugodt sziv nem melegszik-e föl s nem kezdi-e ujraverését? . . . De . . . mind hiába! A gyertyák fénye elhalványul, az emberek összegyűlnek, a koporsó födelét leszögezik, s a koporsót kiviszik s leeresztik a hideg földbe. Anyja meleg kebeléből a hideg sötét földbe!
Csak akkor eszmél föl, csak akkor bánja, hogy elvesztette gyermekét, hogy minden ápolása, hogy minden szeretete hasztalan volt, s nem menté meg azt a haláltól.
— Nem, nem! — szólt újra a nő, mintegy szemrehányólag magához, mintha olyat akart volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el, — ugyan, hogy is lehettem olyan gyönge, csak távolról is arra gondolni! hiszen ő olyan egészséges, olyan fiatal volt, őt nem győzhette le úgy a betegség. Hiszen vannak példák rá, hogy a leggyöngébb emberek is a legnagyobb sebekből kigyógyultak, miért veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak rosszul kerestem; szemeim a sok sírástól oly gyengék, fejem oly kábult! . . . Jöjjön, jöjjön, uram — szólt sebesen, ma megtalálom őt, igen, ma bizonyosan!
Bármily elszántnak látszott is e szegény nő, szavaiból ítélve, beesett halovány arcza, ingadozó léptei eléggé tanusiták szenvedéseit és gyanittaták az iszonyú erőmegfeszitést, melyet fölhasznált, hogy föntarthassa magát.
Remegve lépett az első ágyhoz és gyenge, reszkető hangon kérdé a benne fekvő betegtől: nem hallotta-e, hogy a szobába, vagy e házba — — nevű fiatal embert hoztak volna?
A megszólított a nő felé forditá fejét s az borzadva látá az előtte fekvőnek meredt megüvegesedett szemeit, ki úgy látszott nem érté a hozzá intézett szavakat. A nő, iszonyát legyőzve, ismétlé előbbi kérdését, mire a fölvigyázó odalépvén, boszankodva mutatott reá s mondá a nőnek:
— Hagyja el, asszonyom, hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall. Akárhányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel; csak úgy bámul reám, ni, mint most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez a másik, ez meg mindig beszél, rimánkodik; az ördög sem győzne eleget tenni neki, annyi a kívánsága, mintha bársonyban nőtt volna fel.
A nő odafordult a második ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt a fölvigyázó figyelmezteté. Egy egészen ifjú, hófejérségü arczot látott maga előtt. Alig lépett az ágyhoz, az ifjú fölnyitá nagy kék szemeit és rimánkodva nyujtá karjait a nő felé.
Meghatva e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérdé ez tőle:
— Mi kell, édes gyermekem, mit kiván?
Az ifjú e szavakra hirtelen felült ágyában és zavart tekintettel bámult a nőre.
— Gyermekednek szólítottál, hát te vagy anyám? — édes anyám! — sikoltá a szegény ifjú, kinek fejét meggyöngité a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai megszólítás lázbeteg fogalmait még inkább összezavará s azt hívé: anyia áll előtte. Merően nézett rá s végre fölismerve az idegen arczot, fáradtan, kimerülve dőlt e kinos csalódás után vissza, ágyába.
A nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől, szive úgy megtölt e jelenetre, eszébe jutott saját édes fia, kit keresett s elfordított arczczal, görcsösen fogódzva az ágyak szélébe, haladt tovább a harmadik ágyhoz.
Itt, egy nagy óriási alak feküdt. Ősz haja, hosszú, szürke szakála kuszáltan boritá el arczát, melynek minden vonását kín és nyomor a legirtózatosabban eltorzitá. Annyira ki volt kelve képéből, hogy inkább hasonlított vadállathoz, mint emberi alakhoz. Ehhez is intézi a nő kérdését fia felől, mire az aggastyán nyers, durva hangon felelt:
— Nem, asszonyom, nem hallottam felőle semmit; — ingerülten tevé hozzá kis szünet után: — nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem láttam elvérzeni, kik szebbek és derekabbak voltak, mint kiket ti selyemben szoktatok fölnevelni, kik oly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim előtt estek el, azóta nem gondolok senki fiával, azóta nem tudok senki gyermekéről semmit; mit bánom én, bár mi lett is belőle! Vesszenek el mind, ha az enyéimnek el kellett veszni! — mormogá, fogait csikorgatva az agg s vadul forgó szemekkel tekinte szét, mire a nő elrémülve fordult a negyedik ágyhoz. Itt az ágyról lecsüggő fejjel feküdt egy ifjú, lázasan lélekzett s oly mély, nehéz álomban feküdt, hogy a nő ijedve mutatá a fölvigyázónak.
— Istenem, nézze ön e szegény ifjút, talán meghal.
— Oh nem, — szólt a fölvigyázó, — csak alszik az istenadta, mindig igy alszik, aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni.
Evvel oda lépett hozzá és durva hangon kiáltott reá:
— Hallja! ne alugyék már olyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy nem tud tőle nyugodni senki is.
Ilyen s hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, ki kábult egykedvűséggel hagyott magával tenni mindent, aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszú, száraz ujjaival végig simitá veritékes homlokát.
A nő, látva e szivrázó nyomort, reszketve nevezé meg fia nevét s kérdé a már egészen föleszmélt ifjútól: ha nem hallott-e valamit felőle?
A hangra és a név kimondására összerázkódott, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogá magában:
— Oh, Istenem, Istenem! nem ismer!
— Hangosabban beszéljen, barátom, — kiáltott rá a fölvigyázó, — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék.
A betegnek arczát, mióta e nő szavait hallá, biborpirosság boritá el, szemeit lehunyá s egész testében reszketve, kissé hangosabban mondá:
— Nem, nem tudok senkit, kit igy hínának.
A nő sóhajtva tovább folytatá lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, midőn egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzék élesen a teremen keresztül:
— Anyám, anyám, édes anyám! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg?
Bár sokszor hallottak már a teremben ilyen s ehhez hasonló fölkiáltást, mi egyik, másik lázbeteg ajkain, álmában kitört, de ily szivmetszően, ily kétségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egymásután arra fordultak, merről a hang jött s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesztett karokkal, görcsös zokogás emelé csontváz mellét és könnyek csurogtak le arczain.
A nő, ki e kiáltásra szinte visszafordult, halálsápadtan bámult az ifjúra, sötét homály boritá el szemeit, menni akart, lábai nem birták, karjait akará kiterjeszteni, de azok iszonyú ónsulylyal csüngtek le oldalán.
Igy állt ott a nő, meredten, mozdulatlanul. Kísérője részvéttel támogatá őt és kérdé tőle:
— Talán ez az ön fia, asszonyom?
— Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem!
E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott mellette s őrült szenvedélylyel csókolgattá az ifjúnak arczát, kezeit, lábait. Nem volt ideje rá, nem volt elég eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle és most mily betegen, mily nyomorultan találja őt fel.
És valóban, mennyit kelle szenvednie annak, mig annyira megváltozhatott, hogy saját édes anyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem birt ráismerni.
Egy hangot sem birtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten, mintha a lelkök szakadt volna ki. Végre igy szólt az ifjú, megszaggatva zokogásától és anyja csókjaitól:
— Édes, édes anyám! . . . tudtam én jól, hogy te még fölkeressz engemet ... hogy még látlak tégedet, mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el töbhé, ugy-e? Velem lessz mindig ... oh édes lelkem, jó anyám! — zokogá inkább, mint mondá a szegény ifjú.
A nő felnyujtá fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék, kéri őt:
— Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még azt a kínt is szenvedtettem veled, hogy nem ismertelek meg! Oh, Istenem, anyád, saját édes anyád nem ismert meg! anyád, a te szülő anyád; és mégis . . . mégis . . . Oh, de most már látom, most már érzem, oh úgy érzem, szivem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy, kit kerestem, te vagy az én magzatom, kedves, egyetlen fiam!
Igy folytatá még soká a szegény nő és szenvedélyes kedveskedéseivel halmozá és forró csókjaival boritá el fiát. Még a főlvigyázók is megilletődve tekintének az ágyra, melyre ráborult a nő és átfogá gyermekét, ki Őt a betegek egész hevességével szoritá magához. A betegek elnyomák nyögéseiket és meghatva figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben feküsznek a kórházban és ismerik az efféle betegség kimenetelét, gyógyíthatatlanságát, minőben az ifjú szenved. Részvéttel tekintének ezek a Szegény anyára, mert tudták, hogy csak azért találta föl fiát, hogy őt rövid idő mulya ismét elveszítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de — utólszor, főltalálhatlanul örökre!