Kórágyon
szerző: Madách Imre
Vad láng ég arcámon, ereimben
Pusztító tűz lüktet vér helyett,
Érzem, érzem minden dobbanással
Éltem mi gyorsan elsiet.
Láthatatlan lelkek szítogatják
Azt talán, mint ember a tüzet,
S hagynak egy szűt lassan hamvadozni,
Míg egy vulkánt gyujtnak más felett.
Az nyugodtan, csendességben élhet,
Ah, de költő-kéjt csak ez talál,
Üdvözölve légy hát, pusztitó tüz,
Üdvözölve nyugtató halál.
Óh, ne küzdj tovább is ellenébe,
Makacsan még, ifiú kebel,
Óh, ne nyujtsd a létet, melyben úgyis
A létért már csak harcolni kell.
Teljes éltemben mindég kerültem
Minden rossz érzést, rossz bényomást,
Ámde hogyha már kerülhetlen lett
Elszántan fogadtam a csapást. -
És ki van, ki szívesen felkelne,
Hogyha fáradtan elszenderűl
Óh ki van, ki szívesen születnék,
Ha nyugodni sír ölébe dűl.
S ép nékem e hangyaboly világon
Vágyaim mi végett függjenek,
Melyen érzem Isten egyedűl nagy
S oly kicsik, törpék az emberek.
Hogyha felmarad lelkemnek énje,
A nagyot tisztábban élvezem;
Hogyha hamvamat széthordja a szél,
Búm is elhagy, mindegy hát nekem.
Jöjjön bármi, vétkek súlya nem nyom
Sok volt e szív gyöngesége bár,
A nagy percben mind nem sokba számol
És letörli végkép a halál.