Kóbor Tamás (Robert Burns)
Ha az utczák elcsendesűlnek
S szomjas szomszédok osszegyűlnek,
A mint vásári nap' szokás
S kapukban a találkozás ;
Míg mi sör mellett üldögélünk,
S elázunk és kedvünkre élünk
Nem gondolunk hosszu mérföldre,
Mocsárra, vizre, zord időre,
Mely köztünk s házunk közt terül,
Hol komor nőnk töprengve ül,
S összehúzván szemöldökét,
Szítja haragja nagy tüzét.
Kóbor Tamás is ilyet ért el,
A mint Ayrből lovagla éjjel…
(Vén város Ayr, de nincsen párja,
Jó emberekre, szép leányra)
Oh Tamás! Bár lett voln’ eszed,
S Katód tanácsát beveszed!
Megmondta ő, hogy naplopó vagy,
Szájas, részeges, mégpedig nagy:
Hogy évenkint tizenkét hóban
Vásár napján sohse vagy józan,─
S őrléskor a molnárral egyben
Dőzsölsz míg pénz akad zsebedben, ─
Hogy mindenik lóvasalással
Részeg vagy együtt a kováccsal:
És hogy Kirkton Jankóval is már
Vasárnaptól hétfőig ittál,
Megjóslá, hogy ha nem javulsz
Előbb-utóbb a Doonba fulsz,
Vagy Alloway romja közt éjjel
A boszorkányok tépnek széllyel.
Oh drága nők! Röstellem én,
Hogy annyi szép szó füstbe mén
S bölcs tanácsi a nő ha adja,
A férj megvetéssel fogadja.
De kezdjük! Egy vásári éjen
Nyakalt tamás kedvére mélyen
A lobogó kandalló mellett
A habzó ser pompásan izlett;
Csiszlik Jankó várt ott reája,
Régi hű, szomjas czimborája;
Tamás őt testvérként szerette,
Hét számra itatta, etette.
Dal s fecsegés tölté az éjet,
A ser mindjobnak, jobbnak érzett.
Titkos, édes nyájaskodással
Játszott a gazdasszony Tamással,
Csiszlik meg’ vad meséket monda
S kaczagta lelkesen a gazda;
Künn zúghatott a vész riadva,
Tamás füttyet hányt a viharra.
A gond is, látva, hogyan múlat
E boldog ember: sörbe fúladt!─
Mint a méhek kinccsel rakottan,
Szálltak a vidám perczek ottan,
Nagy a király! Hanem Tamás ám
Győzött a lét minden csapásán!
De olyan a kéj, mint a mák:
Érintsd meg,─ s elhal a virág:
Vagy mint hó a patak vizébe
Perczig fehér –s örökre vége:
Vagy mint a szél, mely elszáll elébb,
Mintsem helyét kikémlelnéd,
Vagy mint az a pompás szivárvány,
Mely eltűnik a vihar szárnyán…
Az időt ki sem tartja fel:
Tamás órája már közel;
A gyász éj zárköve ez óra,
E zord órában hág ő lóra
S ily éjszakán kel útra mindjárt,
Minőn szegény bűnös sohsm járt.─
Zúg aszél, mintha végsőt zúgna,
Szakad a zápor törve, zúzva;
Gyors fény lövell át a sötéten,
Dörög hosszan, harsánan, mélyen:
A gyermek is megértheté,
Hogy most az éj az ördögé.
Ott áll szürke kanczája. Meg,
Különben még nem ültenek.
Sáron, pocsolyán átüget,
Megvet esőt, villámtüzet
Kék süvegét tartja szilárdan
S egy vén skót dalt dudol magában…
Óva néz szét, hogy el ne kapja
Véletlen a manók csapatja…
Közel már Alloway-egyház
Hol kisértet és bagoly tanyáz.
A gázlón már által vonult,
Hol a hajtsár a hóba fult;
Hol egy hajtsár a hóba fult;
Elhagyta a nyirfát s gödört,
Hol a Károly nyaka kitört;
El a berket s sziklás helyet,
Hol egy meggyilkolt gyermeket
Lelt a vadász ; és elhaladt
Az érnél a tüskék alatt
Hol magát a bokrok közé,
A Mungo anyja felköté.
Ott látja a Doon folyamát...
Vihar zúg az erdőkon át,
Az ég sarkán villám lövel,
Búg a dörgés közel-közel;
S a fákon már átcsillana
Alloway puszta temploma,
Minden fülkéje fénybe lángol
S viszhangzik táncz, öröm zajától.
Hős Árpa Jankó! te segitsz,
Vészszel daczolni lelkesitsz;
Ha két garaskánk van, helyt állunk
S az ördöggel is szembe szállunk...
Igy forrt a sör Tamás fejében
S az ördög nem forgott eszében...
De Meg megállt s hökkenve ámúlt,
Míg sarkantyúzva neki száguld,
A fény felé úgy vágtatott...
S huh ! Tamás szornyűt láta ott.
Boszorkányok, bűv-szellemek
Nem új frank tánczot lejtenek,
De ugróst, billegőt, bokázót,
Éltök, szivök sarkokba szállott...
Fent ül egy ablak szögiben
A vén Sátán eb képiben,
Szőre kondor, sűrű, setét,
Ő szolgáltatja a zenét.
Ugy sipol, dudál, hegedűl,
Hogy fal s tető majd osszedűl...
Nyilt koporsók álltak sorjában
S bennök holtak halottruhában,
És némi bűvölet gyanánt
Hideg kezökben gyertyaláng,
Mely mellett hős Tam szabadon
Láthatja a szent asztalon:
Gyászban egy gyilkos tetemét;
Pogányul halt két csecsemőt;
Tolvajt a bitóról levágva,
A szája úgy maradt kitátva;
Öt baltát, vérvörös rozsdával;
Öt görbe kardot gyilkos mázzal;
Térd-kötőt, mely gyermeket veszte;
Kést, mely egy apa torkát metszte,
Kivegzé őt saját fia,
A kés-nyelen van őszhaja ...
S több szornyű dolgot szerte szórva,
Mit megneveznem is bűn volna.
Tamás ámult, bámult, leselgett;
Kedv s tréfa mindig tüzesebb lett.
A sipos hangosban dudált,
A táncz gyorsabb, gyorsabbra vált...
Szállnak, lengnek, szökvén, ugorván
Izzad, párolg minden boszorkány;
Ledobják a ruházatot
S egy szál ingben hanczúznak ott!
Oh Tam! oh Tam! ha szép lánykák
Együtt ifjan, üdén járnák,
Az ingök nem szennyes flanér,
De finom vászon, hófehér:
Itt a mellényem hamarjában,
—Jó fajta kék plüs hajdanában—
Od' adnám ez egyetlen kincsem,
Hogy őket egyszer megtekintsem:
De ránczos képű agg-anyák,
Csikót riasztó vén banyák,
Szökdécselve boton ugrálva:
Csudálom, a gyomrod hogy' állja!
Hej! tudta ám Tamás, mi a szép:
„Volt ott egy szép süldő-leány-kép”
A czéhbe ez éjjel vevék,
(Ismerte aztán a vidék :
Mert sok jó barmot veszte el,
Sok szép hajót sülyeszte el,
És szétzilált vetést, mezőt,
Egész vidék rettegte őt)
Az inge kurta, durva vászon
Viselte mar kicsi korában,
Hosszában az nagyon hiányos,
Annyija volt s abban ő bájos.
Ah! nem tudta jó nagymamája,
Hogy az ing, mit kis Nannijára
Vegső pénzén akaszta hajdan,
Boszorkatánczra szolgál majdan!
De itt múzsám szárnya pihen,
Itt már repűlni képtelen:
Hogy Nanni mint lengett, hajolt!
(Erős, hajlékony lányka volt)
Mint álla bűvölten Tamás!
Mint izgatta a látomás!
A Sátán is melegedett
S ugrándva fujta szerfelett...
Még egy bakugrás s újra más:
Aztán eszét veszté Tamás
"Jól van, kurta ing!" felkiált...
S rögtön minden sötétre vált,
Alig kaphatott Meg lovára,
A bősz csapat kiomla rája.
Mint a mérges darázs, midőn
Fészkét rombolják a mezőn ;
Mint eb, ha eskütt ellensége,
Macska toppan orra elébe;
Mint vásári tömeg rohan,
Ha "tolvaj! fogd meg!" szó harsan:
Ugy rohant Meg s utána nyomba
A boszorkányok csivajogva.
Oh Tam ! Tam! most nem menekülsz meg
Mint egy hering, pokolba' sülsz meg!
Katód hiába vár, hogy érkezz,
Katód immár bús özvegygyé lesz!
Most iramodj', Meg! most gyi fel!
A hid kőlábát érni el;
Ott farkat csóválhatsz feléjek:
Folyó vizen át ők nem érnek...
De a hidlábig nem haladt,
Egyik a farkába ragadt!
Mert Nanni a többi elébe
Oda nyomult Meg kozelébe
S Tamásra keszűlt ontni mérgét,
De Meg tüzét nem ismeré meg :
Nagyot szökött ura alatt,
S hajh ! szürke farka ott maradt,
A boszor tőben tépte ki,
Egy csutakot hagyván neki.
Ki e regét olvassa, hát
Mindenki őrizze magát :
Ha ösztönöd ivásra int
S eszedbe jut a kurta ing,
Drága lehet az öröm ára,—
Gondolj Tamás kancza lovára!