Kísértetek (Cholnoky László)

Kísértetek
szerző: Cholnoky László

                                                      ELSŐ KÖNYV

                                                               1.

Akkor érezte először, hogy szédül és láza van, amikor kiszállt a vonatból.

A vidéki állomáson csend volt, csak a jelzőcsengő hangja pergett élesen, tisztán; a zúzmarás februári estén hidegen lobogtak a csillagok, a távoli folyóvölgy puszta fái között sírva vonult tova a szél, egyre beljebb a havas rónaságra. Az állomási épület emeleti ablakai fényben úsztak - estély volt főnöknél, a kisváros szeladonjai aforizmákat mondtak a ház asszonyának, míg a férj, a főnök - katonatisztes karcsúsággal hajladozott a vágányok mentén.

A vizsgáló lakatos kalapácsa megcsendült a tengelyeken, azután csend lett újra.

Éppen beszállt az urasági hintóba, amikor a vonat továbbindult. Visszafordult és utánanézett, amíg az utolsó kocsi vörös lámpása is eltűnt. És akkor nagyon szomorú és árva volt, a messzeségből az elhagyott főváros ezerhangú hívását hallotta és ott kellett ülnie mozdulatlanul a kocsi párnáin, bezárva a csend, a hideg és a láz titkos egységébe. A nehéz, deres bundát szorosan magára ölelte és a szemét lehunyta, hanem amikor a holdfény szétömlött a csenevész erdő felett, újra feltekintett. És mindenünnen a végtelen fehérség nézett vissza rá, a távoli, hófedte fenyves, a gyermekkori karácsonyfák holt csapata gyanánt közeledett feléje.

A hintó befordult a kúria udvarára és nyomban azután sietős léptek hallatszottak a fagyos porondon. Az öreg házvezetőnő jött - tikkadt vénkisasszony, távoli, szegény rokon - mögötte pedig a hajdú a kerti lámpással és a fiatalember mindkettőt úgy látta, mintha a színpad sötét hátteréből léptek volna elő. Odafenn a fűtött, kriptacsendes szobában, ahová felvezették, belepillantott a tükörbe és onnét sápadt, szárnyaszegett idegen nézett vissza rá.

Nemsokára aztán újra eljöttek érte és felvezették az ebédlőbe, ahol a család akkor foglalt helyet vacsorára. Az asztalon tizenkét gyertya égett az ezüst karostartóban és ahogy a folyosó sötétje után meglepte szemét a fényesség, a szédülése egyre nőtt. Árván, akarat nélkül sodródott tovább az üdvözlések között, amíg leülhetett a székére.

Amikor az evést befejezte, hátradőlt és a szemét fáradtan körülhordta a társaságon.

Az asztalfőn Adelheide kisasszony ült, a házvezetőnő, akivel már odalenn az udvaron is találkozott. Szürkülő hajára hófehér, fodros főkötő feszült, megsiratnivaló kacérsággal övezve fonnyadozó arcát, a mellén ébenfa feszület függött, ráncos, cserbarna ujjait ódon foglalatú gyűrűk díszítették. Ezek az ékszerek még a régi fénykorból maradtak meg, amikor az apja, az altábornagy még élt. Amikor a romlás kikezdte a régi osztrák, kincstári családot, Adelheide is elsodródott hazulról és a rokoni kapcsolatok révén egy nagyhangú, spártai jellemű, vasnyelő alezredes házvezetőnője lett, amely helyzetében sokat kellett küzdenie a jó hírnevéért, hanem amikor az alezredes egy napon a sok öntöttvastól átdermedt a túlvilágra és Adelheide - ismét csak a rokoni kapcsolatok során - idekerült Berenczére, nem volt már mitől tartania, nemcsak azért, mert Berenczey súlyos beteg volt már évek óta és egyébként is ott volt mellette a leánya, Viola, már mint félig menyasszony - hanem főként azért, mert Adelheide akkor már maga is elvirult és nem is óhajtott egyebet, mint az élettel való teljes békességet.

Róbert, az érkezett, hallomásból már ismerte az ottani viszonyokat és az embereket, személyesen csak Berenczeyvel találkozott nehányszor, amíg azt a betegsége véglegesen egy helyhez nem kötötte. A fiatalember most, ahogy lopva rá-rápillantott a vénkisasszony hófehér arcára, arra gondolt, hogy mily szomorú lehet, amikor valakinek az élet szenzációi már valamennyien a háta mögé kerültek. Pedig az ilyenek már nem kíváncsiak a szenzációkra, sőt tartanak tőlük, mint a hidegtől.

Adelheidéről Violára fordult Róbert fáradt tekintete, aki ott ült vele szemben, az öreg kisasszony balján.

Viola akkor tizennyolc éves volt és félig már menyasszonya Rényi Sándornak, a szomszédos fiatal földbirtokosnak.

Már gyermekkorukban ismerték egymást, játszópajtások voltak több más környékbeli jövevénnyel együtt, de akkor inkább ütötték és marták egymást, amint az a fiúk és lányok között szokás. Később Rényi, iskolái miatt, elkerült hazulról, a leányt is elvitték az egyik fővárosi intézetbe - akkor évekig nem látták egymást, nem is volt kíváncsi egyikük sem a másikra. Viola tizenhat éves elmúlt, amikor hazakerült, rá egy évre, az egyetem elvégzése után Rényi is visszajutott az ősi vidékre. Ezen a nyáron történt, hogy a leány egy izzó délutánon, amikor mindenki aludni szokott messze vidéken, lesurrant a folyóparti pagonyba és anyaszült meztelenre vetkőzve belegázolt a jéghideg vízbe, azzal a tudattal is növelve a gyönyörűségét, hogy tilalmas és veszedelmes dolgot cselekszik. A fiatalember pedig meglátta őt valahogy. Csodálattal nézte a testet öltött hellaszi álmot: új nőt látott maga előtt, aminőt eddig nem ismert. És a leányosan gyenge testnek és asszonyosan telt melleknek körvonalai oly mélységesen beleégtek a lelkébe, hogy nem is vonulhattak ki onnét többé soha. Azután már kísértet gyanánt követte a leányt és az Anna-bálon, amit azon a vidéken minden nyáron megtartottak, a pezsgő mámorában bele is súgta fülébe a titkát. Attól kezdve már fogták egymást; egyikük sem mozdulhatott, pedig voltak percek, amelyekben a leány unalmasnak és együgyűnek találta a szerelmüket és új, ismeretlen férfi közelségét kívánta, akit nem látott, mint gyermeket, nem látott, mint nagykezű-nagylábú kamaszt - szóval aki mint új, szenzációkkal teljes új hódító jelenik meg előtte. És ez az ösztönös vágya természetes is volt: az egészhez, a készhez mindég több illúzió fűződik, mint ahhoz, ami ott készül a szemed előtt. Ismerte már a fiatalember minden mozdulatát, előre megmondhatta volna: mire mit fog válaszolni, miről mi a véleménye, ismerte minden ötletét, minden tréfáját, pedig volt bőven - újat, többet, mást akart látni, hallani. Hanem sejtette, hogy mindez csak ábránd és csak sodródott egyre beljebb, egyre mélyebbre ebbe az első kapcsolatba, amint az a vidéken bizonyos régebbi elhatározottságokkal történni szokott. És volt is valami, ami Viola hajlandóságát Rényi felé fordította: a hiúsága. Rényi elegáns, fess, gazdag fiú volt, aki a fővárosban tökéletes világfivá csiszolódott. A környékbeli leányos anyák már régen belevonták számításaikba az ő visszatértét, mert tudták, hogy csak az oklevelet akarja megszerezni, azután visszaszáll az apai földekre. Rényi a fürdőjelenet óta teljesen Violáé volt már, anélkül azonban, hogy epedő, szentimentális trubadúr lett volna belőle. Sőt, talán éppen ellenkezőleg: hogy saját vérét forralja, hogy lázas látomásait minél színesebbekké tegye, most még inkább szeretett nagyokat mulatni és hajnalonta, amikor az erkölcsi aggályai már belefulladtak az opálzöld somlaiba és elnémultak a cigányzenében, megtörtént, hogy valamelyik nagymellű fejőleány segítségével váltotta valóra lázas látomásait. Mindezek után úgy látszik, hogy Rényi közönséges és parlagi lélek volt, sőt a regénybeli jellemek hivatásos boncolói nem is ítélhetnék másnak, mint közönségesnek és parlaginak, pedig nem lenne igazuk. Annyi bizonyos, hogy a kátói jellem csak a kísértésig jutott jutott volna el, ott azonban megmakacsolta volna magát, de a kátói jellemek ritkák. Hála az Úrnak: ritkák.

Annál gyakoribb azonban az ál-kátói jellem; a derék polgár szinte kivétel nélkül az. Az ilyen ösztönös megszédüléseknek nincs ereje ellenállni, hanem ezt utóbb sürgős törekvéssel elfelejti és csak a mások esetében csóválja meg bükkfából mintázott fejét. Rényi könnyűvérű, tréfás, jólelkű ifjú volt, akit a leányok éppen ezekért szerettek, a férfiak meg azért, mert nem keresztezte az útjukat és mert minden kilengésnél hajlandó volt a kollegalitásra. Voltak napjai, amelyeken a borospohár mellett valóban meglepő meglátásokat és megállapításokat produkált, hanem ezek ott a vidéken elkallódtak, mert nem volt, aki értékelje őket, csak ő maga, aki nagyon jól tudott erről a pazarlásról, de mivel könnyelmű és önmagával szemben is fölényes volt, eszébe sem jutott, hogy a lelke nobilitását tudomásul is adhatná. Egyébiránt több ilyen elhajlást is egyesített magában, mert amikor a dolgára került a sor, nemcsak hogy minden egyebet felejtett, de annyi buzgalommal és meggyőződéssel végezte azt, mintha szorgalmasnak és serénynek született volna, pedig a lelke mélyén lomha és kényelemre vágyó volt, mint a született úr valamennyi, bár a java része még önmaga előtt is letagadja ezt. Róbert csak a nevét hallotta párszor, de azért most, ahogy lázas szeme találkozott annak jóságos, baráti, diszkrét tekintetével, épp úgy el tudta volna róla mondani mindezt, mint mi magunk.

És ez a jóságos szempár volt is az utolsó, amit a lázas fiatalember még tiszta öntudattal látott.

Azután már csak sötétszürke ködgomoly forgott előtte, amiből csak itt-ott váltak ki egy-egy emberi arc körvonalai. Hallani sem hallott egyebet, mint szomszédjának, Berenczeynek hörgő lélegzését, és az az asztal végén ülő kis kretén sikongó, csukló nevetését. Bizonyára őrajta mulatott. És ez a tébolyodott, beteges nevetés úgy fúródott bele zúgó fülébe, mintha odakinn, a ház jeges eresze alatt a halálmadár sikoltozott volna.

De egyszer az is megszűnt és beállt a néma csend.

Hajnalodott már, a horgosi hegyek ormaira kiült már a bágyadt téli derengés, amikor az elhagyott régi hangok, a régi emberek ismét rátaláltak a szökevényre. Először az édesapja szobormerev, halavány arcát látta, szemében ugyanazzal a bágyadt, hideg sugárral, mint amikor elváltak, hogy soha többé ne lássák egymást - utána ylang-ylangtól illatos leányok jöttek, nyomukban a hegedűk és violák fájó sírásával. Sárga borhullámokon díszes gálya ringott, telve viháncoló asszonyi néppel, meztelen válluk elő-elővillant a bíborvörös vitorlák mögül. Amikor a gálya elsuhant, a tenger kiszáradt és aranyos fövényéből csillagos, szikrázó virágok nőttek, a szivárvány hét színében égve. Apró, suhanó zizzenéssel hajladoztak és a kelyheikből aranyos könnyek gördültek elő és odahullottak a beteg jéghideg arcára.

Róbert már régen nézte lázas szemével az ablak jégvirágait, amelyeken átragyogott a február reggeli napfény. Amikor felismerte őket, az arcán könnyek peregtek alá és a szeme újból lezáródott.

 

                                                               2.

Az elhagyott fővárosi éjszakák emléke még három hétig fojtogatta a fiatalembert, akkor lesiklott róla. A láz megszűnt, Róbert felkelhetett. Szmertik, a körorvos megtartotta szokásos záró és feddő beszédjét és csak azután vonult vissza.

- Arra kérem önt, fiatal barátom, hogy felejtse el azt az életet, amelyet eddig élt, és adjon hálát a jó Istennek, hogy szakított vele, mert az a sírba vitte volna... Hány éves ön?... Huszonhat?... Teringette, hiszen a férfi embernek ilyenkor kezdődik az igazi élete!... Nekem, mint orvosnak, nemcsak jogom, de kötelességem is volt Berenczey úrtól az ön dolgai után tudakozódni: tudom, hogy ön szakított családjával, vagy hogy mindenben a tények mellett maradjunk, a családja szakított önnel az ön lehetetlen életmódja és tévedt szerelmei miatt, és hogy most ön idejött ebbe a vendéglátó, baráti úriházba, hogy kipihenje magát és új életet kezdjen... Ígérje meg nekünk, hogy minden idejét az elvesztegetett évek jóvátevésére fogja fordítani és hogy új célt, új tartalmat ad az életének!... Megígéri, ugye?... Igen?... Nos, isten önnel!

A fiatalember nem ígért meg semmit, csak állt mozdulatlanul és szomorúan, de az orvos megtette a kötelességét.

Március volt, az olvadás már megkezdődött. A távoli mezőkön még mozdulatlanul feküdt a megfagyott, feketedő hó, de az erdőszélen már kizöldült a mogyoró. Friss szél járt a vidéken, de ha kisütött a nap, a házereszről reggeltől alkonyatig szakadt a hólé.

A házat még nem hagyhatta el, egész világa az a kertre nyíló, tágas szoba volt, amelyben szállást kapott, azután az ebédlő és a homályos, téglás folyosó, amelyik a kettőt összefűzte.

Az ebédek most már kedélyesek, barátságosak voltak, mert nagyon összeszokott a háziakkal; a fekete után Rényivel szokott kártyázni, mialatt a fiatal férjjelölt beavatta őt a helyi viszonyok ismeretébe, beszélt neki a szomszédokról, többször téve említést annak a várszerű, különösebb lakójáról, amelyik ott emelkedett a távoli dombtetőn. A fiatalember, akit a szokatlanság mindég érdekelt, egy délután behatóbban is tudakozódni kezdett a különös ember felől, de nem sokat tudhatott meg felőle.

- Annyit tudok csak felőle - mondta Rényi nevetve, elővillantva hófehér fogsorát -, hogy Lesenczey Menyhértnek hívják, és hogy úriember. Ezt egészen bizonyosan tudom, mert tavaly, az új főispán installációján együtt ebédeltem vele a megye székvárosában. Hanem amit a parasztok fecsegnek felőle, azon nem lehet eligazodni. Az egyik azt mondja, hogy mivel nem szánt, nem vet, nem megy sehová és nem is enged közel magához senkit, a bolond is kitalálhatja felőle, hogy egész nap alszik. De amelyik így beszél felőle, az még a szelídebbek közé tartozik, mert akad olyan is, amelyik már befeni a maga mérges nyálával a titokzatos embert, amennyiben telik tőle. Az egyiktől például azt a badarságot hallottam, hogy Lesenczey Menyhért úr megölte az édesapját, de mivel a nádorispán volt az apósa, futni engedték. Több ízben el is kártyázta már a vagyonát, pedig a Sárköznek vagy a fele az övé volt. És végül, hogy az isten büntesse meg őt, mert az ő dombjáról folyik alá tavasszal a töméntelen hólé, és teszi tönkre az alsó udvarokat, ami nem is egészen tiszta sor, istenes ember nem művel ilyesmit, de különben sem látott még senki annyi vizet egy dombról, mint az övéről. És a vége minden változatnak ez: ez az ember sötétségben él, mint a vakond és soha egyetlen hang sem hallatszik a rongyos kastélyból!... Én magam, az alatt az egy óra alatt, amit együtt töltöttem vele, azt a benyomást szereztem felőle, hogy valamikor valóban gazdag ember lehetett, jóllehet most csak a rongyos kis kastély az övé. De úgy hiszem - tette hozzá, megint nevetve és kihajtja poharából a bort -, hogy az eltemetett vagyon sírja körül a legviharosabb éjszakákon sem bolyongtak a pikékártya szuverénjeinek, Lear királynak, Szaladin szultánnak, Ingurdnak és Macbethnek szellemei és nem röpködtek elhalt cigánymuzsikák foszlányai, a sír füvét nem borzolta fel visszajáró, púderes leányok selyemuszálya. A pénz szépen, csendesen folyhatott ki Lesenczey kezéből, ami valóban nem is lett volna csoda, hiszen olyan finom, vékony ujjai vannak, aminőkkel bajos a pénzt erősen tartania, és amelyek valóban nem valók egyébre, mint arra, hogy a gazdájuk végigsimítsa velük a homlokát, amikor diadalmas gondolatok fészkelődnek a fejében. Annyi bizonyos, hogy Lesenczey Menyhértet még soha senki, még mint gyermeket sem látta itt a mi vidékünkön. Néhány év előtt csak megjött valahonnét, elfoglalta az apja régi, elhagyott házát, és azóta itt él egy szakács, meg egy kulcsár társaságában. Talán éjjel jött, mert még jönni sem látta senki. Egy tavaszi alkonyaton, amint az idevalók mondják, már ott ült az oszlopos tornácon, piros sállal betekergetett nyakkal, amiközben a nyájas alkonyati szellő barátságosan lengette deresedő szakállát!... De persze, ezt az utolsó, költői képet már én illesztem hozzá a dologhoz, mint ragyogó fantáziám szülöttét - mondta Rényi, a kártyát megkeverve -, mert a szakállügynek egyetlen tanúja sincs!

...Alkonyatig mindég akadt, ami a fiatalember figyelmét lekösse és a gondolatait elterelje az elmúltakról, de amikor a nap kezdett aláhanyatlani a kövesi hegylánc mögé, feldúlt idegvilágán, mint tépett húrokon, az ismeretlen félelem kezdett pengetni nyomasztó indulókat és akkor nem volt nyugta többé az emberek között.

Ezen az estén is felment észrevétlenül a szobájába és töprengve, céltalanul járt fel és alá a félhomályban. Valahol a szekrénye tetején ódon divatképeket talált, azokat nézegette. A pompás rokokóruhás emberkékben, ahogy vizsgáltatta őket, a rég eltűnt idők nyájas melegébe visszavivő szekér kedves, diszkrét konduktorait vélte felismerni és magányt kereső idegenkedése megenyhült, mert az emberek nem láthatták meg a lelke vergődését, amit az eltékozolt évek szennyes emlékei idéztek fel, vagy ha meglátták is, apró kis szemük meg sem rebbent és mindenki, akinek eltitkolni való bánata van, ismeri ennek az értékét.

Az ajtó egyszer felnyílt és egy nő lépett be rajta.

Amikor a fiatalembert megpillantotta, biccentett a fejével, halkan jóestét kívánt és egy pillanatra tétován megállt. Róbert feléje lépett, hogy bemutatkozzon és kezet nyújtson neki, de az ismeretlen nő tréfásan háta mögé rejtette a kezét, könnyedén meghajolt és zavartalanul mosolyogva azt mondta halkan:

- Nem, nem!... Hiszen ismerjük mi már régen egymást, uram!...

Róbert pár pillanatig habozva nézett a szemébe; a könnyed kellem, amitől ott a falusiak között a pár hónap alatt elszokott, nagy erővel bilincselte le az érdeklődését. Jóleső érzés vett erőt rajta, hirtelen elmosolyodott és azt mondta:

- Valóban,... nem értem!...

A nő arcán rózsapiros derengés suhant át.

- Mindegy!... - mondta mosolyogva, azután biztos léptekkel a szekrényhez sietett, kivett belőle valami fehérneműt, aztán ismét indult kifelé. Az ajtóban meghajtotta magát, egy pillanatra fürkészve nézett a fiatalember szemébe, majd elsietett.

Róbert halkan felnyitotta az ajtót és utánanézett.

Az ismeretlen nő végigsietett a folyosón, de amikor a lejáróhoz ért, visszatekintett. Amikor a fiatalembert meglátta, halavány arca ismét kipirult, azután sürgősen leszaladt a lépcsőn.

Róbert betette az ajtót és végigdobta magát a pamlagon.

Halkan fütyörészett, lehunyta a szemét, de azért egyre ott látta maga előtt különös látogatójának alakját, a rövid ruha alól kiárulkodó erős lábikráit, amikre újdivatú magas cipő simult. Látta halavány arcát, aranyszőke haját és búzavirágkék szemét.

- Ennek a nőnek az életében a szerelem fontos szerepet játszhatott -, gondolta, idegesen dobolva a pamlag karján. Akárki legyen, de tud már mindent, talán jobban is a kelleténél. Ekkora biztosság és ennyi könnyedség csak a tapasztalásból fakadhat. Hogy nem cselédféle, az kétségtelen, de ha nevelőnő, vagy távoli rokon, miért nem nyújtotta a kezét? Talán tetszik magának a Hamupipőke szerepében?... Az ilyesmiről nem egy nő hiszi, hogy az érdekessé teszi. Hanem akárki, annyi bizonyos, hogy új levegőt hozott magával ebbe az ódon szobába, a szorongásomat meg elvitte az aranyszőke haja köré csavarva!

Karjait összefonta a mellén, a szemét ismét lehunyta és unalmában az a bizarr ötlete támadt, hogy megpróbálja titokzatos látogatójának gyermekkorát felépíteni... Ugyan kik lehettek a szülei? Mely vidéken csúszkált először a porban, bemaszatolva az arcát, piszkos ujjait szopogatva és gyanútlanul mutogatva a testét, ami azóta ilyen nyugalomrabló, eleven szoborba szökkent?... És azután, ahogy nagyobb lett, mely boltoslegény lett az ideálja, még utóbb ki ölelte át először a derekát és ki csókolta meg keskeny, halavány ajkait?

Róbert felkelt és nyugtalanul járkálni kezdett fel-alá.

- Az új baj kettős! - gondolta, végigsimítva a homlokát. - Először is bizonyos, hogy már megint hívogatni kezd a piszok itt a nagy tisztaságok közepette, másodszor pedig, ami a nagyobbik baj, látnivaló, hogy a lelkem még mindig beteg, még mindig rabja az efféle félelmes kényszerképzeteknek. Mert feltéve, hogy nem ilyen ostoba és köznapi dolgokról volna szó, amit egy óra múlva bizonyára nyomtalanul elfelejtek, hogy egy csinos guvernánt vagy más efféle pár percre felborzolja a nyugalmamat, hanem valamely komoly, szépséges, tiszta szerelem várna rám: nem tökéletes őrültség-e az efféle önkínzás? Mindig szentül hittem és hiszem, hogy az ember, főként a nő, akkor a valódi maga a számomra, amikor mindenkitől eltekintve, mint különálló, rokontalan bolygót láttam... korábbi szerelmeimet az is meg tudta zavarni, ha ismertem a kedvesem édesapját, a testvéreit vagy éppen a férjét -, most pedig magam rángatom elő azokat, akik piszkos kezükkel még ennek a pár percnyi szebb hangulatomnak is kitekerik a nyakát!... Hiszen az ilyesmi drasztikusabb gyógymód, mint aminőkről Assisi Szent Ferenc Fiorettijéből értesültem, ahol is a szentéletű atyák és testvérek tökéletes bölcselmi rendszereket dolgoztak ki a szerelem ostromaival szemben, vagy éppen - már akik az egyszerűbb eljárásnak voltak hívei -, meztelen testtel csúsztak a porondos földön, hogy makacs és dacos testrészüket engedelmességre kényszerítsék!... Gyerünk a szabadba, hiszen itt orozva megfojt a sötétség!

Már egészen leszállt az este, amikor lesietett a nyirkos, hideg, puszta kertbe, nem sokat törődve az orvos tilalmával.

Halkan dudorászott, hosszan elnézte a ház nyájas, lámpafényes pitvarait, amikor pedig a hideg átjárta a testét, felsietett az ebédlőbe.

A család már együtt volt, sőt egy idegen arcot is látott a megszokottak között. Magas, rendkívüli eleganciával öltözött idősebb úr ült Berenczeyvel szemben és a kezeit botjának aranygombján nyugtatva, halk hangon tárgyalt vele bizonyos birtokrész megvételéről. Hanem Berenczey határozottan elutasította az ajánlatot, amire az idegen eltávozott.

A hölgyek ezen az estén korán visszavonultak, mert reggel korán a városba készültek; a három férfi egyedül maradt.

- Ki volt ez a különös, fonnyadt arcú úriember? - kérdezte Róbert anélkül, hogy komolyabban érdekelte volna a dolog.

- Egy volt fővárosi orvos, Stefanidesz professzor, mondta Berenczey halkan, vontatva, hogy a fuldokló köhögés meg ne lepje. - Tavaly abbahagyta a gyakorlatát és végleg ideköltözött, megvéve a locsomándi jegyző birtokát... Ez a vidék különben - tette hozzá mosolyogva -, valami különös varázserőt gyakorol a legkülönbözőbb csodabogarakra: ahány csak van távol és közel, az mind idejön és itt telepszik meg. Lesenczey Menyhértről talán hallottál már, azután itt vagyok jómagam, aki egyre csak az elmúltakon rágódom odvas fogaimmal, ahelyett, hogy elmennék valahová gyógyulást keresni, utánunk következik ez a tévedt lelkű mániákus...

- Végül a sort bezárom én! - kiáltott fel Róbert nevetve.

- Nem, terád, valóban nem gondoltam!... Te nem is vagy olyan csodabogár, mint aminőnek magadat képzeled. Elég gyakori az olyan könnyelmű fiatalember, akit más környezetbe kell juttatni, hogy az eliramlott józan eszét utólérje.

- Maradjunk hát csak a harmadiknál - mondta Róbert nevetve. - Mondjon róla egyet-mást, kedves bátyám, mert hogy a külseje rendkívül érdekes és kivételes, az tagadhatatlan. Ezenkívül most azt is hallom, hogy orvosprofesszor és azok között a mániákus igazán ritka.

- Hisz azt csak úgy mondtam -, legyintett Berenczey. - Voltaképpen nem is tudott róla egyebet, mint azt, amit hallottam.

- És mit beszélnek róla?

- Stefanidesz agglegény volt és egy szegény sorsú leányt szeretett, akit bőségesen segélyezett egészen önzetlenül, amint az később kiderült. Mert amikor a leány később meghalt, a professzor titkon megszerezte a csontvázát, felöltöztette régi ruháiba, beállította a szekrényébe és azután együtt lakott vele, éveken keresztül, ugyanazon szobában. Amikor pedig a titka véletlenül kipattant, nevetve csak annyit mondott, hogy a plátói szerelemhez nem szükséges a női hús, de aztán, hogy a további botrányokat elkerülje - mert az a híre kezdett kelni, hogy megőrült -, feladta az orvosi gyakorlatot és ideköltözött.

- Milyen nagyképűek az emberek! - mondta Rényi, kenyérgolyóval meghajítva Róbert homlokát. - Miért vették el tőle a csontvázat és miért fogják rá mindezek miatt, hogy őrült? Eredeti és elszigetelt ember, akinek a köreit vétek megzavarni, főként ha ezekkel a körökkel nem hasít bele másnak a köreibe!

- Hiszen úgysem igaz az egészből egy árva szó sem! - mondta Berenczey -, de az emberek már nem lehetnek el bizonyos adag ostobaság nélkül. A köznap egyforma, híg löttye után ez számukra a zsardinetto. Arról magam is hallottam, hogy valóban belekeveredett valami botrányos viszonyba, amire ráment majd az egész vagyona, amint ez már az öreg szerelmeseknél történni szokott -, a többit pedig könnyű elképzelni. Az irigyei bizonyára rágni, piszkálni kezdték a dolgot, amíg ő elunta az egészet. Ebben semmi rendkívüli sincs; elég gyakori eset. Hanem, hogy ezzel szemben ő maga csupa rendkívüliség, hogy mindig mintha valami titkot, valami rejtett szenvedélyt hordozna a lelkében, az már bizonyos. De ez viszont az ő dolga!

Róbertnek, amikor lefeküdt és egyedül maradt önmagával, megint eszébe jutott az alkonyati vendég, a szőke hajú nő és magában izgalmas kalandokat kezdett építgetni, de akkor a ház valamelyik távoli szobájából ismét feléje hangzott a kis eszelős sikongása. A fiúcska most nevetett, bizonyára álmában, de ez még idegenszerűbb és félelmesebb volt, mintha sírt volna és az el-elcsukló, vijjogó hang a szomorúság valamely rejtett folyosóján keresztül hirtelen Róbert elé idézte a múltak bús emlékeit.

Az elpocsékolt élet bosszúja az, hogy mindig és minden úton visszaemlékezteti magára az eltékozlóját. A Periphlegeton partjain innét nincs teljes megbékülés, ez az ember boldogtalansága és az irigy utolsó, de biztos refugiuma.

 

                                                               3.

Az az ütött-kopott kastély ott a távoli domb tetején, főként pedig annak elvonult lakója gyakran foglalkoztatta a fiatalembert, aki ott a tétlen nyugalom közepette még fogékonyabb lett a rendkívüliségek, a köznapiatlanságok iránt.

Amikor a tavasz már kibontotta teljes pompáját, gyakran elsétált a burjánverte ösvényen, amelyik Lesenczey Menyhért rozzant tanyájához vezetett és a folyócska fűzei között leheveredve, hosszan elnézte a vakolatlan, barna falakat, amelyeket örökös csend és magány környezett. Az elhagyott haranglábat dúsan befutotta sötétzöld, gyászos leveleivel az efeu, a rozsdás, néma harangon meg-megcsillant a tavaszi napfény, de sehol egy hang, egy emberi arc -, olyan volt az egész, mint valamely halott óriás síremléke.

Ahogy fektében tenyerére támasztotta az állát, odalent az üde pázsiton ezer kis bogár nyüzsgött, tökéletlenül csetelve-botolva a fűszálak között, pár lépésnyire tőle a folyócska sietett tovább vidám feccsenéssel, feje felett a madarak zokogtak a gyönyörűségtől, csak ott fenn a dombtetőn nem volt nyoma sem az életnek. Olyankor gyakran gondolt rá, hogy mennyi lelkierővel kell bírnia annak, aki ezt a teljes elszigeteltséget ily érintetlenül meg tudja őrizni, mert valóban nehéz az embereket elviselni, de még nehezebb őket nélkülözni.

Egyszer azonban másként lett minden, mert a fiatalember egy április végi alkonyaton valahogy bejutott a pusztuló kastélyba. Talán úgy volt, hogy az úton találkozott Lesenczeyvel, talán az is megérezte, hogy az élet egyik számkivetettje áll vele szemben - bizonyos csak az, hogy Róbert egyszer ott állt a kapu sötét boltozata alatt, melegen megszorítva új, öreg barátjának fonnyadt kezét.

És amikor először nézett bele annak nyugodalmas szemébe, azt látta meg bennünk, hogy ez a pompás magyar úr egy diadalmas élet fáradalmait piheni ki ott az ócska épület hűs boltozatai alatt. De ez a diadalmas élet megnyilatkozott-e mások számára is, vagy csak odabenn zajlott le az öregúr lelkében? Mindegy. - Róbert a tornác oszlopának pusztuló vakolatába vájt apró utacskákat a körmével és arra gondolt, hogy csak most találta meg valóban azt, amit keresett: a homályt és a csendességet. És amikor a belső termek sötét bejáratát vizsgálgatta, az a meggyőződése támadt, hogy ott, azokban a termekben lakik a nyájas sötétség. Nem az, amelyik a mélységbe csalogat, nem az, amelyik kísérteteket, halottakat küld a remegő után és marcangolja a lelkét; nem a gonosz sötétség, amelyik sírós, lázas éjszakákon az embert a maga összetört szívének cserepei közé csalogatja, hogy összevérezze magát és a sebeket a könnyeivel kelljen hűsítenie. És nem a kedves, barátságos, bodzateát forralgató sötétség, amelynek lágy testéből az álmok válnak ki és apró testükkel belefúródnak a szívbe. Nem. Ott a sötét boltok mögött a minden sötétségek apja, az öreg Sötétség lakik, amelyből kiválva az ifjabb sötétségek bebarangolják világot; ha elfáradnak, megtérnek pihenni elhagyott házakba, csüggedt emberek lelkébe, felnyitogatják a kripták fedelét, beletekintenek a megholtak üveges szemébe és éjszakára visszatérnek édesapjuknak, az öreg Sötétségnek testébe. És ha így van, pedig kétségtelenül így van, akkor ott kell laknia a sötétség ikertestvérének, a csendnek is. Ezek ketten együtt élnek és nyomasztóan különös, ha az útjaik néha szétválnak. Félelmes a dúsan kivilágított kastély, amelyben csend honol, mint a sírban és félelmes a sötétségben tomboló lárma is. - És ezen az úton a csendesség felé fordultak a gondolatai és úgy vélte, hogy ott, a pusztuló házban a csend is más, mint egyebütt. A közönséges csendességet a zaj megöli. A csendesség, menekülve durva üldözője, a zaj elől, besurranik a beteg szobájába, ott fázósan összehúzódik, mozdulatlanul fekszik és csak néha sóhajt mélyet, szomorút. Akkor azonban odalenn az utcán, valami rohanó szekér kerekei alól előpattanik ismét a durva üldöző, a zaj, felrohan otromba, sáros csizmájával a lépcsőn, betaszítja az ajtót, durván előrángatja rejtekéből a csendességet és szíven döfi. A csendességnek vége: meghal. De a bomladozó kastély csendjével nem bír az orgyilkos. Ha a faluból megindul valami idegen, durva hang, hogy odacsörömpöljön az esőverte falak közé, egyenesen a halál karjaiba rohan. A domboldalon még hetykén, szemtelen arccal lépeget felfelé, de felérve már sápadozik és ahogy beléjut a csendesség bűvös körébe, meghal. Lesenczey Menyhért csendessége megöli.

Erősen alkonyodott már, amikor Róbert elvált új barátjától azzal, hogy nemsokára felkeresi ismét és megindult hazafelé. Az árnyéka, amit a kelő hold fénye vetett, ott bukdácsolt előtte a lejtős gyalogúton, kinyúlt meg összehúzódott: csodálatos alakokat öltött és egyetlen pillanatra sem volt olyan, mint előbb.

- Akárcsak jómagam -, gondolta a fiatalember, kelletlenül mosolyogva. - Pár perccel előbb még mennyi szeretettel gondoltam a szomorú lelkűek két jóbarátjára, a sötétségre és a csendre, mily szépen el tudtam hitetni magammal, hogy jobban meg tudom becsülni őket, mint a köznap ép lelkű embere, most pedig már azt szeretném, ha az élet ismét tombolva zajongana körülöttem!

A folyóparti fűzekről pálcikát vágott magának, lehántotta a héját és szórakozottan verdeste vele a lombokat. Szeretettel emlékezett az előbbi gondolataira, jólesett neki, hogy a lelke fogékony a szubtilisebb munkára, bár érezte, hogy sohasem lesz ereje az ilyesmit valóságos életértékre átváltani, hanem ahogy a holdfényes lapály kitárult előtte, hirtelen csüggedés fogta el, az ezüstös fényességen szinte szembejött vele a tudat, hogy az ő számára hiába minden elcsapongás a szennyes valóságoktól, amiket megismert, mert nem hordoz magában olyan célokat, amelyeknek fontos alkotórésze volna a lelki emelkedettség, a lelki tisztaság. És az ilyen célok távollétében a szép felé való törekvés csak ábránd, amely csak fáraszt, elcsüggeszt, és elszomorít, mert az ábránd csak addig édes, amíg annak teljesülése is lehet. Ezért van az is, hogy az öregember már nem ábrándozik, csak emlékezik.

Ahogy az udvarra befordult, Violával találkozott.

A leány az első pillanatban megdöbbent az előtte felbukkanó sötét alaktól, hanem amikor megismerte, őszinte öröm tükröződött az arcáról.

- Csókolom kezét! - mondta Róbert, megfogva a kezét. - Hol jár itt, a sötétben, egyedül?... Nem fél, hogy a gonosz lélek, vagy lidérc, vagy efféle éjszakai kalandor elcsalja magával?

- Azt hiszem, ezek a rémek már sokkal öregebbek - mondta a leány nevetve -, hogysem ilyen hűvös estén még efféle kalandokra gondolnának!

- Brávó! - mondta Róbert, a leány karját a magáéba vonva, mert az utolsó időben barátságot kötöttek. - Mindazonáltal ha én volnék a lidérc...

- Nos?

- Próbát minden esetre tennék...

- Nos, nem is kell átalakulnia lidérccé! Összevesztem Rényivel és most én magam kérem fel, hogy szöktessen meg egy félórára, amíg vacsorázni hívnak bennünket. Akkor azonban itt hagyom faképnél, mert éhes vagyok.

- Magam pedig jelentékenyen szomjas. Viola tehát egy félórára az enyém, ha Rényi eleped is bánatában, nem tudva, merre jár és mit csinál a coeur-dame!

- Nem, azt nem fogja tenni! Most rendkívül komoly foglalatosságba van merülve: a plébános úrral dominózik és azzal mulattatja magát, hogy a jámbor egyházatya előtt a szenteket emlegeti, ha valami nem sikerül neki, de mondanom sem kell, hogy ő maga iparkodik legjobban, hogy a játéktervei ne sikerüljenek! És éppen ezen vesztünk össze.

- Máskor azt mondanám, hogy ezen ugyan kár volt összeveszni, mert a szentatya majd csak kiheveri a bajt, hanem most, hogy ez az összeveszés ilyen kedves bonyodalomra vezetett...

- Hiába, az igazi gavallér minden alkalmat megragad, hogy udvarolhasson!... De most én kérdezem magától, hogy hol járt erre, ebben az időben egyedül?

- Soha el nem találná! Odafenn voltam az ócska kastélyban, meglátogattam Lesenczey Menyhértet.

Viola csodálkozva nézett rá.

- Mi dolga volt vele?

- Semmi! Sőt azt sem igen tudnám megmondani, hogy hogyan jutottam be hozzá. Csak annyi bizonyos, hogy a dolog belőlem indult ki, mert végtelenül szeretem a csendességet és a nyugalmat.

- És bizonyára a titokzatosságot is - mondta Viola -, aminthogy magában is van valami rendkívüli, valami titokzatos. Azt pedig, hogy valami menekülési vágy űzi, hajtja az emberek közül, a leghatározottabban észrevettem, főként az utóbbi időben.

- Rendkívül hízelgő rám nézve, hogy ennyi figyelmet is szentelt csekélységemnek, és pedig annyival is inkább, mert részben igaza van. Titokzatosságról, vagy effajta érdekességről ugyan nem tudok, olyan vagyok, mint a többi, hanem hogy időnkint valami menekülési vágy űz, azt magam is érzem. Ez azonban viszont egészen természetes. Mert bármennyire őszinte szeretettel látnak is engem, és bár valami távoli rokonság is összefűz bennünket, mégis csak idegen vagyok itt maguk között, kedves Viola. Az ön édesatyja beteges ember, akinek egyéb gondja is van, mint az, hogy egy futóbolondot gyógyítgasson. Rényi végtelenül kedves és kellemes ember, de mégis csak idegen, végre maga, kedves Viola, félig menyasszony, akinek minden gondolatát betölti a közeli jövő. A menyasszonyokkal különben is úgy van az ember, ha megengedi nekem ezt a formátlan hasonlatot: mint a tárlaton azzal a képpel, amelyiken ott a cédula, hogy eladva. Képtelen elfogulatlanul szemlélni, mert a szép iránt való szenvedélyét mindig visszarángatja a tudat, hogy a megszerzésnek még a lehetősége is el van zárva előle. Pedig az én romlott, kissé rothadt mivoltomat képtelen lekötni bármely nemes, emelkedett cél, vagy ügy, amelyből hiányzik a nő.

Viola pár percig hallgatott, majd halkan azt mondta:

- Hallottam, mert hallanom kellett, hogy tévedt, céltalan életet élt és hogy ez nehezedik a lelkére ma is... Megvallom őszintén: ha asszony volnék, nem hagynék békét magának, amíg egyet-mást el nem mesélne a múltakból, így azonban utamat állják a konvenciók, amelyek a leány számára megtiltják az ilyesmit.

Róbert nevetett.

- Ez ugyan elég furfangosan volt mondva, kedves Viola, mert erre annak kellene következnie a részemről, hogy: ejh, mit konvenciók!... és aztán mesélnék sokat, érdekeset, színeset, itt-ott hozzá is költenék a dologhoz, ahol az unalom és a hétköznapiság nagyon kiütközne a történetből és én meg is tenném, ha - érdemes volna! De higgye el kedves Viola, nem érdemes!... Közönséges, oktalan és ízléstelen dőzsölésekről számolhatnék be csupán, aminőkön minden jóvérű fiatalember átesik annak idején. A legtöbb ezeknek a dőzsöléseknek a révén érdekesen-romlott különcnek, illúziójafoszlott ruénak is érzi magát bizonyos ideig, de én még ilyesmivel sem simogattam magamat soha, egyetlen percre sem. Csak annyi a különbség közöttük és közöttem, hogy ők csak beletévedtek a csatakba, de egy pillanatig sem éltek benne a lelkükkel, sőt volt közöttük nem egy, amelyik félelemmel, sőt undorral és csak az obligát hetykeségtől sarkalva csinálta végig az egészet, ezért ők elfelejtették nemsokára, mint a diákélet bármely más kötelező programpontját. Hanem én, kedves Viola, én a lelkemmel voltam ott a cédák és a naplopók között, mert én beleszülettem a csatakba és a pocsolyába.

A leány kínosan felszisszent, a karját ki akarta vonni a fiatalemberé alól, de amikor annak arcára pillantott, mozdulatlanná döbbent ismét.

A fiatalember arca lángolt és a szeme révetegen csillogott a holdfényben.

- Tudom, hogy rászülettem a romlásra - folytatta ideges sietséggel -, mert érzem, hogy az gyönyörűséget okoz a lelkemnek! És tudom, hogy hasztalanul menekültem ide a tisztaság közepébe, tudom, hogy hiába kapkodok a nyugalom és a csendesség után, mert éjszakánkint ma is felriadok néha arra, mintha denevérek suhognának körülöttem és csalogatnának vissza a mocsárba. És én tudom, hogy egyszer el is megyek utánuk. Mert nekem már a bölcsőm fejénél ott ült az átok, hogy a mocsár legyen halottas ágyam.

- Meggondolatlan voltam - mondta Viola halkan -, és őszintén sajnálom, hogy megbolygattam ezt a fájó kérdést. De lássa, mi leányok kíváncsiak vagyunk és...

Róbert megcsókolta a kezét és idegesen mondta:

- Tökéletes és kifogástalan tökfilkó vagyok!... Amikor a szerencsés véletlen úgy rendezi, hogy ezt a pompás estét magácskával tölthetem, akinek a társasága oly végtelenül értékes és becses számomra, akkor én itt valami vidéki ripacs módjára tirádákat szavalok magának a magam tökéletlenségeiről! Bah! akár az ifjú, nyalka finánc, amelyik érdekes akar lenni a varrókisasszonya előtt!

Nevetett és újra megcsókolta a leány kezét. Az pedig akkor megállt, körülnézett a fekete éjszakában és ijedten azt mondta:

- Jóságos isten!... Mily messze elkalandoztunk!... Utóbb még csakugyan valami pletyka... Pedig...

- Pedig!? - kérdezte a fiatalember kissé felhevülve.

- Pedig mi idegenek vagyunk egymáshoz!... Emlékszik a festményre, amelyiken ott a cédula, hogy már el van adva?

Róbert hevesen megszorította a leány kezét, aki táncos lépésekkel, sietve megindult hazafelé.

- Ne menjen még!... Még nem hívtak bennünket vacsorához!

- Ki tudja?

Karöltve, ugrándozva, félig futva megindultak hazafelé, de amikor ott voltak már az udvaron, Viola hirtelen megállt és pihegve azt mondta:

- Ostobaság az egész, ... de azért így mégse menjünk fel együtt!... Istenem, hogy lángol az arcom a futástól!... Menjen arra és kerülje körül a házat!... Isten vele!

Kezet nyújtott a fiatalembernek, hanem az akkor könnyedén átölelte és megcsókolta a hajába tűzött fonnyadozó violákat.

- Az igazi Violát a megmaradt kis becsületem tiltja megcsókolnom, helyette ezeket a drága jelképeket...

A leány kifejtette magát a karjaiból, hevesen kitépte hajából a virágokat és odadobta őket Róbert lába elé.

- Nos, akkor tartsa is meg őket magának!

Indult volna, de akkor mindketten észrevették, hogy valaki már régebben nézi őket. Róbert ingerülten kapta fel a tekintetét és a kékszemű, szőke hajú ismeretlen nőt látta maga előtt, aki egyszer úgy lefoglalta a gondolatait.

- Matild... engem keresett, ugye? - kérdezte Viola lángvörös arccal.

- Igen! - mondta az nyugodtan mosolyogva, a leány karját a magáé alá öltve. - A vacsora kész... a főtisztelendő úr ugyan már jól lakott a szentekkel, hanem az urak éhesek!

Diszkréten mosolyogva hosszan belenézett a fiatalember szemébe, aztán Violát hirtelen megpördítve, elvitte magával.

Róbert szívdobogva állt ott még sokáig. Le akart hajolni a virágért, amit a leány odadobott a lába elé, de az akarata cserbenhagyta. Akkor már elfelejtett mindent, csak a kék szempárt látta, amelyikből a hófehér holdfényen dús, buja zuhatagba ömlött feléje a cinkosság, meg a sűrűvérű vágy, amelyik a gazember húsára éhezik.

- Olyan a szeme, mint a holdvilág-sütötte kék mocsár!...

 

                                                               4.

Amikor a terembe lépett, Viola a tükör előtt állt, és a haját igazgatta. A szemük összevillant, de azután a leány kissé színpadias haraggal elfordult tőle és ezzel rendbe is jött minden.

Bár igaz, hogy az a minden, aminek rendbe kellett jönnie, voltaképpen alig volt egyéb, mint az ifjúság keringője a tavasszal, vagy ha emlékezik is reá, ezt az emléket sajgó idegenkedés követi nyomon. Mert jött az erősebb, a több, a fontosabb, aki izzó reményeket tárt fel előtte a szeme villanásával, aki érett, de már romlott is volt, mert megmosolyogta és leplezte a gazságot, akiben már most együtt él a szépséges szerető a ráncos arcú felvezetőnővel, akivé pár évtized múlva öregedni fog, és a sokat próbált ínyencnek az a szerelem ízlik igazán, amelyiknek haut gout-ja van, mint a fácánpecsenyének. A leány pedig majd, amikor a vére apró bodrozása elül, megbeszéli a dolgot az eszével, szép nyugodtan kiszámítja, hogy a két út közül melyik vezet el a nagyobb kényelemhez és a nagyobb szabadsághoz, és majd lesz gondja rá, hogy azon haladjon tovább. Hanem a mai esti, véletlen adta tilos édességet valóban kár lett volna elmulasztani, aminthogy mindig és feltétlenül kár az élet szépségeit korhadt dogmák közé szorítani. Viola intézetben nevelkedett és a leányinternátusokban, az erőszakolt, istenkedő fegyelem nyomása alatt, mint okszerű ellennyomás, valami elegáns, könnyed életfilozófia fejlődik ki a leányok lelkében, ami azonban csak akkor adja tudtul önmagát, amikor a leányok már elhagyták az intézetet.

Rényi lustán, a délutáni játszmák alatt kissé beborozva ült a kényelmes karosszékben és egyetlen szóval sem kérdezősködött. Két-három vendég is volt, de a hangulaton valami bizonytalan nyomottság ült, ami nyugtalanította Róbertet. És ez a nyugtalansága csak nőtt, amikor a társaság vacsora után, a szokottnál előbb szétoszlott és Berenczey, szemének egy intésével, visszatartotta őt.

- Kedves öcsém - mondta a beteg ember, amikor egyedül maradtak -, én akartam így, hogy négy szem között beszélhessek veled!

Róbert titkon, szorongva vizsgálgatta Berenczey arcát; elviselhetetlenül kínos lett volna rá nézve, ha azért illetik szemrehányással, hogy titkon hálátlanul bepiszkolja a hófehér fészket, ahol annyi szeretettel és elnézéssel fogadták.

De másként történt.

- Délután levelet kaptam a testvérbátyádtól - mondta Berenczey halkan, a fuldokló köhécseléstől megszakítva -, amelyben azt írja, hogy édesapád nagyon rosszul van, és hogy nem remélik már a felgyógyulását.

A fiatalembert nem lepte meg a hióbhír, mert amióta eljött hazulról, mindennap el lehetett készülve rá.

- Kedves bátyám talán csak kímélni akar engem - mondta fáradt közönnyel -, és csak titkolja előlem, hogy már meg is halt az édesapám.

- Nem, még nem halt meg édesapád - mondta Berenczey különösen mosolyogva -, de a katasztrófa bizonyára nem várat már magára sokáig!... Hanem a nyugodtságodból arra kell következtetnem, hogy magadban már elkészültél az eshetőségre!

- Kedves bátyám - mondta Róbert szilárd hangon -, ha úgy szerettük volna egymást, mint apa és fiú szeretni szokták egymást, hiábavaló lett volna minden előkészületem. Csakhogy szomorú őszinteséggel be kell vallanom, hogy mi ketten sohasem szerettük egymást. Tisztán emlékszem, hogy még egészen kicsiny gyermek voltam, amikor az apám már fásult közönnyel viseltetett irányomban, holott a bátyámat elhalmozta szeretetével, bár ez is csak olyan volt, mint a téli napsütés, mert az én apám képtelen minden őszinte gyengédségre. És már suhanckoromban rám nehezedett a tisztán látás átka: úgy láttam őt, mint valamely kellemetlen idegent, akivel a sors összekapcsolta az életemet, és akivel szemben nem homályosította el a fiúi szeretet elfogultsága. Az én apám, kedves bátyám, hideg és kemény ember, akit önmagán kívül senki sem érdekel jobban, mint az, akihez pillanatnyilag éppen az érdeke fűzi. Látnom kellett őt akkor is, ha ez a látás fájdalmat okozott is nekem, és meg kellett őt ismernem a lelke legmélyéig, akár akartam, akár nem. Azok közé az emberek közé tartozik ő, akiket születésüktől fogva halálukig valami sűrű, nyúlós homályosság vesz körül, ami megakadályozza őket abban, hogy túllássanak a maguk szűk körének vonalán, akik a halálukig sem találkoznak önmagukkal, mert ők sohasem ők maguk, hanem mindig valakik mások, azok, akiktől az életen való átvonulásnak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy amolyan szabályát ellesték, és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sincs róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő. Ők azok, akik az életre való szakadatlan várás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátottak volna neki, mert önmagukon kívül semmi sem oly súlyos a számukra, hogy a lelkükön esett karcolást simává hengerelhetné. Ők azok, akik még az elöljáróik vesszőparipáján is helyet kívánnak a maguk számára, akik büszkén verik a mellüket és aközben unalmas zsongás miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akiknek elveik vannak, és ezek között az elvek között ott van az is, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék, meg a másik: a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak, és ők azok, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni. Aki a lelkét kezdi nyitogatni előttük, azt elintézik azzal, hogy az ilyesmi nem érdekli őket, de nyomban azután rákönyökölnek a maguk dolgával, amiről azt hiszik, hogy az minden között a legérdekesebb és legfontosabb. Ők az élet híg lötty-levének már csak azért sem tudnak nehány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden vonatkozásban, talán óvatosságból, talán elvből, de kitartóan a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés a kisebbség privilégiuma.

- Hagyd abba! - mondta Berenczey, szomorúan legyintve. - Nem jó az ilyesmit hallani!... Akárki is ő, mégis csak ő nevelt fel!

- Jóságos Isten!... És mivé nevelt!

- Csak nem fogod elkövetni azt az ízléstelenséget, hogy az apádat tedd felelőssé a saját könnyelműséged miatt?

Róbert hallgatott.

- Meg kell még tudnod egyebet is! - folytatta Berenczey. - Kénytelen vagyok veled egy másik dolgot is közölni, ami bizonyára érzékenyen érint majd, de jobb, ha teljesen tisztázzuk a helyzetet és különben is van valami vigasztalóm is a számodra!... Tehát a testvéred arra kér: közöljem veled, hogy az apád a legnagyobb valószínűség szerint ki fog rekeszteni téged az örökségből az engedetlenséged miatt. A köteles részt természetesen meg fogod kapni, hanem az, tudomásom szerint, nem elégséges ahhoz, hogy azzal új életet kezdj, pedig minden egyebet meg fog vonni tőled!

- Ez kemény csapás! - mondta Róbert halkan, tekintetét tétován hordozva körül. - Erre valóban nem gondoltam és ebben a percben nem is tudom...

- Várj csak! - szakította félbe Berenczey nyájasan, kezét a vállára téve. - Még nem fejeztem be!... Igaz, hogy könnyelmű és engedetlen voltál, de az alatt az idő alatt, amelyet itt töltöttél nálam, titkon megfigyeltelek és örömmel láttam, hogy a lelked megnyugodott, és hogy egyre inkább visszatérsz az élethez. Nos tehát, elhatároztam, hogy amit az apád megtagad tőled, azt meg fogod kapni - éntőlem!

- Kedves bátyám! - kérdezte Róbert sápadtan - minő jogon fogadhatnék én el öntől ilyen áldozatot?

- Édes öcsém, az, hogy a jóisten így megáldotta a munkámat, hogy jómóddal jutalmazta a fáradozásaimat, bizonyára annak a tanújele, hogy mindég tudtam, mit csinálok. Nyugodj meg: tudom most is!... Hála az égnek, van annyim, hogy egyetlen gyermekem megkárosítása nélkül rád is gondolhassak, ami pedig az elhatározásomat illeti, annak alapja az a meleg szeretet és őszinte barátság, amely engem a családodhoz csatol!... Ezt tehát tekintsd elintézett ügynek annál is inkább, mert én, aki nagyon jól tudtam, mi vár rád apád részéről, ezt az elhatározásomat már bele is foglaltam végső intézkedésembe, és most azon légy, hogy majd amikor a testi-lelki épségedet teljesen visszaszerezted, minél előbb fejezd be a tanulmányaidat, amiket eléggé el nem ítélhető módon félbeszakítottál, azután pedig tűzzél magad elé olyan életcélt, amelyet a tudásoddal és akaratoddal el is fogsz érhetni. Addig pedig legyél az én fiam...

- Kedves bátyám - mondta Róbert, megcsókolva Berenczey kezét -, engedje meg, hogy az legyek!... És engedje meg, hogy majd akkor, amikor a katasztrófa valóban bekövetkezik, amikor az édesapám meghal, akkor is itt maradhassak önök között!... Gyötrelmes lenne ott lennem azok között, akik kivetettek maguk közül!

- Tégy a tetszésed és a belátásod szerint!... Itthon vagy!

                                                               *

Róbert halkan lesurrant a lépcsőn és kilépett a holdvilágos éjszakába. Nyugtalan és ideges volt, nem bírt volna megmaradni a négy fal között. Rendezni akarta a gondolatait, de nem ment vele semmire. Fülében régi, kedves áriák zsongtak, és csak egy-egy pillanatra jelent meg előtte a régi gyermekszoba képe.

Felnézett a csillagos égre, körültekintett a holdas tájon és ott, az erdő alatt, a messzeségben világos ablakot pillantott meg.

Rényi még ébren volt.

Vidáman füttyentett és megindult a világosság felé.

Amikor odaért, bepillantott az ablakon.

Rényi a pamlagon hevert és olvasott.

Megkopogtatta az ablakot, és amikor az felnyílt, nevetve azt mondta:

- Pajtás, vég nélkül szomjazom! Odahaza már mindenki alszik, adjál nekem hűsítő cseppeket!

- Isten hozott!


A keleti égbolt már tejfehér volt, amikor Róbert kiugrott az ablakon és megindult hazafelé. És amíg fütyörészve rótta a harmatos pázsitot, egyetlen pillanatra sem jutott eszébe mindaz, amit az este hallott, csak két női arcot látott, amelyek közül azonban az egyik lassan eltűnt az éjszaka utolsó kárpitja mögött.

És azután már csak egy nefelejcskék szempár égett, izzott, lobogott előtte.

 

                                                               5.

V... városa a nyolcvanas években még a régi volt.

A perifériákon itt-ott feltünedezett az újítás, akkoriban építették a városi állomást, amott egy új iskolaépület teteje piroslott, a város végén fekvő tavat betömték, de a centrum: a vár, a piac, az Anna tér környéke, a püspökkert, a temetőhegy és a Buhim-völgy változatlan nyugalommal nézték egymást a lángoló nyári napokon, a Bakony völgyeiből alárohanó vad orkánokban, az őszi ködön keresztül és akkor, amikor a körvonalak a méternyi hótól lágyak, elomlók lettek.

Akkoriban még mindenki ismerte ott egymást; reggelenkint az öreg törvényszéki bírák hangos, örömködő kiáltással üdvözölték egymást, mintha tíz év óta először találkoznának újra, és naponta ugyanazokat a kérdéseket intézték egymáshoz, figyelmesen meghallgatva a választ is. A belváros pedig úgy állt, mint talán századokkal azelőtt is. A Buhim-völgy alján, ahol a tekervényes Flórián utca nekifordul a Kasza-völgynek, még állt a völgy felől emeletes, de a hegyi oldalon csak földszintes, sárgára festett, csodálatos ház, amelyik mindig éppen abban a pillanatban mászott fel a hegyre, és amelyikben a Siebrauer orvos lakott. A háznak három lakója volt: az orvos, a felesége és egy ezeresztendős öregasszony, aki délelőttönkint nyögve és sóhajtozva ereszkedett alá a domboldalon, bejárta a mészárost, a fűszerest és többieket, azután újra visszamászott és eltűnt. A doktorné, szintén közel az ötszázhoz, rendkívül szigorú nő volt. A külvilág előtt csak az ünnepek alkalmával mutatkozott, amikor elment az angolkisasszonyok templomába, hanem máskor mindig otthon tartózkodott és felügyelt a rendre, főként a férjét szabályozva meg, akire talán féltékeny volt, jóllehet az öreg orvos a férfiúi kellem és csáberő legelemibb követelményeit is nélkülözte.

Siebrauer orvos alacsony, sovány, hajlott hátú emberke volt; szúrós, fekete szeme félelmesen villogott elő bozontos, ősz szemöldökei alól, félig kopasz fején szürke, zsombékszerű hajcsomócskák tekeregtek, az arcán tűzvörös pattanások domblánca húzódott le nyálkás bajuszáig, amit a nikotincsomók ragasztottak tömörré, kabátjának hajtókáján régi lakomák emlékei töprengtek, szürke nadrágja kopottan, unottan simult vézna lábszárához, egybeszabott cipőjének bőre alól szeszélyesen elszórt bütykök nyomakodtak elő. Kitűnő orvos volt, a pácienseit idevarrta a földi élethez, mindig sietett, mély, zengő hangján adva ki rendelkezéseit, amiközben a szájából törköly- vagy borovicskaszag áradt.

Történt néha, hogy a környékbeli kisgyerekek valamelyike furfangos úton-módon bejutott a doktorékhoz, jobbára olyankor választva meg ezt az alkalmat, amikor a szigorú öregasszony a templomban járt, és ilyenkor annak, aki bejutott, tudtán kívül is az az érzése volt, hogy Andersen valamelyik életre kelt meséje leng körülötte. Az öreg orvos szobájában, körös-körül a polcokon régi, latin nyelvű orvosi könyvek, öblös lombikok és retorták, csodálatos műszerek sorakoztak, és az egyik sarokban üveges szekrény állt, telve tégelyekkel, fiolákkal, cseppentős üvegekkel, és végül tizenkét egyforma, sötétkék méregüvegnek titokzatos csapatával. Az egyikben a maszlagos nadragulyából készült atropin volt, ami a morfiummal megmérgezettet meggyógyítja, hanem az egészséges embert pár perc alatt megöli, a másikban helleborin, ami mérges fekélyeket húz, a harmadikban strichnin.

Az orvos csodálatosan elmés ember volt, telve ötlettel, amikről az egész város beszélt, csak ő maga nem nevetett soha: ahogy az ötletet elpattantotta, már sietett is tovább. Különös, bonyolult lelkű ember volt, de azért bonyolult lényének is legbonyolultabb kérdése a borovicskaillat volt, mert bárhol kínálták is itallal, sehol egy cseppet el nem fogadott, a kocsmába sem látta betérni senki, de a fenyőzamat el nem maradhatott, aminthogy az alkohol kis köde is ott borongott gyakran a szemén.

Siebrauer doktor apró kertjét mohos fapalánk választotta el Masszionnak, a megyei főügyésznek gondosan ápolt, a tulipánok különböző fajtájától pompázó kertjétől.

A főügyész beteges, kedvetlen, szárnyaszegett ember volt, aki hivatalának semmis gondjai mellett nyaranta a virágait ápolgatta, télen pedig festegetett, szeretettel nyomkodva a kis tubusokat, amelyekből okkersárga, égetett sziénai föld, égszínkék, bíborvörös és más színű festékek buggyantak elő, bár sohasem vitte többre, mint hogy a portréit nem lehetett összetéveszteni egy-egy tájképével, amiket képzeletből pingálgatott, el nem hagyván egyikről sem a regényes halászbárkát, benne az ábrándos halászlegénnyel.

A főügyésznek két gyermeke volt. A fiú, az idősebb, valaha tengerésztiszt volt az egyik trieszti hajóstársaságnál, de valami kártyabotrány miatt el kellett hagynia az állását, és azóta eltűnt Triesztből. Némelyek azt mondták, hogy azután teljesen elzüllött, és sok hányattatás után telepes lett Tazmániában, mások meg, hogy agyonlőtte magát. Annyi bizonyos, hogy V...-ben, ahová pedig néha haza szokott térni a szülei látogatására, többé nem látta senki, oda csak a kísértete járt vissza néha, havas téli éjszakákon bejárva a város görbe utcáit, be-betekintve egy-egy kivilágított ablakon a jól ismert szobákba, ahol azután a virrasztók sóhajtva kérdezgették egymástól, hogy ugyan hol járhat és mit csinálhat most a halavány arcú Masszion Lóránt, aki valaha annyi v...-i szépasszony és annyi gondos, aggódó férj nyugalmát bolygatta meg. A kisebbik gyermek leány volt, Annus, aki akkoriban tizenhat éves volt, és otthon élt szülei házánál.

Masszion Anna szép volt, hanem a szépségét valósággal eltékozolta, majdnem minden idejét otthon töltve szótlan, zárkózott édesapja és szelíd, ábrándos édesanyja mellett. Hetenkint kétszer elment a barátnőihez, hetente kétszer pedig azok mentek el őhozzá, de ezzel azután ki is merült a leány minden szórakozása; bálba, társas összejövetelekre nem járt, a fiatalemberek pedig csak a vasrácsos kerítés mögül, odakinn a holdas utcán ábrándozhattak sötét szeméről és halavány arcáról.

Azon a ponton, ahol a városkert bejárata összeolvad a lejtős Toborzó utcával, különös épület meredt a magasba. Meredt, mert a ház utcai frontja két büszke tornyocskában végződött, míg a falakat várszerű csipkézet díszítette. Díszes építmény volt; Zapletán, a város egyetlen építőmestere belelehelte az egész lelkét, csak az az egy baja volt, hogy a falait és egynémely ornamentikáját a lovagvárak korából másolta le a v...-i Palladi, míg a két torony valamely regatta-épület vagy fürdőház oromzatáról másolódott le. De az ilyen apróságokon senki fenn nem akadt - minek is háborította volna meg bárki is a lelki nyugodalmat a töprengéssel, hogy milyen stílusban van megépítve a királyi ügyész háza?

Mert abban a házban Nyékhegyi, a királyi ügyész lakott.

Ennek a tisztségnek a viselőjét a régi kisvárosok lakói mindég valami félelmetes idegenkedéssel környezték, még azok, is, akiknek a törvénnyel semmi bajuk sem volt. Szinte úgy voltak az ügyész fogalmával, mint a végrehajtóéval vagy a fináncéval, legfeljebb lényegesen kifinomult formájában látva benne a két utóbbit. Ugyanez a félő tartózkodás azután, egészen természetesen, vissza is szokott tükröződni a kellő formában ennek a kétségtelenül elegáns officiumnak a hordozóin, akik szívesen stilizálják magukat hideggé és elkülönzötté.

Hanem Nyékhegyi szinte a teljes ellentéte volt ennek a meglehetősen sztereotip jelenségnek. Szelíd, jóságos ember volt, akit a sors talán csak szeszélyből sodort olyan pozícióba, amelyben hivatásszerűen kellett mások sorsába döntően belenyúlnia. Ő arra született, hogy mindentől függetlenül kizárólag az élet nemes szépségeinek élhessen, hogy hajlandóságait a tudomány és a művészetek felé fordíthassa - hanem így a szép iránt való minden rajongásának ki kellett merülnie abban, hogy mindég kifogástalan eleganciával öltözködött, ami a lompos kisvárosi notabilitások között magában véve is bizonyos elkülönülést jelentett - órákat el tudott tölteni ébenfából készült zongorája előtt, amit mesterien kezelt, és éjszakánkint belemerült a könyvtárba, amit következetesen és rendesen bővített.

A királyi ügyész agglegény volt, háztartását az elszegényedett nagynénje vezette. A napok így változatlanul folytak a kéttornyú házban, ahová csak a nyár hozott változatosságot. A királyi ügyész unokaöccse, Berenczey Miklós a nyári hónapokat ott töltötte a nagybátyjánál, és ezekre az időkre új, mozgalmas élet költözött a csendes szobákba, amiket betöltött a jó barátok vidám zenebonája.

Miklós az egyetemi éveit élte akkoriban, ötletesebb, könnyedebb és több is volt, mint a kisváros trubadúrok - mindezekért a v...-i társaság mindég örömmel látta őt a maga körében. Ő aztán meg is hálálta ezt a szíveslátást: mulatságokat rendezett, kirándulásokat tervezett, állandó kapcsolatot tartva fenn a Balaton-parti fürdőkkel, és a várás reményteljes izgalmában tartva a leányos anyákat.

De a harmadik nyáron, amelyet ott töltött a nagybátyjánál, minden megváltozott.

Akkor az történt, hogy a királyi ügyész betegeskedni kezdett, majd hirtelen magas láz lepte meg, amiért is a fiatalember sietve felkereste Siebrauer orvost.

És ez a látogatás új fordulatot jelentett az életében.

A pompás nyári alkonyaton az orvos nem volt otthon, a fiatalember idegesen járkált a kis kertben és egyszer a kerítés hasadékán áttekintve megpillantotta a leánykát, aki a szomszédos kertben ülve valami nyúlós és magasztos lovagregényt olvasgatott.

A királyi ügyész régen felgyógyult már, hanem Miklós még igen sokszor felkereste az orvost, aki a helyzetet rövidesen átértve, szeretettel látta magánál a szerelmes fiatalembert, akinek számára nemsokára meg is találta a kellő alkalmat, hogy szíve hölgyével comme il faut ismeretséget köthessen.

Mire a nyár a végére járt, a fiatalok szívében izzó szerelem lobogott, amit az elválás csak felszított a csillagos őszi égboltig, ahol a magányos estéken egymás szemét keresték. Akkor azután a szerelem második szokásos fázisa következett, a titkos levélváltás, amit a jólelkű orvos közvetített közöttük. Megírták egymásnak, hogy megöli őket a szerelem, hogy ők már a bölcsőikben is egymásé voltak és mindazt, amit a szerelmesek szoktak írni egymásnak, hogy a tulajdon vágyó vérüket szent és ártatlan tudatlanságban lobogásba hozzák.

Egyszer azonban a fekete semmi következett - a leányka levelei elmaradtak. Nem azért, mert a szerelem kilobbant a szívében - az ilyen első, de már érett szerelem nem lobbanik ki soha -, hanem mert az apja megtudott mindent, és aztán ugyanezt a mindent nyomban radikálisan fel is forgatta azzal a spártai kérlelhetetlenséggel, amelyikbe öltözötten az őfajta száraz hivatalnokemberek oly végtelenül tetszenek egymásnak, még inkább önmaguknak.

Akkoriban helyezték V...-be Seregélyi törvényszéki bírót, aki akkor még nőtlen volt, és aki puritán mivoltával, elvekkel való megrakottságával és a megrendíthetetlenséget szimbolizáló öblös hangjával nyomban a rokonlélek benyomását tette a főügyészre. És ez a lelki rokonság nemsokára testet is öltött.

Berenczey az utolsó évét töltötte a fővárosban, amikor megtudta, hogy Seregélyi nőül vette Annát.

A leány már régen elveszett az ő számára, de azért ez az esemény lesújtotta, összetörte. De aztán nem történt semmi különös, mert az emberek nem halnak bele a szerelembe. A szerelem hal meg az ember szívében, ott porladozik, rothad és fertőzi, mérgezi a hordozóját.

Berenczey már csak álmában látta szép szerelmesét és olyankor, amíg a könnyek végigfolytak az arcán, úgy érezte, hogy nem váltak el örökre, hogy valaha, valahol még keresztezni fogják egymás útját.

Pedig ő maga kerülte legjobban a lehetőséget: azóta nem ment el nyaranta V...be, a fővárosból is elmenekült, és elköltözött a birtokára gazdálkodni.

De négy év múlva izenetet kapott, hogy a nagybátyja beteg és látni szeretné.

Akkor visszatért a régi falak közé.

                                                               *

Az ablaka alatt álló szederfa levelei lassan kifakultak, azután rozsdavörösre váltak, esténkint a Bakony ormai felől hűs szelek suhantak alá. Berenczey már a második hónapot töltötte régi álmainak barátságos kisvárosában, de annak csendesen pihegő életéből alig látott még mást, mint ezt a gyászos színváltozást, amely ott játszódott le a szeme előtt, és alig hallott egyebet, mint az alkonyati szél sípolását, amint az szeszélyesen bejárta a szűk utcákat, hirdetni a polgároknak, hogy közeledik az ősz.

A fiatalember napjai ott peregtek le Zapletán mester műremekének csendes falai között. Elhitette magával, hogy beteges nagybátyját nem meri magára hagyni, pedig az ódon kapuboltok alatt alvó emlékektől félt, hogy a lépteire talán felébrednének és átszorítanák a szívét.

És talán arról sem tudott, hogy a rejtőzés, a remeteség titkos, érdekes gyönyörűsége borul föléje, amikor órák hosszáig ül mozdulatlanul a kerti padon, és az arcát kezébe temetve hosszasan eltöpreng mindazon, amit a szertefoszlott tündérvilágról hallott.

Mert tudott mindent, pedig nem kérdezett soha semmit; a szerelem, mint a balhír, áthatol a kőfalon is és megkörnyezi a kiválasztottjait.

Azt, hogy Anna férjhez ment, már régen tudta, azt is hallotta, hogy az elmúlt évben fiút szült, és hogy a világ elégedettnek és nyugodalmasnak tudja az életét. De azokat a titkos, bizalmas apróságokat, amelyek az élet valódi színét adják, csak most tudta meg a nagybátyjától, titkon összegyűjtve a morzsákat, amelyeket az könnyelműen elejtett abban a hiszemben, hogy valamely régen elmúlt gyermekszerelem emlékeit bolygatja a tréfa hangján.

Seregélyi, aki azóta törvényszéki elnöki rangot és táblabírói címet kapott, nem volt kíméletlen, hideg ember, de nem volt kíméletes és melegszívű sem.

Seregélyi mintaember volt.

Ismerte a mintaembert, ezt a csökönyös és fanatikus bálványimádót?

A mintaember azokból az együgyű, mindenből kifacsarható tanulságokból, amelyek az iskola padjai között nőnek a fojtott, kiélt levegőben, később meg amelyeket más mintaemberek öblös lába nyomában talál, fantomot formál a maga számára, amely fantom nincsen sehol és mégis ott van mindenütt, ahová a mintaember néz, amerre fordul, ahová a hangját irányítja. És ez a fantom hatalmas, mint az isten: ha a mintaember szomjazik, a fantom kiüti kezéből a poharat, ha a mintaember igent szeretne mondani, a fantom képen vágja, hogy a nyelve nemre forduljon, ha a mintaember forrni érzi a vérét, a fantom nyakon önti hideg vízzel, és ha a mintaembernek álom jön a szemére, a fantom csiklandozni kezdi. Mindezek alatt pedig a fantomnak csak a mintaember előtt van léte, mások számára csak egyetlenegyszer mutatkozik meg: akkor, amikor a mintaember meghal. Akkor kiül a koporsó tetejére, szertevigyorog és azt mondja: derék, becsületes ember volt!... És a kísérők utánamondják: derék, becsületes ember volt! - és hozzáteszik: ette volna meg a rossebb már tíz évvel ezelőtt.


Berenczey mindent tudott, de a tudását megtartotta magának és kifelé hazug közönnyel leplezte. Pedig álmában gyakran látta azt, akit elszakítottak tőle, és gyakran bejárta a lejtős, dombos utcát, amelyikben az elveszett szívkirálynő lakott, de a valóságban nem volt bátorsága az álmait életre kelteni.

Ott, fenn a Várban, a gimnázium ódon épületében a diákok már ismét együtt ültek a tantermekben, szomorú arccal mímelve a figyelést, amiközben a távoli otthonokban fecsegő leányokra és a boldog álmokkal telt hosszú alvásokra, a nagy vakáció elmúlt gyönyörűségeire gondoltak.

Az ötödik osztályban a délutáni előadáson a nyájas Tölcséry tanár magyarázta Wapplernek a katolikus egélyről[3] írott tankönyvét. A tűzoltótorony órája nemrég ütötte el a fél négyet, a nyitott ablakon keresztül besuhant az illatos szellő, behallatszott a madarak búcsúzó éneke; a hátsó padokban ülő diákok elszundítottak.

Egyszer a toronyóra odakint megint elkezdett ütni.

- Egy... kettő... három... négy...

Tölcséry meglepetve vette elő pompás aranyóráját, felpattantotta a fedelét és mosolyogva mondta:

- Fiúk, a tűztorony órája megbolondult! Fél négy múlt nyolc perccel!

A fiúk során végigmorajlott a kötelező nevetés, de a következő percben elhalt ismét, mert a toronyóra újból ütni kezdett. Ütött vagy nyolcat, akkor abbahagyta pár másodpercre, azután újra kezdte, egyre gyorsabb ütemben.

Akkor az egyik csendes, kontemplálgató fiú felállt, és sápadt arccal azt mondta:

- Tanár úr kérem szépen, nem az óra üt, hanem tűz van, azért harangoznak!

Akkor már a gimnázium épülete zúgni kezdett, ajtócsapódások, sietős léptek hallatszottak és megcsendült a kurátor csengője, amivel az órák végét szokták jelezni.

- Fiúk - mondta Tölcséry tanár -, itt nagy baj lehet!

Felkelt, odament az ablakhoz és kitekintett. De nyomban azután sápadtan tántorodott vissza.

- Ég a város!

Erre a szóra elszakadt az iskolai fegyelem minden szála, a diákok rendetlen csoportokban rohantak ki az épületből, és a várhegy alacsony falához támaszkodva lenéztek a Buhim-völgybe. Vagy negyven ház égett akkor már, a lángtenger felett reszketett a levegő és a mélységből felhangzott a zűrzavaros, zagyva jajveszékelés.

A fiúk vad iramodással rohantak alá; abban a városrészben sokan laktak közülük. Alulról, a piac felől pedig rémült tömegek hullámzottak felfelé a Várba, hogy láthassanak, tudhassanak. A vészharang egyre kongott; félelmetes sírását el-elkapta az egyre erősbödő szél.

Éjjelre járhatott már, amikor a belvárosiak nyugodni térhettek, de csak nehéz félálmok között hánykolódtak fekhelyükön. Hanem a katonaság egész éjjel talpon volt, és ébren volt a hajlék nélkül maradottak sápadt serege is.

Berenczey Miklós is kialudatlanul, fájó fejjel ébredt, de aztán felkelt, hogy bejárja a várost.

Az elpusztult részek akkorra már gyéren füstölgő, koromfekete romokká roskadtak, a barna arcú honvédek bokáig jártak az izzó hamuban.

Délután szomorúság és nehéz fáradtság lepte meg a fiatalembert; bevonult a szobájába, bezárkózott és lefeküdt.

Néhány perc múlva már érezte a közelgő álmot, amint az az elmúlt izgalmakkal küzdve halkan odaborult föléje, érezte annak édes bódulatát, szemei előtt zagyva képek, különös alakok jártak csodálatos táncot, de a kísérteties csoport hirtelen kétfelé vált, valahonnét a mérhetetlen messzeségből Anna jött feléje hófehér ruhában, azután megállt, szomorúan mosolygott és halkan azt mondta:

- El hagysz veszni engem... eléget a régi szerelem!

Az alvó homlokán nehéz verejtékcseppek folytak alá, oda akart sietni, hogy átölelje álmának szomorú hölgyét, de nem mozdulhatott. Akkor már későn is lett volna, mert a káprázat eltűnt és más lépett helyébe. Fekete gyászmenet vonult el előtte és ő tudta, hogy a virágokkal borított koporsóban Anna fekszik, a gyászruhás emberek őt kísérik ki a temetőbe. Este volt, a holdfény visszatükröződött a gyászkocsi ezüstjén és a távolból szomorúan, egyhangúan hullámzott elő a temetői harang kongása.

Az álmodó szemét égő könnyek borították el, gyötrelmesen felült fektéből. A látomás eltűnt, helyét fekete sötétség töltötte be, csak a lélekharang kongása hallatszott.

Felnyitotta a szemét és megtörülte verejtékes homlokát.

Hanem a lélekharang egyre csak kongott szomorúan, egykedvűen.

Miklós remegve figyelt, majd hirtelen hidegség öntötte el a szívét.

Felugrott és az ablakhoz rohant.

Odakünn az utcán fehér arcú, csapzott hajú emberek futkostak eszeveszetten a lejtős úton lefelé, és sikoltozva, reszkető hangon kiabálták:

- Ég a Temetőhegy!

A falióra halk, kedves muzsikás hangon ütötte el a háromnegyed négyet. A tűz szinte ugyanabban a másodpercben tört ki, mint az előző napon.[4]

Berenczey besietett nagybátyja szobájába.

A királyi ügyész az ablaknál állt, és összefont karokkal, mozdulatlanul nézett ki rajta. A fiatalember átölelte és azt mondta:

- Kedves bátyám, én most elmegyek, meg kell tudnom, mi történik!... Ha a veszedelem fenyegető volna, nyomban itt vagyok!... Amíg nem jövök, addig nincs mitől tartania!

Felsietett a Várba, fel egészen a szemináriumig, ahol a bástya végleg elzárja a várhegyet a mélységtől.

Letekintett.

A Temetőhegy lángban állt és a Buhim-völgyben is kiújult a tűz. Az erőszakos, szeszélyes őszi szél ide-oda csapta a lángot, de azért látni lehetett, hogy a tűz egy rettentő félkörben terjed tovább a belváros alatt a város külső, északi részei felől. Ha az ott levő fa-, széna- és gabonaraktárakat sikerül elérnie, nincs ember többé, aki megállítsa és onnét egy félelmes kanyarodóval berohan a belvárosba is.

Berenczey sokáig állt ott mozdulatlanul, dermedten, nem tudva maga sem, van-e valami terve, vagy nincs. Meg sem rebbenő szemmel nézte a démoni reprízt, és egyszer észrevette, hogy a tűz pokolbeli játékba kezd: már nem falja a házakat egymás után, sorjában, mint tegnap, hanem egész házsorokat átugorva közeledik veszett gyorsasággal a város északi részéhez.

A lángtenger hullámzó, lobogó testéből apró lángrongyok váltak ki és szálltak szeszélyes libegéssel a barna égbolt felé és a fiatalembernek, amíg egy ilyen lángkölyket elkísért az útján, hirtelen eszébe jutott a délutáni álma.

Megfordult, futni kezdett, de sűrű, őrjöngő tömeg jött szemközt vele. Belevetette magát, a testét véresre marták, ruhája cafatokban lógott le róla, de végül szabadon érezte magát.

Amikor a palotai úton bekanyarodott, hogy nekivágjon a még ép városrésznek, félelmes üvöltés csapódott a fülébe. A kórházban ápolt két dühöngő őrült kidugta fejét a vasrácson és kacagva, sírva ordított, majd vontatottan, szomorúan üvöltött, mint az eb, amikor az égen feltűnik a telihold.

Berenczey elfedte a szemét, hogy ne lássa a két rettentő arcot és futott tovább.

És egyszer csak ott állt a kedves ház előtt, amelyet annyiszor látott álmaiban.

A kapu tárva-nyitva állt; a cselédség ezerfelé szaladt.

Szívdobogva lépett be az udvarra: sehol senki, mindenütt síri csendesség.

Akkor az udvarra nyíló üvegajtó kilincsére tette a kezét és belépett. A szoba üres volt. Keresztülsietett rajta és benyitott a következőbe.

És ahogy a küszöbön megáll, megpillantotta Annát, amint a földön térdelve imádkozott. A kisfia ott feküdt mellette csipkés kis kocsijában és békén, boldogan álmodott a dajkája hófehér melléről.

Amikor Berenczey belépett, az imádkozó nő felemelte a tekintetét és úgy nézett a jövevényre, mintha álmot látott volna. Amikor megismerte, rémülten fel akart emelkedni, de a fiatalember akkor már ott térdelt előtte és karjaival átfonta a nyakát.

Az őszi szél elhozta hozzájuk a távolból a tömeg zengő üvöltését, de odabenn csend volt, mint a paradicsomban.


A mintaember akkoriban a fővárosban járt valami mintaügyben és csak akkor tért vissza, amikor a dolgait már mintaszerűen rendbe hozta.

Addigra már otthon is el volt intézve minden.

 

                                                               6.

Április közepére járt, amikor Róbert megtudta, hogy az édesapja meghalt.

Naponta várta már a híradást, de azért amikor az megérkezett, csüggedt szomorúság nehezedett rá és idegennek, elhagyatottnak érezte magát új környezetében.

A névtelen ős-szomorúság nyomta a lelkét, amivel mindnyájan találkoztunk már, mert mindnyájunk lelkébe bele van törve annak a lángpallosnak az izzó hegye, amelyikkel az arkangyal kiűzte az első emberpárt a paradicsomból. Ezt a szomorúságot már a gyerek is ismeri, ha akár csak színes üvegen keresztül nézte is a világot és azután hirtelen elkapta azt a szeme elől.

Úgy tervezte, hogy valami komoly munkába kezd, hogy a lelke elveszített üdeségét visszanyerje, de amint hozzáfogott valamihez, ernyedt tunyaság vett erőt rajta. Későn kelt, megszerette a gyomrát, ostoba, régi adomáskönyveket olvasgatott és alkonyat felé magános bolyongásokra indult.

Amíg a téli idő tartott, szinte el sem hagyta a házat; most, hogy kitavaszodott, bejárta a vidéket és ez gyönyörűséggel töltötte el, aminthogy valamely ismeretlen tájnak lépésről lépésre való felfedezése valóban magában is hordja a titokzatosság, a megismerés gyönyörűségét, ha csak lágyan zizzenő tengeritáblákról, elhagyott csűrökről, kockásra mintázott konyhakertekről és a hegyoldalon felfelé mászó szőlőtáblákról van is szó. A félig romba dőlt csőszkunyhóban muzsikál a csendesség, a hamurakás, ott előtte a lankáson a régen kilobbant, hűtlen lángról álmodik, amott a nehézszagú paradicsombokrok között óriási sárga virágtölcsérek tátonganak az esti szellőben, őrizve a lomha tök álmát, ami ott szundít a tövükben, a mák buzogányai zörrenve verődnek össze, míg pompás lila színű virágja büszkén tekint szerte a vidéken, a kapor bódító illatot lehel magából, ügyet sem vetve a nagyképű káposztára és a terjengős salátára. Odalenn a cserjés mélyedésében a jégverem nádsüvege szürkül, a nádszálak rejtelmes odvaiból millió aranysárga darázs száll szerte, halkan zenélve röptében; a verem hideg mélységéből álmos földszag csap a betekintő arcába. Mögötte a lóistálló emelkedik, belső falain a csodálatos, a titokzatos rajzokkal, amelyek ott vannak minden lóistálló falán és amelyeket a kocsisok, lovászok és béresek pingálnak oda a hosszú téli délutánokon, amíg a pipájukat szortyogtatva csodálatos meséket mondanak egymásnak. Az istálló után még az elzüllött, tavalyi szérű következik, azután lassan, észrevétlenül elkezdődik a végtelen erdő. Előbb csak egy-egy árva fa, égettlevelű mogyorócserje, egy-egy régen kivágott tölgyfa mohos tönkje, utánuk egyre sűrűbb lesz a bozót, a fák most már kis ligetekké csoportosulnak, még odább pedig már nedves, buja a pázsit a faóriások árnyékában és ott már teljes pompájában sötétedik az erdő, felhúzódva a hegyek ormaira.

Egy ilyen bolyongás után, amikor elpuhult mivolta agyonfáradt, betért a falusi korcsmába pihenni, csendesen iddogált magában és pontosan megfigyelte, hogy a gondolatai mint lesznek egyre színesebbek, dúsabbak és boldogságosabbak. Ez az esti korcsmajárás azután szokásává vált, hogy néha már napközben titkos örömmel gondolt az időre, amikor majd ismét ott ülhet a megszokott sarokban.

Egy este, amikor belépett, nagy sokadalom közepette találta magát. Az egyik jómódú parasztgazda tartotta a leánya lakodalmát ott a korcsmában.

Vissza akart húzódni, de aztán csak mégis ott maradt, mert nem volt okosabb tennivalója. Elhitette magával, hogy néprajzi tanulmányokat fog tenni, amelyeknek később majd hasznát látja.

Az emberek már jobbára az alkoholtól bódultan kóvályogtak, ordítottak a muzsikához és nem sokat törődtek vele. Helyet is alig talált, végre az egyik sarokasztalnál megpillantott egy üres széket.

Az asztalnál már ült valaki, egy becsavart nyakú, szokatlan külsejű ember, aki, amikor ő leült, túlzott udvariassággal intett feléje. Akkor látta, hogy az ismeretlennek vizenyős kék szemei közül az egyik egy kevéssé kancsal és hogy sovány arcát forradás szántja keresztül.

A korcsmáros egész vödörnyi bort tett Róbert elé - azon a napon mindenki a parasztgazda vendége volt -, ő aztán elbújt a kancsó mellé s onnan vizsgálgatta titkon a különös embert. Szerette volna kitalálni, ki lehet és honnét kerülhetett oda. A jövevény a befüggönyzetlen ablak mellett ült, Róbert jól láthatta az arca mindkét felét, mert az egyiket a lámpás, a másikat meg az ablakon behulló holdfény világította meg.

A tánchoz öt szál cigány csinálta a muzsikát, egyik infámisabban nyaggatva a szerszámját, mint a másik, hanem a prímás, az kitűnően játszott és nyilvánvaló volt, hogy valaha jóravaló bandát dirigálhatott. A repertoár árulta el. Kezdték keringővel, egyszer aztán minden átmenet nélkül csárdásba csaptak át, de az ugrándozó, részeg násznépnek mindegy volt minden.

Az ismeretlen ember egyre ütötte vékony csontos ujjaival a taktust az asztalon, miközben barátságosan, megértést-keresőn kacsintgatott a fiatalember felé, de mindjárt azután riadtan nézett körül, idegesen szívta az ajkát és szorosabbra vonta magán a felöltőt, pedig a teremben akkor már pokolbeli volt a hőség.

A fiatalembert, aki maga is ideges és ingerlékeny volt, bántani kezdte a szomszédság, gyors ütemben kezdett inni, hogy minél előbb elmehessen anélkül, hogy a vendégelőit megbántaná, hanem amint a vödörszerű edény kiürült, a fürge korcsmáros odasietett és vitte is már az újat. Nyilván sietett, hogy az előre kifizetett bor minél előbb elfogyjon, hogy azután túladhasson a vendégein. Amikor letette eléje a kancsót, Róbert a rejtélyes vendég felé rándítva szemöldökét, némán megkérdezte tőle, hogy ki az, hanem a korcsmáros vállat vont, majd zsíros tökfejével a mulatozók felé intve ezt látszott felelni: bizonyára ezek a részeg parasztok szedték össze valahol!

A mulatozók egyszer kiabálni kezdtek, mert a prímás letette a hegedűjét. Róbert félt ettől a pillanattól, mert sejtette, hogy a különös ember a csendet felhasználva beszélgetésbe kezd majd. És úgy is lett, de kár volt félnie, mert az ismeretlen olyan kedvesen és mulatságosan beszélt, hogy Róbert nyomban megszabadult minden kellemetlen gondolatától. Tréfálkozott a mulatók felett, hamis megjegyzéseket tett a menyecskékre, csak amikor az ő ottlétére vagy a terem atmoszférájára került a sor, tért ki egy-egy elharapott mondással, közben sajátságosan, kínos zavarral nézve a szomszédjára és töredékes mondatokat motyogva.

- Bizony, meleg van itt valóban, az ördög vinné el ezt a felöltőt!

De azért csak nem tette le azt.

Amikor a zene ismét felzendült, a beszélgetés félbeszakadt.

Róbert megnézte az óráját - még volt egy fél órája a vacsoráig.

Lehunyta a szemét és a jövője felett kezdett gondolkozni, de nem ment vele semmire. Azt tudta, hogy nincs oka félnie az élettől, de a továbbiakhoz már nem volt ereje, sem kedve. Lesz, ami lesz, legfeljebb ott marad mindvégig és lesz úri paraszt ő is, mint Berenczey, vagy Rényi.

A vendégek kezdtek elnehezedni a bortól, a lárma alábbhagyott és egyhangú zsongássá csendesedett.

Az ismeretlen újra beszédbe fogott, valami zagyva történetbe kezdve, de Róbert már csak egyes szavakat hallott belőle. Elálmosította a bor, a feje lebillent a mellére.

Róbert elaludt.

Csak pár pillanatnyi bódulat volt az egész, ami ilyenkor fél éjszakával szokott felérni, már újra fel is emelte volna elbágyadt fejét, hanem akkor egy kar nehezedett a vállára.

A korcsmáros volt.

- Egy nő vár odakünn uraságodra.

Róbert felugrott és anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, kisietett. Amikor a külső szobán átsietett, még azt sem tudta, hogy a valóságban, vagy csak álmában hallotta-e azt, amit hallott és a szeme előtt violaszínű karikák táncoltak. Ahogy visszatekintett, látta, hogy a különös ember fürkészve néz utána, azután megint kitekint a holdfényes éjszakába.

Már ott állt küszöbön, amikor végre tisztán álltak előtte a dolgok.

- Ki lehet az a nő?

Elmosolyodott, mert érezte, hogy abban a pillanatban romlottabb és haszontalanabb, mint volt bármikor és ez fanyar gyönyörűséggel töltötte el.

Odament a söntéshez, hirtelen megivott még egy pohár bort, aztán kilépett.

A hold dús fénnyel ragyogott az égen és elvakította a szemét.

Akkor a koromfekete árnyékból halk női hang hallatszott:

- Én vagyok!

Róbert megismerte a hangot és odalépett.

Matild állt előtte; búzavirágkék szeme nedves volt a várás izgalmaitól.

Róbert feléje nyújtotta a kezét. A leány habozott pár pillanatig, de aztán elfogadta és halkan azt mondta:

- Hazulról jövök!... Valami őrültet keresnek itt a környéken, aki a városi tébolydából szökött meg és féltünk, hogy önre, aki annyira ideges...

Róbert pattantott az ujjával és kissé színpadiasan azt mondta nevetve:

- Egy őrültet keresnek?... Nos, hát éppen a közvetlen szomszédságából jövök!... szegény fiú!... Hanem annyit mondhatok magának, édes Matild, hogy őtőle ugyan kár akárkit is félteni, mert olyan jámbor, mint a tinó!... Hanem várjon csak kedvesem!... Az előbb azt mondta, hogy féltettek engem... Tehát magácskát a bátyám, Berenczey úr küldte utánam, vagy?...

A leány megint hallgatott pár pillanatig, aztán halkan azt mondta:

- Igen, ő küldött, de talán magamtól is eljöttem volna!

A leány valami virágnak a szárát kezdte rágcsálni; szótlanul megindultak hazafelé.

De talán tíz lépést sem haladtak, amikor velük szemben a holdfényes országúton két egyenruhás ápoló hatalmas alakja tűnt fel.

Róbert akkor behúzta a leányt az árnyékba és halkan azt mondta:

- Hadd menjenek a dolgukra! Mit faggassanak itt bennünket!

És mindezek alatt szorosan fogta a leány kezét és az nem húzta vissza a magáét.

Amikor a két óriás eltűnt, a fiatalember beszélni kezdett. Gyorsan, hadarva elmondta a kocsmai találkozás részleteit, de nem sokáig bírta, mert az emlékek, a bor, meg a rövidke alvás mámora zuhatagként öntötték a vért az agyvelejére.

Megállt, szemközt a leánnyal és indulatosan azt mondta:

- Hát féltettek engem?... Esküszöm neked, hogy veszedelmesebb helyre hoztál, mintha ezer őrült közé zártatok volna!

A leány hófehér arca egy pillanatra lángba borult, de az nem a szemérem, hanem a diadal lángja volt. Kezét védően emelte a fiatalember felé, de amikor az átölelte, bágyadtan leejtette ismét. És minden mozdulata, szemének minden villanása művészi és tökéletes volt.

- Amint a szemedből kiolvasom, romlott és gonosz vagy - mondta a fiatalember, megcsókolva a leány keskeny ajkát. - És ezért szeretlek!... Mert magam is olyan vagyok, mint a férges alma!... De most siessünk!

A leány karját beleöltötte a magáéba, azután sietve megindultak, mindenütt az árnyékot keresve.

Már ott álltak az udvaron, a porond már megcsikordult a lábuk alatt, amikor Róbert ismét átölelte a leányt, szőke fejét odavonta a vállára és halkan a fülébe súgta:

- Látnom kell téged holnap is!

- Nem lehet - felelte a leány halkan -, estére át kell mennem Patonára.

- Hány órakor indulsz?

- Esti fél nyolckor.

- Pontban nyolc órakor várlak az elhagyott majornál!

Hirtelen megcsókolták egymás ajkát, azután a leány kisiklott a karjaiból és eltűnt az éjszakában.

Róbert mozdulatlanul állt ott pár percig, azután felsietett a házba.

Terhére volt a beszámoló, meg a hazudozás, de át kellett esnie rajta. Tekintete néha találkozott Violáéval, de ilyenkor ideges lett és szeretett volna fel-alá járni, céltalanul bolyongani a csillagos, hűvös éjszakában.

A család ma korán visszavonult, mert Berenczey rosszul érezte magát. Amikor az alabástromóra, amelynek címlapja valamely középkori lovagvár homlokzatát mímelte, elütötte a tízet, már csak ketten voltak a teremben: Rényi és ő.

Kártyázni kezdtek, de Róbert nem tudott figyelni és össze-vissza dobálta a lapokat.

- Ideges vagy! - mondta Rényi a maga megrendíthetetlen nyugalmával.

- Mert időn kívül bort ittam! Amint tudod, betévedtem a falusi kocsmába és ott vödörszámra öntötték belém a bort!

- Veszedelmes méreg is az, barátom, esküszöm neked!

- Bah! Akár az asszony!... De csak nem akarsz asszony nélkül élni?

- Mentsen Isten! - Rényi megfontolt, kényelmes nevetéssel. - Hanem a párhuzamokat imperátori önkénnyel vonod meg... Akármit beszélsz, barátom, ha rajtam állana, én bizony lepecsételtetném a pincéket!

És hogy a meggyőződésének nyomatékot adjon, nyomban tele is töltötte a poharát és gyönyörteljes szürcsöléssel kiitta.

- De nehogy azt hidd, hogy ez megdönti azt, amit mondtam! - tette hozzá, elővillantva hófehér fogsorát. - Csak esendő és gyenge vagyok!

- És egy kissé nyárspolgár!

- Az bizony meglehet - mondta Rényi -, de hidd el: teljes lehetetlenség az életet nemcsak végig-, de akár csak kiélni is anélkül, hogy a nyárspolgári alaperényeknek, legyenek azok bár konvenciós hazugságok is, engedményeket ne tennénk! Te most az én tréfás prédikációm nyomán a szíved mélyéből megveted, sőt gyűlölöd a vízivót, mert ideges vagy a bortól, hanem holnap majd vödörszámra öntöd magadba a jó hideg vizet, mert a gyomrod különben dugóhúzóvá pödörödne a pokolbeli tűztől és akkor majd, ha csak hűtlenül és bolond módjára, mint mi azt tenni szoktuk, el nem ugrálsz a bevallás elől, meg kell ismerned, hogy a lelked mélyén irigyled a nyárspolgárt, aki jól kialudta magát, aki nem ideges és akinek nem ég a gyomra!... Különben is: ne felejtsd el, hogy aki a nyárspolgárt észreveszi és ellenében titkos gyűlölségekkel viseltetik, az nem igazi nem-nyárspolgár, csak a nyárspolgár kifordítottja. Olyanformán van ez, mint ahogyan a fogfájós beteg undorodik a jókedvű egészségesektől. Ha nem fájna a foga, eszébe sem jutna, hogy van beteg és van egészséges ember. De visszatérve a borra: hiszen ha az emberek a kellő időben és a kellő mértékben tudnának élni az efféle édes mérgekkel!...

- No persze, a kellő idő, meg a mérték! - mondta felállva és a kártyáját ledobva Róbert, akinek lelkében magasra lángoltak a kettős bódulat izgalmai. - Ez az, amivel az arany középút apostolai a maguk nyavalyás kis igazságát meg szokták támasztani! Hanem amikor rájönnek, vagy talán csak megsejtik, hogy az, ki erre az arany középútra született, az úgyis azon fog elbandukolni egészen a sírja gödréig, aki meg az út menti rózsabokorban jött a világra, azt semmiféle axiómával sem lehet az útra feltaszigálni, akkor áttérnek az ócska általánosításra, vagy ha megvan a hozzávaló módjuk, karhatalommal bizonyítják be a maguk igazságát!... A lovagkor várura, amikor hadjáratra indult, vasból különös szerkezetű övet kovácsoltatott Balduinájának ágyéka köré, a modern apostol pedig lepecsételteti a pincéket és egyikük sem gondol arra, hogy a sok használattól gömbölyűre kopott öreg dzsentlemen, a fene, aligha meg nem ette azt a hitvesi hűséget és azt a polgári absztinenciát, amelyiket erőművi úton kell konzerválni!

- A jóisten áldjon meg - mondta Rényi tréfás ijedtséggel -, hiszen még nem pecsételtettem le egyetlen pincét sem és ígérem, hogy a jövőben sem fogom megtenni! Vagy legalább is a mienket minden körülmények között nyitva hagyhatom!

Róbert elnevette magát; az indulatai akkor már megernyedtek.

- Hiszen zokon ne essék közöttünk - mondotta nevetve -, szívesen beismerem, hogy hazafelé beszélek, mint Ciceró, mert mindig is jóban voltam és a jövőben is jóban akarok maradni a borral, sőt ezzel a kérdéssel kapcsolatban megfigyeléseket is tettem és azok alapján - meg nem feledkezve a riadalmakról, amelyeket egy-egy éjszakai alkohol-tragédia felvert a lelkemben, sem pedig azokról a gyötrelmes látványokról, amelyeket a részegek bárgyú tehetetlensége olyan bőven produkál -, három pontba összefoglalva megalapítottam az alkohol-kérdés katekizmusát. Hallgasd meg és okulj belőle, mert a borivó ember nemcsak őszinte, hanem bölcs is.

- Halljuk, halljuk! - mondta Rényi nevetve. - A szakértők megnyilatkozása mindig érdekes és becses! Legtöbbször mulatságos is!

- Halld tehát!... Az emberiséget nemcsak a pozitív, tehát a technikailag vagy másként nyomban hasznavehető tudósok viszik előre, hanem velük teljesen egyenlő rangban azok a gondolatok, hangulatok, néha csak elmés ötletek is, amelyek ide-oda való rebbenésük közben finom kis szárnyukkal leütik a lélek sarkait, lekoptatják az élét és amikor az már oly törékeny és finom, mint ők maguk, elviszik magukkal és megsétáltatják az éther magasságaiban. Ennélfogva Verlaine-nek vagy Musset-nek egy-egy gondolata, amelyik az alkoholban született, hozzávetőleg százezer cserzővargának és béltisztítónak rémes alkohol-halálát egyenlíti ki.

- Derék!

- Csak türelem! Ez még csak az első pont volt. Ez még nyájas, engesztelékeny volt, hanem a második már szigorúbb lesz. - Aki marha, az marha marad alkohollal és anélkül egyaránt. Egyetemi tanárokat, hercegprímásokat, akadémiai tagokat - no no! - denikve bölcs férfiakat sokkal ritkábban lehet az utcán részegen fetrengve látni, mint köszörűsöket, vagy viceházmestereket. A mai úri osztályoknál a bor lassankint teljesen kimegy a divatból, nemcsak azért, mert az ezerteendőjű modern úriember nem ér rá, hogy bár csak pár órára is kikapcsolja magát a rohanó életből, márpedig fel kell ismernie, hogy akár csak egy pohár bor is kizökkenti rendes idegdiszpozíciójából, hanem főként azért, mert a szeméremérzete a kultúrájával arányosan lett fejlettebb és érzékenyebb. Adj tehát kultúrát a népnek és ha majd e tekintetben megnyugodtathatod magadat, légy meggyőződve, hogy az alkohol-kérdésben többé semmi okosat sem produkálhatsz, mert ha lepecsételteted a pincét, az inni-akaró kénytelen lesz a pecsétet feltörni és bánatában háromszor annyit inni!

- Ha a másét töri fel, miattam ihatik akár tízannyit is, csak az enyémet ne bántsa!

- Hiába minden, nem kerülöd el a harmadik pontot!... Nem igaz, hogy a bor ellenségem. A bor az én jóbarátom, mert életre kelti bennem azokat a ragyogó gondolatokat, fényes meglátásokat, amelyek a sivár józanságban meghúzódnak a lelkem útvesztőjében és ott szunnyadoznak anélkül, hogy akár csak tudnék is felőlük. Esküszöm neked, hogy maga az úristen is részegen teremtette mindazt, ami pompás és nagyszerű, a többit, a tökéletlent és unalmast józanul öltögette hozzá. - Legvégül pedig aki nem akar inni, az ne igyon, senki sem kényszeríti rá, de ne prédikáljon és hagyja békességben az egyéni szabadságot, mert anélkül csak egyenruhába bújtatott birkanyájakat tud tenyészteni emberek helyett.

Éjfél után váltak szét, akkor Róbert egy darabon elkísérte Rényit, azután álmodozva sétált visszafelé.

Pompás éjszaka volt, szellő sem rebbent, a falu templomtornyának keresztje messzire csillogott a holdfényen.

Most, hogy a hosszú lelki tespedés és szomorúság után az esti, véletlen találkozás kilódította régi mivoltából, úgy érezte, mintha felemelkedett, mintha emberebbé lett volna.

Pedig csak olyanformán volt, mint az a fényes kereszt ott a torony tetején, amelyik onnét alulról nézve tetemesen közelebb látszott lenni az égbolthoz, mint az út kavicsa.

 

                                                               7.

Adelheide kisasszony a kertjével babrált a ház mögött.

Ezt a kertet ő maga alapította mindjárt az első tavaszon, amikor odakerült és ő maga is nevezte el hivalgóan kertnek, mert más csak szeszélyesen feltúrt földtáblát látott a helyén, amelyik keresztbetűzdelt kis pálcákkal volt körülkerítve.

Csodálatos kert volt ez; a benne termő virágokat csak Adelheide kisasszony szakszerű magyarázatai után lehetett felfedezni. Itt egy züllött csutak fityegett elő a földből: abból pompás rododendron lesz, telve felséges, aranysárga virágokkal; amott az a titokzatos lyuk az esővizet vezeti le a tubarózsák tündéri világába, amelyek egyelőre még a föld alatt tartózkodnak hagymák alakjában; az az árva fűzfakaró, amelyik oly elhagyatottan mered az ég felé, a dísznövénnyé finomított csodapaszulyt lesz hivatva istápolni, csak várni kell egy kevéssé. A holt remények temetője volt az a pár négyszögölnyi terület, a kisasszony talán maga is tudta ezt, de azért nem csüggedt, vagy nem mutatta a csüggedését; a sokévi akarattalanság most, hogy megvénült, csökönyös csakazértissé savanyodott benne. Csodálatos új hibrideket eszelt ki, aminőkről a szakavatott kertészek álmodni sem mertek, titkos értelmű öntözőcsatornákat eszelt ki, a földet behintette nagy erejű sókkal, amelyek idővel majd csak úgy ontják a foszfort, csak ismét várni kell egy kevéssé. Egész életében is úgy volt, hogy minden tervéről látnivaló volt az első pillanatban, hogy nem fog sikerülni, mert sohasem maga a cél, a tény volt a fontosabb előtte, hanem a győzelmi mámor. Még ha a cselédeket szidta, sem volt igaza soha; ilyenkor az arca kipirult, zavarba jött, egyre jobban belebonyolódott a lehetetlen dorgáló- és fenyítő-mondatokba, hebegett, felbőszítette magát, végre letörten elvonult. Ha pedig a kertje körül érte valamely új és újabb csőd, még a mélységes vallásossága is megrendült, hibákat fedezett fel a természet megrendezésében és egyre azon a problémán ógott-mógott: miért van, hogy minden magára hagyott, a természetes procedúráknak átadott dolog megromlik, elpusztul, elvész? Miért nincs úgy, hogy valami véletlenül megcsinálódnék?

És ennek a tökéletlen kis kertnek mégis olyan csodálatos vonzóereje volt, hogy amikor a kisasszony piszmogni kezdett vele, valaki a családtagok közül föltétlenül ott termett mellette és nézte a láthatatlan csodahibrideket és az eljövendő íriszeket, dáliákat, orhiszokat és egyéb növénycsodákat.

Ezúttal a Rigyőke, a kis kretén asszisztált Adelheidenek, meg-megpördülve a sarkán és közben titokzatos dalokat énekelve, amelyeket csak ő maga értett meg. Titokzatos csodavilág élt ennek az eszelős fiúcskának hosszúkás uborkafejében: a különösebb emberek köré, akiket megismert, fantasztikus legendákat szőtt, elképzelte, hogy azok majd mit csinálnak, merre járnak, mi lesz a sorsuk és az volt a különös - vagy talán éppen a természetes, az elmebajosok divináló-képessége révén -, hogy azokat, akiket megszeretett, szegénységbe és pusztulásba döntötte, a gonoszakat viszont magas polcokra juttatta, a maga idétlen fantáziája szerint császárokká és római pápákká téve meg őket. Ezeket a legendákat azután hosszú, nyúlós, monoton dalokba foglalta és minden dal befejeztével pár percre félrevonult sírni, hanem azután rendbejött minden. Most, ahogy egyes szavaiból ki lehetett venni, Stefanidesz professzor további sorsával bajlódott; a feltűnő külsejű, szikár öregúr, akit pedig csak egyszer látott életében, hónapokkal ezelőtt, semmiképpen sem szállt ki az emlékezetéből.

Róbert Violával csevegett a teraszon; az utolsó időkben megint erősen összebarátkoztak. Az éjszakai séta emléke annak idején elsikkadt közöttük, de nem örökre, mert mindegyikük érezte, hogy azt egyszer mégis csak el kell majd számolniok valahogyan. Róbert félt ettől az elszámolástól, mert, minden különösebb lelki vonzalom hiányában, mint újabb, szégyenletes ostobaságát tartotta emlékezetében akkori ellágyulását, hanem a lány várva-várta, nemcsak azért, mert leány volt és szerette a tiltott gyümölcsöt biztos távolságról nézegetni, hanem főként mert gondolataiban sokat foglalkozott a fiatalemberrel, aki feltétlenül más volt, mint akiket eddig ismert. Most valami modern regényről beszélgettek, Viola tudálékosan, a hozzáértőt mímelve, Róbert pedig unottan, mert az esze másutt járt, hanem amikor Adelheide hortikulturális működését észrevették, a leány hirtelen kiesett a szerepéből, gyerekké és naivvá lett újra.

- A tánt kertészkedik! - kiáltotta nevetve. - Gyerünk!

Karonfogva, ugrándozva siettek le a lépcsőn.

Rényi is akkor került elő valahonnét és amikor elvegyültek, tréfásan odasúgott Róbertnek:

- Barátságtok szemlátomást épül és gyarapszik és ez engem aggodalommal tölt el, mert az ilyen falurossza-hírű ember, amilyen te vagy, mindig veszedelmes a nőkre nézve!

- Szerencse, hogy csak tréfálsz! - mondta Róbert. - Azokkal a bizonyos rosszhírű emberekkel különben, akiket említettél, valószínűleg úgy lesz a dolog, hogy csak a hírük veszedelmes, mert ők maguk, amint én tudom, unalmas, bágyadt, tépett ízlésű emberek, akiknek minden közelgő, nobilisabb lelki érzését már eleve tönkreteszi valami gyötrelmes és förtelmes kényszerképzet, amely az ideált lerántva a piedesztáljáról, azt az élet legrútabb, de elkerülhetetlen szennyeivel körítve állítja eléjük... Az ilyen ember csak a mámorban tud fellobbanni, de a mámorával együtt a szíve lángja is elszáll a semmibe.

Észbekapott, hogy mily szerencsétlenül választotta meg avas életbölcseletének kiindulópontját, hirtelen elhallgatott, de néhány szóval későbben, mint kellett volna, mert Rényi jóságos, kövérkés, lusta arcán pillanatnyi borulat vonult át. De már a következő percben megint a régiek lettek egymással szemben. Róbert mialatt egyébként lehetett volna másként is, őt teljesen lefoglalták a tegnapi nap emlékei és a mai kilátásai.

Amikor Rényi Violával és Rigyőkével sétálni indult a pompás tavaszi délelőttön, Róbert egyedül maradt a hibridek szűzi édesanyjával.

- Már régen akartam kérni önt, kedves kisasszony - mondta akkor, csak hogy mondjon valamit -, hogy ne csüggedjen! Értesültem róla, hogy mennyit tréfálkoznak az ön mintakertje felett, de ez ne szegje szárnyát a kedvének és az akaratának! Láttam én már olyan dáliát, amelyet még az öreganyám ültetett el és amelyik csak az én tízéves születésnapomra nyílt ki, sőt tudok egy íriszfajtáról, amelyet még Napóleon ültetett el Elba szigetén és amelyik még ma sem kelt ki! Türelem, türelem és még nyolcszor egymás után türelem! - ez a jó kertész tízparancsolatja!

Valami titkos ösztön bujtogatta, sarkallta, hogy ártatlanul bár, de okvetlenül kellemetlenkedjen a vénkisasszonnyal. A fővárosi emberben mindig is él ez az ösztön a vidékiekkel szemben, talán mert irigyli őket, anélkül, hogy maga is tudna róla. De az csak nagyon kivételesen, aki már szokva volt az ilyesmihez, a szeme sem rebbent meg. Hanyagul legyintett, aztán mosolyogva igazgatta tovább csodálatos csatornarendszerét.

Pár percig hallgattak, akkor azonban a fiatalember már nem állhatta tovább.

- Mondja, kedves jó kisasszony - kezdte hanyagul -, ki az a nő, akit tegnap este elküldtek utánam?

- Az a nő? - kérdezte a kisasszony szórakozottan. - Nos, az a nő a Matild volt!

- Igen, igen, ennyit én is tudok felőle!... De a családhoz tartozik valamiképpen, vagy csak...? Valamit mindenesetre kell tudnom felőle, hogy tudjam magamat mihez tartani vele szemben! Nemde?

- Hát a családhoz nem tartozik semmiképpen, annyi bizonyos, sőt mentsen tőle az isten, hogy úgy legyen, de azért nem is cseléd. Valami olyan középfajta; fizetése nincs, de ezzel szemben megkap mindent és valahogy felügyel a cselédségre. Egynémely belső ügybe is be van avatva, de azért az asztalunkhoz csak nagyon kivételesen hívjuk, sőt külön is lakik egyik elhalt ispánunk özvegyével, ott, abban a pirosfedelű házikóban.

Az öregkisasszony arra a magányos épületre mutatott, amelyik mellett Róbert már ezerszer elment, de mindig lusta volt megkérdezni, mi az?

Hanem most, ahogy odatekintett, érezte, hogy a szíve feldobog és hogy halántékán az erek hevesebben lüktetnek.

- Asszony... vagy leány még? - kérdezte halkan, hogy a hangja rezzenése el ne árulja belső felindulását.

A kisasszony szendén elpirult, de aztán győzött benne a hírüladás gyönyörűségének szomjúsága.

- Tudja, ő ebben is a középfajtát képviseli!

- Titokzatos eset! - mondta a fiatalember tréfás-könnyedén, pedig érezte, hogy a szemére köd borul.

- Nem is olyan nagyon titokzatos, mint gondolja. Mert férje, az nem volt soha, hanem a kisfia, akit még Budapesten szedett össze, az most is él ugyanott, valami jólelkű öregasszony gondjaiban, természetesen a kellő tartásdíj ellenében.

- És ki a gyermek apja?

- Azt nem tudja senki!... De nem találja különösnek, hogy efféle kérdéseket éppen énhozzám intéz?... - És mit érdeklik önt ennek a romlott jószágnak dolgai?

Adelheide kisasszony, valahányszor azon kapta magát, hogy köznapi volt és dicstelenül cselekedett, indulatos lett és titkon visszahívogatta magában az elmúlt szép időket.

Elfordult és kedvetlenül piszkálgatni kezdte csodálatos csatornarendszerét.

- Ezerszer bocsánatot kérek - mondta Róbert, maga is érezve a dolog formátlan voltát -, legyen meggyőződve, kedves jó kisasszony, hogy a legcsekélyebb tiszteletlenség sem volt a kérdéseimben. Matild dolgai pedig valóban a legkevésbé sem érdekelnek és pusztán csak faute de mieux tereltem rá a szót.

Pár percig kínos hallgatásba merülve álltak egymás mellett. Akkor Róbert valami falevelet kezdett rágcsálni, halkan dudorászott és lágyan, észrevétlenül elosont.

Berenczeynek vendégei voltak, két régi ismerőse a városból.

A teraszon ültek és konyakot ittak. Róbert is felhajtott néhány pohárkával, de amikor a kábultság meglepte, ideges lett és onnét is megszökött. Lesétált a kertbe; a déli verőfény reszketve táncolt mámoros szeme előtt, a könnyű szellő zagyva zúgással suhant el a füle mellett és mindez tikkasztó szomorúságot és bágyadt reménytelenséget hordott magában.

Tenyerét a halántékára szorította, türelmetlenül járt fel-alá és amikor a tekintete a piros fedelű házra esett, a szomorúsága egyre nőtt, mert érezte, hogy nevetséges lett önmaga előtt.

- Ennek is vége! Valóban kinőttem abból, hogy ringyók után szaladgáljak. Viszont még elég öreg sem vagyok hozzá!

Végighevert a filagória hűs padján és Violára fordította a gondolatait. Az, amit Rényi tréfásan mondott, a hiúság örömével töltötte el a lelkét és felébresztette benne az éjszakai séta emlékeit, de azok most örömet szereztek neki.

Az ebéd későre maradt, utána bágyadtság lepte meg.

Lefeküdt aludni és szinte alkonyodott már, amikor felébredt.

Az esti találkozót már előbb kitépte az akaratából, most az volt a terve, hogy ismét meglátogatja remetei magányában Lesenczeyt.

Megindult a gyepes ösvényen, de útközben meg-megállt, apró fadarabokat dobált a folyócskába és hosszan elnézte, amint azok tovaringatóznak az apró hullámokon.

Már ott állt a néma, szürke falak előtt, amikor arra kellett gondolnia, hogy ma nagyon elcsüggesztené a sötétség és a csend. Leszállt ismét a völgybe, mezei virágokból apró csokrot kötött, azt kitűzte a kalapja mellé és a diákkorából emlékezetében maradt horáciuszi ódákat ismételve magában, megkerülte az erdőt.

Akkor már tudta, hogy hiábavaló minden próbálkozás a sorsa ellen.

Amikor a faluban felcsendült a nyolcórai harangszó, már ott állt az elhagyott majorsági épület sötét kapuboltjában.

Az egész vidék úszott a holdfényben; a dűlőúton tisztán vált ki a leány alakja a sötét háttérből, amint sietve, ringó léptekkel közeledett.

Amikor ott ment el az elhagyott major előtt, Róbert kilépett sötét rejtekéből.

A leánynak a szeme sem rebbent meg. Kezét nyújtotta a fiatalembernek.

Az habozott egy pillanatig, azután elfogadta a feléje nyújtott kezet. Ebben a percben rendkívül kínosnak érezte volna, ha ugyanazzal a hévvel közeledik a leányhoz, mint először.

- Jó estét Matild! - mondta halkan. - Köszönöm, hogy olyan pontos volt, mert ebből azt kell látnom, hogy maga is várta ezt a találkozót, éppúgy, mint magam!

- Pontos lettem volna a találkozó nélkül is - mondta a leány nyugodtan, kissé talán hűvösen is -, mert pontosan helyben is kell lennem. Éppen azért nagyon szépen kérem önt, mondja meg késedelem nélkül, hogy miért kellett találkoznunk, ámbár el sem tudom gondolni, mi mondanivalója lehet önnek az én számomra?

A fiatalember idegesen összeharapta az ajkát. Másként képzelte el ezeket a perceket.

Pár pillanatig hallgatott, aztán halkan azt mondta:

- Tegnap még mást mondottam volna, de ma...

A leány szeme pajkosan felvillant.

- Ennek az az oka - mondta a tudás nyugalmával -, hogy ön bizonyára túlzottan vérmes reményekkel jött el erre a találkozóra.

A leány nyugalma sajgó, vágyó gyűlölettel, mérges bosszúvággyal töltötte el a fiatalember lelkét.

Bántó mosolygást erőltetett az ajkára, legyintett és fölényeskedő nyugalommal azt mondta:

- Nem, kedvesem, nem az az oka!... Hanem az, hogy ma délelőtt beszéltem valakivel magáról és...

Matild felkapta a fejét. Halavány arca most lángban égett, kék szeme ködös és réveteg volt. Elérkeztek oda, ahol nincs különbség asszony és asszony között. De nyomban azután úrrá lett maga felett.

- Most meg kellene kérdeznem, úgy-e, hogy kivel és mit beszélt felőlem? - mondta halkan. - de mindez engem nem érdekel. Én is azt mondok bárkiről, ami nekem éppen tetszik. Úriember az ilyesmit meg sem szokta hallani!... Hanem annyit mindenesetre megértettem a szavaiból, hogy ezek után nincs mit mondania... Tehát isten önnel!

Elsietett.

A fiatalember lenyűgözve, letiporva, sajgó lélekkel állt a helyén. Mozdulatlanul nézte a távozó alakját, amint annak körvonalai egyre inkább szétomlottak a bágyadozó holdfényen.

Hanem amikor felhő siklott a hold elé és az alak eltűnt előle, hirtelen széttárta a karjait és futni kezdett. Nem látta az utat, csak futott zihálva, eszeveszetten, amerre a fantom vonta maga után.

A leány meghallotta a dobogó lépéseket, a hörgő zihálást.

Megállt és visszafordult.

És Róbert akkor már ott állt előtte, átszorítva a derekát és fejét belefúrva a mellébe.

- Matild... édes kedves!...

A leány is odaölelte őt magához, karját beleöltötte az övébe és úgy indultak tovább. Hallgatva mentek a szomszéd falu határáig, ahol a konyhakertek kezdődtek. Ott a leány csókra nyújtotta az ajkát és halkan azt mondta:

- A lakótársnőm a jövő hét valamelyik napján elutazik.

- De melyik napon?

A leány tűnődött pár pillanatig, majd hirtelen elpirult.

- Nos... csütörtökön!

- Mikor?

- Hajnali öt órakor!

 

                                                               8.

A nap forrón sütött már; halálos csend volt mindenütt, amikor Róbert halkan feltárta a terasz üvegajtaját és óvatosan körültekintett.

Berenczey felnyitotta a szemét és bágyadtan mosolygott.

- Jöjj csak. Nem alszom. De mit tehetnék egyebet?... Nem szabad sem ezt, sem azt csinálnom, itt ülök a karosszékemben és senki még csak felém sem néz!

- Ennek saját maga az oka, kedves bátyám - mondta Róbert, odaállva a beteg elé és könnyedén meghajtva magát. - Mert annyira jó ember, hogy - hogyan is mondjam? - mindenki biztos az ön szeretete felől, ennélfogva fölöslegesnek tartja, hogy a kedvét keresse!...

- Ha kellemetlen és gonosz volnék - mondta Berenczey megbocsátón legyintve -, akkor meg azért kerülnétek el!

- Téved, kedves bátyám! A rossz embernek udvarolnak, a jóval nem törődnek... Hogy őszinte legyek, valószínűleg magam sem volnék itt, de összejártam az egész birtokot és sehol egyetlen lelket sem találtam a háziak közül. A jó isten tudja, hová tűntek el!

- Kedves vagy!... No, mindegy, szeretem benned ezt az őszinteséget!

- Nem őszinteség ez, kedves bátyám, hanem könnyelmű ostobaság. Ideges, szeszélyes, meggondolatlan vagyok és csak jár a szám, akár kell, akár nem... Parancsolja kedves bátyám, hogy felolvassam az újságot?

- Köszönöm, már elolvastam. Beszélj inkább magadról. Hol jártál tegnap, hogy nem láttalak egész este?

- Még bocsánatot is kell kérnem, amiért nem jöttem haza vacsorára. Lesenczey Menyhértet látogattam meg csodálatos barlangjában és nem engedett el tíz óra előtt, akkor pedig már csendes volt a ház, hát magam is lefeküdtem az Úr nevében.

- És ugyan mit tudtatok csinálni azzal a vén bagollyal, ha így együtt vagytok?

- Hiszen csak másodszor voltam nála ezúttal. Tegnap sakkot játszottunk és közben bölcselkedtünk. Ez unalmas volt. Azután vacsoráztunk és ez már mulatságosabb volt, mert ő ugyan továbbszőtte bölcselmeit, de én egyszerűen nem figyeltem rá, hanem ittam. Pompás csopaki bora van.

- Érdekes, különös ember, annyi bizonyos!

- Eleinte magam is azt hittem, de higgye el, kedves bátyám, hogy felényire sem olyan érdekes és különös, mint az ember gondolná! Inkább csak különc, akinek a különcsége azonban egyszerűen bosszantó, mert mégis csak lehetetlen valami, hogy egy kultúrember bevonuljon egy bagolyfészekbe és ott ne csináljon mást, mint az elmúlt édességeket szopogassa és kificamodott bölcselmeken törje a fejét. Mert a filozófiája is valami bágyadt, élettelen vajúdás, aminek nincsen semmi értelme, valami olyasmi, ami nincs, ami nem lyukad ki sehova és aminek legfeljebb az venné hasznát adott esetben, aki odakinn él az élet kellős közepében. De mit csinált vele ő, ott a nyirkos, fekete falak között? ...Amikor sakkoztunk, megfigyeltem, hogy az ütközet folyamán többször alakult úgy a helyzet, hogy a játszma szinte már el volt döntve az ő javára. Amikor azonban az ilyen helyzet kiaknázására került volna a sor, ő mindig, mintegy készakarva, megbontotta a csatarendet. Kezdett bántani ez a lekicsinylő kímélet, mert önhittséget olvastam ki belőle, azért egyszer szóvá tettem a dolgot. És ő akkor, a karjait bibliás mozdulattal széttárva, valami ilyesmit felelt: kár volna azt hinnie, igen tisztelt ifjú barátom, hogy én ezzel azt akarom dokumentálni, hogy bármikor kezemben tartom önt, hogy bármikor jobban játszom, mint ön. Szó sincs róla. Egész életemben elkerültem, hogy bárkivel is összehasonlítsam magamat, ez pedig mi volna egyéb? Valóban szándékosan hagyom néha kiaknázatlanul a helyzetet, ennek azonban az a tapasztalatom az indítóoka, hogy az élet szép, diadalmas helyzeteit nem szabad végig kiélni. Azokat elteszem a gondolataim számára és csak magamban dolgozom fel őket, amivel elkerülöm azt, hogy olyasvalami tolakodhassék közéjük, ami megmérgezi őket!... Hát már most tessék elképzelni, kedves bátyám, milyen élvezetes és mulatságos lehet az a sakkjáték, amelyiket ilyen mélységes filozófiával körít az ellenfél!

Berencezey nevetni próbált, de nyomban elfogta a fuldokló köhögés. Jóságos, halavány arca áttüzesedett, rémülten kapkodott a levegő után, miközben a szeme megtelt könnyel és halántékán kidagadtak az erek.

Róbert szívdobogva nézte a vergődést; izgulékony, szenzibilis lelke megtelt szánalommal és a halál árnyékának ideges félelmével. Csak most, ebben a félelmes pillanatban jött rá, hogy már régen kerüli a beteget, azzal együtt a maga lelki nyugalmát is féltve, mert minden ilyen látvány után gonosz látomások kezdték üldözni, amelyek elől azután hiába iparkodott riadtan menekülni, azok belefurakodtak az álmaiba és verejtékkel borították el az arcát. - A felzaklatott léleknek vannak sötét pillanatai, amikor csapatszám rohanják meg vágyak és gondolatok, amelyeket addig idegeneknek tudott magától, pedig azok ott születtek és ott élnek benne.

Amikor a beteg elcsendesült és a fejét fáradtan hátraejtette, a fiatalember odalépett hozzá, megfogta a kezét és azt mondta:

- Bocsásson meg, kedves bátyám, többé nem beszélek bolondokat!

Berenczey fáradtan, szomorúan legyintett.

- Mindegy!... Csak azt akarom mondani, hogy végtelenül nehéz másokat megítélni, főként az öregebbeket. Amit ma okosnak és fontosnak vélsz, azt tíz év múlva mint hiábavaló ostobaságot ismered fel újra. Idő múltával az előbbi tízéviek kerülnek sorra, hanem a kerék egyszercsak elkezd visszafelé forogni. Az ötvenedik év elmúltával újrakezdődik az egész... Aki még el nem jutott az élete deléig, csak a magával egykorú, vagy a magánál idősebb emberek dolgait tudja igazán komolyan venni. Az apám negyvenéves korában halt meg, akkor én még egészen gyermek voltam. És amikor elmúltam negyvenesztendős, nem mertem elhinni, hogy most már idősebb vagyok, mint volt az apám és hogy ő valamikor ugyanazokkal a fölényesen-bocsánatos gondolatokkal viseltetett irántam, mint ma én a gyermekemmel szemben... Hanem a korabeli alárendeltségnek ez az érzése egyszer csak megernyed, elszáll a semmibe. Akkor, az ember úgy kezd öregedni, hogy már maga is tud róla. Akkor azután valami külön, ismeretlen világba húzódik vissza, amelyik mindenki más számára kifürkészhetetlen. Ha belesodródsz az embertömegbe, úgy érzed, hogy minden ember csak egy-egy szükségszerű, élettelen, gyűlöletes része a gomolyagnak és rá sem gondolsz, hogy mindegyiknek külön története van, mindegyiknek más a múltja, mások a céljai, hogy amint szétszóródnak ismét, többé talán már meg sem ismerik egymást. - Minden öregember egy-egy külön világot hordoz magában, bármennyire egyformának látszik is valamennyi!

- Hanem mondd csak - tette hozzá fáradt mosollyal -, miért jársz el hozzá, ha untat és ha terhedre van a bölcsességével?

- Említettem már, kedves bátyám - mondta Róbert őszintén megilletődve -, hogy csak másodszor voltam nála tegnap. De valószínűleg elmegyek hozzá többször is, mert végtelenül lebilincsel az a barátságos csend és nyájas sötétség, ami ott lakik a falai között... Az első látogatásom után ezt a sötétséget és csendet illetőleg külön hipotézist is építettem fel lázas, félbolond fejemben.

Berenczey halkan köhécselt, hófehér kezével simogatta izzó homlokát.

Róbert nyugtalanul járt fel-alá, majd megállt és szórakozottan nézte a behulló napfényben táncoló porszemek gomolygását. A maga romlásán töprengett, mert rájött, hogy tegnap, a második napon, hogy a leánytól elszakadt, azért kereste fel Lesenczey bagolyvárát, mert ott az édes, az eljövendő bűn két cinkosa, a sötétség és a csend lakik.

Csend volt a teraszon, csak egy dongólégy verte magát az üveghez keserves sírás között.

- Ez az én muzsikám! - mondta a beteg, szomorúan bólintva. - Sokszor óraszámra is elhallgatom és néha azt hiszem, hogy a saját gyászindulómat hallom... Jóságos isten!... Hatodik éve már, hogy élő halott vagyok és nem maradt számomra más, csak a múlt.

Magához intette a fiatalembert, megsimogatta az arcát és halkan azt mondta:

- Ha téged látlak, az elszállt boldog idők minden álma itt zsong a szívem körül!

A fiatalember, amikor lejött, az udvaron Rigyőkével találkozott. A kis eszelős a konyha felől jött, boldogan pislogott és vékony ujjaival valami titokzatos induló taktusát verte. Róbert megfogta hosszúkás tökfejét, megpöndörítette, majd barackot nyomott rá.

- Hol ténferegsz itt, Rigyőke?

- A konyhában voltam - súgta a kis eszelős fontoskodva -, néztem, hogy sütik-főzik a sok ételt! Lesz ám torta is, hühű!

- És miért sütnek-főznek annyit?

- Hát nem tudja? - kérdezte Rigyőke csodálkozva. - Holnapután van a bácsi nevenapja, hát holnap nagy vacsorát eszünk!... A cigányok is muzsikálnak ám majd... hühű!

Róbert elgondolkozott. Valóban: holnapután szent György napja. Berenczey névünnepe, mert a Miklós csak bérmaneve volt, de ezt használta, mert jobban szerette. - Egészen megfeledkezett a dologról, pedig már hallotta, hogy ezt az alkalmat minden évben ünnepélyesen meg szokták ülni. Megdöbbent, mert holnapután van csütörtök - nem keresztezi-e egymást a két időpont? Hanem a szíve hirtelen feldobbant a torkáig, a szeme görcsösen lecsukódott, előtte violaszínű és tűzvörös karikák táncoltak, de közülük nemsokára kibontakozott Matild alakja, amint lángvörös arccal azt mondja: nos... hát... csütörtökön... hajnalban!

Felkapta Rigyőkét, odaültette a nyakába és futni kezdett vele. A kis eszelős félve, de boldogan sikongott és görcsösen beleragaszkodott paripájának üstökébe. De az nem törődött vele, csak vitte a lovasát, amíg a lélegzete el nem állt. Akkor letette, leheveredett a fűbe, Rigyőkét is odahúzta magához és azt mondta neki:

- Mesélj nekem Matildról!...

- Hühű!... A Matild, az gonosz boszorkány, aki kiszívja az emberek vérét!

- Kitől hallottad?

- Senkitől!... Úgy álmodtam magam, amikor egyszer ott kinn nagyon esett a hó!

                                                               *

Róbert ott ült a tükör előtt és hosszan elnézte magát. Oly különös volt: mintha idegennel beszélgetett volna.

Amióta ott élt a vidéken, még sohasem vette magát tüzetesebben szemügyre, amit pedig azelőtt gyakrabban megtett. Nem hiúságból, hanem mert érdekelték a férfiasodás tüneményesen gyors átváltozásai.

Most látta először, hogy a vonásai már tökéletesen kiépültek, hogy az arca szép és érdekes, halavány, de erővel és akarattal teljes. Hanem ezt az akaratot eddig nem ismerte és most is idegen volt előtte. Szeméről elvonult a fátyol, amelyet a nagyvárosi éjszakák szőttek föléje, helyén ott parázslott a rejtett tűz, amit csak a szenvedélyek tudtak fellobbantani. - Huszonhat éves volt, de felső ajka felett már megjelent annak a barázdának az árnyéka, amelyikben a hervadás szokott kisarjadni.

Felállt, felöltötte világosszürke tavaszi ruháját és tisztán érezte, hogy minden mozdulatából elegancia és úri könnyedség sugárzik.

Amikor lement, a lampionok már égtek a kertben és a teraszon, az asztal dúsan meg volt terítve; a vendégek akkor indultak felfelé, hogy a helyeiket elfoglalják. Többnyire megyei urak voltak a közeli székvárosból és néhány szomszédos földbirtokos a családjával. A bemutatkozások után Róbert figyelmesen végignézte a társaság női tagjait és úgy intézte a dolgot, hogy az egyik fiatal asszony mellé kerüljön, akit a legstílusosabbnak ítélt közöttük. Hanem csalódás érte, mert ez a nő makacs kitartással szakadatlanul a kisfiáról beszélt, aki ezóta már bizonyára alszik otthon és a mamuciról álmodik, aki pedig ezt meg sem érdemli, mert lám, itt dőzsöl és éjszakázik, távol az ő Pistukájától. A fiatal anyák meg vannak győződve, hogy kábítóan bájosak és ennivalók, ha méhüknek gyümölcséről gügyögnek.

Ahogy a cigány rákezdte és az asztal felbomlott, Róbert egy jól sikerült lebbenéssel elsiklott az ifjú anya mellől és simán, észrevétlenül Violához szegődött. A leány finoman elmosolyodott és a szemével azt mondta:

- Tudtam, hogy eljössz!

Pár pillanatig hallgattak, akkor Viola tréfásan azt mondta:

- Nos, fiatal barátom, kiadták az útját? Pedig ugyancsak ütötte a vasat!

- Sőt ellenkezőleg, kedves Viola! Hosszú, hosszú órákon keresztül egyetlen szót sem szóltam, csak hallgattam Pistuka viselt dolgait.

- Ez gyenge mulatság lehetett. És így egészen érthető, hogy hozzám szegődött.

- Szíves engedelmével kissé impertinens leszek, drága Viola - mondta a fiatalember nevetve -, valóban azért szegődtem magához!... Ha a Pistuka mamája okosan viselte volna magát, talán egész éjjel őt tüntettem volna ki társaságommal!

- Majom! - mondta a leány szigorúan. - Menjen az útjára!

Szótlanul haladtak egymás mellett és amikor a cigány csárdásba kezdett, a fiatalember átfogta a leány derekát. És azután a szünet alatt sem váltak szét, hanem karöltve fel-alá sétáltak a lampionok alatt. A leány néha lopva Rényi felé pillantott, de megnyugodva látta, hogy a flegmatikus udvarló őszintén, minden negélyezés nélkül igen jól mulat a megyei árvaszéki ülnök kövérkés leányával.

Viola hajában, úgy mint máskor, ma is ott volt a piros szegfű.

- Ha efféle gyökértelen virágot látok - mondta Róbert, közel hajolva Viola hajához -, mindig arra kell gondolnom, hogy ez is olyan, mint a bebalzsamozott múmia. Már csak a múltak emléke tartja benne a lelket.

- Ami a jó mulatást illeti - felelte Viola nevetve -, szép kilátásaim lehetnek, ha maga költői képekkel, főként ilyen nyakatekert költői képekkel akar táplálni!

- Bocsásson meg, magam sem hittem, hogy a hasonlatom ilyen tökéletlenül fog sikerülni... Egyébként pedig beszélünk mi még arról a virágról egyebet is!

Viola rávillantotta a szemét.

- Vérszemet kapott a múltkor, ugye kis barátom?... Csakhogy az csak egyszer volt!... Ezúttal nem virágot, hanem gyümölcsöt fog kapni tőlem!... finom kis fügét!

Rózsaszínű, ápolt, de izmos kezét csúfolódva tartotta Róbert arca elé.

- Harapjunk bele! - mondta a fiatalember és megfogta a leány kezét. Hanem az kiszabadította és csendesen, de indulatosan azt mondta:

- Megőrült!?... Hírbe akar hozni?

Róbert lopva a leány arcára pillantott. És az akkor valóban nagyon szép volt úgy kipirulva.

- Hiába minden, kedves Viola - mondta idegesen -, az a szegfű az enyém lesz ma is!... Imádom a virágot, akár rózsa, akár szegfű, akár pedig... viola!

A leány karja megremegett az övében, az arca lángba borult.

- Vezessen az asztalhoz! - mondta hidegen.

A vendégcsoport közepette elszakadtak egymástól.

Róbert bort töltött magának és mohón ivott.

Nemcsak a teste, a lelke is szomjazott...

Berenczeyhez sietett, aki már ismét egyedül maradt ősi karosszékében és gyengéden tudakozódott a hogyléte felől. Hanem a beteg barátságosan elküldte magától azzal, hogy csak menjen mulatni, ő már úgyis nyugodni tér. Róbert akkor elvonult a kert sötét részébe és visszaidézte emlékezetébe a Violával folytatott párbeszéd minden szavát. És akkor pirulnia kellett a maga ostoba és gyermekes mivolta felett, hogy pár nappal azelőtt a porban csúszott egy alárendelt asszonyszemély előtt, akit más talán, és ki tudja, ki volt ez a más - játszva tett a magáévá. Mily más levegő ez, mint a másik és mennyire inkább ez illeti meg őt, mint az!

Éjfél után abbahagyták a táncot és a cigány hallgatót húzott. Szobieszky Kázmér, a ládonyi földesúr, aki magát a nagy lengyel király egyenes sarjának vallotta és ezért az egész életét nemes rezignációban élte át, amit csak a bor és a cigány enyhíthetett, pompás baritonján kuruc nótákat énekelt.

Viola az édesapját kísérte el a hálószobájába és amikor visszatért, egy pillanatra megállva a teraszon, végigtekintett a társaságon. És látta, hogy Rényi szívvel-lélekkel bele van merülve a négyes tarokkba. A tekintetük egy pillanatra összetalálkozott, a kényelmes vőlegényjelölt tett is valami olyasféle mozdulatot, mintha hozzá akarna sietni, de a huszonegyes sorsa éppen akkor csak hajszálon múlt: maradnia kellett. Amikor pedig újra föltekintett, Viola már nem volt ott. És ekkor kezdett el szakadozni, rongyolódni észrevétlenül, minden feltűnés nélkül az a kötelék, amelyik a lelkeiket eddig összefűzte.

Róbert az asztal mellett állt és a megyei aljegyzővel poharazott, de véletlenül tanúja volt a néma jelenetnek. Valami ürügy alatt elvált új ismerősétől és mesterséges kerülőt téve eléje sietett a leánynak, aki akkor ment keresztül az udvaron.

Viola látta őt közeledni és akkor az az elhatározás nyilalt át a lelkén, hogy legyen minden úgy, amint a végzet akarja.

Amikor összetalálkoztak, a fiatalember a karját nyújtotta a leánynak és az szótlanul elfogadta azt.

- Akaratlanul is kellett látnom - mondta a leány halkan -, hogy már ismét iszik!... Miért teszi azt?

- Ideges és nyugtalan vagyok!... Lássa: ez az első hangos, világos éjszaka azóta, hogy a régi éjszakáktól elszakadtam.

- Visszakívánja őket?

- Mentsen isten!... Sőt éppen az az ellentét nehezedik a lelkemre, ami a régiek és a mai között van!

- Nos, én csak az ilyeneket ismerem, mint a mai!... Nem mesélne kissé a régiekről?... Úgy érzem, hogy ma minden érdekel!

- Hiszen már említettem, kedves Viola, hogy nem volt az egészben semmi fontos, semmi különösen érdekesebb. Úgy feküdtem bele a szennyes éjszakába, mint ahogyan a mocsárba is belehemperedik az, aki a tűz elől menekül. Mert akkoriban valahogy úgy volt, hogy a teljes lelki pusztulás fenyegetett. A mindennap eseményei közönyösen, csak fanyar bút hagyva maguk után, vonultak el mellettem, mint az ismeretlen ember halottas menete. Hanem aztán az élet szilaj kilengései, a tomboló szerelmek, az épített útról való részeg kilendülések, azok megragadtak. Fájdalmas gyönyörűséggel töltöttek el, mintha valamely, a szerelmében megvadult nőstény markolt volna lelkembe a körmeivel. És pusztulásom közepette magam sem tudtam a parázstengerről, amit magamban hordoztam és ami talán csak egyetlen tiszta asszony illatos leheletére várt, hogy lángba boríthassa az én egész világomat!... Hanem ez a tiszta asszony nem jött, helyette csak az éjszakai virágszálak nyíltak körülöttem... bár azok között is volt nem egy, amelyiknek volt lelke és volt szíve...

A fiatalember már ideges, meggondolatlan volt a bortól, egyre jobban belemerült régi, züllött életének festésébe. Beszélt régi, éjszakai barátnőiről és a leány nem hallgattatta el; a tiszta nő mindig szívesen hallgatja azt, aki az elesettekről beszél.

- Volt közöttük egy - mondta a fiatalember fanyarul mosolyogva -, amelyik mindig meg akart menteni, mert szeretett. Zavaros, homályos szemével mindig fürkészve vizsgálgatta az enyimet, hogy részeg vagyok-e már és ez a pocsolyából fakadt kímélet oly szörnyű volt!... Mindig magam előtt látom kifestett, szomorú arcát!

Észrevette, hogy ostobaságokat és gyerekségeket fecseg; hirtelen másra terelte a beszédet. De a leány nem hallgatott rá, tűnődve nézett a semmibe, majd hirtelen, halkan azt kérdezte:

- És a tiszta asszony mikor jön el?

A fiatalember megdöbbent. Lopva ránézett a leány arcára és akkor megértett mindent. Megértette, hogy ez már nem csupán nyegle kacérság. A torka elszorult, érezte, hogy gazságot művel, de azt is érezte, hogy nincs már ereje megállani.

- Már eljött! - mondta ábrándosan. - Itt van!

A leány nem felelt. Kivette hajából a virágot és odanyújtotta a fiatalembernek. Az elrejtette azt, azután gyengéden magához vonta a leányt, és megcsókolta az ajkát. Viola nem ellenkezett. Lehajtotta lángvörös arcát és csendesen azt mondta:

- Miért is jött ide... közénk!

A porond megcsikordult; valaki jött velük szemben.

- Rimanóczy jön! - mondta a fiatalember tréfás rémülettel, pedig a szíve még reszketett az izgalomtól. - Meneküljünk!

Rimanóczy volt édes hazánk és keserű századunk legbutább embere.

Ötvenes agglegény volt, de mivel, amint mondani szokta, állandóan és makacsul huszonöt évesnek érezte magát, az asszonyoknak és leányoknak pajzán anekdotákat és tréfákat nyafogott, hogy felpezsdítse a vérüket, miközben a nyála serényen fecsegett fogatlan szájából. Az a tréfa járta felőle, hogy akivel hosszabb ideig beszélgetett, annak át kell öltöznie. Annyi bizonyos, hogy ha egy asszony odaadta volna magát neki, olyan nyúlósan és nyálkásan került volna ki a karjai közül, mint az osztriga. De nem adta oda magát neki senki, ezért a mája egyre jobban csiklandott és ő egyre pajzánabb tréfákat mekegett. Nedves szemei mint bágyadt fényű üveggolyók forogtak üregeikben, keze fejét a gorilláéhoz hasonló szőr borította. Csinos lehetett ruhátlanul.

- Áh, a szerelem, a szerelem - mondta a karjait kitárva, amikor odaért eléjük -, a szerelem sötét verem!... Ifjonti koromban magam is gyakran estem bele!

Boldogan, zötyögve nevetgélt, mert azt hitte, hogy ötletes és kedves volt. Hanem a leánynak kipirult az arca; megvető pillantással mérte végig az öreg fecsegőt, azzal sarkon fordult és otthagyta őket. Róbert pillanatig merőn nézett a fecsegő szemébe, aztán mérgében elnevette magát.

- Elmés ember ön, kedves Rimanóczy bátyám! - mondta gúnyos meggyőződéssel.

- No nem mindig! - szerénykedett az. - Csak amikor jókedvem van! Most jókedvem van, mert sok bort ittam!

- Talán jó lenne még egy keveset inni! Nemde? - mondta a fiatalember nevetve és ő is otthagyta.

Rimanóczyval már gyakran megesett az ilyesmi, de ő fel sem vette.

Megindult a másik csoport felé.

Róbert a lelke legmélyén örült a dolgok ilyen fordulatának, mert éreznie kellett, hogy terhére lett volna a hazug játékot folytatnia, pedig a csók után maga is rajongó vággyal gondolt a leányra. Hanem szégyellte magát, hogy már ismét pocsolyába tévedt.
                                                               *

Éjfél után három óra volt, amikor a cigány rázendített a Rákóczi-indulóra. Akkor a hölgyek pihenni tértek, a fiatalemberek pedig magukhoz véve a bandát, belódultak a faluba és felzörgették a kocsmárost. Az morgott egy kissé, de azután a zsebére ütött és minden rendben volt. Megdörzsölte sárga arcát és sietett az ital után. Róbert kelletlen érzéssel nézett utána, mert undorodott a sárgaarcú emberektől. Valamikor, valahogyan az a meggyőződés kövült bele a lelkébe, hogy ezek az emberek vagy szegénységből, vagy fösvénységből, de rosszul élnek, nyúlszájúak és mindig valami világmegváltó terven törik a fejüket.

Kártyázni kezdtek, de Róbert egyre veszített, mert a figyelme nem volt ott. Lopva meg-megnézte az óráját. Ahogy az idő közelgett, a nyugtalansága egyre nőtt. Az elmúlt éjszaka diadalmas emlékei, a megbánás, amit múltkori elaljasodása felett érzett, amikor szinte a földön csúszott a bálványa előtt... minden, minden elégett akkor már abban a pokolbeli lángban, amely a képzeletét izzította.

Valami belső kényszer egyre Rényi közelébe vitte, de az olyan volt vele szemben, mint egyébkor. Csak a hangja egy-egy rezzenéséből, jóságos szemének egy-egy villanásából vélte kiolvashatni, hogy mit gondol felőle a megcsalt, meglopott jóbarát. És akkor átsajdult a tudatán, hogy már mindenkit megcsalt abban a nyájas körben, amely annyi szeretettel fogadta magába: megcsalta Berenczeyt, megcsalta az ingatag, kalandvágyó leányt, megcsalta a vőlegényét és megcsalta még a magával tehetetlen kis eszelőst is, annak ártatlan fecsegésével a maga sűrű vérét forralgatva.

- Gazember vagyok! - mondta hangosan magának. - De nem lehet másként, mert gazembernek születtem!

Amikor az órája fél ötöt mutatott, kisurrant az ajtón.

Akkor már a cigány is részeg volt, a szívéből húzta. És az utolsó akkordok elkísérték a szökevényt, ott szálltak előtte, mint tarka pillangók és csalták maguk után a magányos ház felé.

 

                                                               9.

Ha ittasan, szerelmesen kilépsz a tavaszi hajnalba, az a gyönyörűséges szomorúság, amely átölel, felemel magával a mennyei trónterem bíborszőnyegéig. A gondolataid akkor a szívedből csordulnak elő és naggyá tennének, mint maga az Isten, ha az el nem küldené hozzád a cinkosát, a felejtést. Talán a halálos ágyadon visszatérnek hozzád egy pillanatra, de aztán megint elszállnak a semmiségbe és elviszik magukkal az élet fájó, sötét emlékeit is, mert az istenségbe való visszaolvadás sem más, mint az elmúlt szenvedések boldog és megbocsátó felejtése.

Amikor Róbert kilépett, a sárbereki hegyek ormaira már ráfreccsent a hajnal violaszínű vére, de amott a rengetegi domblánc még aludt, sötét boltozatai felett még csak a közelgő reggel rózsapiros sejtelme lebegett. Messziről, az erdő sötét fái alól az ébredő madarak lágy siralma hallatszott, a lapályon suhogva lebegett alá a hajnali szél.

A fiatalember nekitámaszkodott egy hatalmas fatörzsnek és szívdobogva hallgatózott. A szél elvitte hozzá a távoli muzsika egy-egy foszlányát, lázas, álmatlan szemei előtt reszketett a tündéri színpad, fülében még ott motoszkált az éjszaka kedves, szerelmes zsongása és pár pillanatig azt érezte, hogy nincs ereje elmozdulni a helyéről, hogy legjobb lenne leroskadni a harmatos földre, vagy belezuhanni a sírgödörbe és nem tudni többé senkiről és semmiről.

Megnézte az óráját: még húsz perce volt.

A lemondás kezdte megkörnyékezni, mert tudta, hogy addigra napfényben fog úszni a világ, a cselédség felébred, megkezdődik a járáskelés, pedig látnia kell a szerelmesét, ha bármi történik is.

Észrevétlenül, a fák mögött bujkálva megindult a piros fedelű ház felé, hogy tájékozódást szerezzen. A kastély alatt is el kellett surrannia, amikor ott járt Viola szobájának ablakainál, egy pillanatra megállt és feltekintett.

- Ó, ha most látnál engem, drága lányka!... Ha tudnád, hogy hová indulok!

Amikor odaért a ház elé, figyelmesen körültekintett.

Észrevette, hogy az udvaron hatalmas farakás áll; odahúzódott mögéje.

És várt.

A szíve nyugtalanul hánykolódott, fülében tombolt a zajló vér, hangokat vélt hallani, amelyek eljövendő boldogságát hirdetnék, de csak az ellopott éjszaka zsibongott körülötte. Ezredszer is elképzelte a találkozás pillanatát, de aztán megint erőt vett rajta az elmúlás vágya, mert fázni kezdett és az akarata megroggyant.

Egyszer aztán halk, de éles hang csapódott a fülébe.

Valaki a ház ajtajának reteszét tolta félre belülről.

Az ajtó feltárult és az ünneplő ruhájába öltözött özvegyasszony lépett ki rajta, kezében kis utazótáskával. Mögötte nemsokára megjelent Matild szőke feje is; a szőke fürtök most ziláltan hulltak a leány halavány arcába. A két nő halkan beszélgetett; bizonyára azokkal a hiábavalóságokkal beszélték tele egymás fejét, amelyeket a búcsúzkodó asszonyok egy világért el nem engednének. De a leány arcán meglátszott, hogy nemigen figyel a másikra. Nefelejcskék szemeit, amelyek most úgy ragyogtak a felkelő nap fényén, mint a zafír, nyugtalanul hordozta körül és a tekintete egyszer összetalálkozott a fiatalemberével, aki félig kilépett rejtekéből.

Megismerték egymást, de a leány arca fehér maradt, mint a márvány.

Az öregasszony még egyszer megcsókolta a leányt és azután sürgős léptekkel megindult a gyalogúton az állomás irányában.

Róbert várt még pár pillanatig, azután odalépett az ajtóhoz és halkan megkopogtatta. Akkor vette csak észre, hogy nincs is becsukva. Benyomta, belépett a sötét folyosóba és az ajtót bezárta maga után.

Ahogy a külső világosságról belépett, az első pillanatban nem látott semmit. Megállt, halkan szólította a leányt és behunyta a szemét, hogy a sötétséget megszokja. És amikor újra feltekintett, látta, hogy a leány ott áll közvetlenül előtte. A haját akkor már rendbeszedte, meztelen vállára sötétkék selyemkendő volt vetve, amit a mellén gondosan összefogott.

Róbert át akarta ölelni a derekát, de a leány megfogta a kezét, és bevezette a szobába. Odabenn lágy félhomály uralkodott, a napfény csak a lebocsátott függöny résein juthatott be.

Ott megálltak egymással szemben, a fiatalember lázasan, részegen suttogott, de a leány nem felelt. Róbert átölelte a derekát, csókolni kezdte halavány arcát, keskeny kezét, miközben a kendő lecsúszott a leány válláról és ő megláthatta hófehér, kemény melleit.

Akkor lázasan magához szorította és titkon lekapcsolta a ruháit.

                                                               *

Róbert ott térdelt a leány előtt és a fejét odafúrta annak párnái közé.

- Félek, hogy megöl a boldogság - mondta részegen -, szenvedni, gyötrődni vágyom!... Beszélj magadról... beszélj a múltadról!...

- Tudsz már felőlem mindent! - mondta a leány szomorúan és lehunyta a szemét. - Ne kérdezd, hogy kié voltam, most a tied vagyok és az is maradok, amíg te el nem hagysz engem!

- Ha akarnálak sem hagyhatnálak el, mert a lelkem itt maradt nálad, az visszahívna a másvilágról is!

- Ne esküdözz! - mondta a leány hidegen. - Az eskü nem az ilyen ingatag, gyenge bábuk ajkára való!... Tegnap még másnak esküdöztél, tegnap még másnak hazudoztál és ma már itt csúszol előttem!... Mi nem hazudhatunk egymásnak, minket csak az igazság tarthat össze! Mert ha te tudsz felőlem mindent, én is tudok felőled mindent! Engem nem lehet megcsalni! Amióta először megcsókoltál, én a nyomodban voltam, mint az árnyék!... Tudok felőled mindent, tudom azt is, amire te még álmodban sem gondoltál soha!... Azt kérdezed tőlem, ki vagyok és azt sem tudod, ki vagy magad! Ne esküdözz hát, az nem a te ajkadra való, hanem fogadd meg erősen, hogy az enyém maradsz örökre, azután hunyd le a szemedet, ne gondolj semmivel, hanem jöjj utánam vakon, amerre vezetlek!... Az én lépéseim biztosak, én tudom, hogy hová megyek, légy erős te is, mert ha meginogsz, mindaketten alázuhanunk a pokol hetedik fenekére, de ha bátran követsz, elvezetlek oda, ahol a boldogságod betelik. Higgyél magadban és akkor majd hiszel bennem is!

Róbert felemelte az arcát és csodálkozva nézett a lány ködös, homályos szemébe. Hanem az akkor már a régi volt megint. Egykedvűen mosolygott és halkan azt mondta:

- Ne gondold, hogy valami elátkozott királykisasszony beszél hozzád... Szerelmes asszony vagyok, senki más... Mert szeretlek úgy, amint te szeretsz engem és vágyódom utánad úgy, ahogyan te vágyódsz utánam... És most menj, de úgy vigyázz, hogy minden lépésednél ott leszek melletted!

                                                               *

Amikor Róbert a hátsó kis ajtón kisurrant, már lángözönben állt az egész világ. A napfény tobzódva csillogott a fák sudarán, a rét nedves füvén és a házak hófehér oromfalán, csak messze, a kocsma ablakában lobogott még a gyertyafény.

A fiatalembert dévaj vidámság fogta el győzelmének mámorában. Futni kezdett, hogy még ott érje őket.

Amikor odaért, lihegve megállt és betekintett az ablakon.

Akkor már csak Rényi volt ott egyedül.

Hátradőlve ült a székén, részeg volt, mint a csap. Arcát eltakarta a tenyerével, de a könnyei kibújtak az ujjai között.

A cigány ott állt a fülénél és halkan húzta:

- Isten hozzád kedves... isten hozzád kedves!...

Róbert bujkálva, sietve felment a szobájába, az ajtaját bezárta, az ablakait gondosan lefüggönyözte, azután megállt a tükör előtt, belepillantott és halkan azt mondta.

- Gazember!

 

                                                        MÁSODIK KÖNYV

                                                               1.

Az eső suhogva verte az erdő fáit, apró cseppjei peregve kopogtak a kocsi bőrernyőjén.

A doktor időnkint félbeszakította előadását, széthúzta a viaszosvászon függönyöket, kitekintett a nedves estébe, de aztán ha az ódon bárka nagyobbat zökkent, visszaült a helyére, fázósan behúzódott a sarokba és szerető gonddal rátette a lábát a kocsi fenekén elhelyezett ládára, hogy az valamelyik kanyarodónál vagy egy-egy zökkenőnél ki ne fordulhasson a kocsiból.

Odabenn voltak a városban; Stefanidesz professzor kémiai vegyszereket, lombikokat, retortákat vásárolt, Róbert pedig egynémely apróbb ügyét intézte el. Annak idején, amikor a doktor a birtokot megvásárolta a locsmándi jegyzőtől, az eladó kikötötte, hogy azt csak a teljes instrukcióval együtt hajlandó eladni, így hát a professzor kénytelen volt a többi között a tisztes, agg hintót is megvenni a hozzávaló két veterán paripával együtt és ha már így az övéi lettek, legalább használta is őket.

A fiatalember el-elbóbiskolt, de a professzor mindannyiszor újra- és újrakezdte fantasztikus szociológiai és teológiai előadását, felriasztva vele az álmodozót. Amióta a praxisát abbahagyta és elvonult remetei magányába, tantételeket termelt, cseppet sem ingatva meg velük azoknak a gyanúját, akiket aggodalommal töltött el agyvelejének mikéntje.

- Úgy van, amint mondtam, fiatal barátom - kezdte újra. - Próbálja meg ön a társadalmat a szeretet apostolaként rendezni, és meg fogja látni, hogy egy huszonnégy óra alatt keresztülesik a saját szívén!

A fiatalember azt akarta válaszolni, hogy egyelőre sokkal okosabb és fontosabb magánügyei vannak, mint a társadalomnak a szeretet alapján való rendezése, hanem azután csak elhallgatott, azt remélve, hogy a professzor majd csak elunja a dolgot. De mivel a professzor egyre csak fűzte a dolgot tovább és tovább, hirtelen közbevágott:

- Bármit is jósági alapon elintézni: magánügy, lelki csemege, édes narkotikum, de a köznek soha semmiféle szerves közössége sincs vele. Nem is lehet, mivel a világon nincs bizonyos jóságstandard, bizonyos kikristályosodott, megvalósult jóságkomplexum, vagy hogy így mondjam: nincsen jóság-központ, jóság-beváltó-intézmény, szóval - értsen meg -, nincs a jóságnak semmi beteljesülési, valóra válthatósági lehetősége. Pedig hogy múlhatatlanul szükség lenne rá az emberi viszonylatok ideális rendezése szempontjából, annak tanúbizonysága az emberiségnek a világ teremtésétől kezdve változatlanul meglévő törekvése, hogy ezt a központot egy többé-kevésbé önmaga által is elhihető fikcióval, az isten fogalmával helyettesítse. Csakhogy ott van az örök baj, az örök bukás, hogy az etikai isten fogalma az intellektus bizonyos fokán túl primitívvé, játékszerűvé válik, és ezzel azután be is zárul az a vétkes kör, amelyben keringünk, amíg a nyelvünk ki nem fityeg a hasztalan lótás-futástól, és a centripetális erő be nem ránt bennünket a kör középpontjába, ahol azután megszűnik minden!... Márpedig az emberi dolgokat csak a matematikailag vagy más reális alapon bebizonyítható valóságok vihetik előbbre!

A professzornak felcsillant a szeme.

- Mintha magamat hallottam volna beszélni! - mondta diadalmasan, aztán kotorászni kezdett a zsebében, papírt és ceruzát vett elő, majd beemelve az egyik kocsilámpást, azt odanyomta a fiatalember kezébe és pingálni kezdett. Róbert csodálkozva nézte ezt a műveletet, de csak megvárta, mi lesz belőle. Amikor a professzor készen lett a rajzzal, odatartotta azt a fiatalember elé és megkérdezte:

- Látja ezt?

A cédulára ez az ábra volt felpingálva:

- Természetesen! - mondta az, titokban mosolyogva. - Közönséges háromszög, aminőt az embernek diákkorában kellett pingálnia pár ezer darabot!

- Csak türelem! - mondta a doktor a meggyőződöttek nyugalmával. - Ez a rajz, persze csak mint kuriózum, azt szeretné megmutatni, hogy hogyan is nézne ki az, ha az elképzelt jóságközpontot, vagy mondjuk így: az istent, geometriailag ábrázolni akarnánk.

- Végtelenül kíváncsivá tesz, kedves tanár úr!...

- Nos tehát, figyeljen ide, kérem!... Az A-B vonal az a föld színe, tehát maga a valóság, az ember. Az a) és b) szög annak a látószöge, aki az istent keresi. Evidens, hogyha ez a látószög kicsiny, az isten közelfekvő, kézzel fogható. A Fidzsi-szigetek lakói a dugóhúzót imádják, bár ez talán nem is nagyon szerencsés példa, mert ismertem én már igen okos embert is, aki imádta a dugóhúzót. Az intelligens ember, amikor ki akar emelkedni önmagából, az A-B vonalat, a valóságot egészen jelentéktelenné tudja zsugorítani a maga számára, ennélfogva a látószöge is megnől, és az istent már oly távol tudja látni önmagától, hogy el nem érheti többé és ezért ki sem ábrándulhat belőle. Ha a látószög 90°-ra emelkedik, az isten a végtelenbe röppenik, aminthogy ott is van a rezidenciája. Hogy pedig továbbfolytassam ezt a fantasztikus aritmetikát: ha a látószöget 180 fokra emelhetné az ember, úgy két istenre is szert tehetne, ami azért volna rendkívül célszerű, mert így még nehezebben igazodnék el a túlvilági elszámolást illetően, mint egy isten esetében. Végre ha a látószöget tompaszögnek képzeljük el, az isten a hátunk mögött jelenik meg, mondanom sem kell azonban, hogy ebben az esetben is pontosan ott vagyunk, ahol most.

- Nos, ami engem illet - mondta a fiatalember a huszonhat évesek fölényeskedő biztosságával -, nekem egészen bizonyosan mindegy, hogy így vagy amúgy áll a dolog! Az én látószögem...

Hirtelen elhallgatott.

Felzaklatott lelkén átviharzottak újra azok a érzések és gondolatok, amelyek, főként az utolsó időkben, annyi édes gyötrelmet és gyötrelmes édességet jelentettek a számára, és arra kellett gondolnia: mily rettenetes reménytelenséget hordozna magában a tudat, hogy ezek az érzések és gondolatok örökre elröppentek, hogy nincs, akinek mennyei ölében megpihenhetnének, mint fáradt madarak, hogy ő majdan újra találkozhasson velük.

Hogy a hirtelen való elhallgatásának magyarázatát adja, félig tréfásan el is mondta aggályait a doktornak és azt kérdezte tőle:

- Mi a véleménye az esetet illetőleg, professzor úr?

Stefanidesz végighúzta sovány ujjait rideg sasorrán és komolyan így felelt:

- Az ön aggályai a tompaszög esetének körébe tartoznak. Amikor az isten a hátunk mögött van! Mert ilyenkor kénytelenek vagyunk új kisugárzási központot teremteni a magunk számára, amelyben aztán... amelyben aztán...

Idegesen legyintett csontos kezével, majd nevetni kezdett.

- Ej, nincs értelme az ilyen badarságoknak! Hanem annyi bizonyos, hogy a szép, fenséges halálhoz feltétlenül szükséges az, hogy a haldokló lelkében élénk emlékezetű fájdalmak, az életben reménytelen keserűségek legyenek felhalmozva, amelyeknek elsimulását és kiegyenlítését a Nirvána csendességétől várja. Gondoljon csak vissza arra, hogy amikor valamely kedvenc reménye összeomlott, vagy az emberek elhagyták, milyen álmos, tikkasztó bágyadtság fogta el a testét, a lelkét!... Nos, olyankor már a halál előcsarnokában járt!... Lássa, ha az embert a kötelességnek, a másokkal szemben való kötelességnek nevezett polgári gyávaság féken nem tartaná, nagyon okosan tenné, ha finom, úri gourmanderie-val kiválasztaná azt a pillanatot, amelyikben a mondott reménytelen szomorúság ránehezedik, és akkor szédülne át, ha kell: mesterségesen is, a másvilágra. Csakhogy tökfilkók vagyunk, kedves fiatal barátom, tökfilkók vagyunk valamennyien, és túlfeszítjük a dolgokat a makacs várakozással, és azután úgy járunk, mint a túléheztetett ember, akinek már a legpompásabb eledelek sem ízlenek.

Pár pillanatig tűnődve nézett maga elé, majd a kezét odatette a fiatalember karjára. És az érezte, hogy a professzor vékony, csontos ujjai vibrálva reszketnek a vita izgalmától.

- Tudja-e, kedves barátom - mondta Stefanidesz halkan, vértelen ajkát nyalogatva -, hogy ha én valami teljhatalmú bíró volnék, akinek az ítélete ellen nincsen apelláta, egyetlen ujjal sem bántanám azt, aki az ön egyébként igen tisztelt bátyja urát megfojtaná!... Ne nézzem rám, kérem, olyan idegenkedve, hiszen nem fogja bántani senki sem!... De gondolja csak el, hogy ez a szerencsétlen, beteg ember ott, a székéhez láncoltan, hányszor átélhette már emlékezetében a régi boldogságokat, és nem közönséges, komisz dolog az élettől, hogy megváratja a szerencsétlennel, amíg az emlékei elkopnak, kifakulnak!? Hiszen utóbb a legszebb álom is elfogy, elmorzsolódik, ha folyton csak rajta rágódunk odvas fogainkkal!... Jóságos isten, hiszen a szegény, asztmás félholtnak elég lenne, ha valaki egyetlen pillanatra befogná az orrát és a száját, és ő már ott is volna a virágos mezőkön, ahol viszontlátná a régi asszonyokat és a régi, szivárványos álmokat!

- Nagyon valószínű - gondolta Róbert -, hogy száz ember közül legalább kilencvenkilenc bolondnak tartaná a professzort, viszont nagyon valószínű, hogy nem én lennék az a bizonyos századik! Pedig nagy a gyanúm, hogy ezek a nagyszerű bölcsességeknek látszó őrültségek, amik így a megértő, meleg megbeszélések mágikus fényében csillognak, mint a gyémánt, a napfényen kopottakká, színtelenekké és lehetetlenekké lesznek.

A kocsi eközben megérkezett a professzor csodálatos rezidenciája elé, amit az a régi tulajdonos elhanyagolt kúriájából formáltatott a saját tervei szerint. Az épület tetejére, annak északnyugati szögletén, kerek kis tornyot rakatott, ahol a laboratóriumát rendezték be, és ahová senkit be nem engedett lépni. Az épület ablakait gót stílűre vágatta ki és színes üveggel rakatta ki, mint a régi klastromablakok, ebben is csak a minden különösség és elzárkózottság felé szívesen csapongó hajlamát követve. Ezek az átalakítások a szomszéd tulajdonosokban eleinte csak megerősítették a gyanút, hogy a doktor agyvelejében infernális zűrzavar uralkodik, de később nem egy közülük nézte titkos irigykedéssel az érdekes, különös fészket.

A doktor egyedül szokta elkölteni az ebédjét és vacsoráját az ódon tölgyfaasztal mellett, csak olyankor ült másodmagával, ha Róbert a vendége volt.

És ez az utóbbi időben gyakran előfordult.

Talán maguk sem tudták volna megmondani, hogy mikor és hogyan szoktak össze szorosabban, annyi bizonyos, hogy utóbb örömmel keresték az alkalmat, hogy együtt lehessenek. A professzor a fiatalemberben ráakadt arra az intelligens, vagy mondjuk így: kongeniális hallgatóra, aki figyelemmel hallgatta és honorálta az ő csodálatos tanításait - mert a katedra emlékeit nem lehet kitörölni a lélekből -, Róbert viszont a fővárossal együtt elhagyott kultúrát találta fel újra a professzor bagolyvárában.

Mert otthon, Berenczeyéknél a napok szinte gépies egyformasággal teltek, és ez az egyformaság, mint valamely lomhán, de szakadatlanul gördülő henger, lapos nyárspolgárrá hengereli a legsokoldalúbb, a legpazarabb jegecbe finomult lelket is. Amikor az elkülönült emberek megismerik egymás lelkének legrejtettebb redőjét is, lelkileg már fölöslegesekké is lettek egymás számára. Ettől fogva az egyik csak annyit jelent a másik számára, mint a megszokott életrend valamelyik fontosabb pontja.

Róbert számára az örökös mindennapnak ez a csendes tanyája, leromlott lelkének ez a kívül lila színű klemátisszal, belül ezüstfényű nyugalommal befuttatott ispotálya valami gyönyörűséges, drága, úszó sziget volt mindaddig, amíg ő maga fel nem zavarta a nyugalmát, úgyhogy félálmában néha tisztán hallotta a sziget pázsitos partjaihoz csapódó hullámok lágy freccsenését.

De azóta az éjszaka óta, amelyen új barátait kivétel nélkül megcsalta, minden megváltozott. Nem feledhette az ittasan-szomorú pillantást, amely a végzetes hajnalon Rényi könnyes szeméből hullámzott feléje, és attól fogva mindig ott állt kettőjük között a sápadt, fanyar csend, hideg kezével hazug, hiábavaló nyikorgásra fittyentve az ajkaikat, hogy meg ne kérdezhessék: mit tudnak és mit gondolnak egymás felől. És ha ezen túl tudta volna is tenni magát - pedig ha megpróbálja, bizonyosan sikerült is volna neki, mert akkor már nem sokat bajlódott az aggályaival és kétségeivel, ha a nefelejcskék szempár felbukkanó izzó képzeletében - volt más is, aki szinte elviselhetetlenné tette számára a régi, kedves együttest.

Ez a másvalaki Viola volt, aki fájdalmas, vergődő szerelemre lobbant iránta.

A leány hiú és öntelt volt, azzá tette az intézeti nevelés, később meg az osztatlan hódolat, amelyben otthon része volt. Ez a hiúság arra az izgalmas játékra bujtogatta, hogy a körébe került férfiaknak, tacskóknak és megletteknek egyaránt, egészen a vallomásig forralja a vérét, azután sikkes kacér piruettel kiperdüljön a felcsapó lángok közül. Róbertet már a megérkezése előtt, a puszta híre is érdekessé tette előtte, mert az életerős szüzeket titkos erővel vonzzák a hervadtszívűek, a romlottak, de mégis úgy volt, hogy az első, éjszakai séta csak a titkos aknamunkát végezte el, amiről a leánynak talán tudomása sem volt. De a majális éjszakáján lángba borult a lelke. Azon a hajnalon gyönyörű álmokat látott, de másnap, a napfényen végtelenül lealázottnak érezte magát. A tűz, amivel játszott, megégette és az ostoba kis seb egyként gyötörte a szívét és a hiúságát, és nem volt tőle szabadulása. A szerelme utóbb megteljesedett és boldoggá tette, hanem akkor meg észre kellett vennie, hogy a fiatalember tréfára veszi a dolgot, és valaki mást melenget fülledt szerelmével; ilyesmit a szerelmes nő meglát és megérez. Amikor pedig a megérzései valóságra is váltak, vergődésében nem tehetett egyebet: visszamenekült Rényihez, aki azután lassankint maga is elhitte, hogy úgy van minden, mint volt régen. De ha nem hitte is volna el, megmaradt volna a régi nyomon, mert a hiúsága, vagy talán még inkább a kényelme bizonyosan visszatartotta volna minden olyan emóciótól, aminek híre jár, és ami után újra kell kezdeni mindent. De a leányt nem gyógyította meg az önámítás, a szerelem egyre fájóbban kapcsolódott köréje, egy könnyes éjszakán aztán levelet írt a fiatalembernek, elmondva neki a szenvedéseit, és arra kérve őt, hogy szakadjanak el egymástól örökre.

A levelet másnap délután Rigyőkével akarta becsempésztetni Róbert szobájába, de a fiatalember éppen akkor toppant be, amikor a kis uborkafejű ott tökéletlenkedett az asztala körül azon a kérdésen hánykolódva, hogy a levelet melyik sarkon helyezze el. Róbert akkor faggatni kezdte, hogy ki küldte; a félkegyelmű sokáig megállt a hallgatási fogadalma mellett, de hirtelen sírni kezdett és megnevezte Violát, de amíg csúf, majomszerű kis szája ide-oda rángatózott, amíg a könnyek végigfolytak az arcán és odahullottak a reszkető, piros kis kezére, oly félelmesen szánalmas volt, hogy Róbert összerázkódott és jéghideg kezével simogatni kezdte a fiú zsombékos, szőke haját, azután valami pénzt csúsztatott a markába, hogy menjen be a falusi zsidóhoz, és vegyen magának medvecukrot, attól majd kinől a bajusza.

Amikor Rigyőke sietve elkarikázott rogyadozó lábacskáin, Róbert felvette a levelet és sokáig nézte mozdulatlanul. Azután elővette zsebkését, hogy felvágja, de nem volt hozzá bátorsága. Lement a kertbe, sokáig bolyongott céltalanul, elmerülve a gondolataiba, és egyszer, váratlanul az a kép bukkant fel előtte, hogy mindez oly egyszerű: kimenti magát az új fertőből, amelybe már derékig süllyedt, megkéri Viola kezét, és ezzel az aljasság lehullik róla, mint a sár, ha a nap tiszta tüze kiszárította. De a tekintete akkor a mennyboltra esett, és az mélységes és kék volt, mint Matild szeme, és akkor már vége is volt mindennek. Befúrta magát mélyen a tujafák közé, és ott elolvasta a levelet. A szíve reszketett, és amikor az ebédre felment, nem mert a leány szemébe nézni. És attól fogva idegenebbnek érezte magát új barátai között, mint akár a legelső napon. Attól fogva kereste a menekülést, attól fogva barátkozott össze a különcködő orvosprofesszorral. És Berenczey sohasem kérdezte tőle, hogy hol volt, merre járt? - vizenyős, beteg szeméből tisztán ki lehetett olvasni: tégy, amit akarsz... megértek mindent!


A vacsora végeztével mindketten hátradőltek kényelmes karosszékeikben. Stefanidesz is szerette a jó bort; ez volt az egyik, ami oly igen közel hozta őket egymáshoz, másik meg az, hogy a professzor ismerte a fiatalember minden titkát, új, iszapos szerelmeinek minden részletét. Ő maga is agglegény volt: nem fontoskodott, nem aggályoskodott - azt vallotta, hogy a szerelem az a diadalmas istenség, amelyiknek egyetlen szalmaszálat sem szabad az útján keresztülfektetni.

De a fiatalember megfigyelte, hogy a különös öregúr szúrós szeme ilyenkor mindig bágyadttá, szomorúvá lett, és tétován kalandozott a semmiben.

- Tisztára őrült, aki az utolsó csókig ki nem éli azt, amit a szerelemtől ki tudott csikarni a maga számára! - mondta néha. - És ezt csak a házasságon kívül érheti el az ember, mert ezer asszony közül csak egy lesz azzá a házasságban, amit az eszményi feleség fogalma fed. Mert az igazi feleség ez volna: a legjobb barát, az élettel szemben a leghűségesebb cinkos és a legvérmesebb szerető. Amelyikből csak az egyik is hiányzik, az vagy unalmas ismerős, aki mindenbe beleüti az orrát, vagy cinkos, aki azonban többet akar rabolni, mint a főrabló maga, vagy parádés szerető. De nem feleség.

Róbert szívesen osztotta volna ezeket a tanításokat, mert összhangban álltak az ő ügyeivel, de azért képtelen volt komolyan venni őket, mert érezte, hogy mily élettelen, mily mesterkélt, mennyire akadémikus értékű minden bölcsesség, amit a szerelemre ráaggatnak. De akármint volt: jól érezte magát, szerette a bolthajtásos termet, szerette a csúcsíves, színes ablakokat, az aranykandeláberben lobogó gyertyákat, és úgy érezte, hogy a vörösbarátok ódon apátságában beszél a szerelemről valamely kivénült lovaggal, aki most tért meg a keresztes háborúból, és amíg a tudományait kirakja tarsolyából, zöldessárga neszmélyivel élesztgeti kilobbanó tüzeit.

- Csak azt szeretném tudni - gondolta nyugalmas derűvel, hogy a te szerelmes csontvázad mely titokzatos módon egyesíthette magában tantételednek három sarkalatos pontját?

Éjfél volt, amikor a professzortól eljött.

Az éjszaka sötét, borús volt, a telihold csak itt-ott csillant át a felhőkárpiton. Az eső néha tűhegynyi apró cseppekben esni kezdett, meg újra megszűnt. Róbert zsebre tett kézzel, kellemes borzongások között vágott át a harmatos lapályon, és amikor odaért a piros tetejű ház elé, csendesen megkopogtatta annak egyik ablakát.

 

                                                               2.

Amikor az ablak ismét bezárult mögötte, a koromsötétségben megkereste a leányt és megcsókolta meztelen vállát. De az eltolta magától, felvette az éjjeli köpenyét, meggyújtotta a lámpást, azután felakasztotta az ablakra azt a különös szerkezetű fekete függönyt, amelyet az éjszakai látogatások kezdete óta eszeltek ki. Azt is szokásba hozták, hogy Matild, amikor várta a kedvesét, megterítette a rokokó asztalkát, amit pár évvel előbb a kastélyból selejteztek ki, megrakta hideg ételekkel, csemegékkel és borokkal; azután maga is odaült az óriási vánkosokból rögtönzött zsámolyra és lakomázás közben számoltak be egymásnak a dolgaikról. Hogy honnét teremtette elő mindazt, ami szem-szájnak kellemes, azt egyedül ő tudta, de az bizonyos, hogy mindig volt minden bőviben.

Róbert már jó néhány napja nem volt ott, ma már nagyon várták egymást, sok mindent meg kellett beszélniök.

Schmidtné ott aludt a mellékszobában, talán fel is ébredt a rejtett zajokra, de az sem volt baj. Tudott már mindent; az öregasszonyból, aki az előbb még erényőr volt, három mézes szó kerítőnőt csinál. Egyébként is teljesen rabja volt Matildnak, aki megcsókolta a kezét, elkészítette az ozsonnáját, telesziszegte a fülét mérges pletykákkal, amelyek a környékbeli kisasszonyok viharos romlásáról szóltak, de amelyeknek csak a tizedrésze volt igaz, a többit a két magányos nő izzó képzelete fűzte hozzájuk, akik közül az egyik meleg gyönyörűséggel ismételgette, hogy az ő korában milyen mások voltak a leányok, a másik meg legalább gondolatban ott tudhatta maga mellett a gyűlölt el nem esetteket - elkészítette az ágyát és halottak napján feldíszítette a férje sírját, akit pedig nem is látott soha. Pedig két évvel azelőtt, amikor Berenczey Matildot is odalakoltatta a piros fedelű házba, amelyben addig az özvegy egyedül lakott egy kis szolgálóval, Schmidtnét nagyon leverte az új lakótárs érkezése, mert féltette a kényelmét, a nyugalmát és mert a kósza hírek révén ő is hallott már egyet-mást a leányról, márpedig akkor még a törhetetlen erények őrének, a különféle imák és szertartások nagymesternőjének és az ünnepnyitogató hold- és aranykulcs letéteményesének tudta magát. De Matild nyomban az odaköltözése után felismerte a helyzetet, a szobáját az öregasszony tervei alapján rendezte be, és jóllehet már a második napon újra felforgatott mindent, egyszer és mindenkorra tudomásul vétetett közöttük, hogy Schmidtné már a legelső időkben is gyámolította őt. Később is mindenben kikérte a tanácsát és havas téli éjszakákon odaült az ágya szélére, és mesélt neki csodálatos emberi sorsokról és megbűnhődött gonosztevőkről szóló történeteket, amiket a babonás, félművelt öregasszony nagy gyönyörűséggel hallgatott, hogy álmában továbbszőhesse őket. És addig szövögette, bonyolítgatta a hallottakat, addig simogatta hálásan a leány izmos, meztelen karjait, amíg rá kellett jönnie, hogy meghalna az egyedülléttől és a félelemtől, ha Matild ismét elszakadna tőle.

Ezért volt, hogy amikor a fiatalember feltűnt a látóhatáron és Matildot a magáévá tette, eleinte gyűlölte azt, mert attól félt, hogy a leányt el fogja venni tőle. De Matildnak mindenre volt gondja: mindjárt az első napokban kioktatta a kedvesét, hogy mit mondjon és mit tegyen, hogy az öregasszony megkedvelje. Róbert előtt attól fogva nyitva állt az út, és attól sem kellett tartania, hogy a titka kiderül. Schmidtné hallgatott, mint a sír, pedig mindent tudott úgy, akár ők maguk. Az is megtörtént, hogy az egyik világos tavaszi hajnalon rájuk nyitott a legizzóbb pillanatban, és amikor sikoltva vissza akart vonulni, azt kellett éreznie, hogy a lába nem mozdul, hogy nem bír elszakadni a látványtól. A szeme lecsukódott. Pár pillanatra visszaálmodta a fiatalságát, de nem mozdult. Matild el akarta magától taszítani a kedvesét, de mivel az csak szorosabban átölelte a derekát, nem tehetett egyebet: meztelen karjait kinyújtotta a mögöttük álló öregasszony felé, és esdve, rimánkodva kérte őt, hogy ne legyen tanúja a gyalázatának, de az nem mozdult akkor sem, Róbert pedig őrjöngve csókolgatni kezdte a leány aranyszőke pihével fedett hónalját mindaddig, amíg az ő szeme is lecsukódott és vergődve, letörve odaroskadt a leány hófehér mellére. És Matild tudta nagyon jól, hogy mindez így lesz - ő mindig tudott mindent előre. Ettől fogva a cinkosi hármasság olyanná szilárdult hármuk között, akár az acél. Sohasem beszéltek róla, hogy a jövőben mi lesz és hogyan lesz, a fiatalok is elkerülték a fájó, de felesleges kérdést, mert Róbert érezte, hogy örökre egymáséi ők már... a leány pedig? Matild pedig már akkor is tudott mindent előre, csak a körvonalak voltak még homályosak előtte.

Amikor a poharukat összekoccintották, Matild azt kérdezte halkan:

- Honnét jössz?... Hol jártál ilyen későn?

- Stefanidesznél voltam - felelte Róbert nevetve -, az őrültek professzoránál!... Nem bírom ki otthon!... Barátom, nagyszerű ember ez! Igaz ugyan, hogy mindaz, amit összefecseg, régen túlhaladott dolog már, de legalább mást mond, mint a többiek és már ez is valami! Bár ezek közé a mások közé néha ostobaságok is keverednek, mert például egészen felbosszantott és egyben levertté tett azzal, amit a bátyámról, Berenczeyről mondott, ha elvben körülbelül igaza is volt!

- És mit mondott Berenczeyről? - kérdezte Matild figyelmesen.

- Nos, az indokolással nem untatlak, elég az hozzá, hogy azt mondta: ő egyetlen ujjal sem bántaná azt, aki ezt a szerencsétlen, beteg embert, akinek már csak teher az élet, megölné! És, mint orvos, nyomban szaktanácsot is adott a nyájas ismeretlennek - azt mondta, hogy az ilyen asztmás félholtnak elég, ha valaki egyetlen pillanatra...

Matild felkapta a fejét, és élesen nézett a fiatalember szemébe. A lámpás odavilágított az arcába, és Róbert látta, hogy a nyugtalanság lassankint hideg, fölényes várakozássá, kérdéssé fagy a leány szemében, és hogy annak a tekintete nem siklik le róla. Róbert érezte, hogy a keze hideg lesz, mint a jég, hanem a leány akkor elfordította a fejét, és akkor eltűnt minden, mint a káprázat.

- Valóban különös ember, annyi bizonyos - mondta Matild halkan, nyugodtan -, és valóban csodálom, hogy a társaságában jól tudod érezni magadat.

- Bah! Az ilyesmit a nő sohasem fogja megérteni, még ha olyan okos is, mint te vagy! - mondotta Róbert tréfás fölénnyel. - Nekem hangulatra van szükségem elsősorban!

Matild vállat vont.

- Legyen úgy, ahogy akarod!... De várj csak, az előbb azt mondtad, hogy nem bírod ki otthon!... Miért nem?

Róbert csodálkozva nézett rá.

- Hiszen elmondtam neked mindazt a sok őrültséget, amit Violával és Rényivel szemben elkövettem!

- Igen. De ahogy én a te könnyelmű, hányaveti természetedet ismerem, ezeken a csekélységeken már régen túltetted volna magadat!... Azt hiszem: egyébnek is kellett történnie!

Róbert megdöbbenve tekintett a leány szemébe, azután megcsóválta a fejét.

- Benned valóban remekelt az úristen! - mondta nevetve, de meggyőződéssel. - Neked valami középkori uralkodónőnek, vagy legalább kedvenc udvarhölgynek kellett volna születned, akiknek számára a fondorlat, a ravaszság, az okosság olyan volt, mint a közönséges ember számára a falat kenyér. Talán Valois Margit lehettél volna, vagy Zoraia, aki Albohácent, az utolsó mór kalifát és vele együtt egész Mauriát sírba vitte... Nos, legyen igazad! Történt egyéb is!... Levelet kaptam Violától!... Ezt a levelet titkolni akartam előtted, de most megmutatom.

Előkereste a levelet, és odanyújtotta a leánynak.

De az nem fogadta el.

- Tudja, hogy nem szeretem másnak a dolgait kutatni. Olvassa fel maga, és hagyja ki belőle, amit jónak lát.

Egy izzó éjszakán te-poharat ittak, de a leány egyszer magázta, egyszer tegezte Róbertet, bár ez utóbbit szívesen elkerülte, mert félt, hogy rászokik, és idegenek előtt is elszólja magát. A fiatalembert ez a szeszélyes váltakozás is izgalomba hozta, mert a legszerelmesebb percekben tegeződve szokták szidni és gyalázni egymást.

- Nem, nem fogok kihagyni egyetlen betűt sem! Pedig lesz benne olyasmi, ami majd bántani fog téged, de jobb a mérges fekélyt gyökerében kivágni, ha fájdalmas is!... Nos, halld tehát.

- Kedves Róbert! Szégyenkezve teszem, de írnom kell magának, mert érzem, hogy a helyzetet nem bírom tovább elviselni, ha meg nem mondom magának mindazt, ami a szívemet és a lelkemet gyötri. Hogy mit érzek magával szemben, azt úgyis tudja, számoljon a lelkiismeretével, amiért feldúlta a mi csendes boldogságunkat. Igen, szeretem magát, kedves Róbert és... és megvetem a lelkem mélyéből. Meglopott engem, meglopta a legjobb barátját és mindezt azért, hogy egy romlott, semmiházi félcseléddel összebújhasson nevetni felettünk. Ne tartson tőlem, nem fogom megzavarni bizalmas barátságukat, nem fogok árulkodni, csak arra kérem, hogy hagyjon el engem, hogy szakadjunk el egymástól örökre, és én ígérem, hogy nem fogom elfeledni soha, hogy a síron túl is csak szeretni, szeretni fogom! Isten vele, gondoljon a szerencsétlen Violára.

Matild feszülten figyelt a levél minden szavára és amikor a szó félreérthetetlenül reá fordult, mélyen elpirult, az orrcimpái megremegtek, de nyomban uralkodott magán, az arca ismét hófehér lett. Epésen mosolygott, de teljesen nyugodt volt már, amikor azt mondta:

- Én is megkaptam a magamét, és talán meg is érdemeltem... Nos, és maga mit felelt a levélre?

Róbert elpirult és halkan azt mondta:

- Semmit! Hiszen éppen azóta bujkálok előle!

Matild megint rávillantotta a szemét, mosolygott, de nem szólt. Nem is kellett szólnia, mert a fiatalember így is egészen jól megértette, amit mondani akart:

- Gyáva, haszontalan ember!

Hallgattak pár percig, akkor Matild azt mondta halkan:

- Igen, én is megkaptam a magamét, hanem nekem is van mondanivalóm felőle. De ne féljen, szó sem lesz semmi sértésről vagy megbántásról, őfelőle ilyesmit nem is lehetne mondani. Amit én tudok, arról nem is tehet szegényke!

Róbert kérdőleg nézett a leányra.

- Nos, kedves barátom - mondta az némileg ünnepélyesen -, a maga kisasszonyának teljesen igaza van, amikor arra kéri, hogy hagyja el őt örökre, bár őneki magának fogalma sincs róla, hogy miért.

- Tehát miért? - kérdezte Róbert most már komoly érdeklődéssel, mert még az előbb azt hitte, hogy valami ócska női titokról, valami költött, titkos testi hibáról vagy ilyesmiről lesz szó, amivel az asszonyok a szerelmeseiket szokták óvni a vetélytársnőtől. Szinte fájt volna neki, ha a semmi tekintetben sem hétköznapi leánytól valami ilyen kopott, vidéki alacsonyságot kellett volna hallania, azért most szinte mohó örömmel kérdezte még egyszer:

- Miért?

- Azért, mert Viola a maga - nővére!

Róbert halálsápadt lett; szólni akart, de nem jött hang az ajkára. Odalépett Matild elé és megfogta gyengéden a két kezét.

- Megőrültél? - kérdezte halkan, de érezte, hogy a hajszálai tövéből hideg veríték serked. - Hogyan lehetséges az?

Matild átölelte a nyakát, a fejét odavonta magához, megcsókolta és gyengéden azt mondta:

- Neked is Berenczey az édesapád!

Róbert kifejtette magát az ölelésből, végigsimította izzadt haját, majd tétován, imbolyogva, mint a részeg, fel-alá kezdett járni a szobában. Érthetetlen, összefüggéstelen szavakat mondogatott, majd hirtelen valami régi, gyermekkori ária vonult át az emlékezetén. Visszatért a leány elé, elfedte az arcát és azt mondta suttogva:

- Áh, most már tudom, miért akarja rám hagyni...

Nem folytatta - elhallgatott.

Matild kutató pillantást vetett rá, de nem kérdezett tőle semmit.

- És honnét tudod te mindezt?

- Most ideges és beteg vagy - mondta a leány, odavonva magához a fiatalembert -, majd máskor beszélünk felőle!... Most jöjj és nyugodj meg!

Róbert érezte, hogy testét elállja a hideglelős reszketés; letérdelt és odakuporodott Matild mellé. Az utóbbi időben titkos szerelmének izgalmai, meg az alkohol megint belemarkoltak az idegeibe, ismeretlen félelmek, gonosz sejtelmek gyötörték, néha ijedezve menekült maga elől is, máskor a sírás fojtogatta a torkát. Most, hogy az, amit hallott, megrendítette a lelkét és megkuszálta tündérkertjének virágait, odamenekült, mint már annyiszor, az erős, az acélos akaratú leány mellé, aki akkor már nemcsak a szerelme, de a gyámolító istensége is volt. Fejét odahajtotta annak ölébe, dugdosva, bújva csókolgatta a kezét, és arról álmodott vergődve, hogy a lelke most összeolvad amazéval. Halálos csend borult föléjük, a lámpás derengő fénye ezüstös tavacskákat rajzolt a padló kopott szőnyegére; a fiatalember fázós lelke lassan áthevült és kinyílt, mint a tűzvörös virágkehely. Remegő keze végigsiklott a leány márványos testén, a fejét belefúrta annak ölébe, majd átölelte a derekát és lázas, halk rimánkodások közepette lehúzta magához a földre. Akkor nem is a földi szerelem égette a lelkét, hanem az a fájó, gyönyörteljes sóvárgás, amelyik valaha a sivatagok remetéjét roskasztotta térdre a kegyelmes, segítő mennyei asszony előtt - csakhogy amikor csókolni kezdték egymás ajkát, ez a remegő, bűntelen imádat megerjedt, elmérgesedett és izzó vággyá rothadt...

                                                               *

Róbert sietve lépdelt a holdfényes lapályon, és úgy érezte, hogy már régen halott, hogy csak a lelke jár vissza a boldogság virágos térségeire, mert a teste már régen a nyirkos földben porladoz - hogy rég letűnt idők visszaderengő kísértetjátéka mindaz, amit átél, és hogy a felkelő nappal a fák is, a virágok is, az emberek is el fognak tűnni, akik most körülveszik.

Elfedte az arcát, és akkor hirtelen a leány szemét látta maga előtt, amint a doktor zagyva, félelmes tanítása nyomán várón, kutatva fürkészi az övét.

Nyomasztó, ijedelmes sejtelem kezdte környezni; futni kezdett, hogy szabaduljon tőle, de az lihegve, vigyorogva egyre ott volt a nyomában.

Érezte, hogy hiába minden - megállt, hogy bevárja az üldözőjét. Hogy az átölelhesse a nyakát és ráfonódhasson elválaszthatatlanul.

És akkor még izzóbban imádta a kékszemű, szőke hajú bálványt.

 

                                                               3.

A folyócska az erdőn túl hirtelen nyugatnak kanyarodott, és kiszélesedve, elkényelmeskedve szelte ketté a buja völgykatlant, amit három oldala felől szegélyezett a paloznaki, meg a vöröskői hegylánc. Ez az egész szurdok nem volt nagyobb, mint valami jóravaló urasági kastély udvara, de egészen külön világ volt a környező legelők, gabonaföldek és porlepte ritkások között. Itt a legizzóbb nyári napokon is üde, csendes hűvösség lakott, itt a patak is csendesebben feccsent a gömbölyű, hófehér köveken, mint odakinn a tikkasztó lapályon, ahol sietve surrant tovább - itt az aranysárga vadméhek is nyugodalmasabb áriákat fuvoláztak - lehet, hogy amelyik betévedt közülük a nyugalom e völgyébe, örökre el is szakadt a régiektől és az első őszi napon ott hullott le a hervadozó ciklámenek, megfakult füzények közé. Ha odakinn a vihar tombolt, ide csak egy-egy hűs légáram csapódott be belőle, ha a környező hegyhátak százados tölgyei nyögve borultak össze a szélvészben, itt a sárgaviola csak óvatosan összegombolta a leveleit és a felkelő napról álmodott, ami majd elcsitítja megint a külső viszályokat. És ezt a górcsövi kis paradicsomot még a szépségek legveszedelmesebb gyilkosa, az ember is elkerülte. A paraszt azért, mert idegenszerű, elhagyott, félelmes volt a számára, főként pedig mert nem lehetett belőle ellopni semmit, az úrifajta meg, mert ez a terület már vagy tíz éve pörös volt, így aztán sohase lehet tudni semmi biztosat, és nem lenne-e kár akárcsak megdicsérni is azt, ami holnap a halálos ellenségemé lehet?... Megelégedtek a tudattal, hogy a békés völgykatlant A szerelmesek templomának nevezik és téli éjszakákon arra gondoltak biztonságos félálmukban, hogy azt most bizonyára színültig megtöltötte a hó.

A folyó mellett ott, ahol az a szurdokot egy sziklaszoroson át újra elhagyta, csak két keskeny ösvény vezetett vagy száz méternyire, ott a vidék ismét kitárult, de csak mint virágos, üde hegypárkány, mert meredek, mély völgy szelte keresztbe, ahová a patak zúgó, szikrázó vízesés gyanánt hullt alá.

Esti hat óra volt, amikor a társaság megérkezett a szerelmesek templomába.

Ezt a kirándulást Viola rendezte és a célzata, amint a fiatalember gondolta, egészen világos és átlátszó volt: a leány okvetlenül és feltétlenül módot akart találni rá, hogy vele négyszemközt beszélhessen. Mindezt nem akkor gondolta így, amikor a kirándulás tervéről értesült, hanem amikor rákerült a sor, látnia kellett, hogy a háttérben egyéb is mozgatja a dolgokat.

Az úri társaság nyomában a cselédség következett, az enni- és innivalót hordva magával és amikor megindultak, Róbertnek ott kellett látnia közöttük Matildot is. A leány ugyan láthatóan valami vezérszerep-félét vitt, de azért amikor a szemük találkozott, mélységesen elpirult és elfordította a tekintetét.

Róbert a legelső pillanatban tisztába jött a helyzettel, és ideges, fájdalmas nyomást érzett a lelkén, de akármint iparkodott is, képtelen volt megszabadulni az éjszaka és a nappal között levő kietlen különbség fájó tudatától. Amikor feljönnek a csillagok, amikor a világ néma lesz, ő ott hever a bálvány lábánál, most pedig tudnia kell, hogy az ott kíséri őt nyomon megalázva, semmivé téve és megfosztva még a hallgatás, a néma szenvedés gyönyörűségétől is, mert nevetségessé válik, ha hidegen elzárkózik a cselédek vihogása elől. Róbert az első percekben lovagi nagyszerűségeken törte a fejét, de amikor be kellett látnia, hogy mindez gyerekes ostobaság lenne, megadta magát a sorsának és fanyar gondolatokkal környezve azt, aki mindezt rendezte.

Nem volt kedve semmihez és senkihez; Rigyőkét fogta kézen, őt vezetgette és neki mondott csodálatos meséket a hegyek öregéről, akinek tizennégy csatlós viszi utána a szakállát és a folyami sellőkről, akik három méter hosszúra is kinyújtják a gonosz kisfiúk fülét.

De a pompás alkonyat csakúgy öntötte magából az illatos életet; a fiatalember egyszer csak ott találta magát amellett a barnapiros leányka mellett, aki a pünkösdi vakációját ott töltötte az egyik szomszédos földbirtokos családjánál, és akit most látott először. Tudni is csak annyit tudott róla, hogy még iskolásleány, és hogy Berta a neve. Eleinte maga sem tudta, mi mindent fecsegett neki összevissza, mert titkon hátra-hátranézett és Matildot figyelte. Egyszer Rényi - ki tudja, talán Viola osztotta ki számára ezt a titkos szerepet, odalépett Matildhoz, és valami vállveregetően-tréfás, de meglehetősen szemtelen megjegyzést tett rá. Hanem Matild nyugodt eleganciával felelt, és Rényi jobbnak vélte visszavonulni.

Ez örömteljes derűvel töltötte el Róbert lelkét. Újra hátrapillantott Matildra, hogy látott és hallott mindent, a leány arca is újra kigyúlt, de az most a büszke, diadalmas boldogság tüze volt.

A kirándulók lehettek vagy húszan, köztük néhány fővárosi is, Berenczeyék ismerősei, akik szintén a pünkösdi szabadságukat töltötték a vidéken. Ezeket elbágyasztotta, leverte a levegő, a végtelen szabadság, a szemük ködös és homályos volt a korláttalan messzeségektől. Eleinte titkos próbálgatásokkal iparkodtak segíteni magukon, hogy kicsinyesnek és unalmasnak találják az egészet, kétértelmű tréfákkal biztatták egymást, de aztán letörtek és összelapultak, mint az üres duda. Tehetetlenül, álmosan hevertek a fűben, és arra gondoltak, hogy milyen jó lenne fel sem kelni többé, csak úgy hason fekve bevárni az előléptetéseket és pótlékokat.

Róbert Berta mellé húzódott, és odakerült hozzájuk egy pompásan vasalt miniszteri fogalmazó is, meg Rigyőke, aki a levéljelenet óta a letiport gyengék sajgó vágyával szerette Róbertet. A fogalmazó eleinte szellemes és fölényes volt, az egész völgykatlant valami pompás színpadhoz hasonlította, aminőt csakis az ő testi-lelki jó barátja, Hevesi Sándor tudna kifundálni, és aztán ennek kapcsán áttért a divatos primadonnákra, a keresztnevükön emlegetve őket. De amikor a hallgatói nem tisztelték kellőleg az összeköttetéseiért, a feje lassan lebillent, és nemsokára sípoló, vézna szuszogás hirdette, hogy Sexpir unokaöccse elaludt.

A fiatalok összenevettek, és Róbert azt mondta halkan a leánynak:

- Egészen rendben van ez így... egy fültanúval legalább kevesebb!

A leány mélyen elpirult, és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de Róbert gyengéden visszatartotta.

- Nincs mitől tartania - mondta kissé gúnyosan -, de csak nem képzeli, hogy a tizenkettes kristályrendszerről fogok magának beszélni ezen a pompás estén?... Egyébként nézze és hallja csak!...

Titkon a kis kreténre mutatott, aki ott térdelt mellettük a fűben és vágyó, irigy pillantásokkal vizsgálgatva az alvót, hangos cuppanások között szopogatta piszkos mutatóujját.

- Valaha a longobárdok cuclizhattak így, ennyi elszánt akarattal és erővel - mondta Róbert meggyőződéssel. - Esetleg még a markomanok és a teutonok, de aztán senki más!

A fiatal leány csodálkozva nézett rá, aztán hirtelen elnevette magát.

- Csodálatos ember maga - mondta tágra nyitott szemmel -, nem csodálom, ha...

Nem folytatta. Legyintett, aztán elhallgatott.

Ezt a barnapiros kis Bertát, közös ügyünk érdekében, némileg le kell lepleznem. Úgy szemre maga volt az édes kis butaság, a mézes naivitás, a valóságban azonban még az intézeti társnőin is túltett a rafináltság, a hideg józanság és a vérpiszkáló kacérság tekintetében. Volt rá gondja, hogy még a kirándulás előtt kellőleg orientálódjon a helyzetet és az embereket illetőleg, mert állandóan a hátha verőfényes álláspontjáról szemlélte az életet. Puhatolózásai közben aztán talán hallott valamit, vagy talán csak a maga szeme, meg az ösztöne informálta: annyi bizonyos, hogy Violát és Róbertet valami titkos vonatkozásban látta az első pillanat óta. Azért most, ahogy a fiatalember egyre közelebb húzódott hozzá, időnkint gonosz pillantást vetett a leányra, de az szemmel láthatólag rá sem hederített. Ez eleinte bosszantotta, mert Viola viselkedésében a mesterkéltség árnyékát sem tudta felfedezni, de később belenyugodott, hogy tévedett, és új, gyötörhető vetélytársnőt kezdett keresni, a fiatalemberrel szemben egyszersmind új naivsági zamatokon törve a fejét.

Pedig nem volt igaza, nem tévedett.

Viola mindent látott és mindent tudott anélkül, hogy egyetlenegyszer feléjük pillantott volna, de az bizonyos, hogy nem sokat törődött az ízléstelen, formátlan játékkal. A kislányt még tacskónak tartotta, akitől nem volt mit tartania, különben is tudta róla, hogy pár nap múlva megint eltűnik közülök talán örökre, azután meg meg volt győződve róla, hogy Róbert is csak a titkos tüzet szítja a játékkal, legfőként pedig övé volt a teljes, a tökéletes bizonyosság, hogy a fiatalember ma semmiképpen sem kerülheti el, hogy négyszemközt beszéljenek egymással.

- Ó, istenem - nyafogta akkor a kis naiva, szerte mutatva a völgykatlant övező hegyormokon -, mi lenne, ha ezek a hegyek itt ránk szakadnának?... Tudom, hogy akkor nem törődne többé velem, hanem csak saját magával!

Róbert meglepetten nézett rá. Ismerte már ezt a stilizált bakfishangot, ezt a szájcsücsörítést és a keringőre való felhívásnak ezt az impertinensen ártatlan formáját.

- Így vagyunk? - gondolta mosolyogva -, hát hiszen én ezt sem bánom!

- Mivel még sohasem szakadtak rám a hegyek - mondta komolyan -, semmi gyakorlatom sincs a dologban, és így nem tudom előre megmondani, hogy mit csinálnék. Hogy akkor elsősorban saját magammal törődnék, az bizony valószínű, de higgye el, kedves Berta, hogy tökéletesen igazam is lenne. ... Még inkább igazuk lenne azonban a hegyeknek, ha ekkora csacsiság hallatára valóban reánk szakadnának!... Honnét jut eszébe ilyesmi?

A leány lesütötte a szemét és érdekeskedő szomorúsággal azt mondta:

- Nem tudom magam sem, de olyan gyakran gondolok a halálra!

A fiatalembert valósággal ette a méreg, de aztán megnyugodott, mert valami jutott az eszébe.

- Kedves Berta - mondta fontoskodó hangsúllyal -, szeretnék magának valamit mondani, de csak úgy, ha megígéri, hogy nem fog rám megharagudni!

A leányka felfigyelt: most jön a szerelem és az oly igen érdekes lesz majd!

- Óh, én szeretem megérteni az embereket - mondta könnyedén, amint ezt valamelyik színdarabban hallotta az érdekes demimonde-tól, aki pezsgő helyett férfivért szokott inni a szupé után. - Nos... halljuk!

Róbert mosolygott.

- Maga az előbb ezt az egész hegyösszeomlást és a vele kapcsolatos halálvágyat csak azért gondolta ki, mert meg van győződve róla, hogy ez az édes naivság és szentimentalizmus jól áll magának és érdekessé teszi. Ez abból is kétségtelenül bizonyos, hogy nyomban a hegyösszeomlás után, teljesen biztos lévén a dolgában, áttért az ügy érdemére és megkérdezte tőlem...

A leány mélyen elpirult. Fel akart állni, hogy a kellemetlen preceptor otthagyja, de az ismét visszatartotta.

- Ne nézzen rám olyan haragosan - mondta nevetve -, ígérem, hogy ezután kellemesebb dolgokat fogok mondani!... Tehát, kedves Berta, mindazok után, amiket mondtam, azt kellene hinnem, sőt talán, ha egészen őszinte akar lenni önmagával szemben, talán maga is abban a meggyőződésben van, hogy a hegyösszeomlás is, a halál is tisztára csinált vagy mondjuk őszintén: affektált valami volt... Pedig ez tévedés. Helyesebben: csak félig igaz. Az egésznek csak a fele volt mesterséges, a másik fele természetes és igaz.

- Nem értem! - mondta figyelmesen a leány, aki akkor már elfelejtette a megbántást, mert a tény mégis csak az volt, hogy az érdekes, nem mindennapi fiatalember teljes odaadással foglalkozik vele.

- Tudom, hiszen éppen azért szeretném megmagyarázni... A dolog csinált részét már elintéztük, beszéljünk hát a másikról. Ez a másik természetes és igaz volt, mert minden nő lelkében ott él a bajhirdetés, a gyászdolgok iránt való félő rajongás és a halállal való barátkozás kellemetlen ösztöne. Ha a nő, akár a legintelligensebb is, valami balesetet lát az utcán, vagy valami fontosabb ember haláláról értesül, lihegve siet haza, hogy az otthoniaknak átszellemült arccal, el-elcsukló hangon beszámolhasson róla, hogy hogyan jajveszékelt és hívogatta a mamáját az a szerencsétlen kisfiú, akit a villamos elgázolt, vagy hogy tárgyilagosan megbeszélhesse, mit fognak most majd csinálni az elhunyt közéleti kitűnőség hátramaradottjai. Hogy a temető, a rothadásnak és a förtelemnek ez a gyilkosan undorító kertje minden nő fantáziájában mint a túlvilág kellemes foyerja szerepel, arról talán fölösleges is külön beszélnem, amint hogy azt is tudja mindenki, hogy az öregasszony a saját aranylakodalmáról is lekésik, ha az utcán véletlenül temetéssel találkozik. Koratavasszal, ha az olvadás hirtelen áll be, az asszonyok kimagaslóbb árvízi olvasmányaikról számolnak be egymásnak, kisvárosban pedig, amikor orkán sikoltoz a házak felett, minden asszony, úrinő és cselédleány egyaránt arról beszél, hogy mily szörnyű lenne, ha most tűz ütne ki valahol... Diákkoromban az egyik nyarat Békéslakon töltöttem, ott élt egy Dobogányi nevű kántortanító, akinek lángvörös volt az orra, ami azonban egészen természetes is volt attól a mérhetetlen alkoholtömegtől, amit naponta beszedett magába. Részeg volt minden este, de ez télen és ősszel teljesen hidegen hagyott mindenkit. Hanem ahogy az idő nyárra fordult, az asszonyok kínos figyelemmel kísérték Dobogányi minden mozdulatát, ha részeg volt, gyengéden hazakísérték, nehogy az orrával beleessen a szénába vagy a szalmába, mert akkor a város egészen bizonyosan porrá fog égni... A nagybátyámmal, aki orvos odafenn Pesten, kinn voltam néha a Lipótmezőn, az őrülteket tanulmányozni. Volt a betegek között egy szerencsétlen asszony, aki a halállal való túlzott konfidenskedésbe őrült bele. Mindig bizonyos Koporsovics nevű emberről beszélt, aki éjszakánkint meglátogatja, és tisztességtelen ajánlatokkal üldözi.

A leány sápadtan, idegenkedve nézett a fiatalemberre, és az arcáról tisztán leolvasható volt az iszonyodás és a félelem. De a vonásai nemsokára megenyhültek; megcsóválta fejét, elnevette magát és azt mondta:

- Rettenetes dolgokat beszél összevissza!

Róbert megfogta a kezét és a két tenyere közé szorította.

- Lássa, kedves Berta, most igazi, most őszinte, amikor igazán megszeppenik és amikor tiszta szívből nevet!... Most nagyon szép, most szerelmes tudnék lenni magába!...

- Ha már másba nem volnék! - vágott a szavába nevetve a leány, aki erre a hangra nyomban régi biztosságában érezte magát. Violára célzott és talán halavány remény is élt a lelkében, hogy a fiatalember megtagadja a régit, és komolyra fordítja a tréfásan induló szerelmi vallomást.

Róbertot készületlenül találta a támadás, és szárnyát szegte a kedvének. Azt a gondolatot ugyan nyomban elűzte magától, hogy a leány talán az igazira célzott, de már maga a sejtelem is, hogy ismerik a titkát széltében és talán mulatnak felette, annyira leverte és elbágyasztotta, hogy nem volt kedve többé semmihez.

El is vált a leánytól valami ürügy alatt, és egyedül bolyongott a csoportok között. Tekintetével Matildot kereste, és amikor rátalált, a szeméből nyomban kiolvashatta, hogy az látott mindent. Visszagondolt az elmúlt jelenetre és be kellett látnia, hogy az - főként amikor megszorította a fiatal leány kezét -, könnyen tehette volna azt a benyomást, hogy komoly bonyodalmakról van szó. Matild figyelme hízelgett neki, pedig sejtette, hogy csak áltatja magát, mert nagyon jól tudta, hogy Matild sokkal hatalmasabb és fölényesebb, hogysem ilyen gyermekes ostobaságokkal törődne. Ha tehát mégis, bár csak a tekintetével is, mímelte a féltékenységet, azt is csak azért tette, hogy az ő hiúságát legyezgesse. Mert annyi bizonyos, hogy a sokat átélt, sokat tapasztalt fiatalember még legizzóbb szerelmében sem szűnt meg tisztán látni, de nem vette semmi hasznát, mert még azokban a percekben is, amelyekben a napnál világosabban felderült előtte a maga legázolt, lealázó, lehetetlen helyzete, elég volt, ha lehunyt szeme előtt megjelent a leány ruhátlan alakja, amint aranyszőke haja szertefolyik a párnán, és azonnal vége volt ismét mindennek.

Ekkor történt, hogy valaki azt indítványozta: nézzék meg a vízesést, aminek a zúgása lágy, álomra hívó zsongásként hallatszott el hozzájuk.

Az indítvány felett vitatkozni kezdtek, a lustábbak nem akartak kimozdulni a kényelmükből, de mielőtt határozatra jutottak volna, Viola, minden mesterkedés és zavar nélkül, odalépett Róberthez, a karját nyújtotta neki és azt mondta:

- Magának okvetlenül kell látnia!... Jöjjön velem.

Róbert meglepetve nézett rá; sohasem látta őt ilyen határozottnak, ilyen erősnek. Később megtudta, hogy mi kölcsönözte a leánynak ezt az akaratot, de akkor, az első percben valósággal lenyűgözte a váratlanságával.

A leány karját beleöltötte a magáéba, aztán megindultak. Később követték őket mások is, de annyira elmaradtak tőlük, hogy szinte teljesen egyedül voltak.

Róbert érezte, hogy a leány karja fázósan reszket az övében; féltek egymástól, hogy a másik majd a levélre tereli a szót, hogy ezt elkerüljék, kínos, fölösleges, hiábavaló dolgokról kezdtek beszélni, de lassan-lassan megtalálták a hangot és összemelegedtek anélkül, hogy a levél akárcsak szóba is került volna közöttük.

Róbert, mióta megtudta a származásának titkát, szinte félelmesen nyomasztó érzéssel viseltetett Viola irányában. Addig, amíg Matild részletesen is el nem mondott neki mindent, hajlandó volt elhitetni magával, hogy ez is csak vasakaratú, semmi akadálytól vissza nem riadó szerelmesének cselszövénye, hogy ne kelljen megosztoznia senkivel, de aztán már tudnia kellett, hogy igaz, hogy valóság minden.

Az egyik lázas, szerelmes éjszakán történt, hogy a leány odavonta a fejét az ölébe és a haját simogatva halkan suttogni kezdett a fülébe:

- Emlékszel-e, hogy amikor másodszor találkoztunk, azt mondtam neked, hogy mi már régen ismerjük egymást?... Nos, emlékezzél vissza, arra a fehér főkötős öregasszonyra, aki addig, amíg az anyád oly sokáig betegeskedett, a háztartásotokat vezette még otthon V...-ben? Ő volt az én nagyanyám, aki engem mindenüvé elvitt magával, mert az édesanyám már akkor pár éve meghalt!... Te akkor tízéves fiúcska voltál, és sokat háborúskodtál azzal a szőke hajú, nyolcéves leánykával, aki mindig megbújt a szoba sarkában vagy a kert fái között... Ez a leányka pedig én voltam... Egy tavaszi estén az apád, aki már akkor is durva és kegyetlen volt, nagyon meggyötörte az anyádat, aki lázasan, betegen feküdt az ágyában, a legbántóbb szidalmakkal illette őt, aztán valami csekélységért ütlegelni kezdett téged, tépte a hajadat és szitkozódva elment. Te akkor félelmedben kiszaladtál a kertbe, és elbújtál az elhagyott méhesbe, hanem én ott benn voltam a szobában és hallottam mindent. Amikor az apád elment, az anyád sírni kezdett, odahívta magához a nagyanyámat, akit úgy szeretett, mintha az édesanyja lett volna, és halkan, a sírástól meg-megszakítva azt mondta neki, hogy ővele történjen, aminek történnie kell, de ha az apád még egyszer bánt tégedet, neki magának is megmondja, hogy hozzád semmi joga sincsen, mert te Berenczey gyermeke vagy, nem övé!... Azt is elmondta, hogy akkor fogantál, amikor, tíz évvel azelőtt, szörnyű tűzvész pusztított a városban, és ő a lángoló pokol közepette váratlanul újra találkozott Berenczeyvel, akivel már régen, még leány korában, szerették egymást!... Én akkor nem értettem meg, miről beszélnek, de az édesanyád hangját ma is oly tisztán hallom, akárcsak akkor!

Róbert ezen a hajnalon nagyon sokat szenvedett. Álmatlanul vergődött összedúlt ágyában, de amikor végre összetörve elaludt, már tudta, hogy úgy van minden, amint ott, a piros tetejű házban belelopták a lelkébe. Gyermekkori emlékei közül lassan kibontakozott a fehér főkötős öregasszony, a szőke leányka is... vissza kellett emlékeznie arra is, hogy az apját már gyermekkorában is valami félő gyűlölettel kerülte - de mindezeken kívül is érezte, most már tisztán érezte, hogy úgy van minden, ahogy a szerelmese mondta. Az ilyen megérzések a pillanat egy ezredrészén múlnak, de nyomban a megszületésük után megingathatatlanabbak, mint a Kordillerák ormai.

És attól fogva szinte elviselhetetlen volt számára, ha a lelkén újra meg újra - éppen mert menekülni akart előlük - átvonultak azok az emlékei, amelyek Violához fűződtek. Az éjjeli séta... a lampionos éjszaka... mindez valami félelmes álom emléke gyanánt tért vissza hozzá.

Most, hogy megint egyedül volt vele, úgy érezte, mintha a léptei nem is érnék a földet, mintha valamely ismeretlen hatalom karmesteri pálcájának ütemeire lebbenne át a nedves pázsiton és mintha nem is volna mellette senki, és ő csak az alkonyati széllel beszélne, mint a tébolyodott. Ahogy a helyzet megenyhült közöttük, ő is megnyugodott, de azért a szorongásaitól nem tudott megszabadulni, mert tudta, hogy okvetlenül történnie kell valaminek.

És valóban történt is valami, ami a feszültséget megenyhítette.

Velük szemben, a folyóparti keskeny gyalogösvényen, hatalmas termetű, széles vállú, vagy harmincöt éves ember jött vadászruhában, puskával a vállán.

Róbert figyelmesen nézte a jövevény egészséges, csinos, de feltűnően együgyű arcát, és valami hálafélét érzett iránta, de aztán eszébe jutott, hogy a keskeny ösvényen bajok lesznek a kerüléssel, azért nyomban a helyes, ildomos megoldáson kezdett gondolkozni.

De az idegen akkor megállt, könnyedén, szinte bizonyos eleganciával szalutált Violának, aki elöl ment, és nyomban aztán elkezdett hátrálni a vízesést szegélyező hegypárkány felé.

- Jó estét Lorschner úr! - mondta Viola meghitt hangon, ahogyan az ember az ismerősökkel beszél. - Amint látom, még mindig a régi gavallér!... Mi újság?

Az erdész zavartan mosolygott, és nem felelt mindjárt. Látszott rajta, hogy a fiatalember jelenléte feszélyezi. De végre is mondania kellett valamit, és akkor Róbert nyomban megértette a vonakodását.

A hatalmas szál ember dadogva, sziszegve, hebegve beszélt, mint valami elkényeztetett kamasz. És ahogy a fogyatkozása napvilágra jött, a zavara nőttön-nőtt, és utóbb már képtelen volt összefüggően beszélni. És mindez oly bizarr és annyira komikus volt, hogy Róbertnek le kellett hajolnia, mintha valamit leejtett volna, hogy a mosolyát elpalástolja.

Akkor már kiértek a párkányra, és addigra a társaság is megérkezett.

Köztük volt Matild is, aki akkorra már, ki tudja, minő diplomáciával, de feltétlenül a szépsége, meg az érdekes volta, szóval a női kvalitásai révén beolvadt a vendégek közé. Ahogy kilépett a sziklafolyosóból, első dolga volt, hogy Violának mindezt egy diadalmas pillantással tudtára adja.

De a szeme megakadt az erdész hatalmas alakján.

Róbert feszülten figyelte a két nő néma gyűlölködését, és látnia kellett mindent.

Látta, hogy Matild abban a pillanatban, amelyben az egészségtől szinte kicsattanó, csinos arcú embert meglátta, elfeledkezett még arról is, hogy nehezen előkészített elégtételét kiélje, el arról, hogy a szerelmese ott áll tőle pár lépésnyire... el mindenről, és nem látott mást, csak azt, aki a vérét új, ismeretlen hullámzásba hozta. Ibolyakék szeme mozdulatlanul meredt az erdészre, hófehér arcát lázas derengés öntötte el.

Róbert lehunyta a szemét, ily nyomorultnak, ily selejtes rongynak még a legförtelmesebb régi éjszakákon sem érezte magát. Nem a féltékenység bántotta, hanem az undor.

De amikor újra feltekintett, a leány már tudni sem látszott az erdészről, vidáman, de tiszteletteljesen és halkan, nehogy a legcsekélyebbnek is kitegye magát, beszélgetett az egyik szomszédos földbirtokosnéval, aki maga is ispánkisasszony volt, és akit minden érdekelt.

- Alávaló szemét! - gondolta Róbert, és akkor nagyon vágyott arra, hogy a leányt leteperhesse a nedves fűre és hófehér arcát megtéphesse a fogaival.

Amikor az erdész elköszönt tőlük és megindult a most már szabaddá lett ösvényen, Róbert ismét Violához csatlakozott. Érezte, hogy megint gazságot követ el, de meg kellett lennie.

- Kedves Viola - mondta nevetve -, ha én valami hatalmas úr volnék, arra ítélném az ellenségeimet, hogy végig kelljen hallgatniok, amint Lorscher egyfolytában felolvassa nekik a Kalevalát, a finnek nemzeti eposzát!

Viola őszinte szívből nevetett.

- Jóravaló, derék ember ez - mondta -, rettentően ostoba... és ez a szerencsétlen dadogás!... A Hárshegyi grófok erdésze, akik nemsokára maguk is kénytelenek lesznek beállni valami gazdag úrhoz erdésznek... de ez jobban mondva bizony inkább csak afféle erdőkerülő!... De jöjjön, innen nem látunk jóformán semmit!

Megindult a hegypárkány hosszában, a fiatalember utána. Akkor már nem beszéltek, mert a vízesés zúgása elnyomta a hangjukat - némán haladtak a kényelmes, nedves, buja párkányon egészen a rozzant bürüig, amely a szakadékon átvezetett, ott a leány visszatekintett, hogy követik-e őket, azután nekivágott a hídnak. A többiek elmaradoztak tőlük itt-ott; egyedül voltak.

Amikor átjutottak a túlsó partra, visszakerültek és megálltak a vízeséssel szemben.

Valóban pompás látvány volt.

A folyó, ahogy a magaslatról hirtelen alábukott, vagy nyolc méternyi mélységbe zuhant alá, kerek medencévé marva ki az alsó sziklapadot, azután zúgva, kavarogva, milliárd tündöklő habot hányva eltűnt valami titkos üregben és csak messze, az erdőn túl bukkant elő ismét. Az alsó medence felett a visszacsapódó, porrá tört víz a lenyugvó nap fényében a szivárvány minden színében tündökölt, körülötte bujazöld páfrányok, tűzvörös és égszínkék virágok virítottak és mindezek felett ott pompázott a mélységes, tiszta égbolt, nyugati peremén a lebukó nap szerteömlő, ibolyakék vérével.

Sokáig nézték mozdulatlanul a látványt, akkor Viola lemutatott a virágos mélységbe és azt mondta:

- Ezt a pompás sírboltot az isten a csalódott szerelmesek számára teremtette!

És a szeme könnybe borult.

Róbert dermedten nézett rá, érezte, hogy minden hajszála tövéből jéghideg veríték serked. Sajgó vágyat érzett, hogy átölelje a leány derekát és a fülébe súgja: édes, kedves testvérem!..., de sem a karja, sem az ajka nem mozdult. Akkor megint úgy volt, hogy mindaz, amit hallott, csak félelmes agyrém és megint úgy érezte, mintha egyedül volna, és csak az erdei fák suttognának körülötte.

- Kedves Viola - mondta lázasan, remegve -, az isten segítsen és óvjon meg bennünket!... Mi még találkozunk!

Maga sem tudta, mit mond, de érezte, hogy az ördög már megint ott bujkál mögötte és csiklandozza a hónalját, hogy hazudjon és ámítsa el magát.

A túloldalról már kiáltoztak utánuk; megindultak visszafelé.

Leszegett fejjel ment a leány után és az az érzése volt, hogy mindez elviselhetetlen. Tudta, hogy jönnie kell valaminek, bárminek, ami ettől a szörnyűségtől megszabadítsa. Nem mert feltekinteni, nehogy a gondolatával is bemocskolja a leányt, mert akkor szóról szóra ezt mondta magában:

- Kegyetlen és gonosz voltam... de te is az voltál, mert meg akartad alázni a másikat, akitől féltesz!

Hirtelen meg kellett állnia - kezével eltakarta az arcát. Aztán letekintett a mélységbe és a teste ugrásra rándult.

De remegve visszatántorodott.

- Vissza... vissza őhozzá, a kékszemű, szőke ringyóhoz!

Viola nem vett észre semmit; mire visszajutottak a többiekhez, már minden elmúlt.

                                                               *

- Igyál betyár, múlik a nyár!

- Mentsen isten, hiszen még el sem kezdődött. De inni azért természetesen iszom!

Már ott voltak megint a völgykatlanban és kinyitották a borosüvegeket.

Róbert félreintette Rényit, aztán lehevertek egymás mellé.

- Oly régen beszéltünk és oly régen ittunk már együtt!

- Hiszen ez egészen természetes, mert te egyre csak csavarogsz!... Amint hallom, az öreg csontvázidomítóval barátkozol!... Ugyan, mit tudsz kezdeni azzal a félbolonddal?

- Milyen tapintatosan fejezed ki magadat!... Félbolond!?... Tökéletes, egész bolond biz az, kedves barátom!... Egyébként ne hidd, hogy őt keresem, csak a saját ostobaságaim és komiszságaim elől bujkálok!... Mert akkora tökfilkót és olyan léha fickót még nem láttál életedben, mint aminővel most koccintod össze poharadat!

- Erről jut eszembe, hogy már régen koccintottunk!... Isten éltessen!

Belenéztek egymás szemébe, azután közöttük is elmúlt minden, mint az álom... Mint az álom, amely reggelre eltűnik, de nem hal meg, hanem utóbb mint kísértet visszajár.

Tíz óra volt, amikor hazaértek.

Csendesen vonultak fel az ebédlőbe, mert Berenczey már aludt.

Az üveges teraszról fátyolos lámpafény derengett alá; ott ült a beteg, belesüppedve karosszékébe, deres feje aláhanyatlott a mellére. Most már éjszakánkint is ritkán feküdt le, mert akkor elfogták a fuldoklási rohamok; az öregkisasszony szokott virrasztani mellette a szomszédos szobában, és ő volt vele nappal is, ha, mint ma, a háziak elmentek hazulról. De a virrasztásnak is, az őrködésnek is csak a neve volt meg, mert Adelheide nyomban azután, hogy a ház elcsendesedett, hirtelen összesöpörte a piké-kártyát, amellyel pasziánszait szokta rakosgatni és lefeküdt, hogy az alvást megelőző kellemes elrévülésben újra rekapitulálhassa magában mindazokat a titkos biztonsági intézkedéseket és még várható előnyöket, amelyeket már eddig is sikerült kivívnia legutóbbi otthonában - délutánonkint pedig, ahogy a beteg apró kényelmeit elintézte, nyomban leosont csodálatos kertjének még csodálatosabb csatornahálózatához, vagy végighallgatta a cselédek legújabb pletykáit, azzal a nyilvános és magánindokolással, hogy neki kötelessége mindent tudnia, ami a házban és a ház körül történik. És a beteg mindezt egészen helyesnek is találta, mert legjobban szeretett már csak egyedül lenni, főként amióta a hallása is, az utolsó időkben, meggyengült és így terhére volt minden kérdezősködés, minden fecsegés.

Róbert, mielőtt a többiekkel együtt felment, titokban lekerült az udvarra és megállt annak a kis gyalogösvénynek a mentén, ahol Matildnak jönnie kellett. Mert ismerték már egymásnak minden percét és minden lépését. Alig várt ott néhány másodpercig, a leány már jött is. Amikor odaért hozzá, egykedvűen megállt előtte, és halkan azt mondta:

- Azt bizonyosan tudtam, hogy meg fog várni, csak azt nem tudom, mit akar mondani?

A fiatalember összeharapta az ajkát.

- Azt akarom mondani, hogy láttam mindent, hogy láttam a szemed minden villanását!

A leány arca nyugodt, hófehér maradt. Pár pillanatig hallgatott, majd kihívó egykedvűséggel azt mondta:

- Nem tudom, mire gondol!... De talán nem is gondol semmire, csak már megint többet ivott a kelleténél!... Különben én is láttam mindent, de én nem kérek számon semmit!... Tegyen, amit akar!

Róbert lelke megtelt dühvel és gyűlölettel, de nyomban azután erőtlenül elhanyatlott.

- Ejh - mondta legyintve -, miért bántanánk egymást?... Egyforma gazemberek vagyunk mi mind a ketten!

- Még nem! - mondta a leány halkan, mosolyogva. - Majd ha még a gondolatodban is azt cselekszed, amit én akarok, akkor egyformák leszünk... Addig mi is csak idegenek vagyunk egymás számára.

Róbertnek fellángolt a vére; átölelte a leányt és a fülébe súgta:

- Az éjjel meglátogatlak!

De az ellökte magától és elsietett.

- Nem kellesz sem a testemnek, sem a lelkemnek!

Róbert utána nézett hosszan, azzal felsietett. A többiek már az asztalnál ültek, és senki sem vette észre, hogy elkésett. Mindenki fáradt és álmos volt, mindenki csak a maga bajával törődött. A társaság hamar szét is oszlott; Róbert hazakísérte Rényit és ott még megittak egy búcsúpohárral.

Amikor visszafelé jött, már az egész vidék csendes volt.

Odasurrant a piros tetejű házhoz és halkan megzörgette a leány ablakát. De sokáig, igen sokáig nem történt semmi.

Izzó reményekkel, szívdobogva várt, amíg végre az ablak felnyílt és a leány kidugta rajta boglyas, szőke fejét.

- Mondtam, hogy nem kellesz - szólt hidegen -, menj az utadra!

- Arra a kövér baromra gondolsz, ugye?! - mondta a fiatalember a bortól és a szerelmes láztól részegen és a keze ökölbe szorult.

De a leány nem törődött vele, hanem lassan behúzta az ablakot.

Róbert emésztődve, tétován ténfergett fel-alá, végre erőt vett magán és megindult hazafelé.

Ahogy az udvaron keresztülsurrant, látta, hogy az üveges terasz még mindig világos. Valami bajt sejtett, azért odalopózkodott és bekandikált.

A beteg zsölléje mellett álló asztalkán, kétágú aranytartóban gyertyák lobogtak; Viola ott térdelt az apja előtt, mialatt az arcán könnyek ömlöttek alá. A beteg reszketve simogatta a leány haját, fuldokolva kérlelte, engesztelte, majd amikor az felemelkedett, búcsút intett, és elsietett a sötét mellékszoba felé, hátradőlt a székén és akkor az arcáról annyi fájdalom tükröződött, a szeme annyi reménytelen, néma jajveszékeléssel tévelygett a semmiben, mintha az egész, szivárványos múlt elvonult volna előtte.

A fiatalember egyetlen hangot sem hallott abból, amit a leány mondott, de azért tudott mindent. Tudta, hogy a leány most bevallotta a szerelmét az édesapjának, és tudta, hogy a szerencsétlen élőhalott akkor szenvedte át élete legnagyobb gyötrelmét, mert nem volt ereje hozzá, hogy a titkát elárulja.

A fiatalember sokáig állt ott mozdulatlanul, majd megtörölte verítékes homlokát, felsietett a szobájába és végigdobta magát az ágyon. Ahogy a szemét lehunyta, távoli szélvész zúgását vélte hallani, azután női sikoltozás sírt, csapongott körülötte, végre pedig riadt, félelmes embercsoportot látott, amelynek közepén Berenczey állott hamuszürke arccal. Felriadt - nem volt maradása a fekete magányban. Feltépte az ablakot, kiugrott rajta és bolyongani kezdett céltalanul, tétován, akár a holdkóros. A nedves fűben álmosan énekeltek a kabócák, de ez az éjszakai induló most félelmes volt, mint a szőke hajú vámpír suttogása; az égbolton tisztán ragyogtak a csillagok, a Cassiopeia titokzatos betűje kékes fényben lobogott és ez a kékség olyan volt, mint a vámpír szeme. Kitárta feléje a karjait, de akkor megbotlott egy kivágott fa törzsében, belezuhant a folyóba és a fejét belevágta a parti sziklákba.

 

                                                               4.

- Jó estét professzor úr! - mondta Róbert, széles ívet lendítve kalapjával -, bocsásson meg, hogy zavarom, de már úgyis sötét van, csak a szemét rontaná, ehelyett talán inkább hallgassa meg a panaszaimat és ha érdemesnek talál rá, üdítse fel a lelkemet!... Mert a homlokom, amint látni méltóztatik, már úgy-ahogy begyógyult, hanem a kedélyem, az talán még szánalmasabb, mint volt!

Stefanidesz letette a könyvet, gondosan lesimította a borítékát, azután felállt, kezet nyújtott a fiatalembernek és azt mondta:

- Kedves barátom, ön most páciensem nekem, mindössze tehát csak arról lehet szó, hogy panasz helyett jelentést tesz nekem arról, hogy mennyiben és miként tartotta be a rendelkezéseimet!

Róbert tréfás hódolattal meghajtotta magát.

- A legnagyobb készséggel!... Tehát azt méltóztatott rendelni, ugyebár, hogy szerezzek magamnak új ismerősöket, akik között teljesen fesztelenül mutathatom magamat, nem baj, ha nem is egészen hozzám valók, a legfontosabb az, hogy még az etikett se keserítse meg zavartalan jóérzéseimet!... Nos, most jövök a köröskényi jegyzőtől, ahová csak úgy hívatlanul beállítottam... Tarokkoztunk...

- Brávó! Lássa, ezt már szeretem!... No és?

- És valósággal szétlöttyentem, olajszerűen, cseppfolyóssá váltam, később pedig alaktalan, kocsonyás tömeggé lettem az unalomtól és csak most, ahogy önhöz átjöttem, a meghűvösödött esti levegőn kristályosodtam vissza némileg eredeti alakomba.

- Ez már baj!... Miért nem megy máshová?

- Bocsánat, még nem fejeztem be a jelentésemet!... Tegnapelőtt annál a nyugalmazott hajóskapitánynál voltam, aki ott lakik a k**-i országút kanyarodójánál és akinek a nevét sem tudom.

- Ez is gyenge mulatság lehetett! - mondta az orvos.

- Az volt, valóban!... De van még tovább is... Délután voltam náluk, de már úgy hat óra tájban eljöttem tőlük... Ismeri ön azt a pompás völgykatlant, ugyebár, amelyet A szerelmesek templomának neveznek?... Nos, én ebből a tündérkertből azon a végzetes napon egy ragyogóan szép és két infernálisan félelmes emléket hoztam el magammal - tegnapelőtt este tehát azt gondoltam ki magamban, hogy újra felkeresem a régi helyet, hátha a háromból valami szürke, nyugodalmas semmi verődik össze, ami majd elcsitítja a lelkemet. De méltóztatik-e tudni, igen tisztelt professzor úr, hogy mi lett ebből a ravaszul kieszelt érzelemkombinációból?

- Mivel itt már a patológia felé hajló bonyodalmakról van szó, azt hiszem, hogy mint orvosnak nem lesz nehéz kitalálnom. Sőt ha több figyelmet szentelt volna a dolognak, ön is kitalálhatott volna mindent már előre... Annyi egészen bizonyos, hogy a két félelmes emlék nemhogy megenyhült a színhely viszontlátása alkalmával, hanem csak kiújult és gyötrőbbé vált. A kedves emlék pedig?... Van-e fájdalmasabb valami, mint a régi, drága tájat újra látni - pusztán, elhagyottan, őnélküle, aki a boldog emléket reánk sugározta és azok nélkül, akik tanúi voltak a boldogságunknak?... Mily nyugtalanító és leverő a tudat, hogy a többiek azóta már száz új impresszión gázoltak keresztül, vagy hogy a dolgaik után szaladgálnak és talán nem is emlékeznek már a boldogság völgyére, vagy ha igen, csak úgy, mint egyébre, ami véletlenül keresztezte az útjaikat... Talán a vetélytársat, talán a legnagyobb ellenségünket is szívesen látnánk magunk mellett, csak valaki is lenne ott a régiek közül!... Nos, eltaláltam?

Róbert szomorúan bólintott.

- Tökéletesen!... Csak akkor tévedett a professzor úr, amikor prejudikált a tudásomnak, mondván, hogy mindezt nem találtam ki előre, holott kitalálhattam volna... Hátha tudtam, mi vár rám? És elmentem mégis, mert nincsen titokzatosabb és komplikáltabb valami, mint az emberi lélek!... Nem emlékszik-e olyasmire, kedves professzorom, hogy amikor a foga fájt, valami ismeretlen hatalom arra ösztökélte, hogy harapjon rá a fájós fogára?... Hiszen az a nyugodalmas semmi, amire rátalálni reméltem, az maga a legfélelmesebb lakótárs az eltűnt boldogságok csarnokában. A hajótörött napokig hánykolódik a tomboló vízen, végre a hullám kidobja a szárazra, akkor holtra fáradtan hanyatt fekszik és felsóhajt: végre megnyugodtam! Aztán körültekint: sehol senki és a könny úgy ömlik a szeméből, mint a ruhájáról a tengervíz... De hogy a lírából elég legyen: mi természetesebb, mint az, hogy a háromszor való sikertelenség útján felbukkant bennem az utolsó menedéknek, a barátságos, tágas és szellős csermelyhidasi kocsmának a képzete?... Az ilyen hely akkor sem üres és elhagyott, ha nincsen is ott senki a megszokottak közül, mert a milliószor elmondott kocsmai humorkák mintegy petrifikálódnak és vastag patina alakjában rárakódnak a falra, az őslakók kedvenc poharai összecsendülve beszélgetnek egymással, a cigánymuzsika akkordjai belefúródnak a tölgyfaasztal repedéseibe és ha nekik való ember téved a szomszédságukba, halk pengetéssel életre kelnek.

- Kedves fiatal barátom - mondta Stefanidesz nevetve -, ön oly meggyőzően, annyi becéző szeretettel beszélt a tárgyról, hogy... hogy... Tudja mit?... Sétáljunk át Csermelyhidasra!... Vacsora előtt megiszunk egy korsó sört... Ha velem van, nem féltem önt!

- Áh! A költészet hatalma!... Gyerünk, mégpedig sietve!

A doktor felcsapta csodálatos taplósapkáját és megindultak.

- Nos, folytassa kedves barátom, mit tudott kieszelni még, hogy a rendelkezéseimet lehetőleg betartsa?

- Miután az emberek között nem tudtam feltalálni azt, amit kerestem, kísérletet tettem a könyvekkel. Kaptam két igen érdekes olvasmányt öntől, kedves professzorom. Az egyik annak a kiváló, modern olasz tudósnak Róma történetéről írott műve, akinek most hirtelenében nem jut eszembe a neve, a másik pedig az ugyancsak olasz Scapinellinek Idegen Világokban című könyve... Azonban...

- Azonban...

Azonban amikor az ember a történelmet olvasgatja, valahogy úgy érzi, mintha a régi emberek egyáltalán nem is ismerték volna az élet szennyes komiszságait, mintha csak örökös, pompás színdarabot játszottak volna, amelyben a hősök sem haltak meg komolyan, ha a dárda belefúródott a mellükbe, csak valami örök értékű búcsúmondással az ajkukon, festői pózban lerogytak volna, hogy nyomban azután elmenjenek valami pompás lakomára és ott az eseményeket boldog, meleg vetélkedéssel megbeszéljék... Mennyi különös elképzeléssel tölti el az ember egy-egy dallamos, ódon, történelmi név!... Messala!... Cleopátra!... Hamilcar!... Vagy: Mária Antoanett!... Navarrai Henrik!... a Bourbonok!... El tudja ön képzelni, kedves professzor úr, hogy Messalának gyomorgörcsei voltak?... Vagy nem szeretné-e képen törölni azt a szentségtörőt, aki nyíltan meg merné mondani, hogy a varázserejű Phryné még csak langyos vízzel, de szappan nélkül mosta habtestét?

- Jó, jó! - legyintett a doktor. - Ez mind igen szép és okos dolog, de ezeket nem ön találta ki, fiatal barátom, hanem egyik zseniális írónknak Régi ismerős című regényében olvasta.

- Igaz, ez azonban semmit sem változtat a dolgon. Professzor úr sem a levegőből horgászta ki a tudományát, hanem a professzoraitól hallotta... De hadd folytassam!... Ezeket a pompás elrévüléseket, ezerszínű elképzeléseket, gyönyört hozó lebágyadásokat mindenkinek megadja Clio, aki szerelmes bele. De aki már kiábrándult belőle, annak fügét mutat, mint a szépasszony, aki tréfa alá rejti a bosszúságát, hogy az illető nem a rabszolgája többé!

- Önben egy jobb fajta lírai költő veszett el!

- Ha türelemmel végighallgat, a jobb fajtá-t ki fogja javítani elsőrangú-ra!

- Jóságos isten!... Van még tovább is?

- Ne aggódjon, kedves professzorom!... A rómaiak történetével már végeztem, most még csak arról akarok beszámolni, hogy miért nem értem célt a másik munkával sem, azután már készen is vagyok a beszámolómmal. Különben se felejtsük el, hogy mindezekkel csak páciensi kötelezettségemnek teszek eleget önnel szemben!... Tehát amikor még az Idegen Világokban-t olvastam, ahelyett, hogy szórakoztam volna, ismét az a nyomasztó érzés nehezedett rám, amelyet már korábban is gyakran elszenvedtem, ha soha nem látott távoli nagyszerűségek jelenítődtek meg előttem. Ha a Yellowstone-park gyönyörűségeit, vagy a Colorado kanyonjait látom, vagy azokról olvasok, olyan kicsinynek és nyomorultnak érzem magamat, mint érezné magát a katicabogár, ha eltűnődnék a maga dolgai felett, amikor a jegenyenyár tövében mászkál a fű között... És milyen szánalmassá és nevetségessé lesz ilyenkor minden, ami most oly igen érdekel!... Isten bocsásson meg nekem, de még a művészetnek, főleg az irodalomnak azok a termékei is összetörpülnek előttem ilyenkor, amelyek a mi kis bogáréletünk mindennapi nyavalyás zakatolásából, sápkóros szerelmeiből veszik a tárgyukat.

- Ezt az érzést magam is ismertem, de én már leszámoltam vele - mondta a doktor és levette taplósipkáját. - Tudja hogyan?... Egyszerűen úgy, hogy elkezdtem egzotikus történeteket olvasni és bár a másodiknál még magam előtt is titkoltam az érzéseimet, a harmadiknál már kénytelen voltam bevallani, hogy azok bizony meglehetősen unalmasak, legalább nekünk, mert nem tudjuk magunkat beléjük képzelni, vagy ha tudnánk is, már eleve érezzük, hogy ez az elképzelés untatna és kifárasztana bennünket. Azután meg higgye el, kérem, hogy mégis csak ez a mi kis világunk az igazi, mert a leghíresebb utazó is csak otthon van mindig a lelkével és amikor átkel a Himaláján, valahol, a tudata valamely ismeretlen sikátorában ott bujkál a meggyőződés: milyen jó lesz majd egyszer otthon, a meleg kályha mellett mesélni mindezekről a feleségemnek, vagy a kedvesemnek!... Az aranyásó sem Clondyke-et tartja az igazi otthonának, a kincsét ő is csak hazaviszi magával a csendes, vidéki városba, vagy beledobja a nagyváros forgatagába.

- Ez bizony valószínű - mondta Róbert -, de erre persze előbb kellett volna gondolnom. Hanem most már mindegy!... De tudja-e azt, igen tisztelt professzor úr, hogy legalább egy negyedórája állunk már itt, a csárda előtt és ahelyett, hogy belépnénk, különféle bölcsességekkel tömjük egymást?

Beléptek és leültek a hűvös, tágas teremben, ahová akkor már kezdtek beszállingózni a helybeli, zsírszagú notabilitások is. Az egyik sarokasztalhoz vonultak és nagyot húztak a frissen csapolt sörből.

Róbert pár percig hallgatott, majd tűnődve, halkan azt mondta:

- Azt hiszem, az előbb hazudtam, mert nem az óceán végtelen síkja és nem a Kordillerák ormai tesznek engem kicsinnyé, nem ezek törpítik körülöttem a világot játékszerré, hanem ez a kis hitványság, ami nemsokára porrá omlik az ujjaim között!

Tárcájából gondosan becsomagolt, elhervadt violacsokrot vett elő és odatette azt az asztalra. A csokorra cédula volt erősítve, rajta a felírással:

- Szeretlek és imádkozom érted!... Matild.

- Amikor egyszer, már mint lábadozó, egyedül feküdtem a szobámban, a nyitott ablakon keresztül ez repült be hozzám, és odaesett egyenesen a takarómra!

A professzor szórakozottan felvette a csokrot, megpörgette barna, csontos ujjai között és kedvetlenül azt mondta:

- Ismerem!

- Ismeri?... Lehetetlen!

- Pedig ismerem, és majd azt is megmondom, hogy honnét, csak előbb valami egyebet szeretnék mondani önnek... Lám, ön panaszkodik, hogy semmi sem segít a kedélybaján!... Tudja, mit tennék az ön helyében?... Elkezdenék a lehető legprózaibb dolgokkal kínlódni, vesződni, így például mindenek előtt azzal a kérdéssel, hogy mi is lesz a jövőben a pénzügyekkel?

- A pénzügyekkel!?... Nem értem!

- Nos igen!... Miután ön az édesanyja legbarátságosabb ajánlatait is mereven visszautasította, okvetlenül kell valami tervének lennie azt a kérdést illetően, hogy magát a jövőben is elláthassa pénzzel - hiszen ön szeret költeni -, mert azt csak nem hihetem, hogy egy huszonhat éves ember a távoli rokonától fog kérni naponta zsebpénzt, aki hozzá még a vendéglátó gazdája is!

- Tudom, hogy kire gondol ön - mondta Róbert idegenkedve -, de amint eddig sem kértem tőle, úgy az ilyesmi a jövőben sem fog eszembe jutni... Most azonban a leghatározottabban felkérem önt...

- Csak türelem!... Természetes, hogy nem kért, mert hiszen eddig bőven futotta abból a pénzből, amit még annak idején hazulról hozott magával!... Ez a készlet azonban most már bizonyára kifogyott, és éppen ezért kérdem, hogy mi a terve a jövőre nézve?... Ne úgy feleljen nekem, mint felelt volna az egyik spanyol grand a másiknak, hanem mint a páciens kell hogy feleljen az orvosának, aki a többi között annak a lelkiállapotáért is felelős!

Róbert lehajtotta a fejét és pár pillanatig tűnődött.

- Kérem, professzor úr - mondta aztán békülékenyen -, valami fátyolos homály borong előttem, amiből csak itt-ott ütközik elő egy-egy félig tiszta kép, amely összefüggésben látszik lenni azzal, amit ön rám olvas. Ez az ostoba eset, a hetekig tartó lázálmok mindent felforgattak előttem. Nagyon szépen kérem tehát, hogy mondjon el mindent, amit rólam tud, amit felőlem feltesz, vagy bármit is összefüggően, világosan és főként a legnagyobb őszinteséggel!

- Legyen úgy, amint óhajtja - mondta az orvos -, elmondok mindent, bár a mondókáimat valami bocsánatkérés-félével kell kezdenem, mert amint látom, nem emlékszik semmire, és ennélfogva nem is felelős semmiért!... Vagy emlékszik talán arra, hogy az édesanyja, a testvérbátyjával együtt, itt volt azalatt, amíg ön beteg volt?

- Természetesen!... Hiszen amikor elmentek, bár kissé szertartásosan, de a legközvetlenebb hangon búcsút is vettem tőlük!

- Helyes!... És a korábbi dolgokra?...

- Mint zagyva ködképekre, hellyel-közzel azokra is emlékszem, de ma már nem tudnám megmondani, hogy hol és mikor folynak össze az álomképeimmel!

- Akkor tehát kezdjük az elején!... De egyetlen pillanatra se felejtsük el, hogy még mindig a páciensemmel beszélek, a legteljesebb jogokkal felruházva!... Már régen el vagyok tökélve, hogy ezeket a dolgokat megbeszélem önnel, de vártam, amíg új erőre kap. Most itt az idő, sőt amint látom, az utolsó óra, mert ön még mindig hervadt csokrokkal és még hervadtabb nőkkel bajlódik - amiben nota bene némileg magam is hibás vagyok -, amikor más fiatalember az ön korában és helyzetében sokkal okosabb dolgokról is tudna gondolkozni. Elmondok tehát mindent, amit tudok, de azért ne tartson semmiféle nagyképűsködéstől, nem fogok atyáskodni önnel szemben, és nem mondok egyetlen szóval sem többet, mint amennyit valóban tudok!... A múlt hó huszonharmadikán, tehát a kirándulást követő napnak hajnalán önt ájultan, összezúzva találták meg a patak medrében. Viola kisasszony mindjárt korán reggel átizent értem, én nyomban felkerestem önt, és megállapítottam, hogy a nagyfokú meghűlésen kívül nemcsak sebláza, hanem idegláza is van. Bocsássa meg utólag, de eleinte valamennyien az alkoholra gyanakodtunk, de ez nem tartott sokáig, részint mert Rényi, akinél az éjszaka utolsó óráját töltötte, kijelentette, hogy szó sem lehet nagyfokú részegségről, részint meg, mert Viola annyi titkolt, de eltitkolhatatlan féltéssel ápolta önt és oly óvatosan elkerült velem szemben minden konkrét nyilatkozatot, hogy én nyomban kikapcsoltam az első feltevésemet, nagyon jól tudva, hogy komolyabb dolgokról van szó. Később, amikor egy újabb lázrohamában ezt a csokrot megmutatta nekem, természetesen már mindent tudtam, hanem akkor még csak ennyiben állt a dolog!... Még ugyanaznap sürgönyöztek az édesanyjának, aki másnap este már meg is érkezett az idősebb fiával, az ön testvérbátyjával együtt. Csak másnap, amikor ön már higgadtabbnak látszott és a láza is alábbhagyott, engedtem őket önhöz, és a találkozáson magam is ott voltam. Más nem volt jelen. Az édesanyja becézte, kérlelte önt, kikérdezte a tervei felől és azt mondta, hogy szívesen megtesz önért mindent, amit az édesatyja végakaratának megsértése és a másik gyermek megrövidítése nélkül megtehet, ön azonban mindent a leghatározottabban visszautasított. Határozottan emlékszem, hogy szóról szóra a következőket mondta:

- Kedves anyám, amit ő keresett, az legyen a testvéremé!... Nekem semmi közöm sincs őhozzá, amint neki sem volt semmi köze énhozzám!

Az édesanyja sírt, a kezeit tördelte, a testvére fel volt háborodva, én vigasztaltam őket, hogy én siettem el a dolgot, nem lett volna még szabad megengednem a találkozást, mert mindezt csak a hagymáz mondatja önnel - hiábavaló volt minden!... Az édesanyjának másnap hosszabb megbeszélése volt Berenczeyvel, de önnel többé nem beszéltek, csak a búcsúzás alkalmával, amikor ön már valóban nyugodt volt!... Ennyi az egész, amit tudok, és ezért kérdem, hogy mik a további tervei?...

Róbert lehajtotta a fejét; most már tisztán emlékezett mindenre.

Látta az édesanyját, közvetlenül maga előtt, amint ott ült az ágya szélén, és visszaemlékezett arra a titokzatos, szilaj ösztönre is, amelyik valósággal kényszerítette őt, hogy elmondja mindazt, amit mondott.

Hanem most, hogy elképzelte, mennyit szenvedhetett azóta az édesanyja, rettentően nyomorultnak érezte magát.

Pedig nem volt igaza. Vagy helyesebben: csak félig volt igaza.

Mert annyi bizonyos, hogy az édesanyja állandó lelki gyötrelmek között élt a találkozás óta, de ezekből a gyötrelmekből jóval több jutott a leleplezett, megszégyenített, legszentebb titkától megfosztott nőre, mint a fiától talán örökre elszakadó anyára. Ez súlyos, szinte természetes vádnak látszik, pedig egészen tisztán megérthető, nem is számítva azt, hogy az érzések függetlenek az akarattól, és így az ő esetében szó sem lehet szándékosságról, amiből bárminő felelősség fakadhatna.

Asszonyságának első idejében gyönyörteljes fájdalommal rejtegette, őrizte lelkében első, igazi, nagy szerelmének emlékét, amit a regényes viszontlátás lángoló, izzó odaadássá lobbantott, és amit később, mint drágagyöngyöt, a tulajdon lelkéből átrejtett a titokzatos kis jövevényébe, hogy annak égszínű szemén keresztül megláthassa, amikor akarja - de múlt az idő, és a mintaférj lassan, észrevétlenül egyre közelebb férkőzött hozzá, és nagy, erős lábával simává tiport maga körül mindent: a lágy hajlású vonalakat, az édes bizonytalanságokat, és a hajladozó, libegő, törékeny lelkeket egyaránt. Nagy úr a férfi, de csak a férfi - majdnem olyan nagy, mint aminő kicsiny és szánalmas a nem-férfi... Azután ismét múlt az idő, és a szerelem kékszemű kis emlékéből szilaj kamasz lett, akit a fattyúvér titkos ösztönzése kilendített a tiszta élet egyensúlyos nyugalmából és becsalogatott az éjszaka fekete ingoványai közé. Később ennek is vége lett, mert elszakadtak egymástól, mialatt a másik gyermeknek, az igazinak bőven jutott ideje, hogy az anyjával való magukra maradottságukat és egymásra utaltságukat ösztönösen is segítségül véve, egyre inkább összeforrjon vele. Végre most, összetalálkoztak újra, és akkor elszakadt a régi kötelék legutolsó szála is: a régi bálvány helyén haldokló, ziháló, hófehér aggastyánt talált, a régi szerelem gyümölcse pedig ott, a másik előtt kihívóan a szemébe dobta, hogy tud mindent, és hogy nem is kíván elfelejteni semmit. A fiatalember talán a láz öntudatlanságában mondta azt, amit mondott, de ő is csak az ösztönét követte, mert bizonyára megérezte, hogy nem az ül ott többé vele szemben, aki valaha átölelte a nyakát és boldog, zagyva titkokat suttogott a fülébe.

- Most már megérti ugye, miért kérdeztem az előbb, hogy mik a tervei a jövőre nézve, főként a pénzeket illetően. Nem akartam ajtóstól rohanni a házba, azért csak a zsebpénzzel kezdtem, de ön bizonyára megértette, hogy itt sokkal többről, magáról az életről van szó... Az égre kérem, be ne várja az utolsó órát, amikor már a kényszer intézi a dolgait, nem önmaga, mert az a legszörnyűbb mindenek között! Mert higgye el, csak a mesékben vannak afféle naiv és primitív fordulatok, hogy a szegény emberhez, amikor már csaknem éhen hal, csak eljön ám ez meg az, és segít rajta!... Nem igaz!... Először pénzt kell kerítsen a föld alól is, akkor majd csakugyan jön, ha fátumszerűen is, a segítő, akkor majd csakugyan történnek kedvező véletlenek, de addig oly hideg és mozdulatlan minden, mint a befagyott tó tükre... Ne gondolja kérem, hogy egynémely orvosi jogaimmal visszaélve itt talán kegyes exhortációt tartok önnek!... Szó sincs róla!... Erről különben maga is meg fog győződni, ha még valamit elárulok önnek. Azalatt, amíg ott tartózkodtam önöknél, módomban volt nehányszor Berenczey úrral beszélhetni, és mint orvos mondhatom önnek, hogy ennek a drága jó úriembernek az élete egyetlen hajszálon függ csupán. Lehet, hogy ez a hajszál még évekig sem szakad el, ha nem akad, ami erőszakosan elszakítsa, de ha bármi jön is közbe váratlanul, azonnal vége mindennek! Belátja tehát, hogy csak a szeretet beszél belőlem?

Róbert nem felelt.

- És hogy újra ne kelljen kezdenem ezeket a kínos dolgokat - folytatta a professzor -, nyomban azt is megkérdezem öntől, hogy mindezek után mi a szándéka azzal a nővel, aki... de hiszen úgyis tudja, hogy kire gondolok!

Róbert most sem felelt.

Jól esett neki, hogy az orvos nem említette Matild nevét, mert amikor az Berenczeyről beszélt, a szeme lehunyódott és tisztán látta önmagát, amint azon az éjszakán ott csúszott a leány előtt a földön, és annak tekintete várakozón, kérdően fonódott össze az övével. Érezte, hogy a keze hideg és nedves lesz, és megint lecsapott rá a gyilkos halálvágy, amely szinte a testi szerelem bujtogató ösztönzésével hajszolta a megsemmisülés felé. De aztán mérhetetlen, keserű harag öntötte el; úgy érezte, hogy mint az űzött vadnak az ebeket, le kell ráznia magáról azokat, akik beleragaszkodtak és húzzák, vonszolják a szakadék felé. Titkon, gyűlölködve vizsgálta a professzor éles, múmiaszerű arcát, villogó szemét... akkor szerette volna torkon ragadni és a félelemtől el-elcsukló, sikoltozó hangon a fülébe kiáltani, hogy legyen átkozott ezerszer, mert ő hajította el azt a követ, amely azóta a reáragadt szennytől és sártól óriásra duzzadva gördül vele szemben lefelé a lejtőn, amelyen ő körmét a földbe vájva is szeretne visszakapaszkodni, de hiába minden, mert egy ibolyakék szempár nevetve nézi a küzdelmét, és ő érzi, hogy az ereje lankad.

Hirtelen boldog, hűvös nyugalom öntötte el a lelkét.

- Azzal a leánnyal nincsen már többé semmi szándékom! - mondta nyugodtan, azután elővette újra a féltve őrzött, elhervadt kis csokrot, összetépte és ledobta a földre. - Elvégeztetett!

A professzor vértelen ajka felett hideg, fölényes mosolygás árnya vonult el.

- Így szeretem önt! - mondta aztán mély, zengő hangon -, ha néha majd visszaemlékezik a megtérésére, gondoljon reám is szeretettel.

A kocsmáros kéretlenül is új italt tett eléjük; koccintottak.

Róbert, amikor a csokrot elhajította, úgy érezte, hogy hideg, nyálkás kígyó siklik le a kebléről, ami aztán megtelik emberszeretettel és életörömmel. Mohón itta a jéghideg italt, és amikor a poharat letette, mély lélegzetet vett, hogy boldog hadarással, gyorsan elmondjon mindent öreg barátjának, hogy eldicsekedjen vele: nincsen oka a jövőtől félnie - de az utolsó pillanatban erőt vett magán... Hátha az orvos akkor is csak hűvösen, fölényesen mosolygott volna?...

Valami arra csiklandozta, hogy nyugodtan, derűsen hazudjon.

- Ami pedig a jövőbeli terveimet illeti - mondta -, abban az esetben is, ha Berenczey, ne adja Isten, meghalna, azt hiszem, hogy mint fizetett tisztviselőnek tudják majd annyi hasznomat venni itt a birtokon, hogy ne legyek a terhükre!

Amikor kiléptek, a professzor azt mondta, hogy ő majd előresiet a vacsora iránt intézkedni, Róbert pedig azalatt sétáljon egyet, hogy jobb legyen az étvágya, mert ma este a kedvenc ételét fogja kapni.

Róbert tehát lekerült a gyalogútra, és céltalanul bolyongott fel-alá régi, diákkori tréfákat mondogatva magában, mert nem akart az elmúltakra visszagondolni. A belső viharok kimerítették; most nem akart semmi mást, mint vidám lenni és pihenni.

Amint ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, a dűlőúton, vele szemben az öreg Schmidtné alakja tűnt fel.

- Jó estét kívánok, édes jó tántikám! - mondta Róbert, a karjait kitárva feléje. - Hol jár itt, ahol a madár sem jár, kivéve a magamhoz hasonló jómadarakat?

Az öregasszony boldogan, vidáman nevetett és átölelte a fiatalembert.

- Óh, mennyire örülök, hogy már ismét vidám és tréfás, mint volt azelőtt!... Jól érzi már magát?... Higgye el, kérem, hogy nem érdemes... nem érdemes... no de hagyjuk ezt!... Én bizony csak bolyongok, amerre öreg lábaim visznek, mert mit is csinálnék otthon egyedül?... Matild átment Hárshegyi grófékhoz, hogy az eljegyzési ünnepélyre megrendelje a vadhúst!...

- Az eljegyzésre? - kérdezte Róbert csodálkozva, de nyomban aztán megint az az érzése volt, hogy hazudik és színészkedik, mert tisztán állt előtte, hogy a két újság közül, amelyeket most hallott, nem az eljegyzés érdekelte jobban.

- Ön még nem is tud felőle? - kérdezte az öregasszony. - Bizonyára az alatt határozták el, amíg ön beteg volt, és talán meg akarták önt lepni!... Rényi úr a jövő héten el jegyzi magának Viola kisasszonyt, és az őszön már el is viszi őt közülünk magával!

- Ah, ma nagy, fontos nap virradt rám! - gondolta Róbert diadalmas, tiszta örömmel -, ma a gonosz szellemek egyenkint elhagynak, mint a megszállottat elhagyta a sátán, amikor az Üdvözítő rátette szent kezét a beteg fejére. - Isten áldja meg őket, és legyenek boldogok! - mondta hangosan, és érezte, hogy ennél tisztább imádság még gyermekkorában sem hagyta el az ajkát.

- És az én kedves, fiatal barátom, hol jár erre, és miben töri megint ezt a drága, okos fejét? - kérdezte Schmidtné szerető hízelgéssel.

- Ezt a drága, okos fejet ugye - mondta Róbert nevetve -, amelyet az ön kedves, fiatal barátja három héttel ezelőtt is oly sikeresen tört, hogy majdnem összetörte a patak parti sziklákon... Nos, Stefanidesz professzorral ittunk itt a csermelyizéi kocsmában, most sétálok egyet, és aztán visszamegyek hozzá vacsorára!

- Stefanidesz professzorhoz?! - kérdezte Schmidtné és azzal az istenfélő, gyászos rémülettel tekintett a fiatalemberre, amelyik csak a babonás, gyermekes öregasszonyok szeméből szokott elősugározni. - Ismerik egymást személyesen?

- Sőt, a lehető legjobb barátságban vagyunk!... Gyakran töltöttük már együtt az estéket és az éjszakákat.

- Nem jól teszi, kedves fiatal barátom, nem jól teszi!... Gonosz annak a teste, a lelke és bajba dönti azt, akit a sorsa vele összehoz!

- Bizonyára maga is hallott a csontvázról, ugye kedves Schmidt mama? - nevetett Róbert.

- A fene, aki megette a gazemberit... nem csontváz kell annak, hanem jó friss, véres asszonyhús!

- Minő szerencse, kedves mamám, hogy én nem vagyok asszony, és így nem kell félnem, hogy a vacsora helyett tévedésből engem fog megenni!... Egyébként kitől hallotta mindazt, amit felőle tud?

Schmidtné elpirult, megköszörülte a torkát, azután gyors ütemben legyintgetni kezdett a kezével. A felelősséget hessegette el magától, amit oktalan fecsegésével felpiszkált.

- Nem hallottam biz én semmit senkitől, de hiszen elég annak jobban a szemébe nézni...

- Áh! - kiáltotta Róbert gonoszul -, tehát a kedves mama...

Schmidtné mélységesen elpirult és óvólag felemelte a kezét.

- Isten bocsá'...! Nem ilyen vénasszony kell annak!

Róbert feléje nyújtotta a jobbját búcsúzóra, amit az öregasszony hosszasan ott tartott a magáéban. Róbert sem mozdult; mindketten tudták, hogy még valamit el kell intézniök.

Róbert lehajtotta a fejét és halkan azt kérdezte:

- Mikor ment el hazulról?

- Még délután - mondta az öregasszony, szintén halkan. - Már útban kell lennie visszafelé, amint megbeszéltük... hiszen éppen őeléje megyek!

- Akkor Isten vele, kedves Schmidt mama, én elmegyek!... Nem akarok vele találkozni többé... soha!

Az öregasszony még bólongatott, még mondott valamit, de a fiatalember már nem hallotta.

Elsietett.

A füle zúgott és szíve veszettül hánykolódott.

- A rongy!... A szemét!... Mily bámulatos gazsággal tudta kigondolni, hogy újra találkozhasson azzal a zsíros, kövér tökfilkóval!

Sietve megindult a professzor klastroma felé, hogy ne kelljen egyedül lennie önmagával. De amikor az út kanyarulatához ért, futva, mint a mániákus, nekivágott a rétnek és pocsolyákon, gödrökön keresztül lihegve rohant az országút töltéséig, és ott lelapult a bokrok közé.

A véletlen úgy akarta, hogy akkor már jöttek is azok, akiket várt.

A leány szaporán beszélt, könnyeden nevetgélt és néha táncos léptekkel előreugrott. A nehézkes, mafla sváb ilyenkor szomjasan nézett utána, de nem gyorsította meg a lépéseit.

Pontosan ott álltak meg előtte.

Ott a leány kezet nyújtott Lorschnernek és azt mondta:

- Köszönöm, hogy idáig elkísért, de most már menjen vissza, mert valószínűleg eljönnek elém, és nem szeretném, ha hírbe hoznának bennünket!

Még várt nehány pillanatig, de amikor az erdész csak nehézkesen hajlongott, megvetően végigmérte:

- Tökfilkó!

A leány sietve megindult, és nem tekintett vissza.

Róbert pár pillanatig mozdulatlan maradt, azután a bokrok között bujkálva futva megindult az országúttal párhuzamosan a leány után. Közben elővette reszkető kezével a zsebkését és halk rebegéssel könyörögni kezdett:

- Isten, Isten, csak még most segíts meg és állj elém!

És az Isten odaállt eléje.

Megbotlott az egyik fa kiálló gyökerében, térdre esett, és a kés kihullott a kezéből.

Tíz perc múlva benyitotta a templáriusok apátságának ajtaját.

- Jó estét, kedves professzorom!... Elkéstem talán?

                                                               *

Hazafelé odasompolygott a piros tetejű ház ablakához, és megcsókolta az üveget, amely mögött a leány aludt.

- Aludj csak, te szőke ringyó, aludjál csak, én szép kedvesem! Holnap elviszlek magammal, megszöktetlek a saját izzó, mérges véred elől, és azután nem leszel másé, csak az enyém!

Fütyörészve, boldogan sietett át az éjjeli harmattól nedves lankáson; terve az utolsó pontig ki volt dolgozva. Odahaza hanyagul ledobálta magáról a ruháit, hogy minél előbb egyedül lehessen az álmaival, és akkor a kabátja belső zsebéből kicsúszott a tárcája, és odaesett eléje a padlóra. Gyászos, hideg, reménytelen csattanással zuhant a hófehér deszkapadlóra, mint a földhöz vágott varangy, és kiadta a lelkét. Kopott, rongyos papírdarabok, rothadt éjszakai emlékek csúsztak ki belőle, és közöttük ott gunnyasztott az utolsó bankjegy, amely a magával hozott nagyobb mennyiségű pénzből megmaradt. Könnyelmű nyegleséggel nézte a gyászos bukást, már nevetett is volna felette, de hirtelen felemelte a kezét és eltakarta vele az arcát.

- Vége mindennek!

Végigdobta magát az ágyán, és belemerült az első szegénység álmokkal átszőtt, gyönyörteljes, fájdalmas delíriumába, amihez csak kettő van fogható: a szerelmes remete álma, aki Veronika szent stigmától lobogó kendőjében hullatja vágytól izzó könnyeit és a rab látomása, aki minden éjjel kisurranik a börtönéből és felkeresi elhagyott feleségét. Amint a szemét lehunyta, nyugodalmas derű szállt reá, mert nyomban tudta, hogy csak ostoba véletlen az egész, amiből gyermekjáték a szabadulás, de ahogy a képzelete erre is, amarra is kinyújtotta reménytől izzó csápjait, és ahogy azok itt is és amott is beleütköztek a hideg valóságba, a homloka elhidegedett, és az ujjai remegve doboltak az ágy hűvös deszkáján.

Odakinn felharsant a zivataros ég távoli zengése, de ő azt hitte: a láz dobol a fülében, hanem akkor a szomszédos szobák valamelyikében a kis eszelős felsírt álmában, úgy, mint akkor, amikor a levelet átadta és a félelmes hang olyan volt, mintha az elkárhozott lelkek csalogatnák magukhoz az új társat.

- Megyek már!... megyek már!...

Lehunyta ismét a szemét, mert még reménykedett, hogy csak álom az egész, de amikor szédülni kezdett, riadtan felugrott, odatámolygott a szoba közepére, ott letérdelt és hangosan, újra azt mondta:

- Elvégeztetett!

De az arca most halálsápadt volt, mert tudta, hogy most valóban elvégeztetett.

 

                                                               5.

A professzor, amikor egyedül maradt, eloltotta a háromkarú tartóban lobogó gyertyákat, kitárta az ablakokat, és utánanézett a távozónak.

A csillagfényes éjszakán tisztán kivehette, hogy odasurrant a piros tetejű ház ablakához, és akkor az arcán megint átrebbent a hideg, fölényes mosolygás árnya.

Megvárta, amíg a fiatalember továbbmegy, akkor újra meggyújtotta a gyertyákat, a zsebóráját kitette maga elé az asztalra, azután elővette a sakktáblát és a bábukat nyugodtan, megfontoltan felállította.

Néhányszor fel-alá járt a szobában, valami szabatos, szigorúan körülzárt mondaton törte a fejét, és amikor azzal végzett, odaült a tábla mellé, és lejátszotta ezredszer is a mesterjátszmát, amelyet a nagy Morphy játszott Anderzennel ezernyolcszáz-ötvennyolcban Párizsban, és amelyet már kívülről tudott. Vértelen, sovány ajkával kiélvezte minden húzás minden gyönyörűségét, de még nem juthatott el odáig, hogy a sötét bábok nevében feladhatta volna a játszmát, amikor a hirtelen feltámadott szél becsapta a színes üvegablakot.

Riadtan felállt és kitekintett.

Az előbb még csillagos ég akkor már koromsötét volt; a fekete felhőkárpitot csak itt-ott szakította meg egy-egy távoli villám fellobbanó fénye.

Aggódva tekintett az órájára: pontosan fél kettő volt éjfél után.

Akkor újra kitekintett, és látta, hogy a szélben hajladozó fák között surranva nőalak közeledik a ház felé.

Mosolygott, a világot ismét kioltotta, és feltárta a ház ajtaját.

Amikor az éjszakai látogató megérkezett és besurrant a jól ismert kapubolt alá, gondosan bezárta mögötte az ajtót, odaölelte magához és bevitte a sötét szobába. A látogató ott fáradtan leroskadt a kerevetre, ő pedig odatérdelt eléje, a fejét odavonta magához, és hosszan, boldog sietéssel suttogott a fülébe. A nő nem felelt, csak hűvös, bársonyos kezével megsimogatta az előtte térdelő férfi fonnyadt, szürke arcát.

- Tudod, hogy elszakadtam mindentől és mindenkitől - mondta az akkor, és megcsókolta a nő kezét -, csak azért, hogy eljöhessek utánad, hogy itt lehessek a közeledben, amikor te talán csak puszta szeszélyből, vagy mert féltél a botránytól, amibe engem az ellenségeim kevertek, vagy mert itt többet és jobbat reméltél - ki látna bele a te lelkedbe? - elhagytál engem és elhagytad a gyermekedet... Tudod, hogy tönkrementem, hogy nem maradt semmim, tudod, hogy a szegénység egyre szorosabban fonódik körém, hogy szinte érzem már a fojtogatását, mert az utolsó pénzem volt az, amelyen ezt a bagolyvárat megvettem, hogy port hintsek az emberek szemébe - és azért mégis arra kérlek, mint legutóbb is, hogy várj az őszig, amikor a leány már nem lesz az apja mellett... Az út kész, tőled függ minden... ha pedig közben a sors is úgy akarná, elkerülhetnénk a szörnyű kockázatot, az örökös rettegést!... Mindenre kérlek: várj!

De a nő nyugodtan, hidegen, tagadóan ingatta szőke fejét.

- Nem várok!... Ma éjjel megcsókolta a hideg ablaküveget, ami elválaszt tőle, most beteg és őrült a szerelemtől, később talán, amilyen hitvány és ingatag, másként lesz minden... most kell cselekedni!

- Ne, ne még! - esengett a szerelmes öregember -, ne még!... Hiszen ha megtörténik is, a pénz még mindig nem lesz a kezedben!

- Az nem - mondta nyugodtan a nő -, hanem kezemben lesz az, aki a pénzzel rendelkezik!... A többi aztán jó szerencse dolga!

- De ne felejtsd el, hogy a szerencsének nem istene, hanem istenasszonya van, akivel szemben a te hatalmad megszűnik!

- Akkor tehát majd őt, a férfit küldöm magam helyett, hogy udvaroljon neki!... Ahhoz pedig ért, kitűnően ért, mert a vére sűrű és izzó, mint a sátáné!

- Ne szólj!... ne szólj!... - rimánkodott a férfi térden csúszva -, nem szenvedtem-e már eleget miattad?

- Ha majd a számadásaink tiszták lesznek, elmúlik minden, mint az álom!

- De kibírom-e odáig ezt a földöntúli gyötrelmet?

A nő vállat vont és hidegen azt mondta:

- Megvénültél, erőtlen, akarattalan csecsemő lett belőled!... Emlékszel-e még, amikor a hajamnál fogva rángattál a földön és lábaddal tiportál a mellemre!?... Pedig akkor még csak csitri voltam!... Meg kell lennie!... Gondolj arra, hogy azután már csak a tied leszek, senki másé!

Az orvos vijjogva, nyöszörögve csókolta a nő kezét, majd átszorította a derekát és vonni kezdte maga felé, de az gyengéden eltolta, felállt és megindult az ajtó felé.

- Sietnem kell, mielőtt a zápor lerobbanik!

Kilépett.

- A jó csillagod segítsen meg, édes, drága mindenségem! - mondta az orvos, és kitárta utána a karjait.

Akkor már az egész égbolt lángban állott, a zengés hangja egyre közelebb vonult, és nem szűnt meg egyetlen pillanatra sem.

A nő sietve megindult, de egy pillanatra megállt, és gonoszul mosolyogva visszanézett.

A zápor hatalmas cseppekben megindult; a nő futni kezdett árkon-bokron keresztül. Nem nézte, nem látta a földet, tekintete a villám fel-fellobbanó fényénél a Hárshegyi grófok kastélyát kereste, ahol két rozzant, lesiklott vén gavallér álmodott örökre elmúlt rókavadászatokról és diadalmas mackócsatákról, de velük egy fedél alatt ott aludt a tömény butaságból kiformált Nimród-szobor is, akinek azonban hófehér volt a bőre és alatta az izmok megfeszültek, mint a kötél.

 

                                                               6.

Július huszonkettedikének, Mária Magdolna napjának délutánján, amikor a kékatillás, aranysujtásos hajdúk már elvitték a pecsenyéstálat, édes hazánk és keserű századunk legbutább embere, Rimanóczy, felemelkedett és a torkát gondosan megköszörülve, pohárral a kezében így beszélt:

- Hölgyeim és uraim, felvirradt végre a dicső nap hajnala, amint a költő mondja, amelyen egy ifjú pár valóra válthatja mindazt a sok izzó, szerelmes reményt, amelyet...

- Eláll!... Eláll! - kiáltották a vendégfiatalok az asztal végén, Rényi pedig hirtelen áthajolt az asztalon, és odasúgta az egyik meghívottnak:

- Légy szíves és magyarázd meg ennek a marhának, hogy ez, amit most ülünk, még csak az eljegyzési ünnepély!

Megtörtént, de Rimanóczy nem találta fontosnak az észrevételt.

- Nagyon is jól tudom, fiatal barátom - mondta hangosan -, én azonban, a magam személyében immár az eljegyzés után...

- Eláll!... Eláll! - kiáltották a vendégfiatalok, de mivel mindez egészen reménytelennek látszott, a közeliek lenyomták a szónokot a székére. Az azonban nem vette zokon az esetet, hanem kuncogva nevetgélt és odafordult a bal oldali szomszédjához, egy idősebb úrhölgyhöz.

- Ó, nagyon is jól tudom ám én, hogy ostobaságot beszéltem, de készakarva tettem, mert ez tetszik a nőknek!... Ezért neveznek engem vén kutyulinak és vannak még ma is lényeges sikereim náluk!... Ha például nagyságos asszonyomnak!...

Az úrhölgy tüntetőleg elfordult tőle és a másik szomszédjával kezdett beszélni.

- Ez már a kezdődő szerelem jele!... Engem az ilyesmiben nem lehet megcsalni! - vigasztalta magát Rimanóczy és erélyesen enni kezdett az újabb fogásból.

Az asztalfőn Adelheide kisasszony ült, mert a betegnek megtiltott az orvos minden izgalmat.

Adelheide ma nem viselte az obligát fehér főkötőt, a haja lágy hullámokba volt szedve és a selymes szürkülő fürtök között ott csillogott a diadém, a letűnt idők utolsó emléke, amit még az édesanyjától örökölt. Sötétselyem ruhájában maga volt a legdisztingváltabb elegancia, nyugodt, fehér arca mintha márványból lett volna kifaragva és amíg sötét, hideg szeme gépileg követte a cselédség minden mozdulatát, senki sem sejthette volna azokat a belső izgalmakat, amelyek a lelkét fogva tartották. Magában már régen elkészítette a hangulatát erre a napra, gondosan mérlegelve, hogy az mit jelent és mit nem jelent a számára, de azért most, amikor valóban elérkezett, ő is csak éppúgy másnak talált mindent és mindenkit, elsősorban önmagát, amint ez mindnyájunkkal történni szokott fontosabb változások küszöbén. Az ismeretlen, bizonytalan jövő mindég izgalmas és mindig úgy hat, mintha lelki kezünkben a villamos induktor fogóját tartanánk. Reá nézve ez a bizonytalanság túlnyomó részben ugyan a közeli magáramaradottság szorongásaival volt azonos, mert a jövőjéről már régen gondoskodott és nem volt tőle mit tartania, sőt álmában sokszor látta már az édes szabadságot, amitől vagy harminc éve elszokott - mégis ott függött felette az eredendő kérdés, amely felett már évek óta töprengett: mi lesz, ha Berenczey véletlenül meg talál halni?... Mert hogy reánézve ez az eset is csak bizonyos javakban való gyarapodást fog jelenteni, azt egészen bizonyosan tudta, ezzel szemben azonban ott álltak előtte az új otthonalapítás nehézségei, az új társadalmi elhelyeződés kérdései.

Viola hófehér ruhában, hajában egyetlen szál fehér rózsával ült a vőlegénye mellett, és lángoló arcával, az izgalomtól kigyúlt szemével valóban tüneményesen szép volt. Barátnői ezer kérdéssel ostromolták, ő megfelelt mindenre, nevetett, amikor kellett és amikor nem kellett, de a szeme nyomban azután gondolattalanul, tétován kalandozott a virágillatos semmiben. Az ilyesmi a menyasszonynak jól szokott állni, nem kérdezte senki, hogy mit keres a tekintetével, és akkor még talán nem is tudta maga sem. Bizonyos csak annyi volt előtte, hogy a vele szemben ülő fiatalembernek még a tekintetét is el kell kerülnie, mert már azzal is vétkezne az ellen a jóságos, drága ember ellen, akinek a karjára támaszkodva fogja majd végigjárni az élet útjait. A jövőt valamely selyem finomságú, lágy, ezerszer új alakot és ezerszer új színpompát öltő gomoly alakjában látta maga előtt, amelyet nem mert megérinteni, nehogy az az érintéstől megdermedjen és ezer szilánkra pattanva halálra sebezze a szívét.

- Nos, kedves barátom, miért olyan szomorú?

Ezt Berta kérdezte a szomszédjától, Róberttől.

Berta pünkösd óta is sokat haladt az érdekesség és az eredetiség terén. Most nem a véletlen hozta közéjük, mint akkor, most ő maga rendezte úgy, hogy a nyári szünet egy részét ott tölthesse a rokonánál. Érdekelték az ottani dolgok, mert telve voltak látnivalókkal és hallanivalókkal. Amióta pedig értesült Viola tervbe vett eljegyzéséről, mindezt még fokozta a kellemes tudat, hogy érzelmi bonyodalmak közé fog befonódhatni és senki sem tudja, hogy az ilyesmiből miként fog kikerülni, és ez már magában is érdekes és izgalmas.

A fiatalembert kellemetlenül lepte meg az affektált bizalmaskodás. Érzései és gondolatai, amelyek eddig, a viharok után, renyhe mozdulatlanságban pihentek, most kezdtek ébredezni és a nyegle hang, az ostoba és gonosz játék - mert tudta, hogy a leány mire gondol -, megzavarta a rózsaszínű hajnalhasadás békéjét. Nem tudott mit felelni, de úgy érezte, hogy legokosabban cselekszik, ha megőrzi a nyugalmát.

- Nem érzem magamat szomorúnak - mondta unottan, sőt valami kellemesen zsibbasztó megelégedettség, valami titkos öröm tölt el, hogy minden oly kellemes, oly összhanggal teljes körülöttem... Nézze meg ezeket a pompás virágokat itt, az asztalon, vagy azt a rózsagirlandot, amely a lépcsőfeljárót díszíti!... A klasszikus népek valóban tudták, hogy mit csinálnak, amikor a legpompásabb virágokat is meghívták a szimpóziumjaikra!... És nézze csak, az arcok is milyen mások, mint egyébkor!... Csak az evés ne torzítaná el őket, de az a szerencse, hogy az ember maga is eszik, amíg ők és így nincs ideje és kedve rájuk figyelni. Meg vagyok győződve róla, hogy még az ősi barbárság egy csökevénye az, hogy az emberek összeülnek enni, ahelyett, hogy elrejtőznének, mint amikor... Nem, kedves Berta, nem vagyok szomorú!... Az, amit rajtam szomorúságnak lát, éppen ellenkezően: a jóllét tikkadtsága.

A leány tovább fűzte a fonalat, ő azonban akkor már nemigen figyelt rá, a falon függő családi címert vizsgálgatta és a heraldikai elemeket próbálgatta megfejteni rajta. Iparkodott azonban a szomszédjának olyan válaszokat adni, hogy a figyelmetlensége ki ne derüljön belőlük.

Úgy volt, amint mondta: boldognak és nyugodtnak érezte magát.

A posvány, amit felzavart, elpihent, a víz tükre nyugodt és tiszta ismét, mint a menyasszony szeme és benne vidáman, táncolva tükröződik a júliusi napfény. A vízesés moraja, amire oly gyakran felriadt álmából, elhalt és a félelmes titkok virágos völgye beolvadt a tündérregék látomásai közé. És tiszta és nyugodt volt már a szerelme is. Tiszta volt, mert megtanulta semmibe venni a piszkot, amely azt övezte és biztos volt, mert már tudta, hogy az viszi őt az életbe vagy a halálba, de elszakadni tőle nem fog többé soha. Matild is ott ült az asztalnál, mert az ilyen családi ünnepélyek alkalmával neki is ott volt a helye, szebb és titokteljesebb volt, mint bármikor, de azért, ha a tekintetük találkozott, nyugodtan néztek egymás szemébe, mert mindegyikük ismerte a jövőt, és mindegyikük a halál bizonyosságával tudta, hogy mik fognak elkövetkezni rájuk. Pedig nem beszéltek egymással azóta, hogy a leány a kirándulás éjszakáján elutasította magától, de most a szemük egyetlen, nyugodt összevillanásában összegeződött és összefoglaltatott mindaz, ami azóta a lelkeik között végbement. A hazugság, mint a könnyű, nyári pára, lágyan elvonult közöttük, de azt csak az egyikük látta és az is keresztüldöfte ibolyakék szemének sugarával.

Amikor a szónoklatok árja megindult, a fiatalember a figyelmet mímelve tenyerébe rejtette az arcát és lehunyta a szemét. Nem félt már a tulajdon gondolataitól, nem félt semmitől. Nyugodalmas álmosság lepte meg, amit csak itt-ott bolygatott meg valamelyik ünnepi szónok lelkesültebb felkiáltása. - Minő szamarak ezek és mily kár a drága időért! - gondolta, de aztán az is mindegy lett neki, mert lehunyt szeme előtt megkezdődött annak a fantasztikus farsangi menetnek a felvonulása, amelyet a közeledő álom hajszol maga előtt. Amint néha, ködös ősi alkonyatokon a fal apró repedéseiből, vagy a kárpit rajzolataiból kiképződik előtted egy-egy csodálatos emberi arc, vagy valamely dús lombú tölgyfa, vagy Erlkönig homályba vesző alakja, úgy a sötétségnek is vannak titokzatos szülöttei. Először violaszínű fényben izzó kerekek vonulnak el előtted, de nem félelmes robogással, mint a gyermekmesében, hanem lágy, imbolygó gördüléssel, utánuk a tenger smaragdzöld hullámai jönnek zúgva, messzire freccsentve a hófehér habot, majd lassan, mintegy önmagából kiválva valamelyik elhalt jó barátod arca bontakozik ki előtted, halk döcögéssel nevetni kezd, és ahogy a vonásai elhúzódnak, nyomban az a nagyszakállú zsidó fűszeres lesz belőle, akitől gyermekkorodban szentjánoskenyeret loptál. És a többiek talán csak ennek a félelmes szakállnak a távozását várják, mert nyomban azután megindul az őrültek vonagló, gomolygó menete.

És van úgy is, hogy a földből fák nőnek elő és az egyiknek ágán akasztott ember himbálózik a szélben.

Róbert hosszasan elnézte ezt a különös látványt és nem űzte el magától. - Úgy rémlik, mintha ismerném azt a dzsentlment ott az ágon! - gondolta és titokban mosolygott az ötletén. Aztán a holttest ingását figyelve azt mondogatta annak ütemére: gyűlöllek... megvetlek... imádlak... szeretlek!

Hirtelen viharos nevetés tört ki az asztalnál.

Riadtan feltekintett; Rimanóczy mégis szóhoz jutott valahogy és most már kissé részegen, aljas badarságokat kezdett összehadarni. Próbálták elhallgattatni, de nem lehetett. Akkor a hölgyek összesúgtak, Adelheide kisasszony felállt és felbontotta az asztalt.

A vendégek a jegyespár üdvözlésére siettek.

Róbert az asztalon álló virágok egyikéről letépett egy szál rezedát, aztán az összevisszaságban odalépett Matild elé, és észrevétlenül átadta azt neki.

- Viszonzásul azért, amit te küldtél!... Én is szeretlek és imádkozom érted!... És az én imádságom becsesebb, mint a tied: egyszer már megőrizte az életedet!... Mikor csókolhatom meg az ajkadat?

Matild nyugodtan, határozottan felelt, mint aki szóról szóra tudja, mit fognak kérdezni tőle.

- Holnapután délután a házbeliek elmennek hazulról, akkor feltűnés nélkül találkozhatunk. Pontban öt órakor várlak az elhagyott majorban, ahol először is találkoztunk. Ha te is velük mégy, a kellő időben valami ürügy alatt, vagy észrevétlenül válj el tőlük és úgy jöjj el a találkára, hogy ne lásson meg senki. Ha nem tartasz velük, akkor is menj el valahová és aztán a kertek alatt, észrevétlenül kerülj el az elhagyott majorhoz... Pontban öt órakor várlak!

Róbert arca fakófehérre vált, ujjai reszketve doboltak a leány acélkemény derekán.

De nyomban azután elöntötte fejét a vér hullám, amit a szíve lökött ki magából. A szeme lázas fényben égett, az ajka cserepesre szikkadt, amíg halkan azt kérdezte:

- És akkor?...

- Tőled függ minden! - mondta a leány gyorsan és észrevétlenül lesietett a lépcsőn.

Róbert megsemmisülten nézett utána, és hogy össze ne roskadjon, színültig töltötte a legelső poharat, ami a keze ügyébe esett, és egy hajtásra kiitta. És amikor újra letette, akkor látta, hogy a Berta ott áll vele szemben, és megvetően néz a szemébe. Érezte, hogy valamit kellene mondania, akármit - oda akart lépni hozzá, de a leány megfordult és otthagyta.

- Ostoba tacskó!... Jövő ilyenkor kezet csókolsz neki!... De most már sietni kell!... Nagyon kell sietni!

Odament Violához, és minden jót kívánt ő is. A leány nem felelt, de érezte, hogy a keze megremeg az övében.

Azután ide-oda ütődött a vendégek között, majd lesietett az udvarra, ott nekicsapódott a ház szögletén álló vén diófának, majd észbekapott, elnevette magát, aztán leült a szőlővel befuttatott lugasban, hogy a pokolbeli forróságtól, ami kívül és belül gyötörte, megszabaduljon.

És ez a vágya túlontúl is betelt, mert hirtelen jeges hidegséget érzett egész testében.

Eszébe ötlött, hogy hátha Berta meghallotta mindazt, amit neki Matild mondott?

És akkor megkezdődött lelkében az a szörnyű viaskodás, amit az önmagával vitatkozó embernek át kell gyötrődnie és amelynek a végén ott áll szemtelen arccal a bizonytalanság, mert amíg ő el nem mozdul a helyéről, addig ezerszer is újra kell kezdeni az egészet.

- Nem lehet!... Teljes lehetetlenség, hogy meghallotta légyen, mert ha én magamon kívül voltam is, Matild mindent tud, lát és hall!... És ha meghallotta is?!... Azt kell hinnie, hogy csak két szerelmes vigyázatlanságáról van szó és elvégre csak nem fog eljönni, hogy megzavarja a találkozónkat? Ha pedig elhíreszteli a dolgot... nos, addigra már tehet, amit akar!...

Hirtelen a homlokára ütött.

- Igen, de... utána... utána már meg fog érteni mindent!

Gyötrődve, céltalanul tébolygott fel-alá, akkor azonban odafenn a nagyteremben megszólalt a cigánymuzsika és ez megernyesztette túlfeszült idegeit.

- Bah!... Egy tacskó leánynak ne tudnék túljárni az eszén én, akit az asszonyok tettek gazemberré?

                                                               *

- Te nem játszol? - kérdezte Rényi, aki Violával karon fogva sétált fel-alá a teremben. - Minden épkézláb ember kártyázik, csak te nem!... Vagy ráléptél talán a javulás tövissel szegélyezett ösvényére?

- Még nem! - mondta Róbert nevetve. - Hanem a tárcámat odafenn hagytam a szobámban és lusta vagyok felmenni érte!... - kissé be vagyok csípve, és félek, hogy legurulok a lépcsőn!

Érezte, hogy elpirul.

- Az első hazugság, amire a szegénység kényszerít! - gondolta szomorúan. - És majd jön még egyéb is!

- Hiszen ezen könnyű segíteni! - mondta Rényi nevetve, és átnyújtotta neki a tárcáját. - Játsszál nekem!

- Azt is lehet!... De mi lesz, ha az utolsó fillérig eljátszom a pénzt, ami velem oly gyakran meg szokott történni?

- Hogy mi lesz, azt nem tudom. De hogy mi nem lesz, azt már tudom. Pénzünk nem lesz, ennyi az egész! De akkor majd újra megtöltjük a bűvös erszényt.

- Helyes!... Tehát a viszontlátásra!... Uraim, kérek lapot én is!

A bankot Rimanóczy adta, aki a pénzügyek tekintetében távolról sem volt oly humoros és könnyed, mint a trágárságok terén. Ha veszített, hosszú, kínos percekig keresgélte a pénzét, egyik zsebétől a másikhoz kapkodva remegő kezével és közben gyászos dolgokat suttogva szegénységéről, mintegy hangulatot akarva szítani a maga számára: látjátok, mily elhagyott és szegény vagyok, ne akarjatok hát nyerni tőlem, sőt inkább legyetek rajta, hogy nyerjek és gyarapodjam!

Nem tudom, megállapítottad-e már magad is, hogy a kártya, mint sok egyéb, ami veled összefügg, egyszerűen az inasod és úgy viseli magát, amint parancsolni tudsz vagy nem tudsz neki. Ha félsz tőle, szemtelen és fölényes lesz, mint a komornyik újdonsült urához, ha hetykén akarod erőszakolni engedelmességét, megcsökönyösödik, mint a konyhaszolgáló, hanem a nyugodt, biztos fölénytől összegörbed. Rimanóczy reszketve kezdte minden dolgát, amely a pénz fogalmához kapcsolódott, és csak később, a gyakori ingyenbor-szörpöléstől kapott erőre, ehhez képest az első kasszája szétfolyt, de a második már itt-ott sikerrel állt volna ellent a támadásoknak, ha az egyik játékos merész és következetes manőverrel szét nem robbantotta volna. Akkor ő maga is poentőrré lett, de már oda volt minden reménye: krajcároskodott, ijedezett és ezzel tönkretett mindent. Kövér, lágy, fakó arca megizzadt, vastag, vértelen ajka lefittyent. Kezében egyre jobban reszketett a kártya, végül ledobta és siránk hangon felsóhajtott:

- Óh, ez az átkozott Kuoni pásztor, ez a vörös alsó, ez tesz tönkre mindent!

Aztán, hogy a vesztési procedúrát feltartóztassa, hosszabb előadásba kezdett. Bepillantást engedett lelke legbensőbb csarnokaiba és kijelentette, hogy ő már véglegesen beosztotta és megszabályozta hátralevő életét. - Mivel már belefáradt a munkába - mondta, de a munkát nem nevezte meg -, nem óhajt többet dolgozni, dolgozzanak mások, ő majd csak a szerzettek elfogyasztásában lesz segítségére embertársainak. És amikor ezt mondta, dévajul felnevetett, és körülhordozta pocsolyaszínű, iszákos szemét a társaságon, elvárva elmésségének meleg és vidám megbecsülését, bár az utolsó pillanatban, ahogy az arcokon felfedezte az el nem titkolható merevségeket, átdöbbent tudatán a gyanú, hogy alighanem túlontúl őszintén tárta fel gazdasági programját. Akkor valami enyhítő, valami könnyedebb elmésségen kezdte törni a fejét, de mert az semmiképpen sem sikerült neki, zavarában csak még mélyebbre mászott az őszinteségbe és elmondta, hogy a megtakarított pénze az ő számítása szerint éppen hatvanharmadik életévének betöltéséig lesz elegendő, amikor is, ha addig valami csoda nem történik, ő kénytelen lesz a földi létet a maga részéről befejezettnek nyilvánítani.

Ismét nevetni próbált, de akkor Róbert, aki szakadatlanul ivott, és aki szívből gyűlölte az öreg trágyamestert, amint magában nevezte, szólásra emelkedett és kijelentette, hogy ha ő is azok közé a szerzők, illetve termelők közé tartozna, akiknek szerzeményén a kitűnő humorista osztozni akarna, ő ezt a szándékát egy jól irányzott fartőrúgással tenné lehetetlenné, azután pedig nyíltan bevallotta óhaját, hogy bár a hatvanharmadik születésnapján köszönthetné már fel a külön rendszerű donzsuánt.

A társaság nevetni kezdett, a kártyakompánia feloszlott és amikor a cigány megint rákezdte, az egyik fiatalember táncra hívta hölgyét és ennek révén általános kavarodás keletkezett.

Róbert már ittas volt kissé; érezte, hogy most el kell érnie a célját.

Az asztalt díszítő csokrok egyikéről letépett egy szál virágot és azzal megdobta Bertát.

A leány meglepetten kereste tekintetével a támadóját, és amikor ráakadt, megint felbiggyesztette az ajkát, de már félig tréfásan. És amikor Róbert odalépett hozzá, tettetett begyeskedésével azt mondta:

- Kedves barátom, ilyen tréfákat talán ővele csináljon!

Róbertet máskor bosszantotta volna ez a hang, de most minden mást megelőzött az, hogy a célját elérje.

- Nem értem, milyen jogon beszél felőle ily lenézően, hiszen elvégre ő is a családhoz tartozik valahogyan, de különben is: nem lehet nekem valami fontos megbeszélnivalóm vele?

- Papperlapapp! - affektált a leány. - Nekem ugyan mesélhet ily fontos megbeszélnivalókról!... Hiszen nagyon jól hallottam, hogy mit mondott neki!

- Én?

- Természetesen!

A fiatalembernek nagyot dobbant a szíve. Megint az az érzése volt, mintha kígyó siklott volna le a melléről.

- De hajh - mondta tréfás lemondással, a fejét szomorúan bólogatva -, azt ugye már nem hallotta, amit ő felelt?

- Azt nem! Nem is vagyok rá kíváncsi! Hanem annyi bizonyos, hogy a lovag úr kosarat kapott, mert az arca olyan fehér volt, mint a fal!

- Nos, akkor miért beszél felőle olyan lenézően?... És különben is: illik a hoppon maradt lovaggal még kötekedni is?

Ebben a percben nagyon szerette a kis fitos orrút, és szívesen letérdelt volna előtte:

- Imádlak, óh butaságnak göndörfürtű kis tanyája, te!

A sápadt arcú hajnal félrevonta gyenge kezével a függönyt és betekintett.

A vendégek oszladozni kezdtek; Róbert az egyik cselédlánnyal két üveg bort vitetett fel a szobájába. Amikor aztán visszavonult ő is, átnézett az egyik üvegen, elgyönyörködött az aranysárga folyadékban és így beszélt a borhoz:

- Kedves barátom, nem felejtetted el ugye, hogy én is a pártodra keltem, amikor bántani akartak?... Most rajtad a sor: ne engedd, kérlek, hogy csak egy pillanatra is egyedül maradjak magammal!

 

                                                               7.

A teorikus a bölcsektől, a praktikus a bolondoktól tanul! Mért válasszam hát a nehezebbet, amikor semmi szükségem sincsen egyikükre sem? Így már érthetőbb az elvonultságom, ugye?

- Bocsásson meg, kedves bátyám, ha a saját fegyverével fordulok ön ellen!... Teoretice valóban érthető, de a gyakorlatban szinte el sem hinném, hogy az ilyesmi keresztülvihető, ha előttem nem állana az ön példája. Mert axiómák, aforizmák és gnómák szerint még senki sem élte át az életét. Vagy képzelje csak el, kérem, mily jéghidegen, mily undorítóan okosak volnának az emberek, ha minden szavuk, minden cselekedetük előtt idéznék magukban az axiómák könyvének megfelelő szakaszát, és aszerint cselekednének!... Meg vagyok győződve róla, kedves bátyám, hogy az önéhez hasonló elkülönüléseknek az indítóokai sohasem kívülről, hanem mindég belülről indulnak el, hogy tehát azokhoz semmi köze sincs sem az embereknek, sem az eseményeknek. A kívülről megindított elkülönülés lehet időleges, lehet a rezignációnak nobilis megnyilatkozása, de... de most nem tudom hirtelenében befejezni, aminthogy nem is szükséges... Annyi azonban bizonyos, hogy a végleges szecessziók, aminő volt például, amikor a Hold szecedált a Földtől, viszont végtelenül impozánsak.

- Ez a hasonlat rendkívül hízelgő rám nézve, mert meg vagyok győződve róla, hogy most, hatvanöt éves koromban nem fogok már visszatérni az emberek közé!... De miért olyan ideges és miért nézi egyre az óráját?

Róbert felkapta a fejét és idegenkedve nézett Lesenczeyre.

- Istenem, mily ostoba is vagyok! - gondolta. - De mily rettenetes ez, hogy már jönnek a félelmek és szorongások!... Szentséges egek... mi minden vár még rám azután?!

Hirtelen erőt vett magán, és könnyed hangon azt mondta:

- Ideges vagyok, mert az utóbbi időben ismét nagyon sokat ittam, az órámat pedig azért nézem, mert találkozóm van!... A kis rokonom, Viola, amint ön is tudja, tegnapelőtt tartotta az eljegyzését Rényivel, és ma, minden konvenciót egyszerűen mellőzve, jó falusi szokás szerint bejárják az ismerősöket az öregkisasszony társaságában. Ma Kemeneséknél vannak, és megígértem, hogy én is elmegyek. Az ilyen szerelmi ügyek ugyan rémesen unalmasak, de az illem így hozza magával. Különben is az én pártfogoltam, a szerencsétlen kis kretén ezóta már bizonyosan sír utánam!... Pedig mennyire irigylem ezt az isteni csendességet és ezt a drága sötétséget, amely olyan, mint az olvasztott agátkő!... Milyen jó lenne, ha rám dermedne, hogy sohase mozdulhatnék belőle többé!... És mennyire irigylem ezeket a hűvös bolthajtásokat... ezek alá nem jut be semmi gyilkos hőség, hogy pokolbeli kotyvalékká rothassza az ember vérét!... Milyen jó lenne meghalni itt, ezek között az ódon falak között.

- Kedves fiam - mondta Lesenczey, megfogva az ifjú kezét -, ön valóban nagyon ideges!... - Pár pillanatig hallgatott, és csak habozva, megfontoltan folytatta. - Az én elvonultságomhoz tartozik az is, hogy nem avatkozom bele az emberek dolgaiba, aminthogy valóban idegenkedem is az ilyesmitől. De arra már mégsem visz rá a lelkem, hogy egy nobilis, fiatal élet pusztulását szó nélkül elnézzem!... Kedves, ifjú barátom, ön tévesztett utakon jár!... Ön céltalan bolyongásai között valahol eltévesztette az utat, és visszakanyarodott a pocsolya felé, amelyet elhagyott!... Hogy önt a szerelem emészti, az kétségtelen, ebbe azonban nem szólok bele, mert az izzó vért nem lehet sem fagyos közönnyel, sem hideg szavakkal lehűteni, de egyebekben talán a hasznára lehetek!... Az alkonyati órákban szeretem az időt azzal tölteni, hogy elgyönyörködöm a pompás panorámában, amely a bagolyfészkemet körülveszi és így akarva, nem akarva tanúja voltam néhányszor, hogy ön fel-felkeresi azt a különös embert, akiről itt a leglehetetlenebb hírek keringenek. Hogy ki ő voltaképpen, azt nem tudom, de hogy nem önként jött ide közénk, hogy az élet vetette ki magából és hogy itt homályos, tisztátalan céljai vannak, azt bizonyosra mondhatom önnek. Ráérek gondolkozni, ráérek látni... amit én mondok önnek, az kétségtelen!... Bárki is legyen azonban, kerülje el őt, kedves ifjú barátom, mert az ön hervadozó lelke teljesen el fog fonnyadni az ő közelségében... Miért keresi fel a halottakat, amikor itt lobog előtte az egész, ragyogó élet?... Vagy ha már ön is csak a csendességet szereti, jöjjön el hozzám gyakrabban, önt mindég szívesen látom!... Mikor jön el?

Róbert álmodozva nézett a beszélőre, és a lelkén valami álomszerű, ködös sejtelem sajdult át. De akkor már nem volt ereje semmihez. Hirtelen lehajolt és megcsókolta Lesenczey hófehér, hideg kezét.

- Ön jó... nagyon jó!... De az én számomra minden elkésett!

Érezte, hogy sírás fojtogatja a torkát; elsietett.

Amikor zihálva, lihegve lejutott a domboldalon, egy percre megállt és visszanézett az ócska kastélyra.

- Bocsássatok meg, vén falak és a ti tisztaságtok ölje meg a hazugságot, amivel befecskendeztelek benneteket!

Hirtelen megrestellte a gyengeségét és ez keserű, csüggesztő érzéssel töltötte el.

Lesietett a folyó völgyébe, az egyik parti fűzről letört egy lombot, ráhajította a vízre, és ahogy az tovaringott, ő is utánaeredt sietve. És amíg a mohos kövek között ide-oda csetlett-botlott, lelkét derűs nyugalom szállta meg. A földek és mezők felett reszketve lángolt a napfény, de a folyóvölgy fölé hűvös árnyék borult, és az esparzett piros és illatos volt, mint a szűzleány ajka.

A folyó egy helyen összeszűkült, a lombocska egyre sürgősebben ugrált a kék habokon. A fiatalember is megszaporázta lépéseit és közben dúdolni kezdte Boccaccióból a herceg dalát: herceg vagyok, ti ostobák, herceg vagyok, s nem Boccacció!... de aztán jobban tetszett neki a királyfogás keringője, átcsapott abba.

A fűzfagally akkor fennakadt a parti gazban és vergődve reszketett. Le akart hajolni, hogy kiszabadítsa, de hirtelen valami jutott az eszébe.

- Hátha csak rémeket látok és hátha egyetlen pillantással sem fog ösztönözni?

De mindez csak egy pillanatig tartott.

Lemondóan legyintett és hangosan azt mondta:

- Tökfilkó vagy, kedves barátom!... Nem várod te már, hogy küldjenek, mégy te már magadtól is, mert kell a pénz, mert kell az uraság, hogy elvihesd őt magaddal oda, ahol nem tudják felőle, hogy rongy és szemét, és ahol átszoríthatod a torkát, ha a szemét rávillantja másra!

Ismét megindult, és most már tudta, hogy nem fog megállni többé.

A feje zúgott, de az elméjét csodálatos világosság lepte meg. Nem tudta, mi ösztönzi rá: vitatkozni kezdett magával, hogy okvetlenül kell hogy legyen valami effektív alapja is annak az őstradíciónak, amely az emberi lelket egy másik, egy félig elfelejtett szépségekkel telt világhoz fűzi, amelynek itt a földön csak az emléke dereng át néha rajta. Miért van az, hogy a téli este teáskazánjának kék lángja mindnyájunkat egyazon édes, sejtelmes ellágyulásba ringat, és miért van az, hogy a tubarózsa illatától valamely mennyeien, gyönyörűségesen fájdalmas zokogás indul útra a lélek legbelső sikátoraiból? Miért van, hogy amikor a legkedvesebbed elhal, vagy elmegy tőled és te sírva hívogatod vissza, valami titokzatos hang, bármily félve bujkálsz is előle, egyre azt ismétli, a lelked nyugalmának, ha az eltávozott visszatérne?... És miért fél mindenki a halottaktól?... ...És miért fél mindenki a halottaktól?...

Amikor idáig jutott, hirtelen az az érzése támadt, hogy az ő arca is hideg, renyhe, petyhüdt és vastag tapintatú, mint a hulláké.

Megérintette és ide-oda gyűrte az ujjai között.

- Igen. Valóban olyan. És én valóban félek is magamtól. De majd mindjárt vége lesz mindennek, mert meglátom őt, és az ő szeme oly szelíd és tiszta, mint az égbolt!

Elkanyarodott a folyótól és a kertek alatt bujkálva folytatta az útját. Megnézte az óráját: két perce volt még. Akkor már nem törődött semmivel - érezte, hogy nem látja senki, hogy nem tud róla senki.

Ahogy a verőfényről besurrant az elhagyott major sötét tornácára, az első pillanatban nem látott semmit, csak violaszínű karikák táncoltak a szeme előtt.

De akkor a leány halkan azt mondta:

- Itt vagyok!

Vakon, ösztönösen odament hozzá, letérdelt előtte és megcsókolta a kezét.

Az lehajolt hozzá, átölelte a nyakát és halkan azt mondta:

- Kelj fel és légy erős!... Sietni kell, most egyedül van teljesen!... Ha visszajöttél, a tied vagyok egészen!... De ha útközben elhagyna az erőd, ne jöjj vissza többé!

A fiatalember felállt, pár pillanatig merőn nézett a leány szemébe, aztán nyugodtan, szilárdan azt mondta:

- Megyek!

Kilépett.

Sietve ment, nem nézett körül, szemét az izzófehér porondra szegezte és suttogva mondogatta:

- Matild, édes Matild, mindjárt jövök!

A lépcső alján szívdobogva megállt. Körül akart tekinteni, de a szeme előtt szürke fátyolrongyok úsztak. Feszülten figyelt - a pitvar felől odahallatszott hozzá a cselédek viháncolása és a zagyva zenebonából kihallotta annak a frájnak a hangját is, aki a beteg őrizetére volt rendelve.

Megfogta a csapóajtó kilincsét és halkan belépett.

                                                               *

Az elhagyott majornak az a szobája, amelyikben a majoros lakott, épen és sértetlenül állt, amióta lakói elhagyták, mert a majoros valami ragályos betegségben halt el és eleinte senkinek sem volt kedve a megfertőzött holmival szomszédságba jutni, később meg ez az épület is pör alá került és akkor meg már nem törődött vele senki.

Amikor a fiatalember elsietett, Matild kilépett, és körültekintett. Sehol senki - az izzó délutánon még a levél sem mozdult.

Akkor visszahúzódott, bement a szobába, félig magára húzta az ajtót és hogy az időt töltse, keresgélni kezdett az ócska lim-lom között.

Minden úgy volt, amint elhagyták, a polcon ott álltak még a könyvek, vastag porréteggel belepve. Találomra kivett közülük egyet. Olvasni kezdte, pár pillanatra elfelejtett mindent, de hirtelen ledobta, mert úgy hallotta, mintha a füle mellett rettentő orkán süvöltene el, a keze remegni kezdett, és a haja csapzott lett a jéghideg verítéktől, ami a tövéből kiserkedt.

Összeszorította az ajkát, kezét rányomta a szívére, azután odalépett a kancsal, ólmos tükörhöz és megigazította a haját.

És akkor odakinn a pitvarban már hallotta is a visszatérő lépéseit.

Odalépett az ajtóhoz és feltárta.

Róbert mozdulatlanul állt ott, a karjait magasra emelve.

Vérbeborult szeme, mint a holtrészegé, tétován, fürkészve meredt elő fakósárga arcából, hullámos, dús hajából kövér cseppek eredtek és sürgősen bebújtak a fülébe és a szája szögletébe. Hörögve, akadozva mondta, most harmadszor:

- Elvégeztetett!

Odalépett a leányhoz, karjait szilaj erővel rákapcsolta a derekára és konokul, egyformán, mint az őrült, egyre ismételte:

- Az enyém vagy örökre... az enyém vagy örökre!

Amikor a karjai ernyedten aláhanyatlottak, a leány megfogta a kezét és gyengéden vonni kezdte a kerevet felé.

- A tied vagyok mindörökre!

És szőke feje engedelmesen, alázatosan hanyatlott a párnára.

 

                                                               8.

A professzor ezen a délutánon, mint máskor is, ha rekkenő volt a hőség, nyugodalmasan, mélységesen aludt a templáriusok apátságának kolostori hűvösében. Tépett hangszer volt lelke, amelynek mélyéből néha vad zűr csattant elő, de minden egyébkor reménytelen csendesség borongott felette.

Pontosan öt óra volt, amikor felébredt.

Fáradtan felemelkedett, állát a tenyerére támasztotta és elkezdte az álmait gondosan különválasztani a valóságtól. És amikor már tisztán állt előtte minden, kék zománccal befuttatott zsebóráját a számlapjára fektette, hogy ne láthassa az idő múlását, aztán visszahanyatlott a fekhelyére és nyitott szemmel álmodott tovább.

Hat órakor, amint szokta, hideg teát ivott kétszersülttel, azután besétált a faluba megkérdezni, hogy nincs-e levele?

De hét órakor már otthon volt ismét, odaült az íróasztalához és levélírásba kezdett. A nyolcórai harangszó elringott hozzá a csermelyhidasi templom tornyából, de nem gondolt vele, talán azt vélte, hogy a régi altatódal tért vissza hozzá, amelyet valaha a dajkája dalolt bölcsője felett.

Kilenc óra is elmúlt már, amikor a levelekkel végzett. Akkor lepecsételte és odaállította őket az íróasztalára, a karos gyertyatartóhoz támasztva.

Azután megvacsorázott és mivel a hideg sültre megszomjazott, felnyitott egy palack somlait és azt is odaállította az asztalára.

Pár percig fel-alá járt a teremben, elnézegette a falon függő megsárgult arcképeket, majd feltárta a színes ablakszárnyakat, hogy az illatos éjszakai levegő beszállhasson hozzá.

Erre az éjszakára külön csemegét tartogatott a maga számára: azt a mesterjátszmát, amelyben a nagy Morphy az idősebb Paulsent tiporta le az ezernyolcszázötvenhetediki versenyen.

A versenyt nagy deliciával nyitotta meg Paulsen nevében, de még több édes meggyőződéssel folytatta, mint a nagy Morphy megbízottja.

Már elérkezett az izgalmas fordulathoz, amikor Morphy kénytelen a vezérét áldozatul adni, de akkor odakinn a néma éjszakában megsuhant a nedves fű és megroppant a kavics.

Valaki jött sietve, halkan.

Akkor kisietett, az ajtót halkan felnyitotta, majd visszatért a terembe, a gyertyákat eloltotta és az ablaktáblákat félig behajtotta, hogy a telihold fénye csak mint sírbolti derengés férkőzhetett be a réseken keresztül.

Az éjszakai látogató akkor már ott állt a küszöbön.

Aranyszőke haja ziláltan omlott a vállára, az arca fehér volt, mint a hó.

- Vége mindennek - mondta halkan -, meglátták, amikor lejött tőle!... Isten veled, én még az éjjel elmegyek örökre!

Még maradt pár pillanatig, égszínkék szemével körültekintett gondosan, mintha búcsúzna a régi kedves dolgoktól is, aztán elsietett.

Az orvos utána akart sietni, de a lábai remegve késlekedtek. Visszarogyott a lágy karosszékbe és a bábukat lesodorta a tábláról.

- Nincs tovább!

Feltárta az íróasztal fiókjait és amikor megtalálta a tömzsi üvegcsét, amit keresett, a tartalmát belöttyentette a borospohárba.

- Nincs tovább... a jóságos Isten védelmezze meg az én árva kis fattyúmat... ámen!

Feje lehanyatlott a mellére, torkából sípoló hörgés tört elő és az ajkát elöntötte a véres hab.

Mélységes csend lett; a telihold felhők mögé vonult.

Az éjjeli látogató akkor újra megjelent a küszöbön, tapogatózva odament az íróasztalhoz, a leveleket magához vette, majd ismét elsietett, az ajtót gondosan behúzva maga után.

- Óh ha én volnék az egyetlen asszony a világon és a többi mind, mind csak férfi volna! Én volnék az Isten és ők volnának az én engedelmes bogárkáim!

 

                                                               9.

Ismered-e az erdő őszi siralmát?

Ismered-e a félelmes, síró zengést, amit a szél vert fel a pusztuló fák világában, mintha valamely gigászi hangszer húrjai közé tévedt volna csatangolása közben?... Kezdetben úgy van, mintha a távolban elhagyott, árva kisgyerek zokogna, de ez a hang nemsokára átolvad a bölömbika kolompoló búgásába, ez megint a hideglelős lázas nyöszörgésébe, végül pedig a gyászhajó füttyét hallod indulóra, amelyik a nyár megdermedt holttestét viszi el magával.

Róbert ott állt az ablaknál és az esővízből születő apró patakokat nézte, amint az üvegen szeszélyesen, szögletesen egymásba omlanak, aztán alásietnek.

Azóta másodszor fordult már az ősz, de ma is oly idegen volt előtte minden, akár a tolvaj előtt, aki vakmerően besurrant az idegen házba.

Csak azt a szögletet ismerte jól a szobájában, ahol a kerevet állt, mert ott órák hosszáig el tudott heverni és nézte merőn a fal kopott festését, amelyen hattyúpár úszkált, soha el nem érve a partot és az álomszerűvé kopott rekettyét. Mert most már az övé volt a sötétség és a csend, amit keresett, de a betelt vágy beszállásolta magát a lelkébe és ott elnyújtózott, elterpeszkedett, mert nem volt szándékában többé elmozdulni a helyéről.

A kastély másik szárnyában, az üveges teraszon, amit most drága, nehéz szőnyegek védenek a hideg ellen, ott már vidámabb és hangosabb az élet. A virágos, dús teremben, amelyen valaha csak a beteg hörgő sóhajtása rebbent keresztül, most az új asszony fogadja a vendégeit, a vére parancsára állítva össze a meghívandók névsorát. A régi, öreg lakótársnő most is ott van mellette - ki tudja, mit tud, ki tudja, mit nem?... de amit tud, azt meg tudja őrizni és hűséges, mint az eb. És az új asszony korlátlan úr a maga birodalmában, mert férje messzire elkerüli a helyet, ahonnét valaha az új találkozóra sietett.

Néha napokig sem látják egymást, de azért tudnak mindent egymás felől. Hanem ha néha a sötét, nyirkos hajnalon ziháló suttogást hallanak, vagy jeges, dermedt kéz simítását érzik az arcukon, olyankor riadtan összebújnak, olyankor csak egymásnak kellenek. Akkor felébred karjaik között a régi, lángoló szerelem, tépik és szaggatják egymást, titkos dolgokat kérdezgetnek egymástól suttogva és amikor a láng már a torkukig felcsap, aranysárga borral oltogatják azt, hogy visszaszédüljenek az elveszett tündérvilágba, ahol még nem egy kósza, visszajáró lélek hajtotta őket egymás karjaiba. De összeforrnak, lázasan, remegve őrzik egymást, amíg a mámor és a szerelem újra elszáll, mert ha a titok kipattanik szívükből ahová elrejtették, örökre el kell szakadniok egymástól és mindentől, ami lágyan, selymesen övezi őket.

Élő kísértetek ők, egymás árnyékai, akik szakadatlanul ott vannak egymás nyomában.

Csak a régiekről, csak azokról nem beszélnek soha, akik valaha osztályosaik voltak az eltűnt, tiszta tündérvilágban. Félnek az emléküktől, mert érzik, hogy annak nyomában életre kelne az egész kísértettábor és körülfogná őket, hogy ne menekülhessenek önmaguk elől sem.

Pedig nincs menekvésük így sem; valami odaköti őket az elátkozott kastélyhoz. Tervezték már nemegyszer, hogy elmennek, elszállnak új helyekre, vidám népek közé, felejteni, de az utolsó percben mindig visszarántotta őket sárga kezével a kétség. Tudniok, látniok, hallaniok kell minden percben mindent, mert hátha a szörnyű csendességben a bútorok ropogva, pattogva összesúgnának, a falak bólogatva összehajlanának és mire ők visszatérnének, már idegenek ólálkodnának itt is, amott is, várva rájuk és vigyorogva nyújtogatnák feléjük a karjaikat?... Vagy hátha amikor visszatértükben szétlebbentenék a függönyöket, a terem közepén ott ülne újra a régi gazda és üveges, véres szemét reájuk emelve, hörögve bólogatna feléjük?... Vagy hátha az egyik éjszakán felpattannának a templáriusok apátságának zárai, az ajtó nyikorogva feltárulna és a holdvilágos csendességben átsétálna hozzájuk az isteni és emberi titkok tudora, felmászva a házuk tetejére, kiülne a kémény ormára és amikor őket megpillantaná, múmiaszürke arcát simogatva már messziről rikácsolná feléjük, hogy a fehér királyné ismét legyőzte a fekete királyt.

Viola ott él tőlük pár kőhajításnyira, de nem látják egymást soha. A leány már tudja, hogy ki az ő számára az, akit szeretett, mert amikor az apja végrendeletét felbontották, mellette levelet találtak, az elmondott neki mindent. És akkor a régi érzésből és a reménytelen, hideg valóságtól valami pokolbeli kotyvalék vegyült és duzzadva, pöfögve, tengerré dagadozva odafeküdt közéje és szerelmese közé. Akkor a férje is megértett mindent és jóságos karjaival szorosan magához ölelte szerelmes kis védencét, nehogy az álmában is betévedhessen a szennyes csatakba.

Egy van csak a régiek közül, aki nem szakadt el tőlük örökre: a beteglelkű kisfiú, aki ott él Violánál, de őrizetlen percekben átszökik hozzájuk. Olyankor átszorítja régi patrónusának nyakát, titokzatos, zagyva meséket suttog a fülébe, néha sikoltozva, búgva felsír és riadtan, fürkészve néz a szemébe. És ez a néma tekintet akkor megéled és beszélni kezd: előttem hiába hallgatsz, tőlem hiába fordítod el a tekinteted, én tudok mindent!... Az őrültek, a tébolyodottak belelátnak az emberi lélekbe, megérzik az emberi kéz titkos remegését és megismerik a poklokból illant ködöt, amely az emberi szemet eltakarja.

Az ilyen napok éjszakáján Róbert titkos misét rendez a lelkében és felkészül, hogy elmegy a Szerelmesek Templomába és a zuhatag hideg ölébe mossa a lelkét újra hófehérre, de a lába remegni kezd és a keze visszahanyatlik a kilincsről. Nincs már akarata, csak gondolatban ölelkezik a halállal.

- A halál a legbölcsebb öregember - mondja ilyenkor -, aki megért mindent és bocsánatot hint maga köré, aki nyájas és szelíd, csak őt is meg kell érteni!

De nem meri megközelíteni a nyájas aggastyánt, mert amikor a vágyai már szeretettel fonódnának köréje, arra kell gondolnia, hogy így elszakadna a halavány arctól és nem érezné többé a szőke haj illatát. És nem látná és nem tudná, hogy az ibolyakék szempár másnak az egére is feszít szivárványt és a szőke haj más előtt is szétterül a próféta szőnyegévé.

Ettől a sajgó, áloműző, vérzaklató gyötrelemtől nincs ereje elszakadni.

Imádságos remegéssel roskad az ágyára és lázas szemmel nézi végig régi vendégeinek elvonulását. Ismeri valamennyit, mert minden éjszaka találkozik velük, mielőtt az álom ráborulna a szemére és a megbánás hő alázatával szereti őket.

Csak a legutolsótól fél, attól nagyon fél.

Mert ez a legutolsó ő maga... tisztán, hófehéren és a kalapja mellett ott hervadozik az utolsó, hervatag virágszál, az örökre elszállt ifjúság.

                                                                      *

Ismered-e az erdő őszi siralmát?

Ismered-e a félelmes, síró zengést, amit a szél ver fel a pusztuló fák világában, mintha valamely gigászi hangszer húrjai közé tévedt volna a csatangolása közben?... Kezdetben úgy van, mintha a távolban elhagyott, árva kisgyerek zokogna, de ez a hang nemsokára átolvad a bölömbika kolompoló búgásába, ez megint a hideglelős lázas nyöszörgésébe, végül pedig a gyászhajó füttyét hallod indulóra, amelyik a nyár megdermedt holttestét viszi el magával.


Az októberi este leszállt, a hegyek sötét boltozatáról hideg szél szállt alá.

Az ólmos eső már délután óta egyre szakadt és teljesen elsöpörte Adelheide kisasszony csodálatos csatornarendszerének utolsó nyomait is.