Két vénség
szerző: Tömörkény István
Minden reggel elvisz az utam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén koldusember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót, s ez előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni, s ekkor véletlen elment mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint megköszöni, és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a zsebébe, a kalap a fejre kerül, s amint jön újból valami jótét lélek, megint köszön az öreg.
Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája kopottasan rendes, s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth katonája volt. Ám Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket, s a külső dekorációt ennélfogva a nagy szaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer meghalt már belőlük, s még ötezer néhányszáz él, aligha mese. Nálunk is, aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak, mind részt vett a szabadságharcban. No, mindegy. Az is szép dolog, s ha valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldus legyen, miért ne tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindig hatással van. Katona viselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldust látnak az utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe nyúlnak pénzért, s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem volna katonasapkás - pedig úgy lehet, sohasem volt katona, és korcsmai verekedésben törték el a lábát.
Az öregről se lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van, elmarad, nyáron nem várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét, s olyan léptekkel ballag hazafelé, hogyha fejedelem volna, azt írnák erről, hogy fölöttébb ruganyos.
Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak, és méhek dünögnek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott rajta, hogy dologból jön, s dologba megy.
- Jónapot kévánok - köszöntött, s fölnyúl a kalapja széléhez, ami tudvalevőleg mindig tisztesség.
- Adjon Isten - felelte a medáliás. - Hova mégy?
Amaz láthatólag megörült a szónak.
- Majd csak ki ide a partra - mondá. - Hát kend?
- Gyüvök innen belülről é...
Egypár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz munkás, és az egyenesebb öreg koldus. Az utóbbi azután félre nem ismerhető felsőbbséggel így adta föl a szót:
- No. Hát hogy álltok otthun?
A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta, s csak állt egy-egy darabig.
- Tudja az isten - sóhajtotta. - Ténförög az embör a világban, jár előre-hátra, hogy mörre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad mindig. Éppen csak hogy vagyok.
- Hát otthun?
- Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon, tudja kend.
- Tudom.
- Mán csak - folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás - addig, amíg dógozni tudok, addig dogozók. De mán ez se mén sokáig. Nem köll mán úgy az étel, mint azelőtt. Ami vasláncot még most két esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm. Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza (mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem tóom, mi lössz velem. Az asszony úgyis möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én, mög a két kis onokám, mert kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küsebbik.
Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér szakállát:
- Baj, baj.
Akkor azt mondja a munkás:
- Hát kend, hogy van?
- Nono - felelt amaz. - Vagyok.
- Most is ott lakik kend, ahun eddig?
- Ott - mondta. - Jó hely ez nagyon. Az igaz, tudod, hogy az udvarba esik mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.
- Virágos... - szólt búsan a másik.
- Nem. Csak veteményes. Mán, hogy ami idejére kikel.
- No, az szép hely. Nem licitál kendre sönki?
A koldus nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt nevetett.
- Hohó - kiáltotta -, ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod a múlt hétön is, hogy meghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak két tejját neköm a gazdátul.
Az ingujjas csodálkozva nézett reá.
- Tejját? - kérdé.
- Azt - adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: - Van egy kis pénzöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a szíveségükkel.
A munkás elborultan tekintett végig a kolduson. Nem szólt semmit, csak kezelt vele, s útnak indult. A munkás, négy élet gondjával a vállán, meghajolva és lassan, a koldus ellenben keményen lépdelt és a botját úri nembánomsággal ütögeté a földhöz.