Két szomszéd vár
szerző: Tompa Mihály
Két vár áll a rengetegben,
Ember és zaj messze tőle;
Árnyas erdő vette környűl
S bűvös tájnak halma, völgye.
Hol sokáig él a harmat,
Cseppje ifju, fénye tiszta;
Nem szivják a nap sugári,
Honnan jött, az égbe vissza.
Érez és lehel virág, lomb...
A patakban pezsg az élet;
Hall a föld; a bérci visszhang
Egymagával beszélget.
Fényes árnyak tünedeznek,
Mint a szellő elsuhanván;
A forrásnál lágy kacaj zeng
Láthatatlan lények ajkán.
A leomló zuhatagnak:
- Vonva a nap tört sugára -
Boltos ívét a szivárvány
Mint varázskaput kitárja.
Cseng az édes illatos lég,
Lomb és szellő játszva lebben,
Tündérek tanyája a táj; -
S a két vár a rengetegben
Bájos tündér által épült
Csendes, titkos éjszakákon,
Midőn hallgat s meghal a föld,
S a halandót nyomja álom.
Aki jár a hold világán,
És fellegbe, habba tűnhet,
Kit a liljom szirma megbír:
Mért alkotna földi művet?
A tündérnek két leánya
Volt, halandó földi lénytűl;
Életök félhalhatatlan...
- A két csarnok nékik épűlt.
Hogy ha már a földiekhez
Kötve vannak: nyitva lenne
A két vár a két leánynak,
Vigalomra, védelemre. -
Zöld halomtetőre épült,
Hol a szűk völgy keble tágúl,
S oly közel, hogy a madár-szó
Áthallatszott ablakábúl.
Ablakában, csarnokában
Láthatatlan hárfa zendűl,
És beszélnek a virágok
Boldogságról, szerelemrűl.
Csarnokában nincsen éjjel,
Élet árad, úszik a fény;
Felkél a szobor helyéről,
Kőmellébe vér szökelvén.
Ilyen a tündér lakása,
Fényes zengő csarnokával;
Honnan egymást látogatni
Keskeny völgyön lengnek által.
Egykorúak és egyenlők
Úgy kellemre, mint alakra;
És hogy egymást mint szerették,
Példa rá az életalma.
Egy-egy almát adva nékik,
Monda anyjok: e gyümölcsben
Éltetek van rejtve, lányok!
Őrizzétek gonddal, épen.
És a drága életalmát
A leánykák megcserélték, -
Jobban biztosítva hivén
Egyiknél a másik éltét.
Ah! de ha szerelmi ügyben
Magok közt a halhatatlan
Lények közt is meghasonlás,
Féltés, boszu, és harag van!
Lesve délceg szarvasokra:
A vadonban szép vadász járt;
Híves fűben és csalitban
Vesztegetvén hajnal-álmát.
S hajnal álma nem veszett el...
Szerelemnek lágy ölében
Álmodott a boldog ifjú
Édes álmat, kéjben, ébren.
Pillanatra látta egymást
Tündér és vadász az erdőn;
S a rövid találkozásból
Hosszú, forró szerelem lőn.
Csendes a táj, nyugszik a vad, -
Nincs az ív idegje vonva;
Szép tündérrel kéjelegni
Jár az ifjú a vadonba.
Most a szellős halmokon, vagy
A forrásnál jönnek össze;
Majd a titkos völgylugasban,
Mely lombjával elfödözze.
És a boldogok között még
A neheztelés is édes;
Mert gyakorta ment panasszal
Mind a kettő kedveséhez.
Volt, hogy egyik nem jelent meg,
S úgy epedt a más miatta!
Ez feledte amit igért, -
Az szavát is megtagadta.
A tündér panaszkodott, hogy
Kedvesét nem látta régen!
Pedig nála volt az ifjú...
- A boldogság feledékeny?
Ah! kellemre és alakra
A tündérek oly egyenlők!
A vadászt ketten szerették,
S ő szerette mind a kettőt.
S feddhetetlen mind a három!
Hű szerelmén a vadásznak,
Titkolózván, a leányok
Öntudatlan osztozának.
Miglen egyszer, a lugasban,
Melybe árnyat búja zöld vet,
A kedvessel andalogva...
Meglepé a hölgy a hölgyet.
Kín, harag gerjed szivében,
Féltés és a boszú lángja!
S testvérének drága élet-
Almáját a földhöz vágja...
S míg a halmon a gyümölcsből
Terebélyes nagy fa támadt,
Bíborszínü fényes alma
Lepve rajta minden ágat:
A tündér alakja mint egy
Rózsafelhő szerte foszlott...
Megrendült a vár alapja,
S összedőlött csarnok, oszlop. -
Ott van a két rom... felettök
Törpe gyertyánbokrok állnak;
Nevezvén a népnek ajka:
Leányvárnak, kecskevárnak
Mert a tündér, aki bűnt tett,
Hogy az almát földre dobta:
Eltávozván a romok közt
Jár-kel éjjel nagy kopogva.
Kecske lőn a vétkes tündér,
Bűneért és bánatában,
Mert a szép vadász szivében
Iránta nagy változás van.
Kit birhatna: elfelejti,
S vonzódást a holthoz érez;
Hű, merengő fájdalommal
Jár a tündér-fa tövéhez.
Sok szerelmes nézi e fát,
Bűvös almát szedni vágyik;
Úgy az, akit szíve óhajt,
Híve lenne mindhalálig.