Két fehér szobor
| Két fehér szobor szerző: Kuncz Aladár |
1.
A társaság már szétoszlott, csak az ünnepelt kis hadnagy ült még a kocsma asztalánál és egészen józan, folyamatos hangon szólt magához:
- Most színjózan vagyok, de ha felállok, elterülök a padlón. Tehát legjobb lenne egész hajnalig itt maradni. Viszont nagyon szeretném valahogy kicsalni azt a feneszép oláhasszonyt. A férje alszik, mint a bunda, az asszonyt meg feléneklem mellőle.
Cine desparte doi dragi
Duca-i corbii carnea in fagi...
- És mennyi humor van benne, hogy éppen ezzel a nótával kell őt felkelteni! Olyan ruganyos a teste, mint a lovam nyaka. Úgy megremeg, ha rácsókolok, mint egy mágnásasszony. Bizonyisten, nem parasztvér ez a nő. Valami snájdig huszárgróf felejthette itt egyszer egy asszonynál.
- Hé, kocsmáros, ko-o-csmáros! Alszik a részeg dög! Kint pedig sötét van, az ember belepotyog egy árokba és ott elalszik... Ellenben nem ártana egy kis friss levegő sem. - Hé, Móric, te zsidó, gyere már be!
A kocsmáros benyitott a szobába szemére nyomott öklökkel, fázósan, egy csomó orrfacsaró ágyszagot hozva magával.
- Te zsidó - szólt hozzá a kis hadnagy -, nyúlj a hónom alá és vigyél ki az utcára, aztán fordíts abba az irányba, ahol lakom, az oláh pap háza felé. Hallod?
A kocsmáros szeme végre belemerült a gyér világításba, aztán lassan tisztázódott előtte a helyzet, s alázatos, gúnyos röhögéssel hajolt meg az elázott tiszt előtt.
- Igenis, kapitány úr, kapitány úr.
- Az eszed tokja kapitány, te svindler zsidó, rossz a borod, üssön beléd a mennykő, hadnagy vagyok, érted? Vagyok, aki vagyok, hadnagy, Tótfalusi Kiss Bertalan, érted, te marha, az mellékes, hogy hadnagy vagy kapitány, az egészen mindegy egy Tótfalusi Kissre nézve.
- Hát persze, persze, az csak természetes - ismerte el készségesen a buzgó italmérő és óvatosan felsegítette a hadnagyot.
A hadnagy, amint valahogy talpra állott, borzasztóan szédülni kezdett s valami furcsa, félelmetes érzés fogta el, mintha tagjait kicserélték volna idegen, törni készülő és sehogyse hozzá illő testtagokkal. Átölelte Móricot és gyermekes, könyörgő hangon szólt hozzá:
- Édes Mórickám, úgy szeretlek téged, vigyél haza az öledben, mert félek, hogy elvesztem valahol a lábaimat, Mórickám, ha elvesztem a lábaimat, hogy tudom majd átszorítani a Holló derekát?
Nagy nehezen kiértek az útra s Móric úgy, ahogy volt, haza akarta kísérni a hadnagyot. Nagyon meghatotta őt kedves, kérő hangja, s gondolta, hogy illő hazakísérni ezt a szép, fiatal katonát, kinek az ő borától inognak úgy a lábai.
De alig mentek egypár lépést, a hadnagy megállt, nekitámaszkodott egy kerítésnek és Móricot ellökte magától.
- Menj aludni, Móric, azt hiszed, hogy nem tudok magamtól hazatalálni?
Móric próbálta őt kérlelni, rábeszélni, hogy menjenek csak együtt haza, de a hadnagy nem engedett, mindjobban kiabált, lovagias elégtétellel fenyegetőzött.
A hadnagy hangja messzire fölverte a falu csendjét, a kutyák minden irányból ugatni kezdtek, az éjszaka is hűvös volt, tehát a kocsmáros jónak látta, ha visszabújik az ágyába. Különben is elhitte a hadnagynak, hogy már kijózanodott az éles, friss levegőtől.
A hadnagy nagyokat szippantott a nedves, karcos levegőből, ami dohányfüstös torkának és tüdejének kitűnően esett. Még csak valami zsibbasztó nyomást érzett a fejében és ha nehéz, pihenni vágyó pillái lezárultak, őrült forgás keletkezett körülötte, a föld pedig durva lökésekkel hullámzott alatta.
- Még részeg vagyok - állapította meg magában - és holnap úgy fogok vezényelni, mintha nem is én ordítanék, hanem valaki más a fülem mellől. Ismerem ezt az állapotot. Furcsa dolog, hogy milyen józanul gondolkodik az ember, mikor be van rúgva.
Ezen nagyot nevetett és óvatosan előre indult. Mámoros és szomjas lelke legmélyén akkor már határozott vágyódást érzett az oláh asszony után, mikor a kocsmában ült még. Aztán megfeledkezett róla és csak a sajátságos, juharfa-illatos levegő keltette újra fel benne érzéki vágyát. Azért küldte el Móricot, hogy kalandjában ne zavarja.
A szép oláh asszony elég közel lakott hozzá és már két éjszaka elcsalta őt magához a megbeszélt dalt énekelve ablaka alatt. Az asszony nagyon éberen aludt, míg a férje rendületlen nyugalommal horkolt és semmiféle utcai lárma sem volt képes őt felverni álmából.
Most azonban furcsa ötlete támadt a hadnagynak.
- Énekel a fene - mondta magában -, az a vén állat úgy se ébred fel, ha az ember maga megy is be feleségéhez. Jót nevetünk majd a dolgon, ha holnap elmesélem a fiúknak. Ilyen kalandja egynek sem volt közülük.
El is ért már az asszony házához. A tornác nagyon sötét volt, úgy hogy meg is botlott valami zsákokba. A kardja nagyot csörömpölt s ő a sok apró és hosszas zajból nem alaptalanul következtette, hogy valami krumplis zsákot döntött fel.
- Ha ez a buta kutya meghallja, még nekem ugrik - gondolta magában, amint feltápászkodott -, jó lesz minél előbb a szobába kerülnöm, nehogy valami bajom legyen.
A kutyától félt, de az asszony férje olyan felébreszthetetlen horkoló valaminek tűnt előtte, akivel benneélő, ösztönös óvatossága nem is számolt.
A kis szobában, hol halvány fénnyel égett az éjjeli mécses, fojtó, kellemetlen bűz és a csenden állandóan domináló, hosszúra nyúló férfihorkolás fogadta.
A férj állig bepokrócozva feküdt az asszony mellett, ki úgy látszik, nyugtalanul aludt, mert mindent ledobott magáról és egyik kezével az ágy lábába kapaszkodva félig már a földre csúszott.
Kifehérlő teste, össze-vissza hányt fekete haja erősen beleingerkedett az előtte dülöngéző hadnagy szemébe. De azt most valami váratlanul támadt félelem mozdulatlanná tette. Egy pár percig állt így, hallva veszettül kalapáló szíve verését, aztán remegő kézzel az asszonyhoz nyúlt és végigsimított a karján, a testén, izgatottan suttogva:
- Kelj fel, Mária, én vagyok itt, a hadnagy... Domnule officier...
Az asszony meg-megmozdult, gyorsabban és szaggatottan lélegzett, majd a hadnagy érintése alatt kemény, forró teste remegve nyújtózott ki. De szemét nem nyitotta ki, csak hosszan, halkan sóhajtott, mint a szépet álmodók szoktak.
A hadnagyot most egészen elöntötte a szerelem mámora, az asszony elé térdelt, sapkáját hátracsapta és egészen az asszony fejéhez bújva, a fülébe énekelte pajkosan, gyermekesen, mindenről megfeledkezve:
- Cine desparte doi dragi...
Az asszony a fülébe csiklandó énekszótól rémülten ugrott fel s meglepetésében, ijedtében elkiáltotta magát:
- Jézus Mária, mit csinál a hadnagy úr?
A következő pillanatban azonban már eszére tért, és mielőtt felrettent férje láthatott volna valamit, lehajította az asztalról a mécsest, amely sercegve aludt ki a padlón.
A szobában teljes sötétség lett.
Az asszony igyekezett az ajtó felé tolni a hadnagyot, aki egészen tehetetlenné vált a kezében, de férje közibük ugrott és rettenetes káromkodással, vad félelemben a hadnagyba szúrta bicskáját, aztán kidobta őt és az ajtót elreteszelte.
2.
A kis hadnagy pedig valahogyan talpra állva hazafelé indult.
Az arca égett a pírtól és valami szorongó, de nagyon magasztos érzéssel megtelve dúdolt magában és csendesen sírni kezdett.
- Valami történt velem - suttogta - , holnap borzasztóan kellemetlen lesz. De az élet szép és mégis én vagyok a nemesebb, a nagyobb, akit pedig egy oláh paraszt kidobott az ajtón.
Egyszerre csak valami nehéz forróságot érzett az oldalán s amint a kabátjához nyúlt, egészen nedves lett a keze.
- Csupa vér vagyok - dadogta rémülten, s ettől a pillanattól kezdve fogvacogtató félelem és fáradtság vett erőt rajta.
- Meg fogok halni, istenem, meghalok...
Szerencsére az oláh pap házánál volt már. Szobája ajtaját nyitva találta és a reggeli koraszürkületben valahogyan tudott tájékozódni a szobában.
De most valami furcsa dolog történt vele.
Az ágya mellett nagy pohárszéken állott két fehér szobor. Egyik Krisztus volt, a másik Mária. Két fehér, nagy szobor, amelyek lázba boruló szemei előtt még nagyobbakra nyúltak, belefoszlottak a szoba mindinkább ritkuló szürkületébe s megtöltötték az egész szobát.
A hadnagy félve, szepegve állott a két szobor előtt. Érezte, hogy mindinkább gyöngül, utálattal látta magán ruháját, amint súlyosra duzzad a vértől, és minden vércsepp földrehullását zúgó füle éles kalapácskoppanásnak hallotta. Borzasztó félelme, bárhogy is erősítgette magában, hogy segítségért fog kiabálni, belészorított a hangot, és egész megrettent, fuldokló lelkét a két szobornak komolysága és vakító fehérsége foglalta le.
- Most utánam nyúlnak a szobrok és kiveszik belőlem az életet...
Könyörögni szeretett volna hozzájuk, rimánkodni az életéért, de a szemükben változatlan hidegséget és kegyetlen szigorúságot látott. Fakóra vált arcán nagy cseppekben buggyant ki a verejték, és csak akkor enyhült szörnyű szorongása, mikor érezte, hogy lelke legmélyéről zokogás búg fel.
Ez a jajveszéklő, vádoló zokogás még egy pillanatra visszaadta erejét, s nagy rettegése most merész és elkeseredett haraggá lángolt fel benne, féktelen gyűlöletet érzett s egész gyűlöletével a két fehér, hideg szoborra támadt.
- Meg fogok halni, de összezúzlak titeket is!
Felemelte öklét, végigvágott a fehér Krisztuson, aztán eszméletlenül zuhant ágyába.
A két fehér szobor pedig darabokra törve hullt le a földre és magával húzva az állványt a poharakkal olyan zajt csapott, hogy az ablakok is beléremegtek.
Az ezredorvos kimosta a hadnagy sebét és bekötözte, aztán az oláh paphoz fordult, ki egész házanépével és a szomszédokkal a hadnagy ágyánál állt:
- Ha egy perccel később hívnak, elvérzik szegény e különben jelentéktelen sebével. De hogy is tudták meg, hogy megsebesült? Segítségért kiáltott?
Erre előállt a hadnagy szolgája:
- Ezredorvos úrnak alássan jelentem, én az istállóban aludtam, mikor a hadnagy úr szobájából nagy csörömpölés hallatszott ki. Az istálló csak itt van a szoba közelében, és én egy perc alatt a hadnagy úr szobájában voltam. A hadnagy úr az ágyban feküdt mozdulatlan és az ágy csupa vér volt körülötte. Erre rögtön rohantam az ezredorvos úr után s a háznépet is felköltöttem.
Az ezredorvos a fejét csóválta:
- De hogy törhettek össze a szobrok?...
Mindenki az összetört szobrokra nézett, egy-két darabot felemeltek az emberek és tanakodtak magukban.
Az oláh papnak azonban csodálatos ragyogás gyúlt a szemében és térdre roskadva, mély meghajlással szólt:
- Az Úristen csodát művelt az én szerény lakomban.